Hóesés ​Rómában 40 csillagozás

Péntek Orsolya: Hóesés Rómában

Isten hozott, olvasó!
Ezzel a kötettel – megint először – beléphetsz Péntek Orsolya regényvilágának határolt végtelenjébe. Az Andalúz lányaival (2014) elkezdett és a Dorka könyvével (2017) folytatódó trilógia zárókövének is nevezhetném, de az eltűnt idő csak Közép-Európa negyedik dimenziója, egyetlen horvát, olasz, német, magyar vezetékneveket hajtó, ágas-bogas családfa befejezhetetlenül privát történelmeként éled újra és újra a szerző bölcsen érzéki, fekete epével (melaine chole) átitatott prózájában. „Semmi, ami él, nem lehet valakié” – így szól a regény kulcsmondata. De minden élő erre törekszik a haláláig, sejteti a szerző kimondatlanul. Ahány név, annyi regény. A régi mellékszereplők főhőssé lesznek, az elbeszélés szelleme a könyv lenyűgözően pimasz zárlatában – csak semmi lapozás! – minden kötöttségtől megszabadulva várja újjászületését.
Ahoy, olvasó! A jó regény ritka, mint a hóesés Rómában – éppen ideje, hogy elveszítsd magad benne. (Németh Gábor)

>!
400 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634681670
>!
Kalligram, Pozsony, 2020
400 oldal · ISBN: 9789634681717

Enciklopédia 1


Kedvencelte 1

Most olvassa 2

Várólistára tette 41

Kívánságlistára tette 44


Kiemelt értékelések

szadrienn P>!
Péntek Orsolya: Hóesés Rómában

Mosdatta, dajkálta a várost a kora tavaszi fény, szikrázott és ragyogott a folyó zöldje, langyosan nyúltak el a napfoltok a belváros utcáin, az épphogy csak zöld szöszös fák levélkéi közt élesen, mint megannyi kés szúrt át a nap.

Vajon Rómában vagy Budapesten járunk éppen? Szinte mindegy is, hiszen Péntek Orsolya mindkét várost szeretetteljes, minden érzékszervünket végigborzongató, finom ecsetvonásokkal megrajzolt képekbe burkolja be, hogy általuk bemutathasson két nagyon különböző női sorsot.
Róma Júlia városa, az elvágyódásé, az emigrációé, a hatvanas évek magyar valóságával megbékélni nem tudásé.
Budapest Borkáé, aki az anyaságot, a nehéz házasságot és a Kádár-kor által kínált női sorsot választja, de mivel a szerző minden könyve ikerregény, a két női főszereplőt, a két unokatestvért éppúgy elválaszthatatlan kötelék fűzi egybe, mint a ténylegesen ikerként megszülető következő lánygenerációt.
Sokféle szűnni nem akaró hiányérzet gátolja az asszonyi kiteljesedést ebben a Monarchia aranykorára sokszor hivatkozó, soknemzetiségű családban.
A háborús rettegés által megnyomorított, kötődésre képtelen anyák, egy 56-ban távozó, soha vissza nem térő apa, a továbbtanulást, művészi kiteljesedést ellehetetlenítő politikai rendszer.
A családtörténet színes, apró mozaikdarabkákból, emlékfoszlányokból épül fel, néhány gesztus, egyetlen mozdulat is kulcsszerepet kaphat az emberi kapcsolatok kusza szövevényének értelmezésében. Örömmel mártóztam meg a rengeteg érzékszervi benyomásban, fényekben, színekben, tapintásban, a sok pillanatképszerűen elkapott, színes élettöredékben.
Hiányérzetet inkább csak az hagyott bennem, hogy nem nagyon éreztem a cselekmény fő irányát, a célt, a fókuszt, ami összetartó erőként működhetett volna egy négyszáz oldalas regényben, inkább csak sodródtam a gyönyörű mondatok tengerében, ahogy ezekre a női sorsokra is a parttalan, reménytelen sodródás a jellemző, anélkül, hogy a szereplők életük alakítását valaha is bátran a kezükbe vennék, összhangban az egyéni szabadságot erősen korlátozó történelmi korszakkal.
Hóesés Rómában, élet a panelrengetegben Budapesten, külső és belső gátak szorításában, fájón, de a női összetartozás erejébe kapaszkodva.

2 hozzászólás
gesztenye63 P>!
Péntek Orsolya: Hóesés Rómában

Nem szeretek összehasonlítani… Pláne, ennyire össze nem kapcsolható, egymáshoz képest kifejezetten széttartó írásokat.
De mégis, muszáj…
A közelmúlt – egyébként nagyon értékes – önéletrajzi ihletésű, vagy máskor csak annak tűnő, fiktív múltidézésbe hajló olvasmányai közül számomra messze kimagaslott Péntek Orsolya Hóesése. Ez volt – rövid időn belül – a harmadik olyan kortárs hazai írás, amely mintegy naplószerűen, évtizedek történéseire visszanyúlva mesélt nekem emberi sorsokról, családok felépüléséről és széteséséről, magyar múltról, jelenről és szigorúan szubjektív valóságról.
A Bereményi könyv tárgyszerű, távolságtartó írásmódjával még csak be sem kanyarodott az én utcámba, a Szilasi kötet pedig az érzések (vagy néha inkább az érzéketlenség) legmélyéig kimunkált karakterábrázolásával legalább a két főszereplőhöz kapcsolódó szélsőséges érzelmeket ki tudta váltani belőlem. Mindkét írás csupán idegenvezető volt azonban, amely kalauzolni hivatott az érdeklődő „litera-turistát”, hol tíz év, hol pedig egy (vagy inkább két) teljes élet történéseinek kesze-kusza bonyodalmain át.
A fájdalmat, a valódi emberi kapcsolatokat és kapcsolattalanságot azonban Péntek Orsolya írása hozta el nekem. Mindvégig úgy álltam a pesti, budai, vagy éppen római Hóesésben, mint az a bizonyos Pisti a vérzivatarban, mintha valóban rám hullanának az égető, borotvaéles, piros vért fakasztó, fehér kristályok. Pedig nincs is igazából vér a történetben. Csak társas magány van (nem kevés), szülői fészekben megbúvó alattomos árvaság, hiábavaló szeretetvágy és mindenek fölött diadalmaskodó kudarc életeken át… Kudarc minden mennyiségben, minden színen és minden lélekben. A felszínen és legbelül egyaránt.
Egymásba folyó családok, generációk, testvérek és unokatestvérek, gyermekek, unokák. Idegenek és mégis összetartoznak. Semmi sem kapcsolja össze őket, mégis minden lélegzetvételük egy és ugyanaz. Pedig egy dolog közös csak bennük, de az épp elég. A hiány, a reményteli reménytelenségbe kapaszkodás, az örökös „lehetett volná”-ba gondolás. Mintha lenne valami a levegőben, ami gátolja a boldogságot, a boldogulást. Mintha Szabin-cseppek helyett már a csecsemők is kipróbált „boldogság elleni” pirulát kapnának a „nyugodt, ingerszegény” jövő zálogaként. Azt mondja a mesélő: ”A mi életünk nem sikerült. De legalább nélkül nem sikerült.” Mintha lenne ebben a létben egy olyan megkérdőjelezhetetlen determináltság, ami ellen hiába is rugódozol. Csak egy dolgot tehetsz. Élned kell, ahogy a többinek ebben a tündökletesen tehetséges, áldott és elátkozott családban, napra nap és évre év…
A regény pedig…
Egy emberöltő történései, ahol végre nem kapaszkodunk a külvilág valós eseményeibe, még csak cölöpöket, útjelzőket sem keresünk közöttük. Csak annyiban érintünk történeti tényeket, amennyiben a mesélő csapongó emlékezete, vagy kitöltő fantáziája, esetleg a szájról-szájra járó családi legendárium azt megköveteli. Egyébként akár tíz éveket is ugrunk múltból még inkább múltabba, vagy egy merész kanyarral ráfordulunk a jelen éppen most történő, furcsa, disszonáns valóságára, ami valahogy sehogy sem illik oda. Mégis csak oda kapaszkodhat, mert furcsa ugyan, de odavaló.
Ez az a regény, amelynek a miliőjében nem szeretnél lenni, a legapróbb porcikád sem kívánja a mérgező, vesztes légkört és mégis…
Csak egy nap teljen el az olvasás után és máris hiányoznak. Úgy, mint a szomszédból a hirtelen távozott öreg néni, vagy kedvenc hentesed a pultból, aki nem mondta, hogy ma már a Nagycsarnokban hasítja a féldisznót. Taszít és vonz ez a sokszögű-torz és mégis kerek-szabályos univerzum. Csak annyi bizonyos, ha belekóstolsz, valami mindig visszahúz, nem bírod majd nélkülük hosszú távon…, elfordítod a fejed, de az ujjaid közül leskelődsz, mert nem szeretnéd, mégis akarod látni, hogy mi lesz, tudnod kell, hogy mi történt és hogyan és kivel…

Számomra a Hóesés Rómában eddig a legütősebb hazai drog volt az idén. Biztos vagyok benne, hogy szélsőségesen szórnak majd az értékelések, de úgy vélem, hogy mély nyomot hagy az idei év megjelenései között.

balagesh IP>!
Péntek Orsolya: Hóesés Rómában

Péntek Orsolyától a harmadik regényét link veszem kézbe, és így otthonosan találok meg mindent, amit korábbról megismertem.
Számítok a természeti képekre, a sok-sok érzéki benyomásra: „A kifújt levegő páraként gomolygott a késő délelőtti csöndben. Vattás hófelhőkbe takarózott a hegy teteje, a vasárnapi kora tavaszból újra tél lett, talán csak a fény volt más, mint télen, puha és ragyogó.” (71.o.) off Hogy még az embereket is így jellemzi: „Mély és tiszta hangja volt, enyhén vidékies ízzel beszélt, friss levegő volt a mondatban, vagy feltámadó kora nyári szél.” (65.)
Kérdem én, melyik kortárs szépíró merné bevállalni, hogy a környezetábrázoláson esetleg eltaknyalva csússzon bele a giccsbe?
PO azonban kiválóan egyensúlyoz, és ezek a képek és kifejezések megtalálják a helyüket, és egy festmény méltóságát adják a szövegnek.
Talán már ezen is látszik, hogy ennek a szerzőnek mennyire nincs köze a kortársakhoz. Hogy mennyire a kurrens diskurzusokon kívül beszél. Különösen igaz ez, ha a női sorsokat nézzük meg. (De még csak nem is kell egy nemre ezt leszűkíteni.) Ma, amikor az erős lélekre törekvésről szól minden, amikor állandóan az a téma, hogy ki miképpen nyerje vissza, szerezze meg a saját élete fölötti irányítást, ezek az alakok valami ógörög predesztinációtól meghatározott alvajárással tapogatóznak előre az életükben. Ez jön le abból, amikor Borka keserű büszkén vágja egy koldus szemébe, hogy őt már nem lehet jobban megátkozni (378.). Vagy hogy a munkaváltását így indokolja: „Ennek van ideje”. (318.o.) A kiszolgáltatottság méltó viselése az egyetlen út, annak elfogadása, hogy a legerősebb vágy ellenére még akár a test sem feltétlenül irányítható off Ez emeli fel ezeket az alakokat a görög sorstragédiák szereplőihez, a környezetük és a lelkük pedig úgy fonódik egybe, mintha a szecessziónak vagy a preraffaelitáknak lenne a városiasabb és melankolikusabb folytatása.

11 hozzászólás
Nikolett_Kapocsi P>!
Péntek Orsolya: Hóesés Rómában

Ritka pillanat a boldogság ebben a családban, akárcsak a hóesés Rómában. Ritka és szinte elképzelhetetlen, de talán mégsem lehetetlen. Ez volt az első találkozásom Péntek Orsolya műveivel, így teljesen ismeretlenül merültem el ebben a 20. századi családtörténetben. Az írónő ötvenkét fejezetre tagolva próbálja meg felskiccelni a család múltjának ötvenkét évét, legfőképpen a kimondatlan, kimondhatatlan dolgokat, amiknek lenyomatai mégis ott maradtak a tárgyakban, az illatokban, az emlékekben. Az intelligens, finom szövetű, nagyon szép képekkel írt történet főként a nők regénye, ahol a férfiak vagy nem akarnak, vagy nem tudnak jelen lenni, vagy csak fizikai valóságukban érhetőek el. A vágy regénye, hiszen Borka és Júlia is folyton csak vágyódik egy szebb, jobb, boldogabb élet után. A két lány felnőttként két teljesen eltérő életutat jár be, azonban a sorsuk végül összefonódik és egyikük életébe sem érkezik meg a vágyott boldogság, talán csak a megbékélés és az elfogadás. Az írónő által Borka és Júlia életútján keresztül felvetett kérdések fontosak és elgondolkodtatásra késztetik az olvasót. Mi lehetett volna a helyes döntés, menni vagy maradni? Mit is jelent az igazi szabadság? Hányféleképpen lehet hűtlen egy ember a másikhoz? Mennyire kell, hogy erős kötelék legyen a család, a származás és ezek milyen mértékben determinálhatják az egyéni identitást? Megannyi kérdés konkrét válaszok nélkül, helyettük rengeteg fénykép(szerű) pillanatkép Budapestről, Rómáról, Párizsról, amelyek sokszor többet mondanak, mint a szavak. Hiszen a fényképek nem hazudnak, vagy legalábbis másként, a valóság illúzióját keltve hazudnak. Biztos vagyok benne, hogy a jövőben sort kerítek a családtörténet előző két kötetére is és kíváncsian várom, hogy az előzmények ismeretében milyen élményt nyújt majd Az Andalúz lányai és Dorka könyve.

4 hozzászólás
Annamarie P>!
Péntek Orsolya: Hóesés Rómában

Az jutott eszembe a könyv elolvasása után, hogy jobb lett volna soha nem olvasni ezt a könyvet. Jobb lett volna nem tudni azt, amit csak sejt az ember. Péntek Orsolya hihetetlenül precíz és türelmes hóhérom volt. Éveken át csiszolta élesre a lányok sorsának kőszirtjeit, s amikor szétaprózta az időt és az eseményeket, morzsákra bontotta a múlt emlékeit, akkor beleengedett ebbe a tűkristályos verembe, ahol minden mondat és mozzanat megsebezett. Rendkívül fájdalmas női sorsot sikerült megalkotnia, ami horzsol és mar. S közben, mint egy fáradt metronóm, amely egyre lassabban kattog, az idő is lelassul, a mondatok is szinte szétlapulnak, elég észrevehetetlenül keveset mondaniuk és úgyis sokak. A mellkasban szorító pihegés fájdalmai ezek. A regény körülbelül felénél beáll ez a kimerevített fájdalom, és innen csak nagyon lassan lehet feljebb, de nem feljutni, valami elviselhető világba. Belőlem kiszívta a remény minden szikráját. Ebben a tekintetben képes volt tökéleteset alkotni a szerző, még ha nem is kellemes az összkép.

Egyedülálló Péntek Orsolya stílusa, mind a háromkötetes regény koncepciója, mind ennek a résznek a felépítése és jellegzetességei. A korábban olvasott Dorka könyvét most már biztosan jobban tudnám kötni, de bevallom hogy semmi kedvem ebben a közegben maradni, sőt talán jobb volt úgy, a háttér nélkül követni a lány sorsát. A Hóesés Rómában egyfelől érzékelteti a női támogatás erejét, a sorsközösség jelentőségét, de még így sem volt képes egy pászmányi napsugarat belopni a történetbe. Egy kósza mosoly sem futott végig az arcomon, hiába láttam a szerző szép természeti képeit, belevakult a lelkem ebbe a kigyomlált reménytelenségbe.

Teljes bejegyzés: https://annamarie-irkal.blogspot.com/2021/06/pente-orso…

7 hozzászólás
olvasóbarát P>!
Péntek Orsolya: Hóesés Rómában

„Semmi, ami él, nem lehet valakié.”
1951-től 2020-ig egy társadalmai körképet rajzol egy család életén keresztül a szerző. A beszűkült lehetőségek világát mutatja meg, az osztályidegenként egyetemre nem felvehető lányok a fényképészként és az antikváriusként találják meg a hivatásukat, de a lakáshelyzet és az egyéb magánéleti viszonyok nem teszik lehetővé, hogy kiegyensúlyozott életet éljenek. Sem a szülőkkel, sem Borkának a házastárssal, és a gyerekeivel nincs igazán jó kapcsolata, mindenki boldogtalan a maga módján, már nem is nagyon beszélnek egymással.
Szerettem Az andalúz lányai színeit, stílusát, de nem értettem Szterke sodródását a számára teljesen alkalmatlan férfiak között, talán most a szülei életének ismeretében már jobban értem. Majd jött a Dorka könyve és még egy kicsit távolodtam, pedig a matematika és a zene kombinációja érdekes lehetett volna, valahogyan az ő személyiségének megrajzolása Szterke színeivel összevetve halvány árnyék volt, ketten együtt voltak igazán hatékonyak, egymás nélkül inkább kicsit elveszettek. Nem értettem bizonyos összefüggéseket, családi kapcsolatokat a két kötet után, vártam a harmadikat, hátha megvilágosodom. Érdekes volt ez a harmadik, az időben visszanyúló történet, de azért még mindig maradt hiányérzetem, ezzel a ” horvát, olasz, német, magyar vezetékneveket hajtó, ágas-bogas családfa” kibogozásával és ez a kötet sajnos nem adta vissza azt a színességet, amit az elsőben úgy szerettem.
Júlia és Borka (unokatestvéri) ikertörténete két nagyon hasonló módon induló, de nagyon más irányba kifutó női életsors bemutatása. Az apátlanságtól szenvedő Júlia az önálló, szabadabb életet választotta, Borka a gyermekszülést, a házasságot, sajnos egy nem megfelelő partnerrel.
Péntek Orsolya stílusa most is tetszett, de az eseményeket néhol kicsit hosszúra nyújtotta, máshol meg hiányokat éreztem, az első kötetet egyik sem múlta felül.

cseri P>!
Péntek Orsolya: Hóesés Rómában

Elérkeztem a háromkötetes családtörténet végéhez, vagy az is lehet, hogy az elejéhez, hiszen ebben a kötetben az előző generáció, Dorka és Eszter anyja, Borka és az ő unokatestvére, Júlia a főszereplő. Ez egy nem könnyen olvasható és némiképp nyomasztó könyv, de nekem tetszett, és mikor visszanéztem az előző értékeléseimet, meglepődve láttam, hogy az első kötetre csak három és fél csillagot adtam. Az nálam nagyon rossz. A kötetkező már négyes és ez már négy és fél. Az nálam nagyon jó, mert ritkán adok ötöst. Hogy mi történt, azt nem tudom, tényleg ennyivel rosszabb lett volna az első kötet, és az írónő azóta „megtanult” írni, hát igazából nem hiszem, inkább zslán arról van szó, hogy most már tényleg keresztbe-kasul átjártuk ezt a családtörténetet (miközben még mindig nem érzem azt, hogy minden történet el lett beszélve), és mostanra már otthonos, a lírai stílusa is ismerős és szerethető olvasóként.

ppeva P>!
Péntek Orsolya: Hóesés Rómában

A trilógiából talán ez tetszett legjobban.
Itt megtalálhatók mindazok a hivatkozások, családi háttér, ami magyarázatul szolgálhat a korábbi két könyv számos történésére vagy érzelmi problémáira. A könyv végén még egy családfa is segíti az eligazodást a számos ág-bog között. Igazi Monarchia-család, nemzetközi szálak fonódnak össze, nehezítik az egyes szálak közötti megértést, nemcsak azért, mert gyakran különböző nyelveken folyik az otthoni beszélgetés.
Nagyon tetszett, hogy itt is teli van színekkel, illatokkal, apró mozdulatokkal, sóhajtásokkal és hangulatokkal a szöveg.

Peónia>!
Péntek Orsolya: Hóesés Rómában

A regényt olvasva egy ideig éberen figyeltem, milyen szerkesztési technika rajzolódik ki a regényben, az írónő hogyan viszi előre, milyen keretezésben tartja meg a két unokatestvér: Júlia, Borka és közös családjuk történetét. Viszonylag hamar kiderült, hogy ideje van, de íve nincs a történetnek: lengedezik ide-oda, valójában esetleges „mikor ki és hol van”. A szigorú szerkezetnek tehát nyoma sincs, a történetmesélést átható „esetlegesség” azonban éppen szereplők életének, sorsának lényegét fejezi ki, a személyiséget építő célok és a hozzájuk kapcsolódó aktivitások hiányát. Nincsenek életcélok, ami annak látszik, az is inkább menekülés, remény, amelyhez nem kapcsolódnak elhatározások, minden csak megesik a szereplőkkel.
Valójában ez az esetlegesség-motívum tartott fogva a regény befejezése után is. Szerencsére a szerző ránk hagyja a magyarázatkeresést, ebbe a finom, érzékeny regénybe nem is illene bele a moralizálás. Azt hiszem, hogy ezt a pozitív kihívások nélküli, sodródó világot annak a korosztálynak egy része érzi a gyomra mélyén is, amelyik átélte vagy legalább a közelében élt annak a korszakban, amelyben a társadalomnak volt egy olyan közege, ahonnan eltűntek a családokból az apák. Sokat végleg elhagyott az élet, sokuk végleg elhagyta Magyarországot és sokuk bizonytalan időre börtönbe került. Azok érzik mélyen ennek a regénynek a hangulatát, akik emlékeznek a hallgatás és elhallgatás kimondatlan kényszerére. A családi szálak szétszakadozása, a családok összetarthatóságának bizonytalansága a gyerekekben a gyökértelenségnek egy addig alig ismert változatát gyötörte ki magából. A gyökerek elvékonyodtak, a jövő felülről tervezett egyvágányúsága pedig hiábavalóvá tette a személyes élet tervezésének lehetőségét. A céltalanság, a szorongás, a depresszió mindent bevont azzal a szürke köddel, amely oly gyakran jelenik meg a regényben. Felvillan (szinte csak jelzésértékkel) a korszak kiszolgáltatottjainak ellenpontjaként az ávos család pillanatképe is, hogy az ő sorsukra is rátapadjon tetteik következményeként a haza elhagyásának kényszere. Alig beszél a regény (nem is dolga) azokról a családokról, akik az ötvenes években újjáépítették az országot, akik előtt nyitva volt a jövő. A regény szereplői számára ezek idegen világok, amelyekre időnként Júlia néz rá, hogy elkészítse a saját valósága által exponált képeket.
Talán a regény legizgalmasabb ötlete az, hogy Júlia fényképezőgéppel járja Rómát, Budapestet és Európa egy-két fővárosát. A művészet szubjektív szűrője mint a valóság megközelítési és ábrázolási lehetősége szép metaforája a regénynek.

2 hozzászólás
AeS P>!
Péntek Orsolya: Hóesés Rómában

Dorka könyvét olvastam már korábban, és ott bizony adós vagyok az értékeléssel, mert nem is tudtam, mit írjak róla, mostanra pedig gyakorlatilag nem is emlékszem rá. Nem tetszett, nem hívott magához, halálra idegesítettek a szereplők nevei, igyekeztem gyorsan elfeledkezni róla.
Kész szerencse, hogy jött egy kis Hóesés Rómában, ami pazar olvasmányként kézen fogott, és szépen visszavezetett a sor elejére: felkészül Az Andalúz lányai, és aztán Dorkát is újra a keblemre ölelem, más szemmel olvasva.

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

szadrienn P>!

Fél, hogy minden jó lesz, fél, mert akkor szeretni fog – gondolta, amíg beleszórta az illatos füvet a vízbe, aztán levette a lángot. A teát is a férfi hozta, azt mondta, indiai, és segít elaludni. Fanyar és édes gőz szállt szét, nekicsapódott a konyhaablaknak, amelyen át feketén csillogott a kert a kora tavaszi estében, hallani lehetett, amint susog a szél a fák között.

1 hozzászólás
szadrienn P>!

Mosdatta, dajkálta a várost a kora tavaszi fény, szikrázott és ragyogott a folyó zöldje, langyosan nyúltak el a napfoltok a belváros utcáin, az épphogy csak zöld szöszös fák levélkéi közt élesen, mint megannyi kés szúrt át a nap.

olvasóbarát P>!

A márciusi nap folyóként hömpölygött a Kárász utcán, mint arrébb a zöld Tisza. A levegő langyos volt, édes és tiszta, a szombat délelőtti csönd zizegett a levegőben, úgy, ahogy néha a villanydrótok zenélnek.

380. oldal, XLIX., 1999. március 14.

2 hozzászólás
Annamarie P>!

Jobb, ha inkább azokat szereted, akik szeretnek.

103. oldal

olvasóbarát P>!

Közel volt már az este. A bokrok közt mély árnyékok hasaltak, a tavaszi föld feketén szaglott az orgonák alatt.

(első mondatok)

gesztenye63 P>!

Ahogy a lépcsőket vette, és elcsodálkozott az öreg ház cirádás vaskorlátján, meg a faborítású liftszekrényen, amelyen ferdén felragasztva állt egy vörös keretes felirat, eszébe jutott, hogy ahol mindig muszáj hazudni, ott jobb nem beszélni.
– A fénykép nem tud hazudni. Akkor sem, ha akar.

szadrienn P>!

Vattacsöndbe, hósötétbe süllyedt minden az ikreken kívül; amikor magára emelte a kis testeket, olyan volt, mintha egy lenne vele mindkettő még mindig. Csak az októberi szél susogása az ablak előtt a nyárfában, a szarkák cserregése, a verebek csivogása, a rigók füttye, aztán a lassan-lassan megszólaló cinke panaszos hangja törte át a burkot, amit maguk köré szőtt. Csak a madarak.

szadrienn P>!

Olykor félig megírt egy levelet Júliának, aztán otthagyta. Mit írjon? Hogy Eszter alig eszik, mégis tiszta izom, Dorkának meg átlátszanak a csontjai és az erei az egész testén, akárhogy eteti? Hogy az apja imádja az unokáit? Hogy az anyja legalább őket szereti? Hogy elfogyott a krém? Hogy Lesnek küldött fényképet? Egyedül vagyok, Júlia – írta le hirtelen, aztán a markába gyűrte a papírt, és behajította a cérnadarabok és levágott anyagcsíkok mellé.

gesztenye63 P>!

Nem volt ereje rászólni. Nem volt ereje megmondani neki, hogy protekció nélkül ugyanúgy nem fog bejutni a képzőművészeti főiskolára, mint ahogy ők sem jutottak sehová Júliával, az antikvárius iskola meg a fotós szakmunkásképző is csoda volt, de legalább nem lehetetlen. A rendszer változott meg, nem az ország.

gesztenye63 P>!

Most inkább aludt. Az elején még, amikor az ikrek egyévesek lehettek, néha, hajnalban, csukott szemmel, talán, hogy ne vegyen részt abban, amiben részt vesz, Ladislaus ráfeküdt. Egyszer magához húzta, belevájta a körmeit a hátába, és átfogta a combjával a derekát. A férfi úgy tett, mintha nem venné észre, és amikor lefordult róla, visszaaludt egy pár percre, ahogy szokott. De mégiscsak elcsepegtek valahogy a napok óránként és a hetek naponként és a hónapok hetenként és az évek – lassan öt év – havonként. Sokszor azt hitte, vége lesz mindjárt. Hogy ki lesz mondva, hogy nem megy, aztán elcsepegett a kimondás is, belecsepegett a veszekedésekbe, a veszekedések belecsepegtek a napokba, a napok a hetekbe, és eltűntek közben a mondatok.

4 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Colleen McCullough: Tövismadarak
Steven Saylor: Birodalom
Mario Puzo: A család
Steven Saylor: Róma
Laura Barnett: Variációk egy párra
R. Kelényi Angelika: A lánynevelde 2.
Sue Dylen: Enzo és Tilda
Baráth Viktória: Egy év Rómában
Nagy Eszter – Tóth Gergely: Örök tűz
Jókai Mór: Egy az Isten