Az ​Andalúz lányai (Monarchia-trilógia 1.) 68 csillagozás

Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai

Az Andalúz lányai egy ikerpár története. A főszereplő lányok a nyolcvanas évek Magyarországán szocializálódnak, ahol a késő Kádár-kor külső valóságával élesen szemben áll az olasz-horvát-osztrák-magyar gyökerű polgárcsalád kultúrája, és a nappali szobákban nemcsak a múlt, de néha egy-egy dédanya szelleme is kísért. A család története az egymással titkos jelnyelven beszélő ikrek egyik tagja, a festőművész Szterke életén keresztül bontakozik ki húga, a matematikus Dork élete látszólag jóval eseménytelenebb. A lányok a harmicas éveik közepére szerzik meg a sorsuk feletti irányítást.

Eredeti megjelenés éve: 2014

>!
Kalligram, Budapest, 2024
300 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634684565
>!
Kalligram, 2024
300 oldal · keménytáblás
>!
Pesti Kalligram, Budapest, 2015
308 oldal · ISBN: 9786155454462

1 további kiadás


Enciklopédia 6

Helyszínek népszerűség szerint

Duna


Kedvencelte 6

Most olvassa 4

Várólistára tette 109

Kívánságlistára tette 71

Kölcsönkérné 5


Kiemelt értékelések

gesztenye63>!
Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai

Érzékeny, érzéki, érzelmes, érzékletes – de leginkább észvesztően addiktív, elvárja a bevonódást, kívánja a szívvel olvasást, mégis megköveteli az ésszel látást, a feltétel nélküli figyelmet.
Nem csoda, hogy Péntek Orsolya első (nagy)regénye anno ’15-ben (lassan tíz éve) páros lábbal rúgta be a kapukat és lett, amivé az olvasók kezében lehetett – lányregénnyé, nőregénnyé, felnövésregénnyé, háromgenerációs multikulti családregénnyé, vagy csak szimplán egy lélek metszetévé. Egy léleké, amely keres valamit, vagy valakit, társát, vagy önmagát egy húszévnyi korszeletben, miközben ez a húsz év azóta is keresi saját igazát ennek a kis országnak ezerévnyi történetében.

Akit megtalálnak Péntek varázslatos színei, motívumai, metafora és kódrendszere, az elharapott gondolatok, az olvasó számára megnyíló asszociációs lehetőségek végtelen tárháza, a főszereplő félelmetesen intenzív belső égése és a környezet, meg a mellékszereplők diszkrét halványultsága, vagyis az egész különösen ellentmondásos komplexitása, annak Szterke könyve emblematikus kultregénnyé válik. Ha mégsem lesz így, próbálkozni akkor is érdemes…

Annyi szép és izgalmas értékelés született már róla, hogy nincs értelme tovább szátyárni a szót. Akit esetleg még több minden érdekelne a kötettel kapcsolatban, annak sok érdekességet mondhatnak a ’15-ös ÉS-kvartett tagjai, persze Károlyi Csaba vezényletével link, vagy éppenséggel a Csuhai az Élet és Irodalomban link.

Meggyőződésem, hogy Péntek Orsolya egyike a legegyedibb hanggal bíró kortárs írónőinknek, minden alkotása rendkívül izgalmas, értékes szépirodalom.

Ja, és még egy apróság. Van ebben a kötetben még valami – egy visszatérő, különösen enigmatikus „érzésgondolat”, „kérdéscsapda”: Akármi lehet, akármit csinálhatnak, de azt tudni kell, ki az egyetlenegy, akinek magukban elmondhatják a legfontosabb mondatot.
Ha nem akarjátok (előre) tudni a nyitját, akkor csak olvasás után nézzétek meg a kvartett beszélgetését.

3 hozzászólás
Nikolett_Kapocsi P>!
Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai

Ez a könyv tele van élettel!

Érzések, érzelmek, illatok és főként színek mozaikjából összeálló csodás kollázs.

Az Andalúz lányai nem egy hagyományos értelemben vett regény, inkább csak töredékek, pillanatképek sokasága egy rendkívül szenzitív lány visszaemlékezéseinek gyűjteménye.

Az 52 apró kis morzsából nemcsak a 70-es évek derekán született generáció, de egy nem mindennapi család története is megelevenedik előttünk. Egy olyan családé, amelyben benne van szinte az egész Monarchia. Olasz, délszláv és német felmenők, multikulturális és kissé kaotikus közeg.

Ez a regény ékes példája annak, hogy valóban minden olvasmányunk a saját szubjektív szűrőinken folyik keresztül. Nekem az Eszter névről sokkal inkább egy szőke hajú, magas, törékeny lány jutna eszembe, míg egy Dorka, vagy Dóra a fejemben rögtön egy sötétebb hajú és déliesebb típusú lányként jelenik meg , éppen ezért nagyjából a századik oldalig folyton keveredett is bennem, hogy mikor melyik lány beszél. Talán ezért is hajlok jobban azon értelmezés felé, amit az írónő egy interjúban maga is említ, hogy Dork tulajdonképpen Szterke másik énje, a személyiségének másik, vágyott oldala. (Írom mindezt úgy, hogy Dorka könyvét még nem olvastam.)

Szterke menekül a családi fészekből, amely ugyan megadta számára a boldog gyermekkort, de felnőttként a szülei boldogtalan házasságának színtelen és néma romjaiként már csak egy szomorú emlék.

A lány egy bizonytalan időszakban még bizonytalanabb jövőképpel indul el az önálló élet és a nővé válás útján, ahol inkább csak sodródik az eseményekkel. Kétségbeesve keresi önmagát, a női lét mibenlétét, a jó feleség, a jó anya szerepét, egy igazi, nagybetűs társat, de csak fullasztó, fojtogató és elnyomó közeget talál helyette. De le kell mennie az aljáig, el kell jutnia odáig, ahol már nincsenek színek, ahol már a fekete és fehér sincs, vissza kell menni a gyökerekig, a saját családja gyökereiig, hogy megértse, a döntés, a választás lehetősége igenis az ő kezében is ott van.

Péntek Orsolya le sem tagadhatná, hogy képzőművész is, aki a világot a színeken keresztül érzékeli, akinél minden egyes árnyalatbeli változásnak ténylegesen jelentése van.

Szerettem olvasni ezt a bonyolult szerkezetű, metaforákkal, sajátos kód-és szimbólumrendszerrel átszőtt, néha a giccs határát súroló, túláradó jelzőkkel teli, mégis lírai hangvételű történetet.

Lehet, hogy egy másik regényben kifejezetten zavart volna, itt viszont kifejezetten jó volt felnézni a balatoniviharszürke égre, vagy elterülni a napköziskávé színű fotelben, még akkor is, ha többször szinte fizikai fájdalmat okozott olvasni azt a rengeteg bántalmazást, amit főhősünk eltűrt és elszenvedett azoktól, akik állítólagosan szerették.

Öröm volt gyermekkorom ismerős pécsi helyszíneiről olvasni, jeső érzéssel töltött el a mediterrán hangulatú város és az ottani nagymama iránti, Szterkével közös nosztalgia.

Már a Hóesés Rómában olvasásakor megkedveltem az írónő stílusát, de Az andalúz lányaival még inkább közelebb került hozzám. Remélem, hogy Dorka könyve hasonló módon elvarázsol majd.

4 hozzászólás
montika P>!
Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai

Tömör es húsos ez a regény, zsong: színekkel, képekkel, fényekkel, hangokkal, nyelvekkel, illatokkal, ízekkel.

Péntek Orsolya saját,kialakult írói stílussal, mint egy érett meghámozott narancsot nyújtja át első regényét 52 gerezdben. A fejezetek egy szóból, egy emlékszilánkból kipattanva, kibontva teremtik meg a regény világát.

Sok minden ez a regény, családregény is. Több generáció élete villan fel, nem részletes leirásokat kapunk az életükről, hanem mozaikokat: értékrendjeikkel, hagyományaikkal, választásaikkal, hallgatásaikkal, csendekkel, kiabálásokkal. Közös tudást, közös nyelvet, generációk közös sorsát görgeti tovább a két ikerlány (Szterke es Dorka): a boldogság utáni vágyat, es annak keresését.

A nővé válás, nővé érés regénye is, női sorsoké veszteségeken, vágyakon át, egymáshoz, férfiakhoz, magukhoz fűződő viszonyaikat , kapcsolataik hálóit boncolgatva . Az igazi nővé válás, a női identitás és a boldogság összekapcsolódik, annak a férfinak, annak az Egynek, az igazi Társnak a megtalálásával, aki mindezt, mindezt megadhatja. A regényben ez az, ami kiteljesítené a női létet.

Egy generáció regénye is, a 70-es években születettek X generációjának a regénye.
Teljesen sosem gondoltam végig korosztályom gondjait, hogy milyenek voltunk, vagyunk (talán így menekülök: nem akarom látni, mert gyűlölöm látni ) de talán az átmenet jellemez bennünket a legjobban, a kettő közöttiség, az úton lét, a helykeresés, gyakran a megérkezni nem tudás, önmagunk keresése és a lázadás. A csendben nőttünk fel, érezni lehetett még a suttogását és a súlyát, a falnak még volt füle, szüleink nem beszéltek arról, milyen traumákat láttak vagy éltek meg, ez tabu volt még mindig, nem is akartak már talán, a rendszer már enyhült, ezért úgy neveltek fel bennünket, hogy fel lehet ébredni ebből a rossz álomból, nekünk majd jobb lesz. Szüleinknek már volt külön háza, lakása, ha csak másfélszoba-konyha is az OTP részlettel. A nagyszülők így messzebbre kerültek, meglátogatásuk élménye összeforrt a nyári szünettel, a természettel, mert többségünk városi kulcsos gyerek volt. Illúzióinkat védték, felnőve szembesülünk (csak) sok mindennel és tanuljuk meg, hogy a hatalom hazudik, ez is, és a médiákon keresztül manipulál. Sokan a nyíló határokkal elmentek, sokan vissza is jöttek…
Szterke rossz kapcsolatokban való sodródása, útkeresése a rendszerváltás előtti, -utáni változások talajtalanságában is jellemző erre a generációra. A kor mindig meghatározza a felnövő generációt, de mindent a korra sem lehet fogni, az egyéni döntéseink, választásaink lehetősége mindig adott, talán ez egyéniségünk egyik alapköve, hogy mire jutunk saját vérzivatarainkban.

Szerettem ennek a regénynek a nem tolakodó, csendes szimbólumrendszerét off, ahogy ezekre is építve, felvillantva, visszahoz egy kort, érzést, gondolatot.
Szterke generációs sodródását például egy dallal, egy együttessel kelti életre, érzékeltetve a megélt életérzést:
link

Te nem vagy sárga,
Én nem vagyok angyal,
Ezer fiú
Egyetlen arccal,
Nincs rá szó,
Nincs neve,
De van, aki tud
Mit kezdeni vele…

Megalázó, durva szerelem,
Ez így elég jó nekem,
Megalázó, durva szerelem,
Én nem akartam azt, hogy jó legyen!
Előre lányok! előre!

Lányok, Szterke, Dorka, előre *

10 hozzászólás
vargarockzsolt>!
Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai

Egy nő élete.
A rövid fejezetek élén címek. Szavak. Válogatva: Hó, Eső, Kert. Ég, Test, Tükör. Beton és Jég. Szentendre és Lisszabon. Kalács és Bor. A szavak jelentést nyernek, megtelnek színnel, ízzel, illattal és tapintható valósággal.
Buda és Pest, Pécs és az Alföld, és Jugoszlávia. Éghajlatok és mentalitások, otthonok és idegenségek.
Idő. Hosszas kiélvezett várakozások és eszeveszett pillanatok.
Emberek. A család. Részek és támaszok és hiányok. Barátnők és szeretők.
Hullámvasút. Mélyről indul, ahol sötét van, utána napsütötte tájakon sétál keresztül, hogy aztán újra a sötétbe rohanjon.
Kétharmad rész napfény, ami hol izzik és vakit, hol meg éltet és megnyit. Egyharmad rész sötétség, ami egyszerre kusza és tompa fájdalom.

Egységesnek látszani akaró tárgy, regény, egy nő élete, ami apró szemcsékből áll össze.
Egységes stílus, ami alkalmas jó és rossz megmutatására – végig néztem, nem voltam benne, legfeljebb saját elfeledett és elfojtott emlékeimben utaztam párhuzamosan – az olvasótól függ, hogy mennyire engedi közel magához.
Jobban eltávolodva tőle: az egyedi, különleges, napfényes emlékek miatt volt értelme elolvasni, mert a sötét, boldogtalan részek kicsit közhelyesek. A vége pedig nincs megírva.

Talán. Egy tervezett trilógia első része, talán lehet ezt folytatni, talán kitart a stílus ereje, lendülete, talán a folytatásnak lesz regényszerűbb struktúrája, ami feltölti és összerántja a most kissé üresnek és széthullónak látszó utolsó harmadot.
Első regénynek remek, remekművek után öröm lesz visszatérni hozzá, addig is egyes részeket novellaként olvasva a mai magyar szépirodalom első vonalába tartozik.

12 hozzászólás
Kuszma>!
Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai

Ez a könyv úgy szép, hogy idegen. És hogy nem fér bele a kategóriákba. Péntek Orsolya egy (szerintem) egyszerűségében frappáns trükkel cselezi ki a problémát, hogy az irodalmi szövegekben a magyar nevek valamiért gyakran hülyén festenek: egyszerűen lelop belőlük egy betűt (így lesz Eszterből Szterke). Ezzel a megoldással egyben el is különíti főszereplőjét az egyéb Eszterek tömegétől – mert ez a könyv, az E/3 ellenére kizárólag Szterkéről beszél és Szterkét beszélteti. Azt hiszem, az olvasás nehézségei sem pusztán a könyv helyenként elképesztő költői áramlásából fakadnak, hanem abból, hogy ebben a szövegben mindenki csak vendég lehet. Vendégek a szereplők – a kérdés csak az, hogy mennyi ideig maradnak. És hogy szívesen látottak-e: kifürdik a meleg vizet és nem hajtják le az ülőkét maguk után, vagy a gyümölcsök illatát hozzák el a mondatokba. Azt hiszem, vendégek a családtagok is, és nekem jobbára vendégnek tűnt Dork, az ikertestvér is ( spoiler ). És magától értetődő: vendég vagyok én is, az olvasó, nem találok itt otthont. Ennek az atmoszférának a megteremtése ennek a könyvnek a különleges bravúrja, mert valami nagyon bátrat és eredetit és fájdalmasat mond el az emberi kapcsolatokról. A könyv lendületét az adja, ahogy Szterke megpróbál kitörni ebből az idegenségből: új kapcsolatokban akarja megélni magát, és egyre elszántabban próbálja megteremteni a lakályosság illúzióját. És úgy fest, egyre kevesebb sikerrel, egyre kétségbeesettebben.

El tudtam volna képzelni más végkifejletet is, de így is jó volt. A második kötet nyilván sok kérdésre választ ad majd, akár úgy, hogy egy párhuzamos szöveget kapunk majd Dorkkal a fókuszban, akár úgy, hogy tovább kísérjük Szterkét az úton. Mindenesetre az utóbbi években (Csobánka Zsuzsa és Szvoren Edina mellett) Péntek Orsolya tűnik annak a szerzőnek, aki nem az egyéb műfajokkal történő fúzióval kívánja felfrissíteni a posztmodern regényt, hanem a posztmodernen belül keresi a megoldást. És ez nagyon érdekes.

23 hozzászólás
olvasóbarát>!
Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai

Beleszerettem ebbe a kötetbe, mert olyan lírai, mint egy vers, látszik, hogy a szerző verseket is ír, nagyon szép mondatai vannak. Szaggatott, rövid fejezetekkel szabdalt, tömény szöveg, egymásra rakódó képek, az évszakváltások remek érzékeltetése. Jó kis feladvány összerakosgatni az elszórt tudnivalókat az ő igazán nemzetközi családjukról (olasz-horvát-osztrák-magyar) a gyökerekről, a lányok jellemző vonásairól, titkos ikernyelvükről, (minél pontosabb kifejezéseket keresnek arra, amire nincsenek szavak) jeleikről, szerelmeikről, hivatásukról. Különösen tetszett a nyelv, (a nagyon jellemző, különösen kidolgozott hasonlatok) amit a fiatal írónő használ, a hangulat, (illatok, színek, képek, rajzok) amelyet megteremt. Volt, amit nem értettem, inkább csak éreztem, vannak részek, amelyek meglehetősen elnagyoltak, befejezetlenek, de egy első kötet esetében még bocsánatos. Kíváncsi lettem a verseire és várom a történet folytatását (a fülszöveg trilógiát ígér), pedig én nem is szeretem a sorozatban írt műveket, de kíváncsivá tett, hogy hogyan alakulnak ezek a szabálytalan életek.

6 hozzászólás
balagesh I>!
Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai

Az elsőkönyvesség bizonytalanságából, hogy az első alkalom talán az utolsó is, nagyon sűrű anyagot hozott össze a szerző. A minél több kerüljön bele kondenzátum ráragad az ember arcára, s mint a sci-fis űrutazásnál, az elixír belélegzésénél az első reakció a fulladás. S csak aztán jön a másfajta közegélmény felfedezése. Erre a másfajtaságra nem jellemző a rendezettség, vagy éppen valami hierarchizáltság. Az omnipotenciát ilyen szinten sugárzó elbeszélővel rég találkoztam. Bár a történet evidensen lineárissá rendezhető, mégis minden mondatában egyszerre van jelen az egész történet. (Ez nem csak szokványos nyelvi fordulat a részemről!) Így aztán a vonatkoztatási pontokból egyszerre túl sok van, de lassan kiismeri magát az olvasó a káoszban. Legalábbis az epikus vonalon. A tartalmi, érzelmi zűrzavarban, bevallom, én már kevésbé. És nem találtam a fülszövegben ígért feloldást, az irányítás visszaszerzését sem. Sőt… Így aztán talán túl nagy felületet biztosít a feminizmusellenes nézeteknek is: a nő érzelmi kiszolgáltatottsága, önállótlansága állandósul. Látszatra. A női elbeszélő miatt. Mert ennek a regénytérnek minden szereplőjére igaz, hogy a nagyszülők által még értett és helyesen művelt párkapcsolat manapság érthetetlen és megnyomorító feladvány mindenkinek.

6 hozzászólás
Csabi >!
Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai

…ahogy anya ordított, az művészi alakítás volt, műsor, amelyben minden gesztus erős és minden második szó túlzás.
Most igazságtalan leszek.
Minek tekintsem ezt a fenti idézetet? Freudi elszólásnak, vagy művészi hitvallásnak?
Péntek Orsolya nagy mondatmágus, nem csak leírni akarja ezt a történetet, hanem minden mondatát megalkotja, minden mondata irodalom, olyan, mint a munkásökölvasököl, oda üt, ahova köll. Olvastam én az utóbbi félévben magyar írótól olyant, ahol ez nagyon nem sikerült, falsul sültek el a mondatok, Pénteknek sikerül, a legtöbbször. De néha nem. Csak azt érzem, hogy ez itt most sok, egy kerek gondolathoz még hozzácsapva egy sallang. A mérték, azt kellett volna jobban eltalálni, hogy emberibb legyen egy kicsit az egész szöveg, ne kelljen már minden mondat előtt leborulni. Nem bírja már a derekam.
Ellentétben a párbeszédek, amik csak félmondatok, olyanok, ahogy emberek nem beszélgetnek, na jó, tudom, vannak, akik félszavakból is, no de mindenki? Egy félmondatnyi párbeszéd (sőt, néha csak gondolat, párbeszédként szedve, ez engem zavart, hogy mindig csak utólag tudom meg, ez nem lett kimondva, csak gondolva), aztán utána egy bekezdésnyi történet, költői képek tobzódása, meg a színek. Meg cikkanások.
Szóval felhúzva a mondatokból ez a csodaszép spanyolfal (pont andalúz), csak valahogy egyáltalán nem érdekelt az egész. Mert a spanyolfal mögött van ez a lány, a Szterke, akinek van egy élettörténete, ami leginkább abból áll, hogy a nem megfelelő pasit választja rendre, és ez rossz neki (vagy jó?, hát nem tudom), és nem értem, hogy ez miért érdekelne engem? Ha egy nő az életben ilyesmikkel traktálna, hát nagyon hamar törölném a FB ismerősök közül, hogy értsen belőle. Lehet, hogy az az Y kromoszóma a hibás az egészben, én mosom kezeimet.

Amúgy érdekes a párhuzam az egy időben megjelent Rakovszky könyvvel, a Szilánkokkal, amiben szintén egy kitörni akaró, művészi hajlamú nő, Emma a főszereplő, ő sem boldogul a férfiakkal, az élettel, pont egy századdal korábban. Ezek az irodalmi nők már csak ilyenek.

Bélabá>!
Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai

Húha, ez nagyon nagyot szólt nálam! Első regénynek elég erős, noha tudom, hogy írt Péntek Orsolya korábban novellákat – részint ezen regény töredékeit – és verseket is. Szívesen olvasnék tőle, állat jó a stílusa, bejövős számomra! A könyvet és íróhölgyet is kedvenceltem.
Hangulatkép-regény. Szinesztézikus hangulat árad belőle. Mediterrán illatok, színek, hangok…Ez a hangulatkép fele. Kép-regény meg amiatt, mert mintha régi fotók kerülnének elő. Pár oldalas kis novellafűzérekből áll össze teljes egésszé. Magyarul jól kimunkált és kimért.
Kiderült az írónőről, hogy festőnek készült. Szerintem saját magát, az életét írta meg részben vagy egészben. Hiszen Szterke is festőnő. Mindenféle alkalmi munkából él, de leginkább egy antikváriumból. Ez is plusz hangulatot adott, ahogy a pesti- és budai- valamint pécsi utcák, terek szintén. Elképzeltem magam Pécsre, a Jakováli Hasszán dzsámi mellé, a kis mellékutcákba, a Mecsek lábához. A budapesti helyszíneket meg nem kell bemutatni nekem.
A regény első része különösen lassan csordogált. Olyan volt, mint egy lassú szekér a rohanó világunkban. Nem tudtam egyhuzamban 20-25 oldalnál többet olvasni az első százasból. Lassító-szer lett beletömve, de mégsem volt unalmas, vontatott és nem is fárasztó. Csak lassan csepegett el, ahogy az íróhölgy is jellemezte az évszakok változását vagy idő haladását. Ez a tempó is tudatosan lett megalkotva. A mondatok végig szépen cizelláltak, mestermunkák. Olyan is akadt, ami negyed oldalt töltött ki. Sokszor újra kellett olvasnom ezeket a szépségük, illatuk, zamatuk miatt. Lásd a fentebb említett szinesztéziát. Egy szó, mint száz: mesteri, művészi az egész történet! A második résztől meg begyorsult és letehetetlenné vált a könyv. Szürkének, borongósnak tűnt egyes részeknél, de ez tudatosan megalkotott szürkeség volt. Olyan mintha egy festmény vagy grafika lenne. Azokban is akad szürke, nyomasztó, de nagyon nagy hatást kiváltó alkotás. Nosztalgiát sugallt a történet, és ezt szeretem. Noha nem vagyok dohányos, úgy tudom elképzelni az olvasást a dohányos társaimnál, hogy asztalra rakott lábbal, füstöt eregetve ejtik meg, s közben ott van az asztalon egy pohár sör, bor vagy egy bögre kávé is. Mert bor-, cigi- és kávéillat is kiérződött jócskán a lapokból. Hangulatkép-regény, amit ajánlani tudok.
Nagyon jólesett ez a fajta kisugárzása a könyvnek. Pont illik a mostani nyáreleji időjáráshoz. 4,9 pontot adok rá. Kortárs kedvelőknek kötelező, másoknak is jó szívvel javallott olvasmány.

fióka P>!
Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai

Mind keresem a jelzőket: dús, tömény, olyan, mint egy barokk festmény, áradó, de az áradó már nem jó, noha a fájdalom is lehet áradó, de arra azért mégsem használnám. És ez a könyv fájdalmas, tulajdonképpen érthetetlen. Érthetetlen az egymást követő abuzív kapcsolatok miatt, az olvasó (én) szeretne magyarázatot, mert magyarázat mindig kell, úgy jobban el lehet fogadni dolgokat. De magyarázat tulajdonképpen nincs. Az nem magyarázat, hogy az ember a megérzései mentén választ, az enyhe mágikus realista(?) szál számomra itt megbukik. Sérültek azok a megérzések, tele van sérüléssel az egész könyv s mégis szép. Na nem mindenhol. De az emlékek gyönyörűek. Ezért.


Népszerű idézetek

vargarockzsolt>!

– Anyának és apának sohasem lett volna szabad összeházasodni – mondta Dork a budai kertben. A nagy diófán ültek, amelyet még a dédapa ültetett; szerették a kert rendjét és a növények történetét, amelyet egyszerre tanultak meg a növények nevével.
A dió egyszerre volt szó és fa meg dédapa és 1946, a barack egyszerre volt helyhatározó, hiszen a hátsó kertet jelentette, bár senki nem emlékezett, ki ültette, a körte és a szőlő egyszerre volt nagyapa, 1950 és ősz, és Szterke később sokszor érezte úgy: a centiről centire ismert és a törzsek göcsörtjeivel meg a mézgalecsorgásokkal együtt fejből lerajzolt a budai fák között tanult meg nem fontosnak lenni.
Budán, a hegyen hűvösebbek voltak a kérgek és a bokrok alja és vizesebb a gyümölcs, mint Pécsett, és mintha kevesebb élet is lett volna a kövek alatt, a törzseken és a téglák közt. Pécsett különös állatok másztak elő mindenhonnan, kis zöld gyíkok sziesztáztak a kerten végighúzódó kőfalon, amelyekkel egy idő után úgy megszokták egymást, hogy Szterke egész közelről, lélegzet-visszafojtva nézhette a mélyzöld, türkiz és sárga színeiket, kövér meztelencsigák húzták a nyálukat a hortenziabokor tövében, ha végre esett, és fafúró darazsak bújtak az öreg, piszkos, hámlós törzsű birs odvába, de Budán alig akadt efféle látványosság, mintha a szikla, amelyre a ház és a kert épült, nem engedné az élet ilyen tobzódó burjánzását, vagy maga is szigorú lenne, mint Buda rendje.

50. oldal

Kapcsolódó szócikkek: meztelencsiga
2 hozzászólás
Nikolett_Kapocsi P>!

– Mit olvas? – kérdezte gúnyosan a matematikatanárnő, és föléállt.
– A Mester és Margaritát – mondta Szterke, és kivágta a padra az orosz nyelvű kötetet, amely napok óta húzta a télikabátja zsebét.

144. oldal

Nikolett_Kapocsi P>!

Szterke, aki a villamosról mindennap megnézte a folyót, mindennap kikeverte az aznapi Duna-színt a palettáján, és fél éven át húzta egymás mellé a vékony, egyforma csíkokat a vásznon, úgy, hogy a csíkok összeérjenek, a párizsi kéktől a felhőszürkén át a jégkékig és az öregbársonyterítő-zöldig, mert minden egyes színnek saját nevet adott.

177. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Duna
Kuszma>!

Legyek az első söre. Legyek a lélegzetvétele. Legyek a fű, amit besodor. Legyek a sóhaja, legyek a könny a szemében. Legyek az izzadsága, legyek neki az összes hang, legyek a tenyere melege, legyek hajszálai közt a levegő, legyek a szaga. Legyek az íze, legyek az étel, amit legjobban szeret, legyek a hangszere, legyek az anyja és a nagyanyja, a lánya és szeretője, legyek a föld alatta és az ég fölötte, legyek én, amikor élvez, legyek a halála, úgy legyek neki, hogy ha nem akarja, nem vagyok, de ha akarja, azonnal ott vagyok, szűnjek meg, ne legyek, mindennél jobban szeressem, szeressem magam nélkül, semmiért egészen, úgy, ahogy most szeretem, így szeressem örökké, zokszó nélkül, azért, mert van – gondolta –, legyen az első kávém minden éjjel után fél tejszínnel, legyen a verejtékem, legyen a bal tenyeremben az életvonal, legyen az ízem, legyen ő nagyapa, legyen apa helyett apa, legyen a fiam, legyen a föld alattam és az ég fölöttem, legyen ő, amikor elmegyek, legyen a halálom – gondolta, aztán, hogy odaadja a fiatalságát, ami maradt, odaadja a szépségét, végül odaadja a festést is, kötözze meg az Isten a két kezét, és összerakta a két kezét, aztán rázuhant a kétségbeesés.

2 hozzászólás
olvasóbarát>!

Ahogy Szterke ült a pécsi nagyanya lábánál a hokedlin, amíg nagyanya zöldséget pucolt, Dork úgy ült a budai hegyen a konyhában, a másik nagyanya ölében, amíg szállt a cukorpor és a liszt kettőjük felett. Talán így lett Szterke sötét, mint a kasu cukor, vagy a padlizsán héja, vagy a nyeles lábosban háromszor felfuttatott, lobogó török kávé, és így lett Dork világos, mint a mázas sütemény, vagy az üveges sókristály a pogácsán, mintha a nagyanyák, akik kiválasztották őket, addig mártogatták volna őket feketébe és fehérbe, Pécsbe és Budába, amíg Szterkéből eltűnt minden világos, Dorkból meg minden sötét.

21. oldal

Nikolett_Kapocsi P>!

Szterke sokat gondolkozott azon, hogy Dork valamilyen anyaggal be van vonva, amiről lecsúszik minden, aminek színe vagy szaga van.

51. oldal

Csabi >!

… amikor az öreg fia kirúgta az antikváriumból, mégis nyugodt volt, majdnem derűs.
— Kitehet. Attól én még értek a könyvekhez, de maga nem — mondta a mokány, göndörhajú férfinak, aki úgy állt fölötte, mint egy faltörő kos, kitágult orrcimpával, remegve. Hónapok óta háborúztak, és Szterke látta, hogy az öreg lehajtja a fejét, valahányszor a fia könyvhöz nyúl. Határozottan, erősen fogta a régi köteteket, mintha szét akarná tépni valamennyit, vagy félne, hogy elveszik, és amikor Szterke halkan mondott valamit az öregnek az aukciós katalógus fölött, vagy belelapozott egy frissen vásárolt első kiadásba, a fia mindannyiszor ráreccsent.
— Nézze — mutatta neki egyszer az egybe kötött, teljesen ép Nyugat-évfolyamokat, amelyeken sokat ígérően feszült a zöld vászonhuzat, és a lapok jó állapotban voltak, alig tört a szélük. Az öreg vette, hagyatékból, délelőtt, és ahogy Szterke csomagolta ki a dobozt, ebbe-abba belelapozott. A nagy Nyugat-album volt a legalján, és ahogy állt a beeső nyári napcsíkban a könyvvel a kezében, egy pillanatra úgy tűnt, igazi a világ.
— Ebben nincs pénz — mondta az öreg fia, aki kivette a kezéből a kötetet, és Szterke hallotta, ahogy felsírnak a lapok a kezében.
— Maga ezt ott hagyná? — kérdezte végül, és látta, ahogy az öreg felnéz, nézi kettőjüket a napcsíkban, aztán lehajtja a fejét.
— Ott — mondta a fiú, és megtörölte a kezét a kötet után, Szterke meg állt, és nézte az öreget, bámulta, hogy szóljon már, végül beült a pultba.

227. oldal

Kapcsolódó szócikkek: antikvárium
balagesh I>!

a férfi feleségére gondolt, aki úgy szimatolt körül az antikváriumban két hete, mintha tudna valamit, pedig poklot tartott otthon a rend helyett meg két síró gyereket, és ahogy állt a pultnak támaszkodva, vörösen és egyenesen, pengevékony, rúzsos szájjal, Szterke megnézte lopva, aztán megrázkódott.

250. oldal, Bor

12 hozzászólás
Csabi >!

Aznap, amikor már reggel átázott a cipője, még megvolt a születésnapi pénzéből valamennyi. Az antikvárius a szeme láttára árazta át a könyveket, az ő könyveit, és Szterke állt ott egy szó nélkül, a kezében a kiszámolt pénzzel. Éppen annyija volt, amibe a három kötet eredetileg került. Két hete minden délután elbuszozott az antikváriumig, minden délután belelapozott a könyvekbe, minden délután végigolvasott az 1909. szeptember 10-ből egy oldalt, aztán visszatette a polcra, hogy másnap délután újra megtegye; és amikor a három lépcsőfokon leszaladt, minden alkalommal a torkában dobogott a szíve, hogy megvannak-e a kötetek. Aznap, amikor odavitte őket a pulthoz, a vörhenyes hajú, kövér öreg ült a székben, akit Szterke különösen szeretett, talán mert, ha ő volt, mindig belekeveredett a doh- meg az öregpapírszagba a fahéjas forralt bor vagy a kávé illata, talán, mert mély, sima hangja volt, talán mert csak a szakálla őszült, de a haja nem. Amikor letette a könyveket, az öreg fogta a radírt, és kiradírozta az árakat.
– Kétszáz – mondta, és előre tolta a három kötetet, Szterke meg állt ott, a kiszámolt háromszáz forinttal egy szó nélkül, aztán kinyitotta a tenyerét, az öreg úgy szedegette ki a fémpénzeket a kezéből a pult felett.
– Köszönöm – mondta, és hallotta, ahogy csikorog és koccan a saját hangja, amikor a maradék pénzt a kesztyűjébe tömi. Az öreg a szemüvegén át, lefelé nézett rá.
– Óriástörpe – gondolta, aztán, ahogy észbe kapott, és felvette a könyveket, megkérdezte, hogy miért.
– Anyád miatt – mondta az öreg, és Szterkének eszébe jutott a régi bolt, ahová anya olyan sokszor elvitte őket, amíg antikvárius volt. Este, amikor átadta az öreg üdvözletét, anya mégis üres arccal ült a kasmírterítő felett a lámpa fénykörében, és ahogy újabb csíkot húzott a körmére a mélybordó lakkal, Szterke látta a régi anyát, aki az ő pultjában, amely alatt egyszer régen bújócskáztak Dorkkal, végigsimította a régi könyvek gerincét. Anyát még mindig az összes antikvárius ismerte, és ő nem szerette az új helyét, az irodát.

113. oldal

Kapcsolódó szócikkek: antikvárium
Bélabá>!

– Én tulajdonképpen nem szeretem a lánybarátságokat – mondta Anna a trolin, valahol a Városliget közepén. Hátul ültek, ahol a legjobban ráz, és amikor Szterke válaszolt, az valahogy úgy hangzott:
– Éhén sehem.

159. oldal


A sorozat következő kötete

Monarchia-trilógia sorozat · Összehasonlítás

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Lontai Léna: Könnyező liliomok
Lontai Léna: Sebzett pillangó
Szentesi Éva: Pedig olyan szépen éltek
B. E. Belle: Árvák
Sofi Oksanen: Tisztogatás
Nagy Gerzson: Ablak az Ontario-tóra
Miranda Cowley Heller: Papírpalota
Rédl Zora: Melyik kontinens?
Papp Csilla: Szerelem újraírva
Fábián Janka: Emma évszázada