“The role of the villain is only determined by who’s telling the story.”
Elértem a befejező részhez és végre rájöttem az utolsó, vészjósló titokra, amit már az első rész óta kerestem. Emory volt a válasz mindenre, még azokra a kérdésekre is, amiket nem tettem fel. Sokat gondolkodtam az értékelésemen, hiszen voltak részek a könyvben, amik egyáltalán nem nyűgöztek le, leginkább Emory hibájából. Annyira akartam szeretni, de nem ment, próbáltam megérteni őt, a múltban játszódó jeleneteknél azt is éreztem, hogy igen, tudok vele azonosulni, igen megértem őt, viszont a jelenben utáltam. Nagyon. A múltban Emmy számomra Damon tükörképe volt. Egy érem két oldala, akik hasonló életet élnek, ugyanazokon mennek keresztül, de mégis képesek uralkodni a démonjaikon. Viszont míg a jelenben rajongtam Damon-ért, addig Emmy teljesen elborzasztott, nem tudtam megkedvelni, idegesített és bántotta a csőröm, amiért még mindig újra és újra eltaszítja Will-t. Will Grayson III-t, aki a világot is megérdemelné, aki mindent megérdemelne…
Will gondolatain mélységesen meglepődtem, mert a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ő ilyen mély érzésű és felvilágosult gondolkodású, félreértés ne essék, nem gondoltam róla soha rosszat, szimplán csak ő volt a srácok közül a bohóc, a bulikirály, a fiú, akivel mindenki szimpatizál, még akkor is, ha teljesen bevadul olykor. Emmy és Will szerelme és kapcsolata inkább volt fájdalmas, mint felemelő, inkább volt beteges, néhol torz és érdekes. Kettejük dinamikája gyorsan átalakult se veled, se nélküled kapcsolatba, amit néhol, hol szerettem, hol nem.
”People change us. Others become important, while others become less, and soon, we’d be gone.”
Tetszett, hogy ezúttal Will szemszögéből is láthattam néhány múltbeli csínyt, újra élhettem azt a démoni éjszakát, ami megváltoztatta a Four Horsemen életét, örökre. Tényleg igaz a mondás, hogy minden történetnek két oldala van, nem mindegy, hogy ki meséli a történetet, milyen hangzásban és milyen szerkezetben. A fiúk rendesen elvoltak tévedve, az első néhány kötetben senki sem sejthette, hogy milyen mélyen is burjánzik az ördög Thunder Bay falain belül. Leesett az állam, mikor fény derült a titkokra, és ténylegesen megkaptam a válaszokat.
“Abuse can feel like love.”
@Cintia_ tudja, hogy mennyire izgultam az olvasás közben, féltettem a kedvenc szereplőimet, pláne, hogy csodás happy end kerekedett a történetből, de hátra volt még legalább 30 %. Ott elgondolkodtam, hogy ez talán mégsem happy end? És ha nem, akkor én mi a fenét fogok kezdeni az életemmel?! Szerencsére a végére újra összeállt a régi banda, kiegészülve a cow girl lányokkal, így a Devil’s Night ugyanolyan is volt, mint régen, és nem is. Számomra nem hiányzott semmi a történetből, tökéletesen összerakott és felépített, még akkor is, ha a Blackchurch-ben töltött időszak alatt szerettem volna tövig rágni a körmöm. Bár továbbra sem szimpatizálok Emory-val száz százalékban, azt el kell ismernem, hogy tényleg illik a csapatba, tényleg közéjük való. Ennél több megerősítés pedig számomra nem kell, elfogadom Emmy-t, csakúgy, ahogy Banks-et is elfogadtam, pedig az elején őt sem szerettem nagyon…
Boldog vagyok, hogy belevágtam, végig mentem a sorozaton és megismertem Thunder Bay különleges világát, érzem, hogy a Devil’s Night már sosem lesz ugyanolyan, mint régen, és ez így van rendjén, megérdemli a maximális csillagozást, a szép szavakat és a dicséreteket… Will, Damon, Kai és Michael mindent megérdemelnek.
“You and me against the world,”
“Always,” I said.