Feljövök ​érted a város alól 69% 174 csillagozás

Valószínűleg valahogy így nézne ki az, ha egy kortárs magyar szépíró nyitott elmével állna neki sci-fit írni, és nem hajtja mondjuk a zsáner iránt táplált lenézés, ami úgy foglalható össze, hogy a sci-fi az űrhajó meg lézerpuska, és kész. Pék Zoltán könyve amúgy mintha inkább kortárs magyar szépirodalom akarna lenni, mint sci-fi, de az a helyzet, hogy a könyvet letéve és néhány napot mérlegelve az olvasottakat, még mindig az a benyomásom, hogy ez a történet egy jó elgondolásokra épített sikertelen kísérlet maradt.

Én általában szeretni szoktam azokat a történeteket, amelyek E/1-ben íródnak, mert remek eszközt kínálnak arra, hogy olyan belső nézőpontot adjon, amelyen keresztül jobban megismerjük az adott szereplő érzéseit, gondolatait, megtaláljuk vele az azonosulási pontokat. Ebben itt sincs hiba, a főhős Corvinus gyakorlatilag végigmonologizálja az egész történetet, mintha egy füstös kocsma mélyén mesélné el nekünk, hogy miként estek meg vele a dolgok, időnként meg-megszakítva más témákkal a gondolati egységeket.

Ez az elbeszélésmód egyébként jól állt a könyvnek, habár ahhoz kevésnek éreztem, hogy saját stílust teremtsen vele, de ez talán nem is volt bevallott célja. A másik jó pont a jövőbeli megosztott Budapest szerepeltetése, ugyanis én rajongok az elképzelt eljövendő magyar helyszínekért. Mindig érdeklődve olvasom, ha valaki nekiáll átrendezni például Budapestet, de úgy, hogy az eredeti helyszínek felismerhetőek maradjanak. Ebben részben itt sem volt hiány.

És az egész valahogy mégsem működött igazán. És leginkább az foglalkoztatott, hogy miért éreztem azt, hogy nem működött annyira, mint amennyire az előjelek alapján működhetett volna.

Azt hiszem, a magyarázatot talán ott lelhetjük meg valahol, ahol elkezdtem: ez a könyv alapvetően inkább kortárs magyar akar lenni, nem sci-fi. Viszont kortárs irodalomnak szerintem korszerűtlen. Ha ez mondjuk egy-másfél évtizeddel korábban lát napvilágot, akkor szerintem könnyedén belesimulhatott volna a kortárs magyar irodalomba, viszont a megoldásai (pl. a könyvet záró három lap, oldalanként egy mondattal) ma már nem hatnak különösebben frissnek. A referenciái, különös tekintettel a fejezetcímként használt nyolcvanas évekbeli zeneszámokra, mind-mind kissé megkopott frissességűek. Még az is lehet, hogy ha másfél évtizeddel később jelenik meg, akkor a retrohullám felkapja ezt a regényt, de jósolni nem szeretnék. Emiatt támadt az a benyomásom, hogy amolyan kiadói szívességként látott napvilágot, hiszem Pék Zoltán remek munkát végez az Agavénál megjelent PKD-sorozattal, hogy csak ezt emeljem ki az egyéb tevékenységei közül. És azt sem tartom kizártnak, hogy pont ezért a szerkesztői nyomás is kisebb volt, pedig lehetett volna még alakítani a történeten.

Az egyik, amit olvasóként hiányoltam, az a világteremtés. Igen, felismerhetőek benne a budapesti helyszínek és igen, kapunk benne egy sötét jövőképet, de borzasztóan elmosódott kontúrokkal. Persze értem, hogy az olyan kulcsszavak, mint a Merénylet és társai, közismertek a főhős számára, de az olvasónak nem feltétlenül, és a könyv végi csavar, (amit remélem jól értettem) pont ezért marad erőtlen. Nekem nem hiányzott belőle az, hogy megismerjem pl. az önálló Buda vagy az önálló Pest politikai felépítményét, de az igen, hogy egy kicsit jobban belelássak az életébe. Mert Corvinus révén ugye megismerjük ennek a jövőnek az alvilágát, de semmi egyebet. Se referenciaként, se máshogy nem jutunk el addig a pontig, ahol legalább egy átlagos ember életébe betekintést nyerhetnék. Mintha mondjuk Chicago életét Al Capone egy emberén keresztül látnám, de anélkül, hogy egy találkoznék egyetlen ott lakó, nem bűnözésből élő polgárral.

Az elbeszélésmódból pedig következett egy hiányosság, ami értelemszerűen mindig kockázatos, ha belülről látunk valakit cselekedni, hogy ti. a többiekről alig tudunk meg valamit és igazából nem is válnak soha érdekessé. Corvinus monológja nemcsak az elképzelt jövőbeli Budapestet nyomja el, hanem a többi embert is, akivel összefut a működése során. Nem tudom őket se szeretni, se gyűlölni, bár nem tartom kizártnak, hogy végső soron ez volt a szerző célja.

A felsorolt negatívumok ellenére sem bántam meg az olvasást, a könyv sajátos atmoszférája, amely jól átszivárgott a szövegen keresztül, még el fog kísérni egy darabig, és ha esetleg születik még mű a szerző tollából, akkor nem fogok félreugrani előle.

Kedvenc írói hibagyűjteményem, a Workshop Lexicon így jellemzi a fütyülő kutyát:
„Történet, mely olyan aprólékos, kifinomult, misztikus vagy nyakatekert módon íródott, hogy az a puszta elbeszélői zsenialitásával képes lenyűgözni az olvasót, ám a története önmagában nem éri meg az erőfeszítést. Akárcsak a fütyülő kutya, csodálatos dolog, hogy az állat képes fütyülni, de igazából nem is fütyül olyan jól.”
Azt hiszem, a már címében is verbális tűzijátékokat ígérő Feljövök érted a város alól egy fütyülő kutya történet. Ami egyszerre jó és rossz.
Egyrészt jó, mert stílusával olyan hangulatot teremt, ami tényleg képes pillanatok alatt lenyűgözni. Ehhez a szétesés utáni Budapesthez tökéletesen illik ez a fajta atmoszféra, ami a mondatfűzésnél kezdődik és valahol az események homályánál vagy épp a narráció sajátos trükkjeinél fejeződik be – nem érzem sem erőltetettnek, sem unalmasnak, bár az is igaz, hogy ebben valószínűleg a terjedelem is közrejátszott.
Másrészt rossz, mert minden izgalmas stíluselem mögött tulajdonképpen nem sok minden található. Nagyon sokáig reménykedtem abban, hogy a megcélzott kategória a sci-fi helyett a sci-fi elemekkel teletűzdelt posztmodern szépirodalom, de végül kénytelen voltam elvetni ezt a feltételezést is. Bár a Corvinusszal történt események lekötnek a maguk bő kétszáz oldalára, gyakorlatilag egy olyan pillanata sincs, ami valóban ki tudta volna vívni az ámulatomat.
Úgyhogy összességében tökéletes hangulati kalibrációk* gyűjteménye ez a kötet, de nem érzem azt, hogy regényként értékelve is ugyanennyire pozitívan tudnék visszatekinteni rá. De persze olykor elég az is, ha olvasni élvezem: az már nem olyan fontos, hogy tulajdonképpen mit is olvasok.

*a kifejezés copyrightja @Viktor_Juhasz felé száll.

Nagyon szeretem a címét. Olyan lendületes. Olyan elszánt.
Viszont ez egy zavarba ejtően személyes érzésekkel teli könyv, egyes szám első személyben előadott gondolatfüzér. Mélyvíz egy zavaros, üldözött, múlt sebeiben élő ember lelkivilágába.
Fájdalmas és szenvedésekkel teli gyerekkora mély nyomokat hagyott benne, és megalapozta magányos farkas jövőjét. Gondolatai és meglátásai magvasak és erősek, sőt igazak is. De nagyon lehúznak, mert mélyen vannak. A „város alatt”.
Jól indul a regény, érdekes a világfelépítése, csak később pont a fent említett gondolatok csapdájába esünk, ami a cselekmény rovására válik.
És mivel gyökértelen a főhős, ki falat épített maga köré, könnyebben elengedem őt. Olyan volt mint egy videoklip, mutat is egy történetet, meg nem is. A többit gondoljuk mögéje.

Én vagyok az, aki bizonyos szemszögből alig talált kivetnivalót ebben a magyar cyberpunk regényben. Nekem anno már a beleolvasója is tetszett, volt benne egy ilyen alig érezhető vibrálás, egy ilyen lapokon átsütő finom rezgés, biztos ismered az érzést, ez húzott magához és utólag azt kell mondjam, hogy majdnem el is érte az általam áhított szintet.

Konkrétan egy menekülőregény, ha létezik ilyen definíció, egy jövőbeli szétszakadt Budapesten, ahol Pest és Buda 2 külön agglomeráció, közöttük meg a Sikán, a senkiföldje. Az emberek itt csak saját magukért léteznek, aki nem tud érvényesülni ebben az utópisztikus és lezüllött Magyarországon, annak végképp befellegzett, eláshatja magát és senkinek nem fog hiányozni.
Politikai elnyomástól befásult emberek, drogosok, függők, nepperek, hackerek, gengszterek, félinformációk, fegyveres érdekcsoportok, áskálódás és kilátástalanság. Nagyjából ezekkel a szavakkal tudnám összefoglalni a regényben fellelhető és előforduló történéseket.

A szereplők és a környezet elsuhannak hősünk mellett, ahogy belefog a kutatásba, merthogy egy rátukmált megbízást teljesít éppen, és ahogy egyre jobban belemászik a sűrűjébe, végül már neki sem marad más kiút, az üldözőből végül üldözött válik, és csak menekülni képes, folyamatosan előre az ismeretlenbe.
Fejezetenként ismerünk meg szereplőket és részleteket a világból, akik közül és amivel nem is találkozunk többször, legalábbis nem mindenkivel. Ezekből a részletekből rakhatjuk össze ennek a nem is oly távoli Magyarországnak a képét.
Majdnem mindenki 1 fejezetnyi szereplést kap csupán, aztán már rohanunk is tovább, mert a feladat nem várhat, és a hullámok is egyre erősebben kezdenek összecsapni hősünk feje felett.

És elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami miatt nem vagyok teljesen elégedett. Merthogy ebből a szempontból, hogy menekülőregény, tökéletes.
Viszont a másik véglet meg az, hogy annyi mindenkit ismerhetünk meg a sztoriból, és pont a rohanás miatt szinte alig derül ki róluk bármi, hogy mi volt az igazi céljuk, hogy kerültek oda, mit akartak, mi volt az igazi szándékuk… nem, semmi ilyesmit nem tudunk meg, ők csak a szükséges szereplők, akik kitöltik az űrt hősünk életében, de nincs idő kibogozni a szálaikat, csak futólag ismerünk meg mindenkit.

Olyan ez a regény, mint a világ egyik legizgalmasabb hullámvasútja, ahol rengeteg érdekes dolgot látsz, izgalmas utazásban lesz részed, de az egész élmény csak elsuhan melletted. Amikor véget ér és kijössz az utolsó kanyarból, akkor nem mehetsz vissza, hogy beszélgess még róla, tanulmányozd, vagy jobban elmélyedj benne, mert felkapcsolódnak a lámpák, te pedig kénytelen vagy kikászálódni belőle.

Viszont egy harmadik szemszögből nézve, tulajdonképpen nem volt bajom ezzel a fajta történetvezetéssel, mert a könyv stílusához ez illett.
Egyfajta neo-cyberpunk szerűség, ami talán Gibson régi érájához és poétikájához, a Neurománc világához állhat a legközelebb, csak annak egyfajta zanzásított változata, mindezt vegyítve noir-szerű cselekménnyel és történetvezetéssel, kevesebb kütyüvel meg high-tech cuccokkal, viszont sűrű és csavaros történettel.

Elviselnék egy bővebb és mélyebben kifejtett folytatást, akár más szereplőkkel is, mert ez egy nagyon vonzó és varázslatos világ, még ha nem is épp az ideális, amiben rengeteg potenciál van, szívesen olvasnék még róla olyan történeteket, amikben kicsit részletesebben ki vannak fejtve a cselekmények és a világ bemutatása is.

.

Helyesírási hiba is maradt benne, szerencsére nem sok, talán egy tucatnyi bújhat meg a lapok között.

Rettenet kellemes csalódás volt ez hé! De csak miattatok, mert kicsit lehúztátok, én meg megjegyeztem. Egy nekifutásból kiolvastam majdnem, az utolsó 50 oldal viszont „sokat” várt, mert egy haveromnál sikerült hagynom, aki csak 2 nap múlva hozta vissza.

Nagyon tetszett a könyv nyelvezete. Ezt emelném ki többször egymás után;
képzeljétek ide
Szóval értsétek meg, hogy szerintem rohadt jó Zoltán stílusa, nekem nagyon átjött, a könyv minden harmadik mondatát kiírnám idézetnek kb. Párat ki is fogok.

Mivel rövid, ezért a sztori se pihen sokat. De a könyv értéke szerintem nem is a cselekményben rejlik, ami amúgy néha valóban kicsit zavaros, nem túl szájbarágós, bár szerintem bőven érthető és követhető.
Szóval én hibát nem találtam, ha csak azt nem, hogy kevés az oldalszám.
Gratulálok a… fordítónak? Írónak? Szerintem remek könyv, nem utoljára olvasom.
A borító meg gyönyörű. Ilyet nem szoktam írni, de valahogy jó ránézni, nagyon adja !

A kérdezősködés olyan, mint a megfigyelés, megváltoztatja a kérdezősködés tárgyát.

Sosem gondolkodtam el igazán azon, hogy elmehetnék. Pedig, ha belegondolok, minden efelé terelt. De valahogy van bennem, mindig is volt, valami fatalizmus. Ide vetettek, hát itt vagyok. A külvilág elvontan létezett, tévévalóság.

Nézem ezt a könyvet – a könyv meg visszanéz rám – , úgy érzem, hatásos is lehetett volna, de az összkép nekem inkább amolyan majdnem szagú, hatásvadász egyveleg. Az elején még jónak tűnt. A meglehetősen cinikus narráció adott egy elég jó alaphangulatot. Kb a harmadáig határozottan tetszett, az indokolatlan mennyiségű trágárságot leszámítva. Az viszont olyan volt, mintha kvótára menne, hogy oldalaként mennyi kell belőle, holott – szerintem – a célt a harmada is elérte volna. spoiler Túl a harmadán viszont valahogy céltalanná vált az egész. Első ránézésre akkor kezdtek elindulni a dolgok, de Corvinus csak sodródik az eseményekkel, hol erre, hol arra, nincs egy megfogható irány, hogy honnan merre haladunk, és ez utána is így marad, a vége meg olyan semmilyen…
Mindettől függetlenül nagyrészt szeretem olvasni. Érdekes volt a helyszíneket figyelni, főleg, ahol nem volt konkrétan a nevén nevezve, hogy Budapesten belül merre járunk, de azért kis odafigyeléssel ki lehetett találni. Az irodalmi utalásokat, innen-onnan ismerős félsorokat, szókapcsolatokat pedig örömmel fejeztem be.
Sajnálom, hogy végeredményben nem igazán fogott meg, mert a potenciált azt látom benne, de nekem hiányzott belőle valami ahhoz, hogy igazán jónak érezzem.

Beállok a sorba, mert nekem is nagyon tetszik a könyv címe! ^^
Viszont…a történettel már kicsit bajban voltam. Disztópikus, nyomasztó Budapest, ahol nem szívesen laknék (nem mintha most laknék ott) és egy titokzatos főszereplő, akit üldöz a múltja. Tetszett ennek a Budapestnek a felépítése, ahogy fejezetenként és a főszereplő által bemutatja, a megosztottságot, a lezüllött negyedeket, és a kilátástalanságot. (de azért tényleg nem vágyom oda :D )
A cselekmény kevés, annál több a szereplő gondolata és elmélkedése. Nem annyira érintett meg, valószínűleg mivel nem mindig jött át a mögöttes tartalom. bátran vállalom :D Ez a stílus annyira nem az én világom, egy olvasást megérdemelt.

Nagyon szomorú vagyok. Nagyon szeretem Pék Zoltán fordítói munkásságát. Hiszem, hogy egy mű több lesz a fordítással, hogy abban már nem csak az író szíve és lelke van benne, hanem a fordítóé is. Éppen ezért is szavaztam nagy bizalmat ennek a könyvnek. De nekem egyszerűen nem jött be. Eleve nem szeretem az ilyen műveket, ahol a főszereplő szemén keresztül látunk mindent, de ő annyira magába forduló, hogy igazából semmit sem tudsz meg.
Mert most őszíntén spoiler
Valahogy több disztópikus Budapest, kevesebb paranoia, érthetőbb történetvezetés sokat javított volna rajta. Én különösen szeretem a politikát, meg a társadalmi témákat a sci-fikben, főleg a disztóiákban. És egy élmény lett volna egy ilyen Budapestet megismerni. De ez nem sikerült. Pedig annyira érdekesnek indult a szétszakadt várossal. Annyira kihagyott ziccer volt ez.
Egyébként pont emiatt volt szerintem gyengébb a mű. Nem tudunk meg érdemben semmit, hogy néz ki ez a világ, hogy épül fel, mert úgy van megírva, hogy nekem ezt már tudnom kéne. De nem tudom, és sosem mondd el annyit, hogy felvegyem a fonalat és értsem.
A vallási diktatúrás Buda pedig fantasztikus ötlet, ha arról szólt volna, vagy ez lett volna a lényeg, ha több lett volna a Merényletről az információ annyira klassz lehetett volna. Nagyon sajnálom.
Viszont a borító csodás, ezért is szeretem kézbe venni az Agave könyveket. És bár nem lett a kedvenc könyvem, örülök, hogy elolvashattam, és remélem sok-sok magyar író választja még témának a disztópikus Budapestet.

Olyan ez a könyv, mint a köptető. Furcsa íze van, sokáig nem tudsz tőle szabadulni, de tudod, hogy szükséges.
Olyan ez a könyv, mint egy feldíszített torta. Amikor meglátod nem vagy kíváncsi az ízére.
Olyan ez a könyv, mint a séta a nyári esőben. Nem a cél a lényeg, hanem a séta maga.
A történet és a szöveg felcserélődik és a történet szolgálja ki a szöveget. Nem az a lényeg, amit mutat, hanem ahogy mutatja. És ez a hogyan nekem tetszett.

Tologatom ezt az értékelést, főleg a figyeltjeim értékelése miatt, de mivel tőlük kapott hideget-meleget, én is megmondom a magamét.
Tetszett az atmoszférája, hasonló volt China Miéville Patkánykirályához, de nem annyira természetfeletti, nincsenek extra hatalmak, csak a szokásos társadalmi elnyomás és szenvedés. Igaz az is, hogy szerkesztetlen, és szerintem is kidolgozatlan, egy egyébként kulcsfontosságú jelenetnél egészen konkrétan nem értettem, hogy miről van szó, többszöri nekifutásra sem, mert a balladisztikus szerkesztésmód átment alanyok durva kihagyásába. Nem értettem, hogy ki szólt, ki mozdult. Azzal is egyetértek, hogy a karakterek kicsit elnagyoltak és kidolgozatlanok, Corvinus pedig sokban emlékeztet Action Man-re, főleg abban, hogy rajta kívül mintha más nem is létezne.
Mégsem akarom/tudom lehúzni ezt a könyvet, mert számomra majdnem végig fenntartotta a feszültséget, a nyelvi lelemények pedig legalább egy fél csillaggal felhúzzák az értékelést. Biztoshiba Biztosító.