Peer Krisztián
Dorog, 1974.
Első kötet:
Belső Robinson /1994/
KEDVENC
Zenei műfaj: Szomorú trip-hop
Nő: A
Város: Amsterdam
Világ: Tudatos álom
Tárgy: Sárga üvegű napszemüveg
Cselekedet: Ingyen jóllakni
Isten: A másik
Peer Krisztián
Dorog, 1974.
Első kötet:
Belső Robinson /1994/
KEDVENC
Zenei műfaj: Szomorú trip-hop
Nő: A
Város: Amsterdam
Világ: Tudatos álom
Tárgy: Sárga üvegű napszemüveg
Cselekedet: Ingyen jóllakni
Isten: A másik
Eredeti megjelenés éve: 1997
Vékonyka kötet, 52 oldal, 35 db. vers. Van benne 4-5 igazán szép darab, és azt mondom, ennyiért (a 4-5 versért) már érdemes megvenni. Már, ha kapható lenne. Kompozíciónak nevezhető a Beton című, Út Róma romjaihoz, A tudás és a fa, „Maradt minden a régi helyén”, A régi élet. Ezek mind nagy kedvenceim. Lejjebb idézek belőlük. A tudás és a fa című számomra Istenes vers. Hiszen Istenről gondolkodik benne a szerző. Szép darab. Sajnálom, hogy nem hozzáférhetőek ezek a versek, max. könyvtárban, de ott is ritkán, mert annyira kis példányszámban jött ki a kötet. Ha most kiadnának egy Peer Krisztián összest, vagy összegyűjtött verseket, akkor sajnos az újabb versei belerondítanának a szépbe. Kifejezetten a legújabb kötetre (Nem a sajátod) gondolok. Hihetetlen mekkora példányszámban fogják venni azt is. És kötelező szeretni. A régieket meg nem ismerik. A régi szépeket. Vallási témájú még az Út Római romjaihoz, az megtalálható a DOKK-on.
Értékelésem 4 csillag, mert „csak” 4-5 kerek-egész verset találtam benne. Persze az arányokat tekintve Ady, Vörösmatry, Arany sem írtak több szép verset, a 35-ből 4-5 már egész jó arány.
Élettársi viszony
Uramisten mennyire más
egy lakásban élni, aludni inger
nélkül. Mikor naponta főművem az ebéd,
hájaim nem titkolom,
és leintelek, hogy olvasok.
Kamaszkorunkból lett idétlen gyerekség,
a szerelemből másfajta szerelem,
pihizésből, készülődésből
háziboldogság és tunyaság.
Akiket nevettem olyan lettem én is,
módjával merítkező.
Jaj, hol vagyok az első villamosról,
már nem jövök kocsmából,
telekre még nem megyek.
Kis boszorkám, nyavalyás cicuska,
csodás vagy ahogy a renddel gyötörsz;
szidalmad sorsomban segít.
Mert az ágyra szotyizom,
és az alsóneműt a földön tárolom,
és az életem is szétcsúszik a kemikáliától,
mint sokáig nézett arc,
vonatot üldöző táj.
Őrzöm a régit és viszont.
Hát hogyan is mondanék le arról,
ami rontja a testet, de én voltam,
egészen én! Erről ne is álmodj,
nincs békés átmenet, csak átmentés van.
Egészen addig, míg nem ritmizál
benned (gépben új papír) a második szív.
33. oldal
A szőranya
Hallgattál volna az éhségedre!
De te, mint akit dróton rángatnak,
választottad az üres biztonságot.
Vagy azt képzelted, a leskelődő jó urak,
alkotói képzeletednek és ketrecednek,
álmodban megetetnek úgyis?
Hallgattál volna az éhségedre,
de érezted a jó urakból áradó testszagot,
és rájöttél, hogy nem táplálék,
de csalétek, amit kínál az a ketrectestû másik.
Valamit elrontottál, kis buta.
A kísérletnek vége, a sejtés beigazolódott,
felébredtél egy új, tágasabb helyen.
De amiben bíztál, most ijesztôen mozog,
hangokat hallat, nem tûri
az üdvözítő csimpaszkodást.
34. oldal
És már alszol is – azt álmodod, hogy aki téged álmodik
felébred: te meghalsz.
25. oldal, Versenyfutás a tüdôvel - hattyúdal (szénrajz)
Így volt
És az utolsó rágót megfeleztük.
Két párhuzamosan mozgó lépcsôre szálltunk,
várni egyikünk sem akart.
Az üvegkalickán két kijárat (valami mágnes pólusai – körülöttünk vasreszelékként viselkedô tömeg),
választottunk egyet, és más-más magyarázatot.
A sok test között, ahol már egynek akarata nincsen,
ami te voltál azzal, mi én voltam összeért,
és mint igazi idegeneknél, felvillant a vaku –
képe egy elôhívatlan, közös világnak.
Aztán a tervezett út, mert megszûnt
a befelé mozgás; a föld kilökött magából:
végtagot az ellene uszított izom.
Így volt, így lehetett volna, itt van.
De az a rágó percek alatt kiköpte az ízét.
És én, ki hogy méltó legyek, tûrtem idáig a reggeli tornát
a napvilágtól mi az istent várok?
39. oldal
Egyre precízebb bódulatkeltôk lobbantják fel memóriám lepkéit,
míg nem marad bennem az öntudatnak
szikrája sem. Csak nézem
ezt a kurva lángot, fényétôl
nem látni a fákat. Akarom,
hogy a fû növése elnyomja
szerveim zaját, akarom,
hogy a hordalékfa legyen lángok
martaléka! Hülye lennék, ha elhinném,
hogy számon tart még az, akit szerettem –
öreg csont vagyok, testemet
a lélek levegôsen lakja,
véremre nem gyûlnek rovarok,
mintha bennem égne az a szúnyogûzô spirál,
a leghosszabb út egy pont körül.
29. oldal, A töklámpás
A tudás és a fa
Próbáltam számtalan szerrel
ez adott világból bújni ki.
(Színészbôl a szerep)
Burokba szorult az én.
Mint óvszerben a cucc,
bárhová tágulok – belül szakadatlan.
Néha gondolom: Isten egy gyerek,
a boltban suttyomban kiszúrja a gumit.
Néha gondolom: Isten csak a tû.
Ja persze, és az én: elhagyatott amôba
– osztódásra szorul.
Lesz belôle másik, egy mutáns,
és (homoktól a gép)
meglódul az evolúció.
17. oldal
És ha megpillantasz egy élőt:
egyre soványabb,
meg se szólal,
összevissza beszél,
minimum százat ver a szíve, mikor boldog,
hajából darazsat hajkurász,
látja fal tövén surranni rég elásott aranyhörcsögét.
Kérded: „Őrszem, mi hír az éjszakáról?”
A választ úgysem értenéd.
("Maradt minden a régi helyén")
40. oldal
Mint kereső köröm alatt cellux letapadt vége:
váratlanul megvan, fordítva folytatódik.
41. oldal, A régi élet
Út Róma romjaihoz
Nézz körbe jól, ők a katolikusok.
(Ünnepi dinnyemag-feketében.)
Ez a sűrű árnyék a templomuk.
(Lepkegyűjtemények szimmetriája.)
Ezek a pap súlyos díszei.
(Jellemző jelmez.)
Ezek a rokonok, a szeánsz érettük folyik.
És íme a jegyesek, túl a végső
tanfolyamon, szervezetük méregtelenítve.
„Van isten.”- Ez volt az első lecke.
„Isten.” – Ez a második.
Utoljára: „Van.”
Keresik azt a páratlan számot,
amelyik két páratlan összege.
Követhetetlenül, mint az egysejtű
osztódása, a pusmogásból mise lesz.
Mérték és méreg,
levegőtlen, testre szabott.
„Ismeritek az amőbát – kezdi a pap –
a vízben tenyésző parányi férget,
példányt példányra fölcserélve,
kromoszómája örökkön él.
Hívők hívjátok az egyet!
És utasítsatok vissza minden
halálról szóló híresztelést!”
Pár ezer év múlva a templom
már nem aktuális.
Szitakötőlárva a szenteltvíztartóban,
és gyámoltalan ebihal.
A medence, mint egy szemgödör –
kusza felszín, meredek meder tükre.
Kemény, strapabíró márvány,
a víz seholsem szivárog.
Nézz bele! Nem csak a hínárt,
magadat is.
11. oldal