Az ​élet álom 83% 31 csillagozás

Keresztes Szent Jánosnak van egy aprócska, de elképesztően szuggesztív tollrajza a megfeszített Krisztusról, ami órákra képes ámulatba ejteni. A korántsem szokványos perspektíva (3/4-es felülnézet), a kereszt merész dőlésszöge, a kiüresedett háttér, de leginkább a fény és az árnyék hihetetlenül drámai, Caravaggiót idéző megoldása (épp Krisztus alakja a legsötétebb, s az anyagként eddig érdektelen kereszt kap „megvilágítást”, ráadásul hátulról)… Egyszerűen varázslatos. Ez az álomszerű lebegés, a tudatalattiból előhozott ősi formák kezdetleges, ám intuitív megragadása később egyébként Dalít is megihlette, jóllehet nála éppen a lényeg vész el: felborul a reális és szürreális szubtilis egyensúlya (utóbbi javára), ami pedig a kármelita szerzetes vázlatrajzának legfőbb erénye, s ekképpen a misztikus víziók érthetetlenül valószerű, mégis titokzatos anyagtalanságba hulló határélményének egyedülálló lenyomata.
Calderón drámája valami nagyon hasonlót közvetít számomra. És nem csak formailag. Ott van benne a lét meg-nem-értésében való szüntelen alulmaradás kudarca, a valós és álomszerű közé szoruló ember kétségbeesése és frusztráltsága, melyek már-már felszámolják az akarat és a cselekvés szabadságát. Ezt az érzést a spanyol ember tökéletesen ismeri, hiszen egész történelme másról sem szól, mint a hirtelen szerzett nagynak a birtoklásáról és a vele bánni-nem-tudásról, veszteségről és kicsinnyé válásról. Segismundónak semmije sincs, aztán meglesz mindene, amit újra elveszít, hogy végül az önmagán aratott morális győzelemben nyerje vissza. Az álom számára azért rettenetes, mert a tudat (és a sors visszavonhatatlan kényszerének) ruhájától megfosztva túlságosan mezítelennek, védtelennek érzi magát, így az igaztalan szükségszerűség és az újonnan jött korlátlan szabadság egyképpen káros hatásain csak úgy tud felülemelkedni, ha minden körülmények között a jót és a nemeset választja.
A magasrendű asztrológia általi determináltság és az egyénnek a világban való – önmaga által, szabadon választott – helye közötti viszony a szereplők neveiben is megmutatkozik (Estrella, Astrea – csillag; Segis-mundo – győzelem, világ; Basilio – királyi). Mindenki olyan módon része az egésznek, miként egy konstellációban az egyes csillagok, melyek a világot párbeszédbe vonják.
A fordító (Jékely Zoltán) szépen megtartja Calderón ritka zeneiségét, azt a hullámzó dallamosságot, ami kedvet adott a hangos olvasáshoz, nem csupán a jobb megértést, hanem a drámai helyzettel való eggyé válást is szolgálva. Enyhe őszi napokon, egy ölembe kunkorodó macskakölyökkel a tornácon: elmondhatatlan.

Na, azt mondjátok meg, hogy hogy lehet valami ilyen jó, ami ennyire indokolatlan véget ér? Vannak benne kusza dolgok, és nem minden tiszta, de remek a fordítás, és rettentő izgalmas gondolatok vannak benne. Szívesen megnézném színházban egyszer!

Érdekes teória. Egy álom(szerű naptól) gyilokgép lesz az ember vagy bölcs király?
Segismundo rájött a tutira. Hm.

Ez nekem most annyira nem…