Szeptember ​elsején (vagy máskor) 88% 18 csillagozás

A szlovák író 30 éven átívelő regénye nagy meglepetést, sőt igazi élményt jelentett számomra, köszönhetően mindannak az igényességnek, összeszedettségnek, valamint érezhető felkészültségnek, amivel Rankov belevágott Maria, Gabriel, Jan és Peter életén átsöprő történelmi események felvázolásába. Nem kis vállalkozás volt!

1938 és 1968 között bizony történt egy s más említésre méltó Európában, a Csehszlovák Köztársaságban, Levién, a későbbi Léván, ahol a négy főszereplő felnő és a jövőjéről álmodik, tervezi azt. A három fiú közül az egyik szlovák, másik cseh, a harmadik magyar, jó barátok és még egy közös pont : ugyanabba a lányba, Mariaba szerelmesek mindhárman.
Ám a történelem közbeszól, felbolygatja az élet minden egyes részét, nem csupán a túléléshez szükséges elemi feltételek, hanem az emberi kapcsolatok terén is. Szomszédok, barátok válnak egyik pillanatról a másikra ellenséggé, ki milyen ideológiát képvisel és támogat éppen; és nyújt segítő kezet, akitől nem is remélhető.

A címben szereplő dátum, szeptember elseje minden év, fejezet fontos dátuma, minden e köré épül, stabil alap, akárcsak az egész regény örök és meghatározó motívuma, a három fiú Mariahoz fűződő töretlen szerelme. A történelmi események más-más értelmet adnak mind a dátumnak, mind kapcsolatuknak, formálják mindannyiuk életét, de barátságuk kitart, megmenekül, eltűr és túlél mindent.

A regényben minden év egy-egy fejezetet kap, epizódként említve, azon belül helyszínekre, szereplőkre különítve, remek párbeszédekkel spékelve. Legizgalmasabb számomra a II. világháború, az azt megelőző, majd közvetlen követő évek eseményei. Eleinte kis zavart jelentett a nevek gyors változtatása, Honza hirtelen Jan, Hans, majd János lett – nem éreztem párhuzamot az események ritmusával, de pár fejezet után már nem okozott gondot.

Úgy gondolom, méltán nyerte el Rankov ezzel a regénnyel 2009-ben az Európai Unió Európai Irodalmi Díj-at, és következő évben színpadi változatát is megismerhette a közönség.

Már a századik oldalnál tartottam, és még nem tudtam eldönteni, végig fogom-e olvasni, vagy inkább félbehagyom. Volt benne valami, amitől unalmasnak és erőltetettnek éreztem, pedig érdekel a „szomszédok” és az ottani magyarok élete. Aztán csak belerázódtam. Végül mégis felkeltette a kíváncsiságomat.

Okosan felépített regény.
Egyrészt vegyük az alcímet: Történelmi regény az 1938 és 1968 közötti évekből: Harminc év eseményeit követjük végig.
Mindegyik év szeptember elseje: egy fejezet. Ez egy jól behatárolható időintervallum.
A helyszín is (többnyire) kötött: a mai Szlovákia déli részén található Léva / Levice.

Ez a szerkezet, úgy érzem, a regény hasznára vált: nem lesz túl hosszú, ugyanakkor általa kiragadhatók az év során bekövetkezett legfontosabb történések. Ebből is látszik, hogy Rankov jobban elszakad a szigorúan vett naptól, de ez jót tesz a regénynek.

Három főhősünk Gabriel, Peter és Ján, akik mindhárman Levicén élnek, és éppen ugyanazt a leányt szeretik. Ez a történet során mégsem szakítja szét őket, végig barátok maradnak.
(Nekem azért nem esett volna nehezemre rögtön választani a három jelölt közül…)
A regény az ő életüket követi végig harminc éven keresztül.

Harminc év alatt mindenkit megráncigál az élet, hát még éppen ezen harminc év alatt…
(Jobban elgondolkodva az éveken, ez a történet Rankov szülei generációjának történetét mutatja be.)

Erős regény.
Van egy érdekessége, amivel Rankov eljátszik a regényben: a nemzetiségek, etnikumok és identitások cserélődése, amit nagyon érdekes megfigyelni. A szereplők is többször cserélnek népet, de sohasem lehet mindenki egyszerre önmaga.
Olyan játék ez, ami véresen komoly, és sokszor nem választás kérdése. Viszont éles a kontraszt, amikor hirtelen a másik nép lesz a „preferált”, vagy másfelé fúj a politikai szellő. (És az fújt ám rendesen ezekben az években.)
Néha már-már valószerűtlennek éreztem ezeket a cseréket, de ez pont egy ilyen valószerűtlen kor volt…

Ha a nagyobb képet nézem: nagyon érdekes volt megfigyelni, ahogy a különböző sorsokat eképpen sűrítve jeleníti meg a regény. Tulajdonképpen sorstörténetek, lehetséges életutak ezek.
És mi a konklúzió? Ebben a korban élni: emberhez méltón? Lehetetlen. Ez a beteljesületlen és tönkretett életek kora.

Nem hiába a következő sorok:
spoiler
spoiler
349. oldal – Az 1968-as epizód –
link
Talán ez az, ami egyfajta zárszóként értelmezhető a regény végén.

Nagy hatással volt rám, erős, olvasásra ajánlott kötet.

Harminc év összefoglalva Csehszlovákia történelmi eseményeiből, regényben, három barát életét bemutatva, akik ennyi időn át is szerelmesek ugyanabba a lányba. Egy-egy epizód egy-egy év, melyben szeptember elsejének mindig különleges szerep jut. Az egykori verseny, megküzdés napja szimbolikus marad a regény végéig. A főszereplők igazából persze nem is egymással küzdöttek, hanem leginkább a háborúval, és az azt követő politikai rendszerrel. A nagyszüleim korosztálya ez a nemzedék, és hálás vagyok, hogy nem ebben a korban kell élnem.
Összességében tetszett a történet, érdekes volt, a kedvenc részeim azok voltak, ahol szeretett szülővárosom, Győr volt a helyszín.

Fura, hogy eddig még senki nem írt erről a könyvről, pedig szerintem ennél azért érdekesebb, ráadásul nem is ismeretlen régi valami…
Nekem összességében tetszett, a sztori érdekes volt, lendületes, olvastatta magát.
A zsidó vonal szempontjából és helyenként máshol is éreztem némi erőltetettséget. Egyszerűen érződött, hogy a szerző a leírt világot nem belülről ismeri, a szóhasználat és megfogalmazás elárulta, hogy ez nem MEGJELENÍTÉS, hanem LEÍRÁS. De ez viszonylag kis rész volt. A karakterek érdekesek voltak, bár nem tudtam azonosulni a problémáikkal és megoldásaikkal sem, viszont közelebbről megérthettem és átélhettem a csehszlovákiai világot 38-68 között. Hát ja, nekik sem volt könnyű de hát ez olyan kelet-európai frázis – magunk csináltuk, amit csináltunk, aztán megittuk a levét, ez van. Azóta eltelt több mint 20 év… mit bizonyítottunk be ez alatt? Szerintem sokat nem, inkább csak azt, hogy ugyanazok az emberek vagyunk, voltunk és leszünk. Lehet korszakokon és kataklizmákon keseregni, az ember mindig önmaga marad itt.