Az ​utolsó pompeji ló 2 csillagozás

Pavel Vilikovský: Az utolsó pompeji ló

Vilikovskýnak a nemzeti sztereotípiákat és mítoszokat romboló (ön)iróniája minden újabb könyve megjelenésekor vitákat kavar a szlovák irodalmi életben. Legújabb, rendkívül szellemes regénye egy szlovák értelmiségi 70-es évekbeli londoni tanulmányútját kíséri végig. Vilikovský nem hisz a történetek elbeszélhetőségében, inkább „lehetőséget ad a dolgoknak, hogy önmagukról vallhassanak”. A látszólag heterogén témákat megmozgató „apró” történetek összegabalyodnak, egymásra irányítják a figyelmet, és az ilyen módon játékba hozott szövegek kiadják magukból a szavakkal elmondhatatlant, ami az irónia fátyolán át mindig valamilyen banalitás, ugyanakkor megrendítően mély emberi mozzanat is egyben.

>!
Kalligram, Pozsony, 2002
238 oldal · ISBN: 8071494542 · Fordította: Hizsnyai Tóth Ildikó

Enciklopédia 6

Szereplők népszerűség szerint

Seneca

Helyszínek népszerűség szerint

London


Várólistára tette 6

Kívánságlistára tette 3


Kiemelt értékelések

>!
sophie P
Pavel Vilikovský: Az utolsó pompeji ló

Vilikovsky összehord hetet-havat, de azt kivételesen jól csinálja. Nagyon szórakoztató. Vicces. Odahalmozott mindent, ami csak az eszébe jutott, aztán az olvasó rakosgassa csak össze, gondolja tovább, rendezze át, … készüljön el belőle egy tízezer darabos kirakós. Gondolom ezt nevezik esszéregénynek – nem biztos. Okos könyv, többféle értelemben is. Például hogy érdemes odafigyelni, odacsendesedni, ez nekem meg nem mindig jön össze, úgyhogy el is tartott jó darabig.

Azért vannak sarokpontok, amire szépen fel lehet fűzni azt a kirakóst, és a végén tényleg összeáll. Vagyis lett belőle összkép, méghozzá nagyon izgalmas és szeretetre méltó, és ez a lényeg.

Ott van mindjárt a cím. Mi az, hogy az utolsó pompeji ló?! Hát miféle dolog ez, hogy egy hamu alól kipiszkált ismeretlen lótípus (amiről ráadásul pont az idén derült ki, hogy valójában szamár) képét vetíti előre a borító, háttérben természetesen egy ősöreg sétaúttal, középen egy bazi nagy kő-akadály. Értem én ezt? Vagy nem?

Aztán vannak a Seneca idézetek is. Minden fejezet (?) elején egy, hogy már megint el kelljen gondolkozni, hogy akkor most miért pont ez az idézet van ott, és jól látom-e, amit látok, vagy látni akarok.

Na mindegy. Van tehát a történet. Egy fiatalember (állítólag maga Vilikovsky) egy Conrad-ösztöndíj révén kiszabadul Csehszlovákiából (!), Londonban időzhet, mialatt komoly tudományos munkát kellene létrehoznia, főleg a szláv érzelmességre koncentrálva irodalmi téren.

Lényeg, hogy ott van az a csehszlovák író Londonban, eltölt egy csomó időt, történik vele mindenféle: leveleket kap, megismerkedik valakikkel, újságokat olvas, ábrándozik, beszélget, anyagot gyűjt, sétálgat, bámészkodik, … hogy lehetne ezt elmesélni másképp, mint ahogy most ez el van mesélve?

4 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
sophie P

Esthert egyébként rögtön az első nap megjegyeztem magamnak, amikor az egyetem aulájában csoportokra osztottak minket – voltak ott szebbek is, szemrevalóbbak, de egyikük sem volt olyan kifejező …; valami fogékonyság áradt belőle, mint amikor a lónak lágyan megremeg az orrcimpája –,

116. oldal

2 hozzászólás
>!
sophie P

„A.feleségem hosszas és eredménytelen keresgélés után végre munkához jutott (legalábbis ezt állítja, ám nem kizárt, hogy eképpen akar megszabadulni a családtól és a házimunkától, a munkába járást pedig csak színlelni fogja). Egyébként örülök, hogy talált magának elfoglaltságot, buzgómócsing létére meglehetősen nyomasztó lehetett neki otthon ülni diplomával a zsebében. Őszintén remélem, hogy néhány év (sőt mi több, néhány hónap) elteltével otthagyhatom a munkahelyemet, hogy feleségem munkája gyümölcséből éljem világomat, és kitartott férfiként beteljesíthetem a női egyenjogúsági mozgalom célkitűzéseit. Az erre való felkészülés jegyében a múltkoriban szesztestvéremmel lazachalászaton voltunk (ez a nyílt tengeren való féktelen dorbézolás fedőneve). Talán mondanom se kell, hogy szart se fogtunk, de who cares anyway. Mostan már azt is tudom, mért szerette annyira a jó öreg Ernest a halászatot – részegen ringatózni a hullámokon, egész kellemes időtöltésnek bizonyult.”

124. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Ernest Hemingway
5 hozzászólás
>!
sophie P

Sokáig voltam egyedül. Nem panaszként mondom, épp ellenkezőleg. Tetszett. Nem voltam körülbástyázva sem tárgyakkal, sem emberekkel, ahová csak léptem, magamnak ütköztem. De mivel mindenhol ott voltam, végeredményben sehol sem voltam, mintha nem is volnék. Nem tudtam megkülönböztetni magamat magamtól. Valósággal megrémisztett saját helyzetemmel való elégedettségem: mert mi van, ha megszokom. Mi lesz, ha egyszer majd megint valaki számára lennem kell? Tudni fogom még, hogyan?

19. oldal

3 hozzászólás
>!
sophie P

Volt egy olyan érzésem, hogy a kocsmában az egyedüllét kétszer számít.

20. oldal

2 hozzászólás
>!
sophie P

Lehet, hogy az erotikában tartózkodó Conrad, a boldogtalan szerelem nagymestere haláláig javíthatatlan romantikus maradt, és csak a boldogtalan szerelem jelentette számára az eszményi szerelmet, lehet, hogy csak az eleve kudarcra ítélt, egyoldalú kapcsolat tudta őt érzelmileg kielégíteni? Csak így érezte magát biztonságban, csak ez nyújtott elég teret fantáziájának? De lehet ez nála esztétikai probléma is: mint afféle Mária-kultuszon nevelkedett lengyel arisztokrata, ragaszkodott a régimódi ízlésvilághoz? Lehet, hogy csak megengedte a szebbnél szebb mondatoknak, hogy az orránál fogva vezessék? Lehet, hogy divatjamúlt könyvek olvasásával csiszolgatta angol nyelvtudását?

87. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Joseph Conrad
>!
sophie P

„Egyesek csupán akkor kezdenek el élni, amikor már a megszűnésre kell gondolniuk. Ha ezt furcsának tartod, megtoldom, hogy még jobban csodálkozz: vannak akik megszűnnek élni, mielőtt élni kezdenének”
/Seneca/

155. oldal - (Mottó a 10. fejezethez)

Kapcsolódó szócikkek: Seneca
>!
AeS P

Igazat megvallva mind ez ideig én sem voltam magányos, hiszen magammal voltam, és ez olyan társaság, amellyel soha nem tudok betelni.

21. oldal (Kalligram, 2002)

>!
sophie P

„Ha visszavonulsz magányodba, ne azzal törődj, hogy az emberek beszéljenek rólad, hanem azzal, hogy te önmagaddal beszélj. Vajon miként? Beszélj magaddal úgy, mintha másokról szólnál: becsméreld magad – és megtanulod az igazat mondani is, hallgatni is.” /Seneca/

(mottó az 1. fejezethez)

15. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Seneca
>!
sophie P

Nem mintha Isten lett volna az öreg, még véletlenül sem, de ha egyáltalán lehetett volna, számomra persze, akkor ilyennek kellett volna lennie. Nem valami nagyszakállú pszichoanalitikus, aki szép csendben, türelmesen végighallgat minket, búcsúzáskor pedig biztatón vállon vereget, hanem egy dühödt, bepöccent öregúr, egy személyeskedő intimpista, aki megértő persze, hogy is másként, elvégre egy Isten nem lehet érzéketlen tahó; a színfalak mögött, a lelke mélyén pedig lehet tőlem akár megbocsátó is, de azért rátarti: legyetek olyanok, amilyenek lenni szeretnétek, ám tudnotok kell, hogy tudnak rólatok. És ha ehhez hozzávesszük az életkorának ellentmondó túláradó mozgáshajlamot és robbanékonyságot, mintha még ezt sugallaná: Mindörökké, miként magam is örök vagyok, Ez okozta szorongásomat, ez a mélységes hasonlósága ahhoz, amit elképzeltem. Lehetséges volt.

48. oldal

>!
sophie P

– Ó, a krikettet még a tizennyolcadik században kezdték játszani. De maga a krikett nem is annyira fontos. Az még nem jelent katasztrófát, ha az emberek egy szűk csoportja, néhány eltévelyedett fickó unaloműzés gyanánt kitalál magának valamilyen értelmetlen szórakozási formát. Épp ellenkezőleg, bizonyos fokú találékonyságra vall. Tévedés ne essék, én nem a mozgás ellen vagyok, a mozgás természetes, ezért vélhetően egészséges is. Az ember harmonikus fejlődése, satöbbi, ezt már a régi görögök is tudták. Meg tudom érteni, ha valaki fut, úszik, vagy felőlem akár diszkoszt is vethet. Azt már nehezebb felfognom, miért is kell ebben versenyezni, de fogjuk rá, hogy ez az emberi természet sajátja. Egyfajta atavizmus. Azt viszont már végképp nem értem, miért talál ki valaki olyan szabályokat, amelyek gátolják őt a mozgásban… Jó, legyen az a huszonkét unatkozó ember, aki nem is annyira a mozgásra hajt, hanem arra, hogy elüsse az időt. Ilyen emberek mindig akadnak. De amikor a nemzet fele a tévé előtt ülve azt nézi, hogyan unatkozik húsz ember – ez már perverzió és sokat eljárul magáról a világról. A reménytelenségéről.

24. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Dubravka Ugrešić: Banyatanya
José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő
Petru Cimpoeșu: Simion, a panelszent
William Makepeace Thackeray: Hiúság vására
Bogdan Suceavă: A félhanggal emelt időből érkezett
Richard Brautigan: Görögdinnye édes levében
José Saramago: Kőtutaj
Arto Paasilinna: Az akasztott rókák erdeje
Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie
Epres Szonja Lili: Éjszakánként furcsa hobbim lett 1.