Aranyhajszál 4 csillagozás

    – Az emléket – mondják neki – a fejben tartja az ember, vagy más biztonságos helyen, nem a sapkájába tűzve.

167. oldal, Lidérc anyó kútja

Kiperdült a könny a szeméből. Alája tartotta a tenyerét, a könnyei pedig csak hulltak, pörögtek, s valahány a tenyerére hullott, drágakővé változott. Tele lett vele a hajadon tenyere.
    – Fogadd el, legény. Sok pénzt adnak az emberek ezekért a könnyekért. Gazdag ember leszel – és nyújtja a két kezét, drágakövekkel tele, Sztyepan felé.
    Hidegek a kövek, de forró a leány keze, mint a halandóké, s reszket is egy kicsikét.

18. oldal, A Rézhegyek Királynője

    Megijedt persze a legény nagyon, hanem erőt vett a félelmén. Ha bűvös ereje van is a Rézhegyek Királynőjének, csak leányféle azért. Ő meg legény. Restellné nagyon, ha egy lánytól megijedne.

9. oldal, A Rézhegyek Királynője

    Az egyik bányászfaluban Kosztyka rajta feledte a szemét egy leányon. Vöröske volt az is, karcsú termetű, takaros. Aki ilyen teremtéssel él, annak sohase borul be.

148. oldal, Az álnok testvér

    Azt mondják, Aranyhajszál kiül néha a tavi kőre. Nem egy ember látta. Pirkadatkor lép elő, elüldögél a kövön, s a hajfonata úgy tekergőzik mellette, mint egy aranykígyó. Gyönyörű, úgy mondják, gyönyörű szép.
    Magam nem láttam egyszer sem. Hazudni pedig nem akarok.

190. oldal, Aranyhajszál

    Azzal felállott. Olyan zúgás-morajlás támadt, mintha a föld omlott volna be. Körülnézett Danyilusko – eltűntek a falak. Sudár fák állanak körülötte, de nem olyanok, mint a földiek, hanem kőből valók. Az egyik márványból volt, a másik szerpentinkőből… Egyszóval, mindenféle fa… Ágasak, levelesek, mint az élők. Ha szél szalad el fölöttük, megcsendülnek, mintha kavicsokat ütne össze valaki. Alattuk fű, kőből az is. Azúrszínű, vörös… Százféle színű… Napot nem látni, mégis világos van, mint napnyugta előtt. Aranyszínű kígyócskák lebegnek, úsznak a fák között. Azokból sugárzik a fény.
    Tágas tisztásra vezette el Danyiluskót a Rézhegyek Királynője. Olyan volt itt a föld, mint a közönséges agyag, de bársonyos fekete bokrok nőttek rajta. Nagy zöld malachit csengettyűk himbálóztak a bokrok ágain, csillagocska ragyogott mindegyiknek a belsejében. Tűzszárnyú méhek szálldostak ezek fölött a csengettyűvirágok fölött, bennük a csillagocskák halkan zengtek-bongtak, mintha énekelnének.

88-89. oldal, A kővirág

    Sok minden megesett a mi bányánk vidékén.
    Egy nap különös formájú ércdarabot találtak. Leütöttek róla egy darabkát, s akkor látták, hogy sima az egyik sarka. Ragyog, mint a tükör, akár nézegethették volna benne magukat. De akkor nem volt kedvük efféle mulatságra. Tudták az öregektől, hogy igen nagy bajt jelent az ilyesmi.
    – Ha csiszolt ércre akadtok, vigyázzatok! Azt jelenti, hogy a Hegyek Királynője széttörte tükrét. Haragszik. Olyankor mindig beomlik valahol a bánya.
    Hát vigyáztak is az emberek, ki ahogy tudott.

191. oldal, Tajutka tükre

Híres kőfaragók éltek a Rézhegyek vidékén. Malachitot munkáltak meg, mert az volt elég, s hozzá a legnemesebb fajtájú. A réz egyik érce ez a malachit, világoszöld, szép ásvány. Sötétzöld erek hálózzák, szebbnél szebb mintákat formálnak rajta. Csodálatos tárgyakat faragtak ebből a malachitból. Olyanokat, hogy elámult rajta az ember: hogy is készítették?

60. oldal, A kővirág