A huszonnégy éves Veronikának látszólag mindene megvan, mégis úgy dönt egy reggel, megöli magát. Egy szanatóriumban tér magához a sikertelen kísérlet után, ahol barátokra talál, és egy skizofrén fiúban igazi társra lel.
A Veronika meg akar halni a világ egyik legnépszerűbb brazil szerzője által írt trilógia második része: A Piedra folyó partján ültem, és sírtam, valamint Az ördög és Prym kisasszony című regényekkel alkot kerek egészet.
Veronika meg akar halni (És a hetedik napon) 1646 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1998
Enciklopédia 20
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 270
Most olvassa 62
Várólistára tette 235
Kívánságlistára tette 155
Kölcsönkérné 5
Kiemelt értékelések
Egészen a tegnapi napig nem gondoltam volna, hogy nekem, aki a spirituális világtól igencsak távol áll, Coelho könyv a kezem ügyébe kerül, de mint egy isteni szikra, Veronika megjelent, és olyan szinten magával ragadta a testemet és lelkemet, mint már nagyon régóta egy könyv sem.
Gyönyörű volt. És tanulságos. És hihetetlen módon elgondolkodtató.
Örülök, hogy végre én is „felnőttem” Coelho történeteihez.
Számomra a könyv tartalmazott mondanivalót, de formáját és témáját tekintve sem tudott újat mutatni.
A mondanivaló nagyon minimális és olyan szinten leegyszerűsített, hogy azt nem is érdemes boncolgatni. Valójában ez az attitűd az egész regényen végigvonul. Coelho olyan hasonlatokkal dolgozik, amik már megszokottak. Olyan közhelyeket ír le, amik mindenki által ismertek. Semmi újat nem alkot. Nem akarja és nem is tudja megváltani a világot.
Paulo Coelho ezúttal se győzött meg.
Az volt az érzésem, hogy túl sok mindent akart beleerőltetni ebbe a könyvecskébe, éppen ezért nagyon felszínes maradt. Alapvetően egy egzisztencialista probléma felvetéssel indul a könyv, Veronika az élet értelmén, hiábavalóságán töpreng és úgy dönt, hogy nem folytatja tovább: öngyilkos lesz. Aztán jön egy kis antipszichiátriai vonal, a normalitás kérdésének feszegetése, egy kis asztrális utazás, egy kis szexualitás, egy kis szerelem, egy kis orvosi kísérlet.
A legfőbb bajom, hogy mindazt, amit Coelho elmond ebben a könyvben már olvastam máshol (Yalom, Kesey, Plath – csak hogy pár nevet említsek). Nem mond új dolgokat, közhelyekkel dobálózik. A normalitás a társadalmi közmegegyezésen múlik. Az élet értelmét csak végességének tükrében tudjuk értékelni. Fedezd fel önmagad, spirituális, testi és szexuális valódat és légy szabad. A valóságot a tudatunk formálja. Mindezt mások szebben, logikusabban, igényesbben leírták már.
Az alkimistát olvastam még a szerzőtől, ahol szintén ez volt az érzésem, hogy csak a felszínt kapargatja, minden kijelentése a levegőben lebeg, nincs súlya – „Megmérettél és könnyűnek találtattál.”
Nem hittem, hogy elolvasom ezt a könyvet ezzel a címmel, aztán hagytam magam rábeszélni, ráadásul ajándékba is megkaptam. Így kezdődött, majd sok meglepetéssel folytatódott, ugyanis ahogy haladtam az olvasással, úgy jöttem rá, hogy egyre jobban tetszik. Az első meglepetés akkor ért, amikor rögtön az elején kiderült, hogy Szlovéniában játszódik a történet, ahol nem is olyan rég jártam. Másrészt sokkal komorabb hangulatot vártam, de szerencsére inkább pozitív kicsengése van a könyvnek. Tetszett, hogy Veronika története mellett mások életét is megismerhettem. Tele van érdekes elgondolással a könyv és bizony kicsit csavaros is. Nagyon tetszik az író stílusa, igazán olvasmányos. Kellemes csalódás volt.
Nem vagyok egy hatalmas Coelho rajongó, de azt kell mondjam, ez a könyv akkor is jó. (Hiszen nem véletlenül olvastam már másodjára.) Néha mindannyian érezzük azt, amit Veronika érzett, mielőtt öngyilkosságot követett el. A hétköznapok megszokott rutinját, és azt, hogy néha azt érezzük, már belefáradtunk ebbe. De mindig van miért élni, túl kell emelkednünk a mindennapokon, hiszen mindenben rejlik valami apró csoda. Számomra ezt jelentette ez a könyv. Sose adjuk fel, merjünk nagyot álmodni és tenni azért, hogy boldogok legyünk. Ne törődjünk bele a szürke hétköznapok megszokásaiba, hanem éljünk úgy, hogy mire a végéhez érünk, tudjuk, hogy érdemes volt, legyen mire örömmel és büszkén visszatekinteni!
Sok Coelho könyvbe beleolvastam már, de nekem valahogy sehogy sem tetszett az író stílusa, pár oldal után félretettem a regényeit, mert szimplán untam…
Ez viszont abszolút 5 csillagos és kedvenc. Nagyon tetszik Veronika karaktere, a téma, a kidolgozás.
Bár minden Coelho könyv ilyen hatással bírna…
Akinek tetszett a könyv, feltétlenül ajánlom a filmet is, nagyon jól visszaadja a történet hangulatát!
„Így vagy úgy, mindannyian bolondok vagyunk.”
Nem gondoltam, hogy sok év után újra Coelho könyv kerül a kezembe, de most mégis a Szlovéniában töltött hétvégéhez tőle választottam úti olvasmánynak, azért, mert a történet cselekményének helyszíne szintén szlovén, pontosabban egy Ljubljanahoz közeli elmegyógyintézet.
Ugye milyen romantikus?
Kicsit azért voltak kétségeim, és nem csupán a téma miatt, hanem mert a korábban olvasott Az alkimista c. kötet nem okozott osztatlan sikert nálam, illetve a Coelho-ra jellemző filozofikus vonalat sem találtam magamhoz közelinek.
Az első néhánytíz oldalnál azt éreztem, hogy ez a komor hangulatú sztori nagyon le fog vinni az életről, hiszen a főszereplő Veronika belső, lelki vívódását osztja meg az olvasóval, melynek első állomása az öngyilkossági kísérlete, ahonnan egyenes út vezet az elmegyógyintézetbe.
Véleményem szerint a történet cselekménye nem túl nagy ívű, a tanulságát sem fejti ki túl mélyen szántóan a szerző. Sokkal inkább az volt az érzésem, hogy csak úgy elhinti a gondolat kezdeményeit többnyire hétköznapi frázisok formájában, hogy kezdjen vele az olvasó amit akar.
Ha az olvasó viszont hajlandó tovább göngyölíteni a megindított gondolatgombolyagot és esetleg a saját életére vonatkoztatni, hasznos útravalót vihet magával. Ahogy Veronika, úgy bármelyik ma embere is könnyedén bele tud unni a napok egymásutániságába, meg tud feszülni a társadalmi elvárásoktól (a jó öreg „mit fognak szólni” -tól , ugye) viszont egy megfelelően intenzív figyelmeztetés, az elmúlás hideg lehelete felnyithatja a szemét.
Közhely tudom, de ahogy hangsúlyozza az író, a pillanatot kihasználva kell élni a mindennapokat, hisz nem tudhatjuk hol a vége. Ne kelljen a végén azt mondanunk, bárcsak…
Nekem erről mesélt Veronika.
(P.s.: A borító csodaszép)
Hallottam már sok jót és rettentő sok rosszat Coelho-ról… Eddig még nem olvastam tőle, ez volt az első könyv, amit kézbe vettem, valamiért mindig is előítéleteim voltam az íróval szemben. Nem tudom, hogy csak sikerült-e éppen egy olyan könyvet kiválasztanom, ami kivételesen jól sikerült és megérintett, vagy majd kiderül, hogy én – sokakkal ellentétben – szeretem Coelho könyveit. Meglátjuk majd, talán rá tudom venni magam még egy kötetre. :)
Először a téma miatt is tartottam a könyvtől, de ahogy olvastam, egyre inkább megtetszett és magával ragadott a történet mondanivalója. Sok igazság volt a kötetben, bár igaz, hogy ezeket már legalább százan leírták más könyvekben. Egy kicsit úgy éreztem, hogy az író néhány helyen saját magát ismétli, és talán egy kicsit klisésre is sikeredett. de mégis tetszett. De hiába tetszett, még mindig nem értem, hogy miért istenítjük Coelho-t… Mindegy is, nem az én dolgom, hogy megítéljem, mennyire jó vagy rossz egy adott író, de az biztos, hogy megfogadtam, hogy még a mostaninál is őrültebben fogok élni, nem mulasztom a pillanatokat, kihasználok minden percet, és megvalósítom az álmaimat! :)
Mindig megfogadom, hogy soha többet nem olvasok Coelhot és valahogy mindig beleakadok a könyveibe. Ha most nem kell egy kihívás miatt extra gyorsan egy hamar kivégezhető 1001-est keresnem (ami még romantikus is, hogy egy másik molyos kihiváshoz is passzoljon), akkor biztosan messzire elkerülöm :D Meglepően olvasmányos volt, sok elcsépelt gondolattal és furcsa karakterekkel. Még egyszer nem fogom elolvasni, de délutáni szórakozásnak elment.
Népszerű idézetek
Azt hiszik, hogy normálisak, csak azért, mert mind egyformák.
41. oldal
– Meggyógyultam?
– Nem. Maga más, mint a többi ember, de szeretne ugyanolyan lenni. És ez, véleményem szerint, nagyon súlyos betegség.
– Súlyos, ha valaki más?
– Nem, az a súlyos, ha valaki mindenáron ugyanolyan akar lenni, mint a többiek.
182. oldal
De az öngyilkosság természeténél fogva önző, az ember előbb magára gondol, és csak azután a többiekre.
7. oldal
…..Látja, mi van a nyakamban?
– Nyakkendő.
– Helyes. Logikus válasz, teljesen normális emberre vall. Igen, nyakkendő! De egy őrült azt felelné, hogy a nyakamban egy színes rongydarab van, ami nevetséges, haszontalan, és bonyolult módon van megkötve. Akadályozza a fej forgatását, és a lélegzetvételt is megnehezíti. S ha nem vigyázok, bekapja a ventilátor, és meg is fulladhatok. Ha egy őrült megkérdezné, mire való a nyakkendő, azt kellene felelnem: az égvilágon semmire. Még csak nem is díszít különösebben. Valójában a rabszolgaság, a hatalom és a távolságtartás szimbóluma. Egyedüli haszna abban áll, hogy amikor hazaérünk a munkából, végre levehetjük, és úgy érezzük, hogy megszabadultunk valamitől, amit nem tudunk megfogalmazni. De vajon a puszta megkönnyebbülés létjogosultságot ad a nyakkendőnek?
Nem.
– Bolond az, aki a saját világában él. Mint a skizofrének, a pszichopaták vagy a mániákusok. Vagyis, akik különböznek a többiektől.
39. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles? 91% ·
Összehasonlítás - Diana Hunt: Őrület határán 95% ·
Összehasonlítás - Leda Schwartz: A negyedik szerető 95% ·
Összehasonlítás - Taylor Jenkins Reid: Evelyn Hugo hét férje 93% ·
Összehasonlítás - Taylor Jenkins Reid: Evelyn hét férje 92% ·
Összehasonlítás - Elena Ferrante: Briliáns barátnőm 88% ·
Összehasonlítás - B. B. Easton: A sebesség megszállottja 89% ·
Összehasonlítás - Hidasi Judit: Április út 87% ·
Összehasonlítás - Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége 86% ·
Összehasonlítás - Colleen Hoover: Without Merit – Merit nélkül 85% ·
Összehasonlítás