Omega ​minor 12 csillagozás

Paul Verhaeghen: Omega minor

Paul ​Verhaeghen, az Egyesült Államokban élő flamand pszichológiaprofesszor és író monumentális regénye az elmúlt évtized egyik világirodalmi szenzációja. A mű nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy „az egész huszadik századot próbálja meg egyetlen regénybe sűríteni” (Richard Powers). A számos irodalmi díjjal kitüntetett alkotást, amely németül, angolul és franciául is megjelent, olyan mesterek műveihez mérik, mint Günter Grass vagy W. G. Sebald, de hasonlítják olyan, a posztmodern próza teljes fegyverzetében fellépő írókéhoz is, mint Thomas Pynchon. A történet a Harmadik Birodalom Berlinjétől az 1950-es évek harvardi értelmiségi elitjén, a Los Alamos-i sivatagon és az auschwitzi haláltáboron át az 1990-es évek újraegyesülő Németországáig ível, óriási energia röpíti epizódról epizódra, s eközben „útba ejti” a részecskefizikát, az emlékezet kultúráját, a tapasztalat és az identitás filozófiáját, a Manhattan-tervet, a harmincas évek filmvilágát és a huszadik század végének német… (tovább)

>!
Gondolat, Budapest, 2011
640 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636933388 · Fordította: Fenyves Miklós

Enciklopédia 1


Kedvencelte 3

Most olvassa 1

Várólistára tette 32

Kívánságlistára tette 22


Kiemelt értékelések

egy_ember>!
Paul Verhaeghen: Omega minor

„Sok dolog történt, de egyik sem igaz. Más dolgok igazak, de nem történtek meg.”

Berlinben vagyunk, 1995-ben. A poszt-NDK apokalipszis díszleteit leöntötték némi rothadó
kapitalizmussal.
Itt hozza össze a véletlen a regény főhőseit: Goldfarbot, a Nobel-díjas fizikust, aki részt vett az atombomba kifejlesztésében, De Heert, az auschwitzi túlélőt, Paul Andermanst, a posztgrad pszichológust, aki az emlékezet működést kutatja (beszélő nevek), Donatellát, Goldfarb asszisztensét, aki a mágneses monopólust keresi, és Nebulát, a bosszú angyalát.
Párhuzamos életrajzok is lehetne a címe, ha az már nem lenne foglalt.
A történet kezdetén Andermans az elbeszélőnk, aki bekerül a potsdami egyetemi világba, a posztgradok, a modern kor nomádjai, a tudomány vándorcigányai közé. Összetűzésbe keveredik egy csapat neonácival, és így találkozik De Heerel, aki öngyilkossága után lábadozik egy kórházban. De Heer felhasználja Andermans figyelmét, hogy elmondja neki egy túlélő tipikus, univerzális történetét. Egy túlélőét, aki per definitionem nem lehet boldog. Épp attól, hogy túlélő. Neki az a feladata, hogy elmondja az elmondhatatlant, feldolgozza a feldolgozhatatlant.
Közben Godfarb életével is ismerkedünk. (Az elbeszélői nézőpont gyakran változik, ami kissé megnehezíti az olvasást, bevallom volt egy fejezet, amikor fogalmam sem volt, hogy épp ki beszél, és a történetet gyakran szakítják meg tudományos és esztétikai fejtegetések – művészetről, matematikáról, fizikáról, csillagászatról, történelemről.) Goldfarb még gyerekként hagyja el Németországot 1933-ban, színésznő anyjával, aki mindenféle munkát elvállal, hogy megéljenek valahogy. A nemnémetből nemamerikaivá váló, gyökértelen fiú, aki siránkozó bevándorlókkal van körülvéve, a tanulásban találja meg a kitörés lehetőséget. Bekerül a Harvardra, és onnan némi szerencsével Los Alamosba.
Csakhogy ebben a történetben senki sem az, aminek látszik. Olyan ez, mint egy 5000 darabos kirakós, aminek bizonyos részei hamar összeállnak, de az utolsó elemek csak nem akarnak a helyükre kerülni, egészen a szó szerint bombasztikus befejezésig.
A huszadik század két borzalmas tengelyen forog. Auschwitz és Hirosima. Ez a két árny lebeg, sokáig kimondatlanul, a könyv felett (Auschwitz csak valahol regény félideje után jelenik meg, Hirosima csak legvégén.) És a legnagyobb borzalom ebben az, hogy ezt mind emberek követték el, akik előtte és utána is ettek, ittak, nevettek, dugtak. Az áldozat és a túlélő nem kiválasztott, mitikus hős, hanem ember. A gyilkos és a közreműködő nem metafizikai gonosz, hanem ember. Méghozzá mind megnevezhető ember. De Heer azt mondja, lehet, de nem érdemes áttekintést adni a XX. század borzalmairól, mert abban épp az egyéni felelősség veszik el. A történelem szószában az egyének típusokká lesznek, és minden elmaszatolódik. Egyébként is, már alig emlékszik valaki az egészre, eltelik még kétszáz év és a holokauszt csak lábjegyzet lesz a történelemkönyvekben. Az egyéni felelősség feltárása mellett van egy erős relativizmus is a könyvben. A túlélők és emlékezők tanúságtétele egyre nehezebben ellenőrizhető. A véletlen dönti el, hogy az ember melyik oldalra kerül, és így tulajdonképpen senki nem felelős a tettiért. Akár ez is kiolvasható egyes megnyilatkozásokból.
Verhaeghen nagyon precízen ábrázolja az egyéneit, a legkisebb lelki rezdülésüket is bemutatva. (Pszichológiaprofesszor, ha még nem mondtam volna.) Ez a legnagyobb ereje a könyvnek, meg a szimbólumok bonyolult hálója. És persze a történet. Verhaeghen 550 oldalon keresztül megkonstruál egy hihetetlenül összetett sztorit, hogy aztán a könyv utolsó 100 oldalán az egészet lebontsa, és romjaiból felépítsen egy másikat. Egy ilyen hosszú regénynek elkerülhetetlenül vannak gyengébb pontjai, amik kissé erőltetettre sikerültek, de ezen is átlendít a stílus, és többségben vannak a sokáig emlékezetes részek. Például, ahogy De Heer szemén keresztül látjuk az auschwitzi szelektálás folyamatát, az egészen hátborzongató. Főleg, ahogy leírja a jobbra irányítottak önfeledt boldogságát. És az is hasonlóan emlékezetes, ahogy Goldfarb nézőpontjából látjuk a Los Alamosban dolgozó atomfizikusokat, a tudományos felfedezés részegítő örömét, amivel világra játsszák a bombát, mintha csak egy rádiót barkácsolnának össze a cserkésztáborban. Vagy említhetem még a századvég német neonáci kultúrájának aprólékos leírását.
Monumentális mű, ami nem kevesebbre törekszik, mint az egész XX. századi történelem magyarázatára. Megpróbál „Szabadulni a mimézistechnika parancsától és a narratíva kényszerzubbonyától, vállalni a zuhanórepülést, bele a radikális reflexivitásba, az öntudatba, a Daseinről való meditációba, amely a Daseinnél is előbbre való…”
És miközben „Szentül hisszük, hogy ez a világ megérthető, holott erre semmi ok sincs, ha csak az nem, hogy a koponyánkban rejtőző apparátus odavan a jelentésért meg az összefüggésért.” mégiscsak megpróbál valami magyarázatot adni a felfoghatatlanra.

(A fordítás is nagyszerű és a szerkesztés is jól sikerült, de azért én szívesen vettem volna a sok német szövegrész fordítását. Még szerencse, hogy a feleségem németes, bár lehet, hogy ezt az olvasás alatt ő másként gondolta.)

6 hozzászólás
vargarockzsolt>!
Paul Verhaeghen: Omega minor

Bombasztikus. Posztmodern Holocaust-regény, hollywoodi klisékkel, hatszáz oldal tömény giccs.
Nem hattyúk és őzikék, hanem nácik és zsidók, kommunisták és disszidensek, szkinhedek és bevándorlók, németek és amerikaiak, berliniek és indiaiak, férfiak és nők, szex és szerelem, öregek és fiatalok, tudomány és misztika, atomfizika és kabbala, vér és egyéb testnedvek, identitás és emlékezet, krimi és lélektan, realizmus és fantázia – és még lehetne sorolni az ellentétpárokat, amelyre a könyv épül. Mindez együtt egy hosszú, elég nehezen olvasható, mert rendkívül összetett nyelvezetű, és bonyolult cselekményű lektűr.
A könyv az olvasóját azzal hitegeti, hogy a téma komolyságához méltó magasirodalmat nyújt a számára, a legdivatosabb posztmodern eszköztárát felvonultatva, ráadásul a szex és az erőszak pornográfiáját is bőven megmutatva, de valójában az egész nagyon üres.
Az látszik rajta, hogy egy igen művelt, és alapos műgonddal dolgozó író hatalmas munkája, amelynek egyes részletei még akár emlékezetesek is lehetnek, de összességében nem térülnek meg az olvasásába fektetett energiáink. Mondhatnám akár azt is, hogy egy Pilinszky négysoros vers több mélységet hordoz, mint ez a gigantikus regény.
Ugyanakkor őszintesége, jó szándéka nem vitatható. A szerző maximális tisztességgel igyekszik szembenézni a 20. század legrémisztőbb kísérteteivel, és ha a posztmodernben utazókat így lehet az antifasizmus és antikommunizmus táborába téríteni, akkor már megérte.

3 hozzászólás
Stone>!
Paul Verhaeghen: Omega minor

Súlyos. A könyv maga. A téma itt lohol még a XXI. század nyomában. Semmiféle giccsességet nem fedeztem fel benne, mint ahogy azt egy itt ólálkodó moly megjegyezte. Atomokból építkezik és a végére létrehozza a végtelent, ami a semmi. Nekünk, véges lényeknek. Esetleg véglényeknek, ezt majd az idő eldönti.

1 hozzászólás
giggs85 >!
Paul Verhaeghen: Omega minor

Paul Verhaeghen egy nálunk jószerivel ismeretlen, az Amerikai Egyesült Államokban tanító flamand pszichológia professzor. A fülszöveg szerint a világsajtó olyan mesterekkel rokonítja, mint W. G. Sebald, Günter Grass vagy Thomas Pynchon. Miután végére értem a könyvnek, egyértelműen Pynchon az, akihez leginkább tudnám hasonlítani. Valami elképesztő erejű nyelven megírt, óriási tudást magába sűrítő, és ezzel együtt nem kis türelmet és odafigyelést is igénylő könyvről van szó. A legközelebbi rokona talán a Súlyszivárvány, bár itt azért nem figyeljük a történéseket a kutyák elméjének mélyéről, és nincsenek háztömbnyi méretűre duzzadt orrmandulák sem. Ellenben van rengeteg szereplő, világháború, titkos katonai kísérletek, meglepő fordulatok és mérhetetlen írói zsenialitás.

Hogy mi az Omega? Az Omega nem más, mint az Univerzum jövőjét leíró paraméter. Még Albert Einsteint is foglalkoztatta, bár később legnagyobb baklövésének nevezte. Ezt kutatja a regény egyik szereplője, Donatella, a fiatal olasz fizikus.

Három lehetőség van. Ha Omega kisebb, mint 1, akkor a világ a végtelenségig tágul, és végül elenyészik. Ha nagyobb, mint 1, akkor az Univerzum tágulása megáll, majd zsugorodni kezd, és végül visszatér az Ősrobbanás állapotába, majd az egész kezdődik elölről. Ha az Omega egyenlő 1-el, akkor fennmaradnak a jelenlegi állapotok, ám miután a csillagok tüzelőanyaga elfogy, egy halott, örökké fagyott és sötét hely lesz Univerzumunk. Nincs új kezdet, nincs remény.

Verhaeghen is arra keresi a választ regényében, hogy mi lesz a világgal. És teszi ezt úgy, hogy górcső alá veszi a 20. századi történelmet, a tudományokat, a különféle művészeteket és magát az emberi elmét is.

Paul Andermans, az elbeszélő, fiatal flamand pszichológusként Németországba érkezik, hogy kutatásokat folytasson. Szakterülete nem más, mint az emberi emlékezet. Bár Amerikába vágyik, miután megérkezik, rájön, hogy ennél nincs is ideálisabb hely. A regény jelen idejében, 1995-ben, épphogy egyesült a két Németország, az egykori NDK magán viseli a szovjet megszállás nyomait, és még tucatjával találkozhat olyanokkal, akiket így, vagy úgy, de érintett a II. világháború. A nyugatról érkező változások még főleg az újonnan megjelenő bevándorlókban, gyerekbandákban és a falakra firkált furcsa graffitikben nyilvánulnak meg.
Egy balsikerű városnézés során alaposan ellátja a baját az utóbbi időben egyre jobban megerősödő szkinhedcsoportok egyike, és ő kórházba kerül. Itt ismerkedik meg az öngyilkossági kísérlete után lábadozó auschwitzi túlélővel, Jozef de Heer-el.

A mogorva öregember és a fiatal tudós hamar összebarátkozik, és megállapodnak, hogy tartani fogják a kapcsolatot. Ám hamar kiderül, hogy ez a kapcsolat elég egyoldalú lesz, az öreg mesél, az ifjú pedig csak hallgat, és mindent lejegyez. De Heer története egy 20. századi, Németországban élő zsidó fiú univerzális története. Ezeken mentek át a legtöbben. Apró zaklatások, zsidóellenes törvények, munkaszolgálat, majd deportálás. Ez utóbbit, a deportálást, még sikerül ideig-óráig megúsznia, és az Alvilágba kerül, ahol kártyacsalással és bűvészmutatványokkal tartja fent magát, ám végül Auschwitzot ő sem kerülheti el. Majd jön a szürke NDK-s kor, ahol, mint híres tv-bűvész tartja fenn magát. Ez a rész teszi ki a kötet legnagyobb részét.

A történet azonban több szálon fut. Megismerjük Donatella, a fiatal fizikusnő, és a főnöke, az atombombát kifejlesztő Nobel-díjas Goldfarb, egy ’30-as évekbeli német filmcsillag, Helena Guna, egy rejtélyes SS tiszt, a kallódó tizenévesből őrjöngő neonácivá váló Hugo, a (pornó)filmkészítő Nebula, valamint a háttérből irányító, rejtélyes, maszkos-álarcos egykori SS tiszt, Liebenfels történetét is. Ezek a szálak folyamatosan keverednek, sokszor azt sem tudjuk, hogy ki beszél, vagy azt, hogy miről. De, ahogy lenni szokott, a szálak a végére egy valóban elsöprő erejű fináléban összeérnek, és mindent megértünk. Senki sem az, akinek látszik. A történelmet nem lehet (át)alakítani.

A regény hihetetlenül gazdag szimbólumokban, melyek legtöbbje vallási eredetű: keresztény, zsidó, kabbalista, hindu, buddhista, római, görög, stb. Ezek folyton át meg átírják egymást, míg végül egyik sem lesz érvényes. Megöli egyik a másikat. És ahogy közeledünk a nullához(?) a berlini házfalakra firkált titokzatos számok formájában, úgy értjük meg, hogy csak egyetlen motívum tarthat ki végig, az Omega. Bár ennek jelentése folyton változik – lehet ez Auschwitz, Hitler, a végítélet, vagy egy egyszerű fedőkód is. Végül azonban tényleg csak egy jelentése marad; Ω nem lehet más, mint az a dolog, ami talán a legjobban meghatározza világunk mai arcát.

Ez idáig ha bonyolult is, többé-kevésbé követhető. Ám vannak zavaró tényezők, amiken folyton megakadunk. Ha valóban Paul Andermans az elbeszélő, amit ő már a legelején az agyunkba vés, akkor, hogy lehet az, hogy egyszer nem ismeri Goldfarbot, és a történetét, amikor néhány oldallal azelőtt írta le. Vagy, egy ponton de Heer kiszól a hallgatóságához, (Andermanshoz, vagy hozzánk, nehéz eldönteni), hogy a történelemhamisítás első lépése mindig az, amikor szimbólumokkal, párhuzamokkal akarjuk felruházni azt, amit nem lehet. Ezt tették a nácik, ezt tették az oroszok. Itt kezdjük elveszíteni a fonalat – akkor ő miért halmozza el történetét ilyen mérhetetlen mennyiségű mitológiai-vallási motívummal? Mit akar elfedni? Figyeljétek a kezem, mert csalok.

A kötet korántsem hibátlan, egy-két rövidebb részlet erőltetettnek tűnik, néhol túlírt, ám ezért kárpótol a nyelvi lelemény, a rendkívül jól kidolgozott történet és a karakterek, a hihetetlenül csavaros fordulatok, és a rengeteg tudás, ami belé van sűrítve. Ebben az esetben külön ki kell emelni a fordítót, Fenyves Miklóst, aki remek munkát végzett. Az Omega minor valóban az egyik első, egyetemes érvényű, 21. századi nagyregény.

6 hozzászólás
jethro>!
Paul Verhaeghen: Omega minor

Verhaeghen egy olyan súlyos könyvet tett le az asztalra, amitől leszakad az asztal. Ha létezik posztmodern irodalom (sokan megkérdőjelezik), ez az,-- a javából. (Számomra a posztmodern irodalom olyan, mint progresszív zenét hallgatni. King Crimson-t, Jethro Tull-t, Spock's Beard-öt, vagy Flower Kings-t. És ez jó.)
A műnek -mondhatnánk- nincs főszereplője. A főbb szereplők megélik Hitler hatalomra jutását, a zsidó törvények bevezetését, a háborúban álló Németországot, nem kevés szó esik Auschwitzról, bepillantást nyerünk az atombomba készítésébe Los Alamosban, majd jön Berlin ostroma, a bukás, majd a kettészakadt Németország, és az új korban a neonácik. Szóval van itt minden a XX. század történelméből.
A történetvezetés feszes, egyre többet tudunk meg a szereplők életéről, történelemről, majd van egy pont, ahol azt mondja az író, -felejts el mindent amit eddig olvastál-, és úgy zárja le a könyvet, hogy abba belefeketedünk.
Verhaeghennek ezt is lehet. Lehet -sőt kell is ezt tennie-, mivel annyi mindent tud történelemről, politikáról, érzelmekről, és nem utolsó sorban irodalomról, s ha mindezt felénk közvetíti, az csak javunkra válik.

Amapola P>!
Paul Verhaeghen: Omega minor

Az egész XX. századot egyetlen regénybe sűríteni? Ehhez még hatszáz oldal is kevés, de a csomópontok, a fő vonalak megvannak és a háló szemeit hol sűrűbben, hol ritkábban, de mindig érdekesen tölti ki az író.
Tetszett ahogyan egyes szereplők nézőpontját bemutatja (azt éreztem, hogy akár így is lehetett volna, ezt is gondolhatta volna), ahogyan ezek között vált, ahogyan visszatér ugyanarra az eseményre egy másik szemszögből.
Egyértelműen nem egy Courths-Mahler, annál többet ad, de jóval többet vár is el az olvasótól: beszéled a nagyobb európai nyelveket? ismered a történelmet? kicsit a zsidó kultúrát? egy kis latin és természettudomány is megvan? – akkor már nagy baj nem lehet, az utalások többsége bejön. Több helyen éreztem, hogy lenne még mögöttes tartalom, csak épp én nem értem …


Népszerű idézetek

egy_ember>!

Erről ismerszik meg minden igazi nagyváros: jól áll neki az éj tintakabátja.

49. oldal

1 hozzászólás
egy_ember>!

Apám költő volt. Íme, egy haiku a tollából:
Ez négy szótag,
ez meg öt szótag,
ez megint négy.

11. oldal

17 hozzászólás
egy_ember>!

Ez a banda vezetné az országot? Egy morfinista bonviván? Egy sánta tollú író? Egy szadista pederaszta? – Hogy néz ki az ideális árja? – kérdezik a kocsmában. – Szőke, mint Hitler, magas, mint Gobbels, karcsú és izmos, mint Göring. – De ha ezek a pártvezetők valóban az eszménykép megtestesülései lettek volna, ha valóban úgy néznek ki, mint az északi i*tenek, talán soha nem kerülnek hatalomra. Volt bennük valami hamis. És éppen ez a belső ellentmondás mentett fel minket az alól, hogy komolyan vegyük őket. – Megérkezett a vándorcirkusz! – kiáltottak oda egymásnak a berliniek, alig pár hónappal korábban. – Bohócfelvonulás! – Így indult a náci párt: bolondsereglet volt, akiken jókat derülhetett az ember. …és mielőtt bárki felocsúdott volna, ott álltak frakkban és cilinderben (készen, hogy kiganézzák a manézst). Egy egyszerű kérdés. Ha egész Berlin kuncogott, ugyan honnan került ki a parádék százezres közönsége?

141. oldal

3 hozzászólás
Stone>!

Ebben áll az élet mélységes paradoxonja: a Teremtő csak fikció, de a teremtményei léteznek.

207. oldal

egy_ember>!

A fucking Italian mindenesetre ígéretesebben hangzik, mint a fucking German. Biztos megvan rá a magyarázat.

41. oldal

egy_ember>!

…én tudom, mi az, jó ismerősöm a kötődéstől való ízig-vérig városi félelem.
Hát itt van. A szó. Minden német szavak legnémetebbje. A szó, amelyre megtanítottuk a világot. Az Angst.

50. oldal

egy_ember>!

Mindannyian tudjuk, hogy az élet véletlenek szövedéke. Hogy a dolgok valódi állapota a véletlen. És azt is mindannyian tudjuk, hogy amikor megszűnik a véletlen, éppen akkor, abban a pillanatban kell csak résen lenni igazán. Abban a pillanatban, amikor a valóság már nem hagy alternatívát. Mert az az a pillanat, amikor lecsap a meghatározhatatlan Valami.

83. oldal

1 hozzászólás
Stone>!

Adj valamit, patikus – mi édesíthetné meg a képzeletet?

90. oldal

Frank_Waters I>!

Maguk a szavak pedig asszociációs cortexemben születtek meg, és 40 Hz-es impulzusokban lökődtek ki, miután mindőjüket meghányták-vetették a frontális lebeny anterior struktúrái.

21. oldal

2 hozzászólás
Stone>!

– Donatella, hiszed, hogy…
– Nem.
– Be sem fejeztem a mondatot.
– Semmiben sem hiszek.
– Ezt meg én nem hiszem el.
– Oké. Hiszek. Elhiszem, hogy azt hiszed, hogy hiszek. Most elégedett vagy? Na és mit gondolsz, miben kéne hinnem?
Még meg sem születtünk, s az összeköttetések száma agyunkban nagyobb, mint a kozmosz összes csillagáé – nem fejtjük meg az elménket soha. Sem a sajátunkét, sem a másokét.

187. oldal

2 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Helen Bryan: A háború jegyesei
Elliott Arnold: A virrasztás éjszakája
Theodore Taylor: A homokzátony
E. L. Doctorow: Ragtime
Bruce Henderson: Üldözöttek és katonák
John Killens: Aztán mennydörgést hallottunk
Ella Carey: New York-i titok
James Ellroy: Perfídia
Douglas Coupland: X generáció
Ken Follett: Alattunk az óceán