Felleghajtó (A Szirt krónikái 2.) 37 csillagozás

Paul Stewart: Felleghajtó

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Világszerte több millió rajongó! A Szirt Krónikái folytatódnak… Ágos, a fiatal fellegkalóz, immár apja szárnyai alatt tanulja a felleghajózás tudományát. Egy balsikerű utat követően a Felleghajtó legénysége új megbízatást kap: viharmennykő vadászatra kell indulniuk. A hajó végveszélybe kerül Alkonyerdő fölött, és a legénységnek el kell hagynia a fedélzetet. Alkonyerdőbe kerülnek, ahol mindig félhomály uralkodik, és álmok, hangok, látomások csábítják az idetévedőt. Alkonyerdőben halhatatlan leszel, de sose keveredsz ki innét. Magával ragad az álmok világa… Vajon sikerül-e kijutniuk a veszedelemből? És ha igen, át tudnak-e vágni az ezernyi ármányt rejtő Bűzlápon? Sikerül-e elkerülniük a Kereskedelmi Szövetség csapdáit, és megmenteni Alvégvárost és Mennykőváradot?

Eredeti megjelenés éve: 1999

Tagok ajánlása: Hány éves kortól ajánlod?

>!
Könyvmolyképző, Szeged, 2008
388 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632450520 · Fordította: Rindó Klára, Szabados Tamás · Illusztrálta: Chris Riddell

Kedvencelte 2

Most olvassa 2

Várólistára tette 11

Kívánságlistára tette 5

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Navi>!
Paul Stewart: Felleghajtó

Annyit fejlődött Ágos, mintha évek alatt játszódott volna, nem néhány hét. De ettől eltekintve nagyon jó könyv volt. A veszteségeinket megsirattam, az új legénység remélem hozza majd az előző színvonalát. Ágos megoldott egy hatalmas problémát, megszabadult néhány kellemetlen figurától, Krampot valahol sajnáltam.
Remélem, épségben vissza fognak térni a Szirten túlról.

dominika_szhr>!
Paul Stewart: Felleghajtó

Tény, hogy az első résznél sokkal jobb volt, mert…
-volt története, nem minden fejezetben másról szólt.
-voltak gonoszak, olyan gonoszak, akik tényleg azok, és nem csak éhes állatok.
-Ágos elég sokat fejlődik az első rész óta, bár még most is csinál hülyeségeket. Nem keveset.
-voltak részek, amik kíváncsivá tettek, nem egyszer megvolt a „na még egy fejezetet” érzés. Csak sajnos a „következő” fejezet után nem nagyon éreztem ezt.
De még mindig lehetne hova fejlődni, mert az egész kiszámítható volt. Példa erre Kőterelő. Mikor már csak ő maradt Ágossal, az ember tudta, hogy vagy valami nagyon profi, különleges fiú, vagy csaj. Hát nem eltaláltam?
Meg azt nem értem, miért kellett mindenkinek meghalnia? Ráadásul aki túlélte volna, az konkrétan eltűnt, mert Ágos hagyta őket elmenni.
A gonoszokat ugyan pozitívumnak írtam, de azért voltak velük problémák. Például az, hogy az első „csatába” meghaltak. A „főgonosz” nem lett volna rossz, kapzsi, ellenszenves, meg minden, de valahogy gyenge volt.
Aztán ugorjunk a könyv legelejére, ahol Ágos 10 oldal alatt képes volt felhúzni. Az első tíz oldal alatt. spoiler
Utána pedig össze futottam egy nyomtatási hibával. Pontosabban hárommal. Igen, fel volt cserélve három oldal. Nézem a képet, hogy, hogy jön ide. Aztán lapozok, olvasom tovább, nem értelme a szöveg. Következő oldalt sem értem. Aztán végül onnan jöttem rá, hogy valami tényleg nem oké, hogy az egyik oldalon mondat vége volt, a másikon meg folytatódott egy mondtat.
Negatívum még:
-borzasztó torzak voltak a rajzok. Az első könyvben nem így volt.
-konkrétan mindenki aki szimpatikus volt, meghalt, kivéve a főszereplőt.
-voltak elég undorító részek. Konkrétan leírta, hogy a mittudoménmilyengoblin off levágja mások lábujját, felrakja a falára, és gyönyörködik bennük, a körmök alól kikapart piszkot meg ládába gyűjti. Azért itt egy kicsit kiakadtam. spoiler
Összességében kellemeset csalódtam, nem gondoltam volna, hogy felhúzza magát 3 és fél csillagra, a kettőről. Eredetileg az első 3 csillagot kapott, aztán levittem 2 és félre a második rész olvasása során. Mert szemléltetni akartam, hogy ennyivel jobbat is tudnak.
Ez egyszer olvasható volt, kíváncsi vagyok a harmadik részre, hátha az még jobb lesz.

Valentine_Wiggin>!
Paul Stewart: Felleghajtó

Méltó folytatása az előző résznek, és tartja a tendenciát – nagyon sötét világkép, hangulatorientált történetmesélés, szerethető karakterek, rémisztő, de gyönyörű illusztrációk.
A főhősünk nagyot nőtt az előző rész óta, immár nagykamaszként éli az életét az apja oldalán, tanulgatja a fellegkalóz életet, úgy-ahogy beilleszkedett a legénységbe… aztán nagyon hamar lecsap a katasztrófa, és megint a túlélés lesz a fő cél, csak ezúttal új környezetben. Az Alkonyerdő egy kedvelt fantasy klisével játszik, de jól csinálja, át lehet érezni, hogy a rengeteg iszonyú helyszín között is abszolút a rosszabbak közé tartozik. Van pár izgalmas csavar, nem a cselekményre, hanem inkább a világra nézve, és az új társaság, a Felleghajtó legénysége szerethető. Mivel végig Ágos a szempontkarakter, ezért kevéssé tudunk kötődni hozzájuk (ahhoz el kéne olvasnom a Quintus trilógiát), látszik, hogy a főhős kívülálló, a kis zöldfülű a csapatban, akinek valahogy élre kéne állnia, és összekaparni mindenkit, de még így is, tiszteletreméltó figurákat ismerhetünk meg. A Fénytudományok professzora volt talán a kedvencem, aki bár nem is hivatalos tagja a legénységnek, de belegondolva nagy lelkierő kell ahhoz, amit ő végigcsinál ebben a regényben. Maugin is itt kap először nagyobb szerepet, és igazán szimpatikus lány.
Ágos pedig pofonokat kap, botladozik, szerencsétlenkedik, és azután, hogy az előző részben meglepően hiteles gyerek volt, ezúttal meglepően hiteles kamasz. Szeretne helyt állni, szeretne jól cselekedni, de mégis rengeteg dolgot elront, és azután, hogy a gyerekkora a túlélésről szólt, nagyon szépen szembesül azzal, hogy meg kell tanulnia az emberekkel is bánni, másokra is vigyázni, mert itt többé már nem elég, hogy önmagát meg tudja védeni. Gyakorlatilag ez az a rész, ahol fokozatosan felnő ahhoz, hogy egy nap tényleg kapitány legyen, valamint kap egy kicsit nyersebb stílust… mondhatni tapasztal annyit, hogy ne a tökéletes hősként álljon a világhoz.
Akinek az első rész tetszett, mindenképp ajánlom – remek folytatás, bár szerintem a trilógia leggyengébb darabja.

1 hozzászólás
Szikomorfa >!
Paul Stewart: Felleghajtó

Izgalmas könyv, bár számomra volt benne egy két olyan rész, amit nehezen viseltem. Mondjuk úgy, megviselte a lelki világomat. Megkockáztatnám a morbid jelzőt is.
A mohamedvék viszont nagyon megtudták kedveltetni magukat, meg a többiek is.
Lássuk az újabb kalandot!

Winterspell>!
Paul Stewart: Felleghajtó

Gáncsmuharba nem üt a viharmennykő.

A Felleghajtó már jóval másabb, mint az Erdőmélye, szerencsére a jó értelemben. Itt már egy összefüggő történet halad előre, változatlanul érdekes tájakon, most a rengeteget magunk mögött hagyva.
Ágos is megnőtt, mióta nem láttuk – ugyanis két év telt el az előző rész óta, és az eltelt időben főhősünk nem lazsált, hanem tanulgatja a fellegkalóz szakmát apja oldalán, aki érzelmek kimutatása terén még mindig nem teljesít túl jól, de azért a maga módján igyekszik (Quint egyébként remekel a maga trilógiájában, merem ajánlani). Ám Ágos egyik ballépése események egész láncolatát indítja el, ami számos halálesetetet és jelentős anyagi kárt hoz magával a történet során, de ne hibáztassuk szerencsétlent, hiszen 1, jó szándékból cselekszik 2, igyekszik helyrehozni. Tulajdonképpen a könyv további részét azzal tölti, hogy issza a történtek levét, miközben igyekszik megoldani egy jókora, összetett problémát.
Ám szerencsére nincs egyedül, itt jön képbe Kőterelő, a Felleghajtó legénységének legtitokzatosabb tagja, akinek szintén van egy személyes tragédiája. A legénység többi tagja meg a rövidebbet húzta, nem lehet ezen szépíteni, habár spoiler
Kapunk még egy egyepizódos gonosztevőt, Vilnix Pompolniust, aki egy igazi utálható gazember, akinek a nevét később a The Winter Knights fogja még jobban bemocskolni (már korán elkezdte az ipari méretű ármánykodást), akinek nincs túl sok súlya, annak ellenére, hogy ő kb. élet és halál ura a mennykőporkészítés titkával. Vele ellentétben Ujjszedő Kramptól kirázza az embert a hideg, még azután is, miután belegondol, hogy miként jutott el idáig (ehhez támpontot szintén a The Winter Knights ad). Az ember valahol sajnálja ezt az egykoron nemes lovagot, ám amit művel, az már nem tartozik a „cél szentesíti az eszközt” kategóriába.
Amit még kiemelnék, az az Alkonyerdő, ami a Szirt messze leghátborzongatóbb helye. Olyan, mint egy élő, lélegző pókháló, amiből csak nagyon kevesen szabadulnak. Álnok és kegyetlen; az ott eltöltött idő olyan, mint egy hallucináció (leginkább vizuálisan a Hobbit-filmek Bakacsinerdejéhez hasonlítanám, csak ott nincs szépiapor).
Rövidre zárva, a színvonal már jócskán javult, a főszereplő továbbra is kedvelhető és a sok különféle helyszín és izgalmas (no meg esetenként vérfagyasztó) kaland továbbra is maximálisan fenntartja a figyelmet.

SzBM>!
Paul Stewart: Felleghajtó

Egy családi összezörrenés a Felleghajtón.

Velvet>!
Paul Stewart: Felleghajtó

Emlékszem, a fogorvosra várakoztunk, hatalmas sor volt és én ennek a könyvnek a felét, vagy még annál is többet elolvastam :D
Egyébként, azért jobb volt mint az előző kötet.


Népszerű idézetek

bobo1019>!

– Az ismeretlentől a bolondok és a gyengék félnek. Én nem nézlek egyiknek sem. Nem – tette hozzá –, szerintem az, amit ismersz, éltalában sokkal ijesztőbb.

13. oldal


A sorozat következő kötete

A Szirt krónikái sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Jamie Littler: Menekülés Aurórából
John Flanagan: Gorlan romjai
Matt Haig: A fiú, akit Karácsonynak hívnak
Erin Hunter: Titkok erdeje
Katherine Rundell: A Hudson kastély kincse
A. F. Steadman: Skandar és az unikornistolvaj
Böszörményi Gyula: Az időkút
Michelle Harrison: Egy leheletnyi boszorkányság
Nic Stone: Shuri
Kiran Millwood Hargrave: Tinta és Csillagfény