A címe és a borító alapján azt hittem, arról fog szólni, hogy mit kell tennünk nekünk európaiaknak, hogy a bevándorlók jól érezzék magukat. Ennél szerencsére sokkal több van benne. Persze nem lépheti át a saját árnyékát, hiszen arra a következtetésre jut, hogy a bevándorlás jó dolog, mert arra kényszeríti Európát, hogy önvizsgálatot tartson, mennyire tartja be a nyitott társadalom elveit, és ha integrálni tudja a „mohamedán bevándorlók millióit, lépéselőnyre teszünk szert a világ többi részével szemben”. Nyíltan beszél a problémákról, annyira, hogy ezzel elmegy a falig Nem szokás ez arrafelé. Sajnos, bár a 2007-ben kiadott első kiadást számos újabb követte, de a 2015-ös krízist, benne Angela Merkel moderátori szerepével, és az utána következő terrorcselekményeket és az erőszakos bűncsesetek sokaságát már nem tartalmazza a könyv. A szerző a hazáját, Hollandiát, Nagy-Britanniát, Franciaországot, Németországot és az USÁ-t tárgyalja részletesebben. Miután mi az ő szemszögéből nézve Európa peremén vagyunk, a többi visegrádi országgal együtt egy mondatot kapunk, amely azt valószínűsíti, hogy kibocsátó országból bevándorló ország leszünk.
Nagyon alaposan körüljárja a bevándorlás témáját, kezdve a 2. világháború után a gazdaság élénkítésére behívott török és észak-afrikai vendégmunkásokkal egészen a könyv megírása idején lezajló migrációs folyamatokig. Tetszik, hogy tabukat döntöget. Kiderül, hogy a korábbi migrációs históriák sem sikertörténetek. Addig volt pozitív hozadéka a dolognak, amíg szükség volt az olcsó munkaerőre, de amikor már a munkanélküli segélyeket kellett fizetni, és a várakozással ellentétben a képzetlen munkaerő a befogadó ország nyakán maradt, ráadásul hozta a családot is, akkor már mínuszba jutott az egyenleg. Egyes nagyvárosok kerületeiben pedig elindult a gettósodás.
Mi indokolja még, hogy azt írtam, hogy nem lépte át szerzőnk a saját árnyékát? Például a következő mondatok: „Sokasodnak a drámák a jólétben élő világ határán. Emberek, a szó szoros értelmében életüket is kockára téve, bármire hajlandók azért, hogy részesülhessenek az ottani haladásból és szabadságból.” Ennél sokkal egyszerűbb a motiváció: a jólétből akarnak részesülni. A haladás és a szabadság csak járulékos elem, esetleg még meg is zavarhatja más kultúrán szocializálódott gondolkodásukat. Ilyen durván azért mégsem írhatta.
Szintén a polkorrekt kívánalmaknak tesz eleget azzal a megállapítással, hogy „nem szabad soha rangsorolni a kultúrákat. […] A társadalmi életnek számos olyan területe van, ahol értelmetlen a haladást vagy a rangsort firtató kérdés. Így annak a kijelentésnek sincs értelme, hogy az iszlám kultúra alacsonyabb rendű.” Ez is olyan dolog, hogy bár tudjuk az összehasonlítás eredményét, de nem szabad kimondani. Amúgy meg az égvilágon mindent rangsorolnak, a legélhetőbb városokat, a legjobb tengerpartokat a legszebb kerteket,az év legjobb regényeit stb. Miért ne tennék ugyanezt a kultúrákkal. Továbbá. „Az, ami mellett érvelünk akadályokkal teli, göröngyös úton jött létre. Aki normaként állítja mások elé a férfi és a nő egyenjogúságát, nem árt, ha először tudatosítja magában, hogy annak idején ezek a normák jókora ellenállásba ütköztek. és ezek a vívmányok épp azért szorulnak az ezeket idegenkedve fogadókkal szemben védelemre, mert még nagyon is újak.” (196. oldal) Na és? – hogy klasszikusokat idézzek. Nekünk megvan, nekik meg nincs. Azt meg a szerző is bizonyítja néhány mondatával, hogy az iszlám ottragadt a középkorban.
A nyugati kultúra és az iszlám összehasonlításakor ritkán merik hangoztatni, hogy „A reneszánsz, a reformáció, a technológiai forradalom meg sem érintette a mohamedán világot, amely makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a keresztény európaiak barbárok, akiktől nincs mit tanulni.” (248. oldal)
Scheffer a nyugati világban szokásos önkritika mellett nem hagyja szó nélkül a bevándorlók integrációhoz való viszonyulásának fogyatékosságait. A mértékadó média állandóan a mérsékelt iszlámról beszél, de a szerző szerint az iszlám házában az ortodoxok fújják a passzátszelet. Szerzőnk említ egy szervezetet, az Arab Európai Ligát, amelynek vezetője szerint az integráció megsemmisíti a muszlim közösséget. Előbb megfenyegeti az őslakókat, majd ezt mondja: „Párbeszédre és megbékélésre nyújtjuk a kezünket.” Mit mond erre Scheffer? „Esélyt kell adni az olyan mozgalmaknak, mint amilyen a Jahjáé, mert ha a mohamedán közösségen belüli demokratikus mobilizáció kudarcot vall, növekedhet az erőszakra való hajlandóság” (271. oldal) Tehát azzal is tárgyalni kell, aki csak fenyeget, de nem robbant. Mert ez a demokratikus mobilizáció iszláméknál.
„A mai terrorizmus alapvető dilemma elé állítja a liberális társadalmakat. Hogyan előzhető meg, hogy a nyugati világban élő mohamedán közösségeket ne szaggassák darabokra az egymással ellentétes lojalitások okozta konfliktusok? És a legfontosabb kérdés. e fenyegető veszéllyel szemben milyen eszközök és milyen erkölcs vethető be? Ahogy azt a Guantánamo Bayben őrzött foglyokkal szemben tanúsított bánásmód is megmutatta, nemcsak elméleti veszély, hogy a terrorizmus ellen a liberális demokrácia elveivel összeegyeztethetetlen eszközöket vetnek be.” (293. oldal) Hát ezért fogunk veszteni. Amíg a Nyugatnak ilyen problémái vannak, addig a muszlimok csak röhögnek rajtunk. Mert nekik nincsenek ilyen gondjaik. Aki háborús helyzetben a visszavágás erkölcsösségén gondolkodik egy gátlástalan ellenséggel szemben, az megérdemli a vereséget.
Idéz Fallacitól, aki elítéli a politikai iszlámot. „Öngyilkosságot követünk el, ha türelemmel, derűlátással és engedékenyen kezeljük őket. És aki ezt ellenkezőleg gondolja, az egy szerencsétlen hülye.”
Scheffer Fallaci szavait hadüzenetnek tartja, és rögtön párhuzamot von az ebből következő intézkedések és aközött, ahogy a második világháború alatt az USÁ-ban a japán származású amerikaikat internálták. A különbség annyi, hogy az utóbbiak nem voltak veszélyesek a közrendre, az előbbiek pedig csak a hatalmat akarják átvenni bármi áron.
Végül keresve az összekötő kapcsokat a befogadók és a bevándorlók között, a szerző megkérdezi, hogy az-e a jobb, „ha megteremtjük a Ramadán megünneplésének megfelelő feltételeit”, közös jelképeket teremtünk, vagy mindenki saját maga ünnepeljen. Természetesen az első változat lenne az előremutató, de a könyvben többször is szigorúan elkülöníti a vallást a közterektől, az állami intézményektől. Ezzel ellentmond magának, nem először.
Mégis tetszett, mert megvédendőnek tartja a nemzeti kultúrát, elveti a kultúrák relativizálását, megőrzendőnek tartja a nemzetállamokat, a határokat, sőt még olyan eretnekségre is vetemedik, hogy az állam maga válassza meg, hogy a bevándorlók közül kire van szüksége. Széles áttekintést ad a témáról, és történetiségében tárgyalja. Üdítő kivétel liberális oldalon.