Halott ​vagy, angyalom 71% 14 csillagozás

Egy több szálon futó történet, ahol apró darabonként jut a tudomásunkra, hogy mi is történt. Mivel a „Nyájas Olvasó” – Igen, ez a „szuper” kifejezés szerepel is a könyvben – tud a legtöbbet, a többiek egymást az őrületbe és a városokon át kergetve jutnak el a megoldáshoz. Ami bár elég kusza, de azért ötletes.
Öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek? Megölhette-e a fél éve halott szerelmes a gyilkosát? Biciklizhet-e egy fiatal lány abban a korban, amikor ez az eszköz még újdonság volt? És egy pap? Hányszor halhat meg valaki?
Jó kérdések, de itt mindre kapunk a végén választ.

Igazán kedves, klasszikus hangulatú és egyben picit szomorú krimit kap az olvasó, aki kezébe veszi Paul Kanut Schäfer könyvét. A bűncselekmény helyszínét, és magát a történetet is körüllengi valami gótikus melankólia. Romos templom a dombtetőn, holdfényben susogó páfrányok, kis vaskerítéssel körbekerített magányos sír, egy kísértet, és a mindent beborító elmúlás szomorú, de egyben megnyugtató légköre.

Illetve ez a szürke bánat ott van egy öregedő rendőrnyomozóban, akiben még mindig él a romantika egy folyamatosan elmúló világ iránt, amiben éppen a szemünk láttára haldoklik egy életforma: a csatornán hajózás és az ott leélt élet. Hisz ő is innen származik, a csatornákon nőtt fel. Hogyne, hisz saját ifjúságát látja benne, és ahogy Schäfer írja a könyvben: amikor megöregedtünk, és megérint a saját elmúlásunk, akkor ellenállhatatlan vágyat érzünk fiatalságunk helyszínei iránt, hogy emlékezetünkbe idézhessük ezt a fiatalságot :)

Ha nem is a legjobb krimi a világon, de ezek miatt nagyon élveztem ezt a történetet.

Klasszikus kriminek indul Paul Kanut Schafer 1970-es években készített regénye, és ezt a stílust, ha nem is olyan ügyesen, de hol háttérbe szorítva, hol előtérbe helyezve végig meg is tartja. Ennek ellenére ez a könyv nem igazán nevezhető klasszikusnak, hanem sokkal inkább egy posztmodern bűnügyi regénnyel állunk szemben. Ugyanis nemcsak állandó utalások történnek a cselekmény regénybe zártságára és fordulataira, de az egyik főszál (Bob története) a valós eseményeken alapuló oknyomozóriportok megszületéséről is tanúskodik. Valóban, valóság és az azt felderíteni kívánó fikció keveredik a könyv lapjain.
Mindezzel együtt Schafer elég óvatosan bánik a regény határaival, különösen messzire sosem merészkedik, ami azonban nem olyan nagy baj, mert így a mű inkább sejtelmesen játékos, mintsem abszurdhoz közelítő. A cselekmény nem rossz, habár talán lehetne kicsit érdekesebb is a lezárása, de így sem lehet rá panasz. Bár a történet minden érdekessége ellenére valódi krimi, posztmodern stílusa miatt nem ajánlható mindenkinek, de én például jól szórakoztam rajta érdekes, bár még kissé korai stílusa és fura váltásai miatt.

Eléggé nyögve nyelős volt, nehezen ment az olvasása, végül nagy nehezen a végére értem.