Amióta - a felvilágosodás korában – a világi értelmiségiek átvették az egyháztól az erkölcsi és viselkedésbeli útmutató szerepét, fel-felmerült a kérdés: vajon jól sárfárkodtak-e ezzel a hatalommal, s vajon milyen mértékben feleltek meg e feladatnak? A különböző korszakok vezető entellektüeljei, akik az emberiségnek prédikáltak, sőt sok esetben a jövőjét is megszabták, mennyire tisztelték az igazságot? Hogyan viszonyultak a pénzhez? Hogyan bántak családtagjaikkal és barátaikkal, szeretőikkel és egymással? Magánéletük megüti-e azt a mércét, amit ők a világ elé állítottak? Paul Johnson, a neves konzervatív brit történész és újságíró ezekkel a kérdésekkel szembesíti kíméletlenül, de tárgyilagosan Rousseau-t, Marxot, Ibsent, Tolsztojt, Hemingwayt, Brechtet, Bertrand Russelt, Sartre-t, de Mailert, Fassbindert, Chomskyt és másokat is. S miközben szellemi értéküket csak hellyel-közzel, emberi-morális nagyságukat azonban annál inkább vitatja, elérkezik a szomorú, de tanulságos… (tovább)
Értelmiségiek 18 csillagozás
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Természet- és Társadalomtudományi sorozat Európa
Kedvencelte 2
Most olvassa 1
Várólistára tette 23
Kívánságlistára tette 31
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
A kötet lényege, hogy bebizonyítsa, milyen hitvány és alávaló emberek is voltak a manapság csak tiszteletreméltó gondolataikról ismert alakok, és mennyire igaz rájuk a „bort iszik, de vizet prédikál”.
Én félbehagytam, volt aki nem is érdekelt, csak párat (Rousseau, Russel, Marx, Tolsztoj, Sartre) olvastam el, de nekem túl egyoldalú volt és sajnos nem is gondolom ezeket a hiteltelenségi gondokat amiket itt felsorol, az valóban olyan eget verőek lettek volna bizonyos esetekben.
Egyrészt azt is figyelemebe kellett volna vennie, hogy azért egy 17-19. századi kontextusban egy ma már elítélendő cselekedet nem biztos, hogy ugyanolyan megítélés alá esett (például egy balkézről született gyerek elsumákolása, vagy egy szolgáló teherbe ejtése).
Bertrand Russelnél kifejezetten idegesített, hogy arról a „hatalmas” hibájáról írt vagy 20 oldalon át, hogy voltak nyilatkozatai, amikkel később ellentmondásba került (mert hogy pacifista volt és egyszer valamit nyilatkozott arról, hogy a kommunistákat le kellene rohanni meg folyton happeningeket csinált amelyek nem mindig voltak békések).
Egy kekeckedő értelmiségi a kekec értelmiségiek ellen, Paul Johnsonról ezzel a címmel írnék egy fejezetet ebbe a könyvbe.
Na, ez az tán jól leszedte a keresztvizet az összes értelmiségiről, akinek volt mersze az intellektuális (pl. irodalmi, filozófiai) tevékenységét politikai véleménynyilvánítással keverni – különös tekintettel arra, hogy a bemutatott személyek (különösen Rousseau, Sartre) igen erősen hatottak a saját koruk vagy a későbbi korok gondolkodására, és ez a hatás többször igen súlyos következményekkel járt. Ez aztán az utószóban kiterjeszti az értelmiségiekre általában, ami azért enyhén szólva sarkos vélemény. Szintén jellemző, hogy (majdnem) az összes szereplő kitűnő önreklámozási készségekkel rendelkezett, extrém mértékben önző völt, erősen hajlott a baloldal felé, és meglehetősen zűrösek voltak magánügyei. És bár nem gondolom, hogy szívesen éltem volna ezek közül a férifak közül akár eggyel is, mivel semmibe vették és kihasználták, lekezelték az élettársaikat, de a jellemtelenség nem feltételnül vezet a filozófia síkján tévedésekhez. És nem csak a szűzies életű, az életből felmentett költők tudnak szép verseket írni, sőt.
A könyv első felében az írások még csak egy személyről szólnak, egészen átláthatók, ésrthetők, de aztán az utolsó néhány esszében már összekeverednek a személyek, néhány oldalon beránt egy-egy új értelmiségit abból a korból, néha nem is lehet követni, hogy kiről is van szó. Tegyük még hozzá, hogy az eredeti 1988-ban jelent meg, azóta valószínűleg kissé már elavult a kötet.
Nemes feladatra vállalkozott Johnson ezzel a könyvvel, de az eredménye nem lett több egy filozófusoknak írt Blikknél. Persze attól még élveztem az olvasását, egészen addig, amíg nem untatott halálra a politizálással. Ahhoz meg azért pofa kell, hogy másokat képmutatással vádoljunk, mi meg közben megvédjük Nixont. Meg az állandó baloldaliság. Oké, hogy fiatalkorodban te is közéjük tartoztál, de attól még nem kéne csak őket szidni háromszáz oldalon át valamilyen szent szándék által vezérelve. És ezek a gyomorforgató megnyilvánulások a közhelyes, semmitmondó művekről. Szinte látjuk, ahogy habzó szájjal veri a billentyűzetet, amikor ítélet mond Rousseau felett.
Pár érdekesség, ami kimaradt az életrajzokból:
– Percey és Mary Shelley először Mary anyjának a sírján dugtak a temetőben. Shelley testét ott tették máglyára, ahol megtalálták a tengerparton. A szíve nem égett el, és Mary megtartotta magának. Fiatalság, bolondság.
– Marxéknak annyi pénzük sem volt, hogy a gyerekeiket eltemessék. A feleségének kellett könyörögnie kölcsönért, hogy megvehessék a legolcsóbb koporsót. Marxtól amúgy élmény volt levelet kapni. Nem tudhattad, hogy a fekélyeiről, az emésztési zavarokkal küszködő ismerőséről (szegény nő képtelen visszatartani a bélgázait!) vagy a világ sorsáról fogsz-e olvasni.
– Hemingway azért halászott és vadászott, mert amíg az állatokat ölte, addig legalább nem magával próbált végezni.
– Sartre a terrorizmust a szegény ember atombombájának tartotta. Továbbá nem ítélte el a ’72-es müncheni terrorakciót.
Amennyiben valaki arra kérne, hogy foglaljam össze a lényeget, s jellemezzem eme művét tömören P. Johnsonnak, akkor csupán egy sokat mondó alcím javaslattal állnék elő: „Ki miért volt szar ember”
Soha nem bírtam elviselni Marxot.. régen azt hittem azért nem, mert a legolvashatatlanabbak az írásai az összes általam ismertek közül.. Paul Johnson után már tudom miért tűnt mindig ellenszenvesnek a nagy szakállas gondolkodó…
Kíméletlen könyv… végig azon gondolkodtam, hogy hasonló szörnyűségeket elő lehetne-e bányászni mondjuk Hamvas Béla bácsiról? … szerintem nem.
A könyv alapötletét jónak tartottam, azonban elég hamar idegesítővé és unalmassá vált számomra. Olyan érzésem volt, mintha kívülről egy moralizáló, erkölcscsősz írás és egy a celebek botrányairól szóló bulvárlap lenne egybedolgozva. Hiába van valahol igaza, hogy az iránymutató, híres értelmiségek nagyon is gyarló emberek voltak, engem csak elkedvetlenített a téma. A könyv elején írtak szerint legalább valami látszat tárgyilagosságot vártam el a szerzőtől. Sajnos nem csak láthatóan utálja könyve szereplőit, de néhány esetben olyasmit is igyekszik sugallni amire semmi bizonyítéka nincsen.
Népszerű idézetek
Minden önkényuralom közül az eszmék szívtelen zsarnoksága a legrosszabb.
554. oldal, 13. fejezet - Az értelem menekülése (Európa, 2010)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Paul Strathern: Newton ·
Összehasonlítás - Beth Coates – Elizabeth Foley: Mit tenne Frida Kahlo? 80% ·
Összehasonlítás - James Essinger: Ada algoritmusa 70% ·
Összehasonlítás - Derek Prince – Lydia Prince: Találkozó Jeruzsálemben 99% ·
Összehasonlítás - Nikki Sixx – Ian Gittins: A heroin-naplók 94% ·
Összehasonlítás - Philippe Sands: Patkányút 96% ·
Összehasonlítás - Gitta Sereny: A sötétség felé 99% ·
Összehasonlítás - Robert Graves: Én, Claudius 93% ·
Összehasonlítás - Jeffrey Archer: A dicsőség ösvényein 94% ·
Összehasonlítás - Françoise Giroud: Egy tiszteletre méltó asszony 98% ·
Összehasonlítás