Az ​élet dolgai 67 csillagozás

Paul Guimard: Az élet dolgai

„A ​halálnak, ennek a vén kurvának szüksége van az ügyfelei cinkosságára. Soha senki nem hal meg a saját akarata ellenére. Az embert erődnél is jobban védi a saját tiltakozása. A bombák eltérnek röppályájukról, a betegségek véget érnek, a mikrobák elcsüggednek… De a szüntelen tagadás töretlen erőt kíván. Az ember belefárad, egyezkedik. Foglalkozni kezdtem a halállal. És a halál tüstént foglalkozott velem. Gyengeségemben szemügyre vettem, elismertem a halál lehetőségét, s ez a vég kezdete. Megfizetek ezért az elkerülhetetlen gyávaságért, úgy kell nekem! Csak az hal meg, aki elfáradt és beletörődött.”
„Homlokán rövidre nyírt sötét hajának töve alig észrevehetően ritkul. Szája egyenes és határozott. A szeme sarkában a ráncok vonala inkább mosolyt idéz, mint elmélkedést. Teste kényelmesen helyezkedik el a vezetőfülkében, ösztönösen figyelő test, de oldottan könnyed is, a régóta megszokott azonos mozdulatok révén… A két kéz szilárdan tartja a kormányt, és gépies reflexekkel… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1967

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Rakéta Regénytár Magvető

>!
Magvető, Budapest, 1978
168 oldal · puhatáblás · ISBN: 963270777X · Fordította: Dániel Anna

Enciklopédia 11

Helyszínek népszerűség szerint

Waterloo


Kedvencelte 12

Most olvassa 2

Várólistára tette 78

Kívánságlistára tette 30


Kiemelt értékelések

Kuszma>!
Paul Guimard: Az élet dolgai

„Én már ott vagyok, s ha időmből futná, megmagyaráznám neked…”

Egy sertéskereskedő megiszik egy calvadost, és tehergépjárművével kikanyarodik a mellékútról a beláthatatlan kanyarba. Egy sportkocsi pedig ennek következtében bukfencezik kettőt-hármat, vezetője pedig lelkes lényből gondolkodó tárggyá válik – sérült testté, ami megfosztatott a mozgás és a kommunikáció lehetőségétől, és már csak az emlékezés lehetősége maradt meg neki. Addig, ameddig. spoiler És akinek csak az emlékezés maradt, abban az élet dolgai (illetve azok emlékei) sokszorosukra duzzadnak, akárcsak a sivatag növényei, ha vízzel szívják meg magukat. Új fénnyel vonja be őket, hogy egyszeriben kizárólagossá váltak, és új fénnyel vonja be őket az emlékező félelme is attól, hogy ezek az emlékek esetleg az utolsók lesznek – mert micsoda felelősség az, utolsónak gondolni valamire. Mit válasszon az ember, ha az utolsó emlékét kell kiválasztania? Pontos, metaforákban gazdag kis szöveg. Jelentés a purgatóriumból.

(Az utolsó mondat miatt viszont haragszom kicsit. Nem kellett az oda.)

9 hozzászólás
gesztenye63>!
Paul Guimard: Az élet dolgai

Az a helyzet, hogy rajongok a feszes keretek közé szorított, lényeglátó, kompakt kis remekművekért. Guimard pedig írt egy ilyen történet nélküli, rövidke élet- és/vagy halálregényt, amely úgy tud az emberi létezés mindenségéről szólni, hogy szinte csak csip-csup dolgokról mesél. A véletlen (vagy nevezzük szimplán végzetnek) felháborító banalitásától, a végtelenbe induló „utazó” kofferének tartalmáig mindent kibeszél, s közben csupán egy élet emlékeinek súlyát latolgatja. Halálunk előtt vajon lesz-e alkalmunk a valódi számvetésre, és óhajtjuk-e, merjük-e majd a szembenézést vállalni?

Ebben a kisregényben pedig 167 oldalon ott van a világirodalom könyvtárnyi anyaga, néhány egyszerű, színtiszta, logikus mondatban.

Feltétlenül ajánlom, nagyon értékes könyvecske ez.

Sárhelyi_Erika I>!
Paul Guimard: Az élet dolgai

Amilyen rövid, olyan ütős ez a könyv. Szinte minden mondata idézhető lenne. Például ez: „Mennyi csoda pazarlódik el feleslegesen a félig behunyt szemek előtt!” Nekem felnyitotta a szemem. Pedig már azt hittem, nyitva van. Többször kéne ilyesmit olvasni, hogy észrevegyük magunk körül a világot. Nem a nagybetűset, hanem azt, ami csak számunkra látható, mégis elmegyünk mellette. Mert „Azt hisszük, hogy a halál mások ügye”. Egy darabig biztos. Aztán egyszer csak valódi magáNYügy lesz, nem lehet megúszni, és megosztani sem senkivel. Az csak legenda.
Úgyhogy csipát kitörölni, szemüveget megpucolgatni – úgy. Most mehetsz.

Ibanez P>!
Paul Guimard: Az élet dolgai

„Nem tartozom azok közé, akik hirtelen halált óhajtanak maguknak. Az én szememben nagyobb szerencsétlenség nincs is, mint ha azt mondanák rólam: „szép halála volt, semmiről sem tudott.” A halál nagyon komoly dolog, nem szabad vaktában nekirohanni.”

Fú, de jó kis könyv! És @kicsiHero-nak köszönhetem, mert az ő kihívása miatt olvastam el (a gyöngyházszín ugyebár… :-D)… Nagyon mellbevágó, rövid, döbbenetes, igazi történet!

Már az első pár oldal megvett magának, a sajátos humor, a szókimondás, a fogalmazásmód, annyira könnyed és élvezetes! Bár több ilyen könyv volna (de megjegyeztem ám az író nevét!).

„A bomba Bobtól néhány méternyire hullott le, és barátom egyetlen szökkenéssel a temetőben termett, ahol egy pástétomgyáros és egy dohánygyári művezető tőszomszédságában oszladozik.”

Egy kicsit a történet a Johnny háborúját idézte fel bennem, persze a stílus egészen más. A könyvet persze áthatja a halál, hiszen a főhősünk balesetet szenved, s ennek kapcsán eszébe jutnak nemcsak élő szeretteit, de régi barátai is, melyek közül néhányan már a túloldalon pihennek.

„Tessék, így történnek a balesetek, balfácánok hibájából, akik nem tudnak vezetni.”

A baleset részletes – tényleg az, de milyen! – leírását mindenkinek el kellene olvasnia, aki valaha is volán mögé ül (főleg azoknak, akik szeretnek gyorsan vezetni és azoknak is, akik meglehetősen bizonytalanok a vezetésben és/vagy önmagukban). Milyen apróságok vezetnek oda, hogy valaki pikk-pakk egy fejtetőre állt kocsiban, szétroncsolódva találja magát… Hősünk azonban tudatánál van, noha környezete azt hiszi, hogy halott, s a kórházi kezelésig van „ideje” szabadjára engedni a gondolatait…

„Idő, idő, az idő már semmit, egyáltalán semmit se jelent. Nem tudom, mennyi időm marad még az elmefuttatásokra ebben a homályban, amely most már a hazám lett. A kétes örökkévalóság küszöbén nem számolunk percekben.”

Olvassátok, megéri!!!

Dora P>!
Paul Guimard: Az élet dolgai

Fájdalmasan nagyszerű. Egy hosszú, utolsó, nagy sóhajtás, tehetetlenül pergő másodpercekre bontva. Holnaptól, ha eszedbe jut, kicsit leveszed a gázról a lábad…

Bence_Kis>!
Paul Guimard: Az élet dolgai

Hatalmas életigenlést tartogat ez a parányi kötet.
A történetvezetés nagyon ötletes, minden mondat a helyén van, mindegyik súlyos, mégis könnyen befogadható, és a egész nagyon elegáns stílusban íródott.
Kicsit olyan, mint a jó rockzene: az ember csak bólogat. Ennél persze nem (csak) a ritmusa miatt, inkább mert mintha Guimard olyan pengeéles gondolatokat vetne papírra, ami az én fejemben is ott volt, de csak körvonalak nélküli foszlányként. Ettől még jobban a magaménak érzem ezt a könyvet. A sajnálatos érintettség spoiler is felfelé húzta nálam a csillagokat, e nélkül sima ötös lett volna, így viszont hatos és persze kedvenc.
Tényleg zseniális, olvassátok!

Rea>!
Paul Guimard: Az élet dolgai

Picike könyv, alig 168 oldal, súlyos mondanivalóval. Nem újat mond, csak gyökeresen más szemszögből mondja, amit tudunk ugyan, csak örökké hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla. Ez most kölcsönkönyv volt @krlany jóvoltálból (hálás köszönet! ), de muszáj beszereznem, hogy a polcomon már a látványával is figyelmeztessen, hogy mi a fontos, és hogy évente újraolvassam, had sajogjon, (mint most) és értsek belőle tartósan…

2 hozzászólás
narziss>!
Paul Guimard: Az élet dolgai

@Rea értékelésének hála figyeltem fel a könyvre, és mennyire érdemes volt elolvasnom! Köszönöm. Szeretném nagyon-nagyon megőrizni magamban én is, és állandóan tudatosítani, amire Guimard (újra) ráeszméltetett, bármilyen eleve reménytelen vágy is ez.
Akkor majd talán feltündököl valahonnan az alábbi pillanat: a cserépben hajtatott rózsaszín jácintok nedveszöld száraikkal, tavaszillatukkal, és az örömmel, amivel megajándékozott váratlan elémkerülésük nemrég. Aztán az átsuhanó fájdalom, amikor pár nappal később észrevettem rajtuk a kezdődő hervadás halvány nyomait.
Társaságukban dédelgetem most belül Az élet (és a halál) dolgait.

Szabcsiika>!
Paul Guimard: Az élet dolgai

Rövid olvasmány, mégis megvan benne minden ahhoz, hogy elgondolkodjunk az életünkről és arról, hogy eddig mennyi mindent nem veszünk észre, ami körülvesz minket. Mert mindent természetesnek veszünk és velünk nem történhet baj, az csak másokkal történik meg. Nálam kedvenc lett és biztos vagyok benne, hogy többször elolvasom!

Veron P>!
Paul Guimard: Az élet dolgai

Az első oldal kinyitása, és az utolsó oldal becsukása között kb. egy hónap telt. Nem azért mert hosszú lenne, nincs 200 oldal, és pici. De ennek ellenére nehéz. Egyszer félre kellett kicsit tennem, és nem volt erőm továbbolvasni.
Mit írhatnék róla? A cselekményt egy összetett mondatban össze lehet foglalni, és tulajdonképp spoiler sincs benne, mert nem ez a lényeg: főhősünk elindul autóval, balesetet szenved,majd haldoklik. Nem hangzik nagy cuccnak, ugye?:) De üt, mélyet, és fájdalmasat, de olyat, ami néha kell. Szóval mit írhatnék róla? Azt hiszem, ha tudnék, én lennék Guimard és megírtam volna ezt a könyvet.
(Nekem, mint olvasónak, talán még mindig érnem kéne hozzá, hogy teljes egészen… pár év múlva újraolvasós…)

6 hozzászólás

Népszerű idézetek

Kuszma>!

Bizonyos koron túl a szív elhájasodik az emlékektől.

14. oldal

2 hozzászólás
fülcimpa>!

Lesújtó az élők figyelmetlensége. Ránézünk valamire, felületesen, s aztán szórakozottan továbbhaladunk. Valójában csupán azt látjuk, ami a pillanatnyi gondolataink szemellenzője közti látótérre vetül. Észrevetted már? Ha új kocsink van, hiába ritka típus, mi csak az azonos márkájú kocsikat látjuk meg. A tripoliszi balesetem után, amikor két bottal jártam, Párizsban csak úgy nyüzsögtek a nyomorékok. Szakállt növesztettünk, rögtön százszorosára ugrik a szakállas férfiak száma. Tulajdonképpen a saját belső kis filmünket vetítjük magunk köré.

204. oldal (Magvető Kiadó, 1978)

Dora P>!

A bánat elmúltával, hiszen minden elmúlik, új barátokat próbáltam átültetni magamba, hogy megszűnjön rokkantságom. Gyakran azt hittem, sikerült a művelet, de rövidebb-hosszabb idő múltán a szervezet kidobta magából az idegen testet, s én ott maradtam csonkán. Azt tettem hát, amit mindenki más: szinte teljes illúziót keltő barát-művégtagokkal élek.

13. oldal (Magvető Kiadó, 1978)

Kapcsolódó szócikkek: barát
fülcimpa>!

Bármilyen felesleges is, szeretném pontosan felbecsülni, mekkora a súlyom itt a földön. Legfőként nem akarok tévedni a mértékek megválasztásában. Olyan súlyos vagyok, amekkora űr támad utánam. A régi tétel: a vízzel teli edénybe szilárd testet helyezünk, a víz kicsordul, lemérjük a hiányzó víz köbtartalmát, és már nem is tudom, mi… Igen, ez így egyszerű, lemérem azt az érzelemmennyiséget, ami halálom nyomán kicsordul.

191. oldal (Magvető Kiadó, 1978)

2 hozzászólás
fülcimpa>!

Bizonyos elmefunkciók sajátossága, hogy a félelem okozta adrenalinfelszabadulás a félelmet kiváltó esemény észleléséhez képest jelentős késéssel ér az idegközpontokba. Amit mi hidegvérnek nevezünk, nem más, mint ez az időbeli eltolódás. A hősök a tett után omlanak össze.

146. oldal, Sziget Könykvkiadó, Bp.

krlany I>!

[…] az emlékekkel úgy vagyunk, mint a fényekkel, minél távolabbról világítanak, annál jobban ragyognak. Megfelelő messzeségből a csillagot nem lehet megkülönböztetni egy villanykörtétől.

23. oldal

Kapcsolódó szócikkek: emlék
Sárhelyi_Erika I>!

Mit ér az emberiség, ha nem áll el a lélegzete, amikor egy ember meghal? Tegyetek valamit, ti mindannyian, mert egyik embertársatok fél.

149. oldal

hofi73>!

De komolyan, mondja majd Mortreux, ez akarat kérdése.
Ez a kedvenc szavajárása. Életét az érdektelen elhatározások türelmes végrehajtására építi, s így nem marad ideje, hogy jelleme legyen.

30. oldal

klakla>!

Tudom szeretsz, és én is szeretlek de (ez a „de” ocsmány. Szeretlek „de” nélkül, „ha” nélkül és „miért” nélkül.)

105. oldal

regulat>!

Az egész két másodperc alatt történt. Melyik két másodperc? Ezt szeretném tudni.

60. oldal


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami
Albert Camus: Az idegen
Örkény István: Bevégzetlen ragozás
Tertinszky Edit (szerk.): Emberi gyarlóságok
Jaroslav Hašek: Alserbach százados háborús zárszámadása
A halál betegsége
Emmanuel Roblés: Villanegyed
Marosi Gyula: Motívumnak jó lesz
Krúdy Gyula: Régi és új emberek
Albert Camus: Közöny