Osztálylétrán ​Amerikában 8 csillagozás

Paul Fussell: Osztálylétrán Amerikában

Paul Fussel amerikai irodalomtörténész, korábban a tizennyolcadik századi angol irodalom volt kutatásai tárgya, most azonban számára egészen új területre merészkedett: az amerikai társadalom osztályszerkezetével kezdett foglalkozni. Amerika hirhedten nem örökölt, a siker és pénz alapján létrejövő társadalmi különbségeit a felületes szemlélő számára első percben alig érthetőek. Faussell szellemes és élvezetes leírást ad az amerikai hierarchiarendszerről az öltözködés, lakás, fogyasztás, szórakozás, beszédmód beható vizsgálatán keresztül, módszere a kulturális kommentár, a pop-szociográfia és az új zsurnalizmus elegye, könyve elsősorban érdekes igyekszik lenni, azaz hiányzik belőle a szociológus szokásos szenvtelensége, helyette néhol egyenesen a nagy amerikai szatírahagyomány hangján szól: hol tárgyilagosan, hol dühödten, hol mosolyogva, hol pedig hahotázva veszi leltárba mindazt, ami az amerikai viselkedésében egy osztályhierarchiához való tartozás kifejezője.

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Modern Könyvtár Európa

>!
Európa, Budapest, 1987
194 oldal · ISBN: 9630743396

Most olvassa 2

Várólistára tette 8

Kívánságlistára tette 8


Kiemelt értékelések

hoffmann>!
Paul Fussell: Osztálylétrán Amerikában

Íme egy könyv, melynek mibenléte, műfaja számomra némi gondot okozott. A borító hátoldalán lévő eligazítás ezt nem segít feloldani, inkább fokozza. Eszerint Fusselnek „az angol irodalom volt a kutatási területe, majd az amerikai társadalom osztályszerkezetével kezdett foglalkozni”. Ebből arra gondolhatunk, hogy itt e kutatás eredményeiről van szó, és az „osztályszerkezettel való foglalkozás” tudományos szemlélettel történik. Viszont azt is állítja e szöveg, hogy „a nagy amerikai szatíra-hagyomány hangján szól”. A könyv maga „Az osztályok anatómiája” című fejezettel próbál valamiféle elméleti kiindulópontot adni a következő kifejtésnek. Valójában azonban a szerző személyes „tapasztalata és szimata” alapján néhány oldalon felvázolt (kilencfokú) osztályszerkezet-meghatározásnak semmi köze sincs a tudományossághoz. Ami ezután következik, az szatíra a javából. S bár több tekintetben ellentmondások jellemzik, ezek nagyobb részt a műfajból adódnak, s kevésbé írhatók a szerző számlájára.

Ha valaki kedveli a szarkasztikus, néhol kegyetlenül epés humort, keserű gúnyolódást, amelynek tárgya, vagy inkább célpontja ráadásul nem valami jelentéktelen apróság, visszásság, hanem a társadalom egésze, akkor valószínű szívesen olvassa majd ezt a könyvet.
De ennek további feltételei vannak:
1. elhiszi a szerzőnek, hogy az osztályhoz tartozás döntő kritériuma a tradíció, az ízlés, s nem a pénz – és hogy éppen Amerikában ez lenne a helyzet;
2.vagy ha ugyan tudja, hogy az osztályba tartozás döntő kritériuma a pénz és a hatalom birtoklása, de ennek belátását nem kéri számon egy irodalmár szatirikus művén, mert az igazságtalan lenne, és még célszerűtlen is, hiszen a téma ilyenképpen humorforrásként nem jöhetne számba;
3. továbbá részleteiben érdekli a nyolcvanas évek Amerikájában a fogyasztás és viselkedés (mára részben elavult) státuszjelei, és ennek kultúrája.

Bestseller volt a maga korában, de gyanítom, ebben szerepe lehet egy félreértésnek, melyet egyrészt a cím ( „Guide…”), másrészt a kiadó által hozzá költött fülszöveg okozhatott. Ez utóbbi (az eredeti, angol nyelvű) szándékosan azt a hamis benyomást kelti az olvasóban, mintha a szerző „gondos kutatásokkal” megalapozott „átfogó” munkájának célja az lenne, hogy eligazítson az osztályok és státuszok zegzugos világában – ahogy igazi „guide”-hoz illik. De Fussel szatirikus esszét írt, mely szellemességgel próbálja az örökké felfelé áhítozó amerikai polgár bornírt és értelmetlen státusz-viselkedését szórakoztatóvá tenni. Tulajdonképpen könnyű dolga van, csak anyagot kell gyűjteni szorgalmasan: annyira nevetséges maga a társadalmi jelenség, hogy – persze a leírásához szükséges megfelelő nyelvi eszközökön kívül – szinte semmit sem kell hozzátennie, semmi szükség „humorizálásra”.
Megírása idejében (a 80-as évek) a helyes státuszviselkedés elsajátításának és felismerésének kézikönyveként is olvashatta az, aki nem fogta föl az iróniát, de furcsa, hogy még ma is ezzel a szöveggel reklámozzák. Amerika sokat változott a Reagan korszak óta, ezért mintegy három évtized múltán, ilyen nézőpontú olvasás tekintetében a könyv némiképpen elavult, de a legélőbb megmaradt belőle számunkra: a presztízsfogyasztás időközben Magyarországon is szépen kifejlődött világa, melyben az ember minden tevékenysége illetve annak eredménye egy jel kibocsátásának felel meg az illető státuszáról. A szomorú az, hogy e jelek azután meghatározzák az illető személy társadalmi megbecsülését, s kiválasztásuk is ennek a presztízsnek az emelése érdekében történik meg.
A szerző mentségéül szolgáljon, hogy tárgyalják szinte bárhol a világon e témát, az eredmény hasonlóan lesújtó lesz a „hagyományos” emberi értékek számára, melyek alapján meg kellene ítélnünk embertársainkat: őszinteség, segítő készség, humánum, kedvesség – hogy csak néhányat említsek közülük, ha valakinek nem ugrana be azonnal. A nagy számú eladott példány önmagában is jelzi, hogy Fusselnek igaza volt, amikor a külsővel, a viselkedéssel és főként fogyasztási szokásokkal fémjelzett státusznak kiemelt szerepet tulajdonított kora társadalmában: az olvasók saját személyüket státuszukkal azonosítva kíváncsian keresték helyüket a rangsorban, sőt, személyes értékeiket és érdemeiket is ennek alapján próbálták felbecsülni. A presztízsfogyasztás mentsége pedig az, hogy a fogyasztói társadalom teszi lehetővé és – úgy tűnik – szükségessé is: ha bőven van miből és mit fogyasztani, a rongyrázás magától értetődik, annak ellenállni kevesen tudnak.

Annak ellenére, hogy az osztályok létét nem szívesen ismerik el az amerikaiak, a társadalmi rangok és pozíciók leírása Amerikában már legalább száz éve szinte külön műfaj, melyet szociológusok is művelnek a nagy érdeklődésre és az ennek megfelelő bevételre tekintettel. Fussel maga is bőven idéz korábbi munkákból, sőt, alapvetően ezekre támaszkodik. Úgy tudom, angol nyelvterületen az ilyen témájú szórakoztatóan humoros könyveknek van is múltjuk, de a keserű irónia egyikre sem jellemző.

A mű angol címe (Class: A Guide Through the American Status System) arra utal, hogy az osztály szót Fussel a szociológiai státusz értelmében használja. Eszerint tehát nem elsősorban az egyénnek a tulajdonhoz való viszonyáról és a munkamegosztásban betöltött szerepéről van itt szó, mely tényezők az osztály fogalmának általános felfogás szerint a legfontosabb részét képezik, hanem a társadalmi státuszról, mely sokkal változatosabb jellegzetességekben mutatkozik meg, mint a tulajdonviszonyok. (A magyar cím viszont némileg félrevezető, viszont érdeme, hogy frappánsan fejezi ki a státusz-ember igyekezetét a lépcsőn felfelé – akárcsak néhány angol nyelvű kiadásának címlaprajza.) Ha viszont ennél pontosabban szeretnénk tudni, Fussel voltaképpen mit ért státusz alatt, az bajosan sikerül. Több dolog kiderül ugyan az elméletinek látszó bevezető részből, de ezek nincsenek összhangban egymással. Megtudjuk, hogy a szokásos kettős, hármas, vagy ötös osztályfelosztás helyett ő a kilencest részesíti előnyben, de ezen osztályok között nem a pénz, hanem a hagyomány, a szokások és a kultúra a meghatározó. Sőt, hogy az osztályhatárok annyira átjárhatatlanok az egyén számára élete folyamán, hogy ő bevezetné a kaszt kifejezést Amerikában. (!) Az osztály szó értelme nem meghatározott, írja, de három tényezőjét szokták említeni: gazdasági (vagyon), politikai hatalom és a társadalmi tekintély, azaz a státusz. Ő ez utóbbit tartja a döntőnek. Fussel tehát a státusz szót a szokásos Max Weber-i értelemben használja. Ennek megfelelően például nála a láthatatlan legfelső osztály nem azért van legfelül, mert övék a legnagyobb hatalom és pénz (e két tényezőről szó sem esik), hanem mert övék a legnagyobb tekintély, a legnagyobb rang, melyet státuszjelek támasztanak alá. Ugyanakkor Fussel azt is állítja, mint említettem, hogy a szokások és a kultúra a maghatározó tényező. Ebből az következne, hogy a státusz a kultúra mértékében dukál az egyes osztályoknak. Sajnos, ahogy a fentiekből kitűnik, a szerzőnek – ráadásul bevallottan – nincs világos elképzelése tárgyáról. Ez a mű egészére rányomja bélyegét némi kuszaság és hevenyészettség formájában. Igaza van abban, hogy a választott tárgy rendkívül zavaros (komplex) és kényes, de elbizakodott, amikor megígéri, hogy „nem kellene zavarosnak maradnia”. A végeredmény az, hogy az olvasó még jobban összezavarodik, mint a szerző: ha volt is valamilyen elképzelése a státuszok rendszeréről, a könyvet olvasva elbizonytalanodik: most akkor objektív, azaz könnyen számba vehető tényezők határozzák meg az említett kilenc fokozatú rangsort (pl. a foglalkozás), avagy tradíciók, szokások, kultúra? Nevetséges, hogy Fussel a kultúrának adja meg – az ő általa kulturálatlanságáért és műveletlenségéért gúnyolt Amerikában – a legmagasabb rangot. (Ez legfeljebb azt mutatja, hogy saját helyzetét, az irodalomtudomány professzoraként, hogyan szeretné látni a társadalomban.)

Furcsa ellentmondás, hogy bár maró gúnyolódásától senki és semmi nem menekülhet, Fussel akaratlanul is az általa mélyen megvetett fennálló viszonyokat igazolja, mikor a legjelentősebb társadalom-szervező erőt, a pénzt a másodrendűség szintjére igyekezve leszállítani azt állítja, s nem egy példával illusztrálja,hogy nem tartozik a felső osztályba még a leggazdagabb ember sem, ha nevetségesen bornírt gondolkodású, borzalmas az ízlése stb. Amerikában a legfelső osztályt a magas kultúra jelöli ki, mondja (jó néhány szociológus művét idézve), s nem a pénz hatalma. Azt is kijelenti, hogy a pénz mennyiségénél a státusz tekintetében a forrása fontosabb, ezért a csúcson csak azok lehetnek, akiknek vagyonuk öröklött. Konkrétan ellentmondóak továbbá hivatkozásai Cornelius Vanderbilt Whitney személyére (és „silány” könyvére: Töltsön el egy évet egy milliomossal): hol a csúcson jelöli ki helyét, hol pedig letaszítja innen, amikor éppen olyan kedve van, hogy a kultúrát kívánja rendfokozati tényezőként beállítni. Önmagával is számtalanszor ellentmondásba kerül, mert bizonyos osztályba sorolásokat (prolikategóriák) hol a foglalkozásnak, hol pedig a kultúrának és a szokásoknak tulajdonít.

A kusza véleményhalmazzal egyet nem szabad csinálni az olvasónak: mint elméletet komolyan venni. A szerző persze nem végzett szociológia vizsgálatokat, hogy például összehasonlítsa státuszjeleket a valós társadalmi helyzettel, pl. foglalkozással, munkahellyel, lakóhellyel, csak „tapasztalataira és szimatára” támaszkodik. (A hivatkozásokból nekem úgy tűnik, a leginkább rendkívüli olvasottságára.) A státuszt annak presztízs-értelmében mindig mások véleménye határozza meg. Fussel le is szögezi, csak az egyes osztályok státusz-jelei érdeklik, (sőt, csak azok a jelek, melyeken különösségük, vagy extrém ostobaságuk miatt gúnyolódni lehet), csak ezeket tárgyalja, s persze mást nem is tud vizsgálni a rendelkezésre álló eszközökkel. Tehát semmire sincs bizonyítéka, amit állít, s ha szigorúan vesszük, teljesen önkényesen csoportosítja a státuszjeleket. – Ezt maga is tudja, őszintén be is vallja. Például így ír: a fehérbor rendelésével az ember jelet bocsát ki, miszerint ő a középosztályhoz tartozik. Igaz, ennek az is lehet oka, hogy a rengeteg tömény után, amit fiatal korában elfogyasztott, most kénytelen lassítani. (Jellemző a szerzőre, hogy ha maga is érzi, hogy nagyon elvetette a sulykot a szimplifikálással, akkor sikeresen beveti humorát. ) Ugyancsak kézenfekvő lenne, teszem hozzá, ha az egész nap bekapcsolva üvöltöző tévékészülékekből, a képes újságok feltűnő kedveléséből, a könyvek és folyóiratok teljes hiányából nem egyértelműen és kizárólag egy proli otthonára következtetnénk, ahogy Fussel teszi, hanem mindezt például rossz ízlésnek, a butaságnak, vagy csak szimpla műveletlenségnek tudnánk be, vagy bármi másnak, és ráadásul mondjuk egy arisztokrata részéről. Az ilyen alternatív feltevések azonban ellentmondanának a végsőkig szimplifikált, humoros alapkoncepciónak („jelkibocsátás”). Fussel „módszerének” lényege, hogy minden, amit az ember csinál, jel kibocsátásának felel meg, melyből azonnal le kell vonni valami mélyenszántónak látszó, de legalábbis szórakoztató következtetést. – És ez természetesen elhamarkodott, megbízhatatlan, de tetszetős ítéletekhez, s végső soron oda vezet, hogy félrevezeti az olvasókat, akik a szatírának szánt kis munkát sokszor halálosan komolyan, „tudományosan” fogják fel. Ilyen számtalanszor felbukkanó önkényes és igazolhatatlan állítása például az, hogy a középosztály állandó rettegésben és aggódásban él. A középosztály jövedelme általában közepes – írja –, de még szembeötlőbb, hogy „rettegve gondolják el, miként vélekednek róluk mások, s a tökéletességbe menekülnek. Ez utóbbi azonban csak olyan dolgokra terjed ki, mint az asztali illendőség, a tökéletes test-szagtalanítása, és hasonlók, vagyis a szerintük legfontosabb dolgok. Ez (is) a státuszpánik jele (C.W. Mills).” – Ilyenkor az az ember érzése, Fussel nem is akarja eldönteni, komolyan veszi-e saját magát, vagy sem.
A felső osztályról azt a magvas megállapítást teszi, hogy tagjai könnyű, tetszetős munkával sokat keresnek. A felsőközépnek meg szerinte ugyanannyi pénze van, mint a felsőnek, de maga szerezte vagyona javát.

De azt hiszem, nagyot tévednénk, ha magát a tárgyalt jelenséget pusztán viccesnek tekintenénk. Szemben a megírás „komolytalan” módjával és stílusával, a szerző szándéka voltaképpen nagyon komoly és kritikai: megmutatni és dokumentálni, hogy szemben az „egyenlőség hivatalos porhintésével”, bonyolult, zegzugos, de szigorú hierarchia szabályozza a társadalmi életet és határozza meg a státus-határokat az egyes osztályok között, akárcsak pl. Nagy-Britanniában. Annak ellenére szigorú a státuszrend (kasztok), hogy Amerikában persze nincsenek örökletes címek és rangok, s így az egyén helye (ezért is és más okból is) bizonytalan és állandóan változó. „Éppen a demokrácia következtében váltak itt rikoltóbbá az osztályok megkülönböztető jelei, mint egyebütt, nem hogy elmosódtak volna. Nincs itt keveredés sem a társadalomban, sem a nyelvben, ennyit jól tudnak a legegyszerűbb emberek is.”

A bizonytalanság és időbeli módosulás tehát nem jelenti a státuszhatárok gyengeségét: ezek szinte átléphetetlenek. Mivel azonban senki által nem definiáltak, elmosódott voltuk állandó szorongás forrása az egyén számára: a legtöbben egyrészt nem tudják pontosan, hova tartoznak, másrészt rettegnek, nehogy egyetlen státusz-jel rossz megválasztásával egy fokkal lejjebb kerülnek a létrán, vagy másokat rossz helyre soroljanak be. (Státusz-pánik.) Ezzel párhuzamosan az alkalmazottak, attól való rettegésükben, hogy elveszíthetik állásukat, „szolgalelkekké”, a nagyvállalat „jobbágyaivá” válnak.

Az osztályok létét a felsőbb körök kivételével nem szívesen ismerik el az amerikaiak. „A közhit szerint ki-ki a maga szerencséjének a kovácsa, keserű a csalódása kinek-kinek, ha arra eszmél, hogy osztályhelyzetének fogja, holott erről nem szól a fáma.” A nyilvánosan hirdetett egyenlőséggel szemben áll „ az életszemléletben értékeink rangsorolása.”
Hiába nincsenek születési privilégiumok az USA-ban, a valóság mégis az, hogy az emberek nagy többsége beleszületik osztályába, társadalmi helyébe, s ott is marad élete folyamán.
A szerző azt állítja, hogy a társadalmi státus „nem választható” tényezőit nem tárgyalja (vallás, politika, faj stb.). Így aztán maradnak a kevésbé fontos, de látványos és érdekes tényezők, melyeket én nem osztálynak, hanem társasági, és végső fokon össztársadalmi rangnak, a ranglétrán elfoglalt helynek neveznék.
Nem igaz Fussel állítása, hogy csak a választható státusszal foglalkozik, hiszen a tárgyalt kilenc osztály bármelyikébe ezek szerint választás szerint léphetne be bárki. Vajon választás tárgya lehet, hogy valaki proli, vagy a legfelső láthatatlan rétegbe tartozik? Viszont a feketék, (nem is szólva „négerekről”), szóval sem kerülnek említésre a könyvben, pedig ha valami, akkor az ő státuszuk jelentősen eltér a fehérekétől. Az sem igaz, hogy például a vallás ne lenne választható, és változtatható.

Az a benyomás támad, hogy státuszjelek és a mögöttük lévő szándékok szórakoztató leírása (a könyv fő tartalma) mögött egy újabb komoly dolog húzódik meg: a kultúra állapota. A sok szórakoztató részlet és adat között itt-ott a kétségbeesés hangja szólal meg: „nemzeti szerencsétlenségnek” tartja a konzum-kultúra állapotát. Nyilvánvaló számára, hogy a státuszfogyasztás maga elkerülhetetlen, azonban nem tud megbékélni azzal, hogy az emberek életük jelentős részét azzal fecsérlik el, hogy „mutogatják” státuszukat, s ennek megfelelő fogyasztási cikkeket szereznek be; hogy rettegnek a vitatható dolgoktól, és az önálló véleményektől, csakis a semmit mondást bálványozzák.

A szerző irodalom-professzori magaslatairól néz le kissé megvetően és fintorogva, de ugyanakkor némi megértést tanúsítva az amerikai társadalom java részét kitevő középosztályra és az alsó osztályra. Ők alkotják a tömeget. Fussel gyakran és egyetértve idézi Ortega y Gasset filozófust, aki szerint „a tömeg mindent legázol, ami csak más, egyéni, kiváló, magasröptű ás válogatott”. Abból, hogy e konzervatív nézet hívének mutatkozik, s szerinte a tömegek átvették a hatalmat, megint csak világosan látszik, hogy Fusselt nem az elsődleges, valóságos társadalmi szerkezet érdekli (pénz és hatalom – amiből persze nincs része a tömegnek), hanem csupán a fogyasztás és ennek kultúrája (utóbbi pontosítva: a hiánya). Annál furcsább, milyen sokat idézi – szintén helyeselve – C.W. Millst, aki éppen az ellenkezőjét állítja ennek: szerinte a tömegek nem hogy átvették volna a hatalmat Amerikában, de a tömegdemokráciában semmi valós hatalmuk sincs, amennyi korábban volt, attól is megfosztották őket. (Mills valódi szociológus, valódi társadalmi érdeklődéssel, és nem kultúr-kritikus.) – Efféle következetlenségek egy szatírában nem túlzottan zavarják az olvasót.

A szerző legjelesebb képességei irodalmi és főként nyelvi jellegűek. Fáradhatatlan a szellemes szinonimák találó alkalmazásában (a fordító nélkülözhetetlen közreműködésével). A következőkről olvashatunk többek között: félreismerhetetlen jelek; osztályföldrajz; stigmák; státuszjelképek; a felsőproliság csalhatatlan jelei; állások társadalmi rangrendje; osztályjelzők; osztálybiztonság; jelek rengetege; karórák osztályrendje; kerti osztályviszonyok; osztályértékelés; osztály-kritériumok; osztálysérelem; virágok társadalmi üzenete. Elveken olyan emelkedett gondolatokat kell itt érteni, mint a „természetes anyagok elve” a ruházkodásban, a színek elve a lakberendezésben, vagy a régiesség elve úgy általában.

Fusselnek van szeme a visszásságok meglátásához, nem kell őket kitalálnia, csak felfedeznie; emellett kiválóan, gördülékenyen ír, s remek a humora is. Ami azonban ez utóbbit illeti, messze felülmúlják és elhomályosítják őt (akaratlanul szórakoztató voltukban) az általa előszeretettel idézett szerzők, köztük a legjelentősebb „státuszológus”, a valóban szenzációs John T. Molloy, aki őrült sikert arató könyvében ad nélkülözhetetlen tanácsot millióknak ilyenképpen: „Felsőközéposztályiak másként ülnek, másként állnak, másként mozognak, mint az alsóközéposztályiak. Az alsóközéposztály nagyobbakat lép és a karját lengeti.” Vagy: „az iroda a felsőközéposztály emelkedett szellemébe kell, hogy vezesse az ügyfelet.” T. Molloy szerint az emberek ruházatukkal osztályjeleket közvetítenek. Két férfi találkozásából ezt olvassa ki: Az egyik ruhája így szól a másikhoz: én fontosabb személyiség vagyok, tiszteletet kérek.” Vagy: „Osztályhatár az esőkabát színe is, – írja Fussel. „John T. Molloy hosszas és mélyenszántó kutatásai során kiderítette, hogy a homokszínű esőkabát toronymagasan álla a fekete, olajzöld és sötétkék esőkabát fölött.” Molloy a hivatali várószobákba „felsőosztályi légkör támasztására” csak bizonyos folyóiratok szétszórást ajánlja.
Ha azt hinnénk, Molloyt hülyeségben nem lehet felülmúlni, tévedünk. F. Stuart Chapin szociológus egyik művében így ír: „a család társadalmi állása is felértékelődhet a nappaliban jól elhelyezett kulturális jelvények által.” Chapin táblázatot is készített a nappaliban elhelyezett kiállítás osztályértékelésének megkönnyítésére. A tárgyakra jó és rossz pontokat oszt – azaz ha a nappaliban ébresztőórát lát, két rossz pont, azonban nyitott kandalló két vagy három tűzi szerszámmal nyolc jó pont. (A magyar nappali szobák, kandallók és tűzszerszámok utóbbi évtizedekben történt elszaporodásában a hazai chapineknek volt felbecsülhetetlen szerepe.)

Presztízsfogyasztás és státusz a fogyasztói társadalmon kívül
Ahogy említettem, a presztízsfogyasztást közkeletű nézet szerint a fogyasztói társadalom teszi lehetővé és – úgy tűnik – szükségessé. Tény, hogy legszebben kifejlett formája itt található, de mivel volt szerencsém a presztízsfogyasztás szocialista elemeit, sőt, ezek rendkívüli jelentőségét is megtapasztalni, fel kell tételeznem, hogy a történelem során sok más társadalomban is létezhetett, s így korunk esetei egy sokkal általánosabb jelenség részeként is értelmezendők.

Nem tudatosodó szándékok.
Problematikusnak látom, hogy Fussel nem hangsúlyozza, hogy a státuszcselekedetek alapvetően nem tudatosulnak az emberekben, s nem csak abban az értelemben, hogy viszonylag kevesen vásárolnak azzal a szándékkal egy fogyasztási cikket, hogy ők pl. a felsőközéposztályba kerülést célozzák meg ezzel. Megtévesztő lehet, hogy Fussel szívesen idéz az említett Molloy-féle „szakkönyvekből”, de nem azért, mintha mindenki ilyen tudatos lenne – ez a tudatos sznobok rétegének szól, és ezek leginkább a középosztályban teremnek.
A nem tudatos szándék azt is jelenti, hogy a vágyott státusz nem fogalmazódik meg, ehelyett a minőség igénye jelenik meg teljesen racionális módon. A magasabb minőség és a magasabb státusz szétválasztása az egyén fogyasztási döntésében a gyakorlatban lehetetlen.
(Feltűnő, egyébként, hogy a 200 oldalból csak kettő foglalkozik az autók státuszával. Egy hasonló témájú, a magyar viszonyokat bemutató könyvben ennek legalább 20 oldalt kellene szentelni. S még nálunk is igaz, hogy a legtöbben azok között, akik prémium autót vásárolnak, a minőséget, és nem a presztízst hangsúlyozzák.)

A kritika éle.
A nagy kérdés számomra az, hogy az apró ravaszkodások, kis csalások mikor mennek át totális hazugságba, amikor az egyén élete már csak a látszatból áll, s ő maga már csak mint fogyasztó jön számításba mások és saját maga előtt, és a társadalmat pedig elárasztja a kulturális züllés. Ez utóbbit hívja a könyv úgy, hogy Prolet-Ár. Ez a „prolizás” nem egy osztály lenézését jelenti, mert Fusselnek a középosztályhoz képest legalábbis egész jó véleménnyel van a prolikról: ők legalább őszinték.
A proletarizálódás szót meglehetősen egyéni, de találó értelemben használja a szerző: ez alatt az egész társadalom züllését, minden szellemi érték anyagival való helyettesítését érti, vagyis a szellemi elszegényedést. „A proli marad ahol van, és nem furakszik semerre. Inkább a világ züllik hozzá.” (Ennyi keserűséget egyetlen mondatba sűríteni már talán művészet.)

C.W. Mills
A középosztály családi címereket vásárol „művészi domborítással”. Ennek kapcsán írja Fussel/Bartos: „E címeres ökörségek bevilágítanak a középosztály kínzó sötétjébe. – Érzik ugyan, hogy döntések korát élik, írja C.W: Mills, azonban tudják azt is, hogy döntésekben részük nem lehet”.
Csakhogy Mills az atombomba kifejlesztését és ledobását meghatározó döntéssel kapcsolatban írta az idézett mondatot könyvében (The Power Elite). – Most viszont megtudhatjuk, hogy a középosztálynak is van azért döntési kompetenciája a képzeletbeli, ősi családi címerek kiválasztása és megrendelése terén.

A fordításról.
Ilyenféle szatíra átültetése magyar nyelvre mind a „forrás kultúra”, mind pedig a magyar kultúra sok területén kíván jártasságot, ezen kívül jól működő képzeletet és sok humort. Ezek mind megvannak Bartos Tibor kiváló munkájában. Az általa írt utószóból íme egy rá jellemző szellemes mondat, mely egyben megvilágítja a mű lényegét: „ Paul Fussel professzor osztálylétrája nem az Egyesült Államok termelési rendjének, hanem a fogyasztásának támaszkodik”.


Népszerű idézetek

Piteka>!

Csak születni kell tudni, tisztelettel, a többi már megy magától, mert ha fenn születik, a színét éli az életnek, ha meg lenn, akkor a seprejét.

17. oldal

Piteka>!

Csodálatos, hogy a középosztály a nyakát kockáztatja egy költséges csengésű idegen szóért, mégis mennyire szereti a biztonságot. A házának, még ha nem is éppen az övé, csupán osztályosaié, otthon a neve.

162. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Aldous Huxley: Pont – ellenpont
Aldous Huxley: A végzet bábjátéka
Aldous Huxley: Pont és ellenpont
George Orwell: Állatfarm
Pearl S. Buck: Az édes anyaföld
Kurt Vonnegut: Kékszakáll
Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai
David Guterson: Hó hull a cédrusra
George Orwell: Állati gazdaság
Isaac Bashevis Singer: Apám bíróságán