Utazások ​a szkriptóriumban 75% 78 csillagozás

Igazából komoly gondban vagyok…
Merthogy olyan érzés volt számomra ez az Auster-ujjgyakorlat, mint amilyen reménykedő, kanos tinédzsernek lehet a hirtelen jött meghívás valami vad swinger partyba, ahol mindenki mindenkit ismer, ahol tapasztalt, összeszokott felnőttek látják vendégül egymást és egymás segédeszközeit, ő meg csak bámul, mint az a bizonyos szólásbeli bornyú az újkapura. Tetszik ugyan neki, persze. Hát hogyne tetszene, mert hogy jó a buli. Meg hát próbálkozik is szegény, de mégis csak feszélyezi a helyzet, mégis csak idegen ő itt, egy szerencsétlen, béna kívülálló. (e helyütt jelzem, hogy mindez nem személyes tapasztalatra épül, csupán a csapongó képzelet szüleménye, kéretik nem érdeklődni a részletekről) Na, valahogy így éreztem én itt magam. Szívem szerint dicsérném ezt az írást, mégis valamiért permanens a hiányérzet. Ráadásul nem vagyok megfelelően „előképzett” az életműből, s így nem jönnek azok a karakterek, azok az utalások (New York trilógia, A végső dolgok országában), amelyek a jártasabbak számára otthonos környezetet biztosíthat(ná)nak.
Így váltam kicsit elveszetté a szkriptóriumban és ezért nem tudok igazi saját véleményt formálni, idézek hát inkább nálam értőbbektől, azokból a véleményekből, érzésekből, amelyek azért belőlem is előbizseregtek a sorok olvastán…
Talán az sem különleges, hogy mindkét kritikából előbukkan az uroborosz villás nyelve (bár ha az a kelgyó épp a saját farkába harap, akkor tudni sem akarom, hogy honnan kandikál ki).

Mert való igaz, a szavak, a mondatok azért rendben vannak – látszik, hogy tapasztalt, rutinos figura rakosgatta egymás mellé őket.
Az Utazások a szkriptóriumban viszont egy fölösleges kör. Mint szegény Mr. Blank esetében, úgy nálunk is, akik Paul Auster nevét látjuk a borítón, csak az önmaga farkába harapó kígyó látványa dereng. A könyv esetleg egy elsőéves bölcsészhallgatóknak szóló „Bevezetés a posztmodern irodalomba” kurzus legelső óráján, az érdeklődés felkeltése céljából említhető. Talán.
link

Esterházyval szólva tehát a posztmodern kelgyó enfarkába harap, ami nem is lenne baj, ha nem jobb híján tenné ezt. A túlságosan is ismerős textuális megoldások üres patronokként durrannak, és éppen a szerző védjegyévé vált furcsán nyomasztó hatást súlytalanítják el. A szokásos austeri témák (zárt szoba, megfigyelés, név és dolog viszonya, regény a regényben, valóság és fikció összemosása) jelen vannak ugyan, de az adott regény világán belül nem nyerik el jelentésüket. Így a címbeli szkriptórium az irodalmi összefüggések végtelen univerzuma helyett az Auster-regények önmagába zárt, narcisztikus világának bizonyul, ahol jólesik egy könnyed séta, de valódi izgalmakra és kihívásokra nemigen számíthatunk.
link

Szóval, valahogy így…
Persze azért, nyilván nem maradhat ez ki az austeriánusok táncrendjéből, de csak kellő megfontolással – és főképpen a szükséges tapasztalattal rendelkezők számára – ajánlandó.

„Kísértetként járok a világban, néha még én magam is kételkedem benne, hogy élek. Hogy valaha léteztem.”

Micsoda szürreális érzékcsalódás!
Paul Auster: Utazások a szkriptóriumban c. műve paródia, dráma és posztmodern egyszerre. Az árnyalatok színskálája végeérhetetlen. Az igazság az, hogy erről a regényről nem tudok úgy beszélni, hogy az ne legyen kissé poéngyilkos. Minden egyes részlet számít, attól kezdve, hogy a főhőst Mr. Blanknek aposztrofálja, akit bezártak egy szobába, ahonnan nem juthat ki. Ha ennél többet mondok, azzal már biztosan lelövök egy-két poént.

A cselekmény igazából nem is cselekmény. Az idős korú Mr. Blank magához tér egy idegen szobában. Nem tudja, hol van, nem tudja, hogyan került oda, és nem emlékszik semmire sem. Ismerős ismeretlenek jönnek be hozzá, ellátják őt, beszélgetnek vele. Fel is ismeri őket, meg nem is. Elméje ködös, zavaros. Büntetésben van, ítéletre vár, ennyi bizonyos. Tudja, hogy valamiképpen mindenért ő a felelős, de hogy mi az a minden, arra nem emlékszik.

Mr. Blank ügynökei írják a vádiratot, ugyanakkor gondoskodnak viszonylagos jólétéről. Feladatokat adnak neki, melyek homályosak és értelmezhetetlenek számára. Emiatt kérdések ezrei nyugtalanítják, mégis egészen sztoikus belenyugvással fogadja sorsát. Megérdemli mindazt, ami történik vele, bár nem tudja, mi történik vele valójában.

Azt szeretem Austerben a leginkább, hogy úgy mai, hogy közben visszanyúl a klasszikus elemekhez, azokat használja fel, alakítja át. Egyszerre régies és ultramodern, tehát minden kétséget kizáróan örökérvényű. Kimagasló, elegáns intellektusa lenyűgöző. Mondandóját megérteni ennek ellenére pofonegyszerű. Mégpedig azért, mert úgy értelmezed, ahogy akarod. Lehetőségek kifogyhatatlan tárháza áll rendelkezésre, bármit is gondolsz, arra igazolást találsz ebben a furcsa, rendetlen, mégis nagyon rendezett szövegben. Nem tudsz félremenni. Auster sokoldalú, megengedő, szabad és másokat is szabadnak szerető alkotó.

A korábbi művekre való visszautalások ellenére ez a regény tökéletesen érhető azok számára is, akik esetleg semmi mást nem olvastak a szerzőtől. Persze, ad egy bizonyos pluszt, dévaj örömet a felismerés, de magáért az elemi üzenetért is megéri olvasni. Önmagára is visszaható, szokatlan, pazar, mélyenszántó, elgondolkodtató, ízletesen ínyenc irodalmi élmény. Csavaros logikával, zseniális gúnnyal és öngúnnyal taglal nagy kérdéseket: hogyan lehet kifogni a halálon, illetve, ki lehet-e fogni rajta? Egyáltalán érdemes-e? Van-e ráhatásunk a saját életünkre? A vak véletlen vezet minket vagy egy felső hatalom, esetleg mindenért, de mindenért mi magunk vagyunk felelősek? Azután a legistenibb és mégis legistentelenebb kérdés: Isten-e az alkotó, és Isten alkotó-e?

Auster zsenije kiviláglik, ám ez a zseni nem leereszkedő, oktató vagy kirekesztő, nem kelt negatív érzéseket. Auster a cimborád, legigazabb barátod, akivel egy sör mellett elmélkedsz az élet nagy dolgairól. Auster az a figura, akit körbeülnek, akit meghallgatnak, akit hátba veregetnek, akivel együtt nevetnek. Auster a géniusz, aki mégis egy közülünk. Nagyon megszerettem.

Eredeti bejegyzés a blogomban:
https://tisztalappalavilagban.blogspot.com/2021/07/paul…

Vajon kik is vagyunk mi? Emberek, akiket karanténba zártak a Föld nevű bolygóra? Esetleg állatok, akik ártatlanokat gyilkolnak? Tehát létezik-e az állat az emberben vagy nem? Vannak-e jóakaróink és ha igen, fel tudjuk-e őket ismerni? Ki a barát és ki az ellenség? Ki írja a mi történetünket? Előre megírta valaki vagy mi magunk alakítjuk a sorsunkat? Érdemes-e elmenekülnünk a tények elöl vagy merjünk szembeszállni mindennel és vállaljuk a kockázatot? Mire véljük a bűntudatot? Elaltathatjuk-e valamivel? Mindennek átvitt értelme van, minden elvont, megismerhető és megismételhető. Ez a könyv az önmagát kereső lények regénye.

Nem is tudom, mit írjak. Olvasás előtt nem igazán értettem, miért ilyen alacsony a könyv olvasottsága. Az elején nagyon untatott, tulajdonképpen végig. Aztán az utolsó 20 oldal mentette meg az egész könyvet, amikor fény derült a bezártság okára. Ettől függetlenül tipikus Auster regény, megvan benne a lélektani jelleg. Az nagyon tetszett viszont, hogy újra előkerültek a New York trilógia es a Leviatán szereplői. Mindenképp érdemes elolvasni a lélektani vonal és a vége miatt, de tény, hogy nem a legjobb Auster regény.

Tudom, hogy egyszer azt mondtam, ez az ember bármit csinálhat, nekem az tetszik. Hát most kiderült, hogy nem csinálhat egészen bármit.
Ezt a könyvet egyszer régen már elolvastam szlovákul vagy csehül, nem sokkal azután, hogy először olvastam a Holdpalotát, ami annyira fantasztikus és lenyűgöző és meghatározó volt számomra, hogy rögtön akartam valami mást is olvasni Austertől, de nem lehetett tőle venni akkor éppen semmi egyebet, csak ezt, és becsülettel végig is olvastam, és nem értettem belőle semmit.
Azóta elég sok mindent elolvastam Austertől (viszont hiába van 220 voltos agyam, ami valójában egy sokterrabyte-os harddiszk, a könyvek szereplőinek a nevét mindig elfelejtem, kivétel, ha Aragornnak hívják őket), úgyhogy kb. ugyanannyira a sötétben tapogatóztam, mint Mr. Blank, aki egy szerényen berendezett szobában ül, ahol talán be van zárva, talán nem, az ablakot mindenesetre nem tudja kinyitni, ha az ágyon hanyatt fekszik, a plafon téglalapja egy A4-es lapja emlékezteti, fényképek és kéziratok hevernek az asztalon, és néha bejön egy-egy ember, akik be is mutatkoznak, és néha más embereket is emlegetnek, de Mr. Blank mostanában nagyon feledékeny, úgyhogy inkább felírja ezeket a neveket egy lapra, és próbál valamit kisilabizálni ebből.
Az írás teremtés, és mint ilyen, felelősséggel jár, de ez a szöveg akkor sem fogott meg igazán, még akkor is, ha érte(ni véle)m az író motivációit.

Ó, micsoda Möbius-szalag ez, kérem szépen :) Auster megint hozza a formáját, a ki kivel van és a ki kicsoda szövevényében úgy lavírozza az olvasót, hogy az közben egy pillanatig nem unatkozik, kattog az elméje, és miközben csöndben bosszankodik, hogy nem mindig klappolnak a fogaskerekek, azért remekül szórakozik :)
Valamiért Auster engem nem először Márquezre emlékeztet, talán mert mindkettő zsenialitása megkérdőjelezhetetlen.
Azt hiszem, momentán az összes magyarul megjelent P.A.-regényt elolvastam, úgyhogy kényszerű várakozásba helyezkedem, míg jön egy újabb remekmű.
Hogy miért nem öt csillag a könyv, csak négy? Hát, azt hiszem, inkább az elmémet pontoztam le, mert ugye, azok a fránya fogaskerekek …:)

Jó kis posztmodern Auster, ami leginkább hard-core rajongóknak szól. Mivel kissé mániákus vagyok, így jó lett volna, ha több 2005 előtti regényét ismerem, de szerencsére enélkül is kellően élvezetes.

Nem ez a legizgalmasabb Auster kötet, de nem volt rossz, érdekes elgondoláson és „csavaron” alapul. Gyorsan olvasható és szerintem könnyen értelmezhető, sajnos a csavar emiatt kicsit korán vált számomra egyértelművé.

A fülszöveg alapján ígéretesnek tűnt ez a vékony kis Auster mű, főleg, hogy a groteszk műfaj megint csak egy újabb kanyart vetített előre az írói életműben. Rövidsége ellenére azonban nem egy könnyű olvasmány.

Az Utazások a szkriptóriumban valójában inkább egy útvesztő, semmint egy utazás. Az emberi lélek útvesztője, ahol néha felbukkan egy tükör, hogy szembe tudjunk nézni vele. Mr. Blank esetlensége, kiszolgáltatottsága, és fázisaiban megaláztatottsága az olvasót is elgondolkodtatja és visszarepíti a múltba.
Az utolsó oldalakig kérdések garmadáját lehetne feltenni, magam sem tudtam, hol vagyok, és miért vagyok ott. Csupán feltevéseim voltak, próbáltam kibogozni a szálakat, melyek csak módjával sikerültek.
Remek húzás volt Auster részéről, hogy beleszőtte más regényeinek szereplőit is, örültem is, hogy a New York trilógiát már elolvastam előtte. Ennek köszönhetően azonban a történet nemhogy könnyebb lett volna, hanem csak tovább bonyolította a cselekményt. Utólag belegondolva nem jelent problémát, ha valaki nem olvasta még a New York trilógiát, vagy A végső dolgok országában című művet. Ezek nélkül is érthető, bár kétségkívül ad egy kellemes mellékízt ennek a groteszk kisregénynek.

Nem mondanám, hogy ez Auster legjobb könyve az eddig olvasottak alapján, de mindenképpen elgondolkodtató, és egyáltalán nem nevezhető hétköznapinak, ami számomra már elegendő, hogy emlékezetes maradjon.

Hűha!
Nagyon nehéz bármit is mondani erről a könyvről úgy, hogy ne legyen spoileres, így inkább csak egy rövid véleményt fogalmazok meg.
Összességében ez egy nagyon különleges lélektani regény, hihetetlen jó benne a csavar és szerintem nagyon izgalmas is, én legalábbis végig kattogtam, hogy mi vajon a megoldás.
Szeretnék még olvasni Austertől mindenképpen, ez így megismerkedésnek egyáltalán nem volt rossz. :))