Timbuktu 84% 180 csillagozás

A tavalyi év egyik legjobbja, a 4 3 2 1 után megfogadtam, hogy amint lehet, elolvasom az egész Paul Auster életművet. Ezt a fogadalmamat szerencsére nem olyan roppant nehéz betartanom, ugyanis a 21. Század Kiadó a Nobel-esélyes amerikai író életműsorozatát adja ki éppen, és ahogy számolgatom, ez év végére a szerző összes könyvének legalább a fele elérhető lesz a kiadó kínálatában. Én most az egyik legrövidebb regényébe, az egzotikus című Timbuktuba merültem bele két nap erejéig.

A Timbuktu gyakorlatilag egy modern állatmese, és mint ilyen, a középpontba állított állattal (a hétéves keverék kutyával, Csonti úrral) fokozottan az érzelmekre kíván hatni. Persze előzetesen motoszkált bennem a kisördög, hogy esetleg ez az egész túl giccses vagy túl didaktikus lesz, ami miatt nem lehet majd komolyan venni, de azért Paul Auster inkább többé, mint kevésbé kikerülte a lehetséges buktatókat, és egy olyan történettel lepte meg az olvasót, amiben pár órát a legtöbben szívesen eltöltenek.

A sztori maga meglehetősen egyszerű, és tartalmaz rengeteg olyan elemet, ami megjelent már a szerző más műveiben is: van itt Európából bevándorló zsidó szülők leszármazottja, az írói lét kérdései, az otthontalanság terhe, hihetetlenül gyors sorsfordulatok, hullámhegyek és hullámvölgyek egymás után, számtalan deus ex machina szituáció, úgy elszórva, ahogy a zseniális Bábmester kívánja.

Találkozunk a furcsa csodabogárral, Willy G. Christmasszel, aki fiatal kora óta verseket ír – azonban vagy az egyetemista évek során túlzásba vitt droghasználat, vagy talán más miatt, de a huszonéves korában bekövetkezett idegösszeroppanása óta járja Amerikát. Azért, hogy hol a felvett nevéhez híven Mikulásként mindenkivel jót tegyen, vagy bepiálva, bedrogozva egyre lejjebb süllyedjen a társadalom szemében, hogy a negyvenes éveire halálos betegen, mindössze a hűséges és az emberi világot szinte tökéletesen értő kutyájára támaszkodva egy vadidegen városba vetődve várja a véget.

Az események nagyjából Csonti úr szemszögéből bomlanak ki előttünk, és elég hamar rájövünk, hogy Csonti úr itt nem a kutyát, hanem az embert jeleníti meg ezen az állati szűrőn keresztül. Természetesen ezzel a technikával rengeteg érdekes kérdésre rá lehet irányítani a figyelmet, amit az egész emberi társadalomra vonatkoztatva tudunk értelmezni. És bár némileg következetlen ez a kutya nézőpont (nem mindig konzekvens, hogy mit ért és mit nem ért az emberi világból ez a derék négylábú), de végig érdekes tud maradni, és leköti az olvasója figyelmét.

Bár az általam eddig olvasott Auster-kötetek közül a Timbuktu volt a legrövidebb és a legegyszerűbb történetvezetésű is, de ez az aranyos, hol vidám, hol melankolikus, ám a szívre és az észre is hatni képes és megfontolásra érdemes kérdéseket felvető történet egy kis időre ki tudott ragadni a téli szürkeségből. Nem soká jöhet az újabb Auster…

Egészen prózai oka van annak, hogy elolvastam a Timbuktut: Austert kerestem a kis könyvtárunkban, és a Holdpalotán kívül (amit már olvastam), ez az egy regény volt bent. Reméltem hogy nem csalódhatok nagyot, így fogtam neki.

off

A Timbuktu egy kutya, Csonti úr szemszögéből meséli el kutya és gazdája történetét. Willy G. Christmas egy meg nem értett és lezüllött vándor, akinek tulajdonképpen a kutyája az egyedüli társa. Timbuktu, Willy szerint a halál után jövő hely, ahova mind tartunk, és ahova kutyák is mehetnek, ahol tudnak majd beszélni gazdáikkal, és ahol még számos csoda dolog megtörténhet.

Nem nagy zsákbamacska, hogy az ő Timbuktuba érkezésükről szól ez a regény, ráadásul a kutyaszemszög bájos formájában. A kutya aki ért sok dolgot, de nem mindent, főleg nem nagy összefüggéseket, emiatt többször mosolyogsz a gondolatain, hiszen nyilván az olvasó érti, amit a kutya nem. De szépen le van írva egy kutya jelleme, a ragaszkodása, nyitottsága, ám a bátortalansága, gyanakvása is, ami a rossz tapasztalatok miatt alakul ki.

Közben mindenféle emberrel találkozunk, kedvesekkel és rosszabbakkal, fiatalokkal és idősebbekkel is, látható mögöttük a történet, de mivel a kutya szemével figyeljük őket, értékítéletet nem kapunk senkiről, inkább csak tényeket.

Ami igazán megfogott most, az Auster írása volt, nem is annyira a történet, és most már bátran vágok bele a többi könyvébe is! Aranyos volt ez a Timbuktu, egynek elment, de ne ezzel kezdjétek az Auster életművet, mert ennél vannak sokkal jobb könyvei!

Teli vagyok fájdalommal és keserűséggel…Elítélem és megvetem az emberi fajt, amiért felsőbbrendűnek képzelik magukat…Amiért bántják a náluk gyengébbet, még azokat is, akiknek védekezésre sincsen lehetőségük…Szívem szerint betiltanám a húsevést is és az állatkínzást is, de ez csak puszta utópia lenne…

Megérdemli-e egy ember, hogy egy állat tiszta szívből szeresse őt? Mi történik akkor, ha földönfutóvá válik vagy meghal a gazda? Létezhet-e utána másik út? Van-e egyáltalán bármilyen út is?

Nem tudok mit írni, a szívem szakadt meg a történet alatt, ráadásul alaposan megríkatott…Ez van…

Első hallásra talán furcsának tűnik Auster regénycíme. Mi kapcsolhatja hőseit, egy keverék és különösebben szép külsővel nem megáldott kutyust és gazdáját, akinek szomorú élete feltárul előttünk, egy ősi afrikai városhoz? Valójában semmi. Angol nyelvterületen Timbuktu mindig egy távoli, elérhetetlen, misztikus helyet jelentett, mintha nem is létezne a valóságban, a tökéletes világ metaforája lenne. Ide vágyott és végül meg is érkezett Willy G. Christmas földi élete lezárultával.

Willy, lengyel zsidó bevándorlók gyereke nem futott be hangzatos amerikai karriert. Sőt, semmilyen karriert. Őt elkerülte, de egy idő után már ő kerülte el az amerikai álom lehetőségét. Szülei sohasem tudtak megbarátkozni az amerikai életformával, mindig is idegenek maradtak, fiúk is azzá lett számukra, mert ő már ott született és az amerikai fiatalok életét élte. Álmodozó maradt, aki egy szürreális élmény hatására, ami a televízión keresztül érkezett, megtalálja élete célját: szeresse a világot és ne várjon semmit cserébe. Közben írt, verseket, regényeket, de szinte ösztönösen kereste a nem-érvényesülés útját. Történetét élete utolsó 7 évének hű társa és kísérője, Csonti úr meséli el nekünk, aki gazdája minden szavát érti, azt is, amit nem mond ki. Csonti úr nem közönséges kutya, értelmes, gondolkodik és filozofál.
Különös kapcsolat van kutya és gazdája között. Együtt bolyonganak keresztül-kasul Amerikán, különösebb cél nélkül, vagy csak olyan minimális cél lebegett előttük, hogy nyáron ne süljenek meg, télen pedig kerüljék el a hideget, és közben Willy folyamatosan beszélt és beszélt: mindenről, a túlélésről, emberekről, írásról. A történet kezdetekor Willy fiatal élete a vége felé közeledik és Csonti úr ennek tudatában van. El sem tudja képzelni, mi lesz vele, ha Willy már nem lesz. Igaz, ugyan, hogy Csonti úr ezek után megtapasztal egy jobb életformát (családban, szép házban, gyerekek között), de Timbuktu számára is vonzó helynek tűnik, ahol megnyugvásra és régi gazdájára találhat.

Paul Auster, mint mindig, gyönyörűen, tömören és lényegre törően fogalmazza meg mondandóját. Szeretem a stílusát és azt a fajta vagány éleslátást is, amit megjelenít az írásaiban.

Szia Csonti Úr!
Örülök, hogy megismertelek Téged, igazán jó kutya vagy. A végletekig hűséges, kedves szőrgombóc. A gazdád, akit elvesztettél kissé flúgos, de te annyira szereted őt. Vigyázz magadra, legyél akár Timbuktuban, akár máshol.

Elég szomorú történet ez Csonti úrról és a hányattatásairól. Az elején a gazdája, Willy, nagyon rokonszenves alak, akkorákat kacagtam a szövegein, hogy olykor félre kellett tennem a könyvet.:-)) Aztán a történet nem annyira vidámra vált, amikor Willy kórházba kerül, Csonti úr pedig kóborolni kényszerül. … Az egész vegyítve van egy kis misztikummal, Csonti úr álmaiban később találkozni fog Willy-vel és tudnak beszélgetni. Szívmelengető történet egy aranyos kutyusról. Örülök, hogy annak idején megakadt a szemem ezen a könyvön, szeretettel ajánlom!

Régóta vártam, hogy megismerkedjek Paul Austerrel, annyi jót olvastam itt róla. Ahogy kinyitottam a – szerintem csodaszép – könyvet, megörültem a szemkímélő nagy betűknek és szellős soroknak. Aztán jött a hidegzuhany. Az eleje rendkívül amerikai, mondhatni nyálas, mégsem adtam fel. Úgy gondoltam, ha nem is ez a legkiemelkedőbb műve, azért előbb-utóbb jönnie kell valaminek, amitől megértem, miért tartják sokan oly nagyra. És szerencsére jött is. A filozofikusabb részek kifejezetten bejöttek nekem. Örülök, hogy megmutatja, akik az utcán élnek is emberek. Amit a kutyákról ír, nem tudom mennyire hiteles, arra én inkább egy szép meseként tekintek.
Itt-ott bosszantott a fordítás, úgy éreztem hülyének vagyok nézve. Jobban örültem volna szó szerinti fordításnak, és esetleg egy lábjegyzetnek, mint Mucsalyröcsöge és társainak.

A kutyatörténetben Paul Auster mindent sorra vesz, ami egy kutyával történhet. A megrázó, az a mély beleérzés, ahogyan a kutya érzéseit követhetjük. Itt sem szűkül le a történet kutya történetre. Sok kritika az emberek világában ér célba. A kutya a főszereplő, mégis az embereken érdemes elgondolkodni. Csoda jól összerakott regény ez is. Minden regénye másképp megrázkódtatás.

Paul Auster is a kedvenc íróim közé tartozik. Olyan különleges, mással össze nem téveszthető a regényeinek a világa. Jó bennük elmerülni még ha néha kicsit rideg is az a világ. Csonti úr világát is kicsit ridegnek éreztem, így emberszemmel. Kutyaszemmel persze egészen más ez a világ, hiszen mindig van egy biztonságot nyújtó gazdi, akinek a közelsége és a szeretete minden volt Csonti úrnak. Melengette a szívemet, hogy végre jó helyre került, aztán az utolsó 10 oldalt már alig akartam elolvasni mert sejthető volt Csonti úr sorsa.

Órákig töprengtem rajta, hogy 3,5 vagy 4 csillagot adjak erre a könyvre, de végül a szívtelen perszóna énem nyert, mert eddig ez tetszett a legkevésbé az író általam olvasott könyvei közül. Ami nem jelenti azt, hogy nem tetszett, mert de, csak tud ő sokkal jobbat is.
Szeretem az állatos könyveket, Paul Austert is, szóval nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lesz a kettő együtt. Csonti úr aranyos volt, kutya létére meglepően bölcs, bár nekem néha kicsit döcögősnek tűnt ez a kutyaszemszögű történetmesélés. (Virgina Woolfnak például sokkal jobban ment a Flush írásakor.) Néha kicsit következetlennek tűnt, hogy meddig terjed Csonti úr tudása, és kivillant mögüle az ember. Az aranyos volt, hogy azt hitte, a Nap egy lámpa, amit minden reggel felkapcsolnak, de fura, hogy tudta, ki volt az elnök x évvel azelőtt, hogy egyáltalán megszületett volna.
Willy elég fura volt, de tetszett, ahogy rajta keresztül megmutatkoztak az írói lét nehézségei, valamint egy labilis személyiség küzdelmeit is szépen példázta. De alapvetően egy hihetetlenül jóindulatú ember volt, aki jobbá akarta tenni a világot, még ha egy kissé kattant pillanatában és furcsán is jött a nagy megvilágosodása a Mikulással. Szomorú, hogy pont a túlzott nagylelkűsége okozta a saját és Csonti úr „vesztét”, és emiatt kerültek az utcára, de talán ez is kellett ahhoz, hogy ilyen szoros, összetartó barátság legyen az övék. Amúgy is mindig olyan szívmelengetően szomorú a kutyás hajléktalanok látványa, már ha látszik, hogy tényleg szeretik a kutyát, és amennyire tudnak, törődnek vele. Kicsit féltem attól, hogy amolyan Lassie-féle kutyakálvária lesz (amit azóta se olvastam el, hogy ovisként láttam a filmből valami szenvedős részt, pedig lehet, hogy már tetszene), de Csonti úr egész jól vette a nehézségeket, és alapvetően jó emberekkel találkozott. spoiler Nagyon érdekes volt, hogy bár az elbeszélő a kutya, de mégis milyen sokféle emberrel, helyzettel és nehézséggel találkozunk az ő szemén keresztül azoknak az életében, akikhez közel kerül. Polly története konkrétan kitenne egy könyvet, kíváncsi lettem volna rá, hogy alakult később az élete.
A befejezés nem annyira nem tetszett, nem is igazán amiatt, ami történt, hanem ahogyan. spoiler
Ha ezen túl tudom magam tenni, akkor belátom, hogy ez volt a megfelelő befejezés spoiler
Azt viszont hiányoltam, hogy nem volt rá semmi utalás, hogy mihez kezdett a széf tartalmával Willy volt tanárnője, jó lett volna tudni. spoiler
Nekem sokáig kérdőjel volt a cím, bár egy idő után sejtettem, hogy mire utal, és amikor kiderült, hogy tényleg, akkor kimondottan jó ötletnek tartottam. spoiler
Ó, és imádom, hogy az író már megint beleírta magát a történetbe.
Összességében szép, bájos és megható történet, bár Paul Auster-mércével azért nem az igazi. Azért rendületlenül haladok tovább kiadó életműsorozatával, egy máris kéznél van.