New ​York trilógia 246 csillagozás

Paul Auster: New York trilógia Paul Auster: New York trilógia Paul Auster: New York trilógia

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Paul ​Auster (1947-) amerikai regényíró, esszéista, költő és műfordító a 80-as évek közepén vált szélesebb körben ismertté kísérleti detektívregény-sorozatával, a New York trilógiával. Ennek első darabja, az Üvegváros egy Quinn nevű, álnéven publikáló író története, akit felbérelnek, hogy kövesse Stillmannt, a börtönből szabadult filozófust, hátha az meg akarja ölni a fiát. Ahogy Quinn elmélyed az ügyben, egy olyan labirintusba téved, amelyben a szereplők kiléte egyre zavarosabb lesz, s már-már szétválaszthatatlan, mi tény és mi fikció. A Kísértetek című második regény a detektívtörténet lecsupaszított váza. „Az ügy eléggé egyszerűnek látszik. White kívánsága, hogy szemmel tartson egy Black nevezetű egyént, amíg csak szükségesnek mutatkozik. Míg Brownak dolgozott, Blue elég sok hasonló jellegű munkát végzett, és úgy tűnik ez az ügy sem lesz másmilyen, talán még könnyebb is az átlagnál”- így kezdődik a történet, amelyben végül csak arra a kérdésre kapunk választ, hogy ki kicsoda és… (tovább)

Eredeti mű: Paul Auster: The New York Trilogy

Eredeti megjelenés éve: 1987

>!
Európa, Budapest, 2012
396 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630794961 · Fordította: Vághy László
>!
Európa, Budapest, 2004
394 oldal · ISBN: 9630775131 · Fordította: Vághy László
>!
Európa, Budapest, 1991
318 oldal · ISBN: 9630752972 · Fordította: Vághy László

Enciklopédia 19

Szereplők népszerűség szerint

Don Quijote · Edgar Allan Poe · Black · John Milton · Mihail M. Bahtyin · Paul Auster · Walt Whitman

Helyszínek népszerűség szerint

New York · Amerika · Boston · Édenkert


Kedvencelte 58

Most olvassa 22

Várólistára tette 163

Kívánságlistára tette 93

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

>!
vargarockzsolt P
Paul Auster: New York trilógia

Valahol azt olvastam, hogy az ír verset, aki nem tudja a gondolatait racionálisan, azaz prózában megfogalmazni. Ez a kijelentés természetesen nem igaz, viszont érdekes, mert egy kimondatlan állítás fogalmazódik meg mögötte: a próza alkalmas a gondolatok – és ezen keresztül a világ – racionális leírására. Ez egy ízig-vérig modern, és egyben optimista gondolat, amely azt feltételezi, hogy a világ racionálisan működik, és az ábrázolásához, az események megjelenítéséhez, az ok-okozati összefüggések feltárásához alkalmas eszköz a nyelv, a történet, a próza, a hagyományos narratíva.

A posztmodern teoretikusai erről másképp gondolkodnak, szerintük az események eltérő nézőpontokból különböző módon látszanak, nincs egységes történet, a világ széjjel szakadt darabokra, amelyekből a szerzők tetszőlegesen válogathatnak. Ezért aztán a posztmodern írók a hagyományos történetmesélés módszerével szakítanak, gyakran nincs náluk összefüggő történet, illetve a regény cselekményénél fontosabbá válnak a történet megírásának körülményei, valamint a szerző-mesélő személye, és nézőpontjának meghatározása.

Paul Austert poszt-posztmodern szerzőnek nevezik, aki visszatalált a történetekhez, ugyanakkor mi sem idegenebb nála a hagyományos, realistának nevezett elbeszéléstől.

A New York trilógia három kisregényt tartalmaz, melyek engem leginkább egy zeneműre vagy versre emlékeztetnek. A három történet azonos motívumokra épül: titokzatos eseményekre, amelyeket a főszereplők nyomozással akarnak tisztázni. A nyomozások során a kiinduló rejtélyek tulajdonképpen lényegtelenné válnak, és a figyelem a mesélő nyomozók személyiségének alakulására helyeződik át. Ez, első olvasásra, nekem kissé unalmas volt. Különösen az első történetnél siettettem volna az eseményeket. Aztán fokozatosan megbarátkoztam a gondolattal, hogy ez nem egy detektívregény, inkább felfogható olyan szövegként, amely lélektani kérdéseket boncolgat, és ugyanakkor filozófiai-irodalomelméleti problémák megjelenítője. A három regényben újra és újra felbukkanó tárgyak, nevek, események olyan motívumhálót alakítottak ki, amelyek az eredeti jelentésüket hol megkérdőjelezték, hol felerősítették. Ezek felismerése és megértése, a hangsúlyok és összefüggések megtalálása szinte kiköveteli, hogy a könyvet újra és újra kézbe vegyük, akár egy verset vagy zeneművet, amelynek szépsége és mondanivalója az ismételt befogadás során tárul csak fel igazán.

A műalkotásoknak – így a regényeknek is – több típusa van, így vannak olyanok, amelyek a magaskultúrához tartoznak, amelyek mondanivalójukat nem direktben közlik, amelyek élvezetéért meg kell küzdeni. Az ilyen alkotásoknál elvárható, hogy a szerző a műve megformáltságára különös gonddal ügyeljen. Ha nem a történet kalandossága, a szereplők konfliktusainak izzása, az érzelmeik változatossága és intenzitása az, ami viszi a előre az olvasót, akkor használt nyelv szépségének, kifejező erejének különös jelentősége lehet. Auster műve ilyen szempontból maradéktalanul kielégítheti az igényünket. (Ez nyilván a fordító, Vághy László munkáját is dicséri.)

Különösen két megoldást ajánlanék az olvasó figyelmébe: az első, amellyel a három kisregény több pontján is találkozunk, a tudat beszűkülésének, és ezzel párhuzamosan a racionálisból az irracionálisba való áttűnésnek a leírása. Az átmenet olyan finoman, és ugyanakkor olyan plasztikusan van ábrázolva, hogy a folyamat egyszerre tűnik teljesen hitelesnek, és ezzel párhuzamosan logikusnak és elkerülhetetlennek is. Ilyen folyamatot kívülről megfigyelni nagyon érdekes. (Belülről az Isten mentsen tőle!)

A második, amely számomra nagyon megragadó volt, egy különös monológ. A rövid bekezdésekre tördelt szöveg egy olyan ember megnyilatkozása, akit gyermekkorában erőszakkal elzártak a külvilágtól, az emberi kapcsolatoktól, és így a nyelvtől is. A felnőtt korban elsajátított beszéd tudatossága a sérült psziché bizonytalanságával párosulva egy furcsán lebegő beszédmódot hoz létre, amely egyszerre értelmezhető racionálisan, egy „idióta” megnyilatkozásaként, emocionálisan, azaz költői szövegként, és metaforikusan – ez utóbbi esetben a mindenkori alkotók nehézségeire, a valóság és a műben ábrázolt világ azonosíthatóságának problematikusságára hívva fel a figyelmet. Ennek illusztrálására néhány bekezdést ide idézek:

– Legyen szíves, ne kérdezzen semmit – szólalt meg végre a fiatalember. – Igen. Nem. Köszönöm. – Pillanatnyi szünetet tartott. – Nevem Peter Stillman. Ezt saját szabad akaratomból mondom. Igen. Nem ez az igazi nevem. Nem. Szellemi állapotom természetesen közel sem olyan, amilyen lehetne. Ez ügyben azonban már semmit sem lehet tenni. Nem. Semmit. Nem, nem. Abszolute semmit.

– Itt ül és arra gondol: ki ez az ember, aki hozzám beszél? Miféle szavak jönnek ki a száján? Elmondom magának. Vagy inkább nem mondom el. Igen és nem. Szellemi állapotom közel sem olyan, amilyen lehetne. Saját szabad akaratomból mondom ezt. Mégis megpróbálom. Igen és nem. Megpróbálom elmondani magának, bármennyire megnehezíti ezt szellemi állapotom. Köszönöm.

(…)

– Ezt hívják beszédnek. Azt hiszem, ez a hivatalos terminus. Kijönnek különféle szavak, szerteszállnak a levegőben, egy pillanatig élnek, azután meghalnak. Furcsa, nem igaz? Én erről nem gondolok semmit. Nem és megint csak nem. Szavakra azonban mégiscsak szüksége lesz. Nagyon-nagyon sok szóra. Sok-sok millióra, gondolom. Talán csak háromra vagy négyre. Elnézést. Mindenesetre ma nagyon jól csinálom…

A regény egy pontján olvasható egy mondat – már nem emlékszem rá pontosan, nem is számít, hogyan szól pontosan, mert egy idő után minden könyvet magammá olvasok, és a mondatok azzá változnak, amit csak én akarok – szóval ez a mondat valahogy úgy szól, hogy csak az tud beszélni, akinek történetei vannak, és ezek a történetek attól válnak igazzá vagy valósággá, ha elmesélik őket. Ehhez magamban rögtön hozzá tettem, mindenki felelős a saját történeteiért, azokért a történetekért, amelyeket kiválaszt a lehetséges történetek közül. Auster történeteiről @entropic blogján olvastam először, és neki köszönöm, hogy rátaláltam erre a nagyszerű könyvre.

10 hozzászólás
>!
Littlewood IP
Paul Auster: New York trilógia

Ez a könyv valószínűleg mindenkinek másról szól, kevéssé cselekményes detektívregény, bölcsész thriller, pszichológiai példázat, szűk helyekre bezsúfolt kamaradráma, irracionalitásba csúszó posztmodern, rém intelligens rejtvény, az írói létet cincáló ki-ír-kit bújócska, meg ki tudja, mi még. Mindegyik igaz is, valószínűleg, mert a jó szövegek mindenkiben azt bizgetik meg, amire fogékony.
Nekem leginkább arról a jól körvonalazható, mondhatni egzakt pillanatról szólt, amikor az ember sorsa végleg, visszacsinálhatatlanul megváltozik. Ezt a jelenséget én úgy képzelem, mint egy váltót, ahol elágaznak a sínek, és ha átkattan, onnantól egyre csak távolodnak, és egy egész más helyre érkezik meg az ember, mint ahová indult. A változás pillanata persze csak kívülről látható, ismeretlenek életének szakértése során (vagy mondjuk olvasóként, a kukkolás minősített eseteként), a saját életutunkat szemlélve csak utólag, kellő érdektelenséget biztosító távolságból tűnnek fel ezek. Ami igen bölcs megoldás a természettől, mert elég hülyén festene az a sok, menet közben vonatról leugráló ember.
Ennek a pontnak a felismerése számomra a könyvekben mindig erős izgalmat kiváltó, kissé hányingerre emlékeztető hatással jár. Jobb anyag, mint három hepiend sorozatban. Ez a könyv ráadásul nem elég, hogy bővelkedik ezekben, de egyszer csak faarccal megsúgja (elmutogatja, sorok közé kódolja), hogy a felismeréseddel nem vagy egyedül. Ott izgul az ember, ökölbe szorított gyomorral, hogy mindjárt ott vagyunk a point of no returnnél, aztán egyszer csak összeáll, hogy igen, de.
Ezek a szereplők nem utólag jönnek rá, hogy hová visz a sín, amire ráálltak. Nem átkattantak, hanem saját kezűleg állították át a váltót. Nem történik velük, hanem ők csinálják. Nem elveszítik önmagukat, hanem elhagyják. Egyáltalán, el lehet veszíteni valamit, ami soha nem létezett, vagy legalábbis nem volt elég erős ahhoz, hogy ellensúlyt képezzen a semmivel szemben? Ami nem képez ellensúlyt a semmivel szemben, az végső soron maga sem létezik, ugye? És nem is voltak megszállottak, én legalábbis nem találtam irracionálisnak a cselekvéseiket. Választásokat láttam, amik talán lehangolónak tűnnek azáltal, hogy a semminél is jelentéktelenebbé teszik a valóságot, de még mindig választások voltak. Ami egy fokkal még mindig racionálisabb dolog, mint fel sem ismerni az irányt. Szóval én el tudtam fogadni ezeket a választásokat, nem az őrületet láttam bennük, hanem egy másfajta logikát.
Amikor végeztem, az a kényszerképzetem támadt, hogy én értem, miért írta ezt Auster (mert egy jó szöveg ilyen is, hogy az ember utána azt hiszi, csak éppen emberenként mást). Azt is elképzeltem, hogy ha találkoznánk, azt mondanám, hogy figyu, Paul, én megértettem a dilemmádat. De nyugi, köztünk marad. Ő meg azt mondaná erre, hogy jó, remélem is. Ezek után pedig igazán nem lenne illendő tovább ragoznom a dolgot.

1 hozzászólás
>!
Emmi_Lotta IMP
Paul Auster: New York trilógia

Majdnem fél évvel ezelőtti olvasás volt, most pótlom az értékelést.

A harmadik kisregénynek volt leginkább füle-farka, és vártam, hogy majd a két előzőt is megoldja, lezárja valahogy, mivel itt többen írnak ilyesmit. De nem így lett. A harmadikban akadnak utalások, sőt inkább csak (az első és a második részben szereplő nevekkel) egyező nevek, ám ez mégsem segít a befejezetlenségükön.

Érdekesnek találtam a könyvet, de ennél nem több. Úgy tudnám mégis megfogalmazni, hogy mi a bajom vele, hogy nem adott voltaképpen semmit. Öncélú bravúrnak tűnik, csakhogy nem elég bravúros. A 87 %-kal igencsak túl van értékelve.

A fordításért is le kellett volna vonnom a csillagokból, mert sok volt a nyelvhelyességi és a központozási hiba. Csodálkozom, hogy többen még a fordítást is dicsérték. Engem zavart. Nem azt mondom, hogy nem olvastam ennél sokkal hibásabbat is, de a tűréshatáromon kívül esett.

Próbálkozom még a szerző más műveivel is.

>!
Európa, Budapest, 2004
394 oldal · ISBN: 9630775131 · Fordította: Vághy László
4 hozzászólás
>!
eme MP
Paul Auster: New York trilógia

A jó detektívregényben semmi sem felesleges, nincs mondat, szó, melynek ne lenne jelentősége. És még ha nincs is jelentősége, magában hordja a lehetőséget, hogy legyen, ami végső soron ugyanaz. A jó könyv életre kel, lüktet, pezseg a sok titoktól, ellentmondástól, a lehetséges megoldások tömegétől. Mivel mindennek, amit valaki lát vagy kimond benne, legyen az bármily csekély, triviális dolog is, köze lehet a történet végső kimeneteléhez, egyetlen mozzanat sem hagyható figyelmen kívül. Minden lényeges; a könyv középpontja bármikor arrébb csúszhat, könnyedén továbblöki bármilyen új fordulat. Bárhol lehet a középpont tehát, s mindaddig nem rajzolódhat köréje kör, míg a könyv véget nem ért.

Ez egy jó könyv. Egy nagyon jó könyv. Benne van minden, ami lényeges, és minden, ami benne van – lényeges. Telefonhívás ez, felkérés egy kis detektivesdire. Becsalogatás a végtelen és kibogozhatatlan szürke utcák labirintusába, önmagunk sötét szobájába, orron fogva vezetés, nyomkeresés, csapdaállítás, melybe szépen belesétálunk, miközben a mindvégig figyelnek, szemmel tartanak és róják a betűket a piros füzetbe, miközben mi is rójuk a magunkéba, írjuk és olvassuk egymást és önmagunkat. Figyelünk és figyeltetünk, és már nem tudjuk, ki a szerző, ki az elbeszélő, ki az olvasó – mindannyian egyek vagyunk és mégis külön-külön a magunk üres szobájában ücsörgönk, és egy életen át ugyanazt a könyvet olvassuk. Mi, Quinnek, Blackek és Blue-k, Don Quijoték és Humpty Dumptyk, Austerek és eme-k – Josef K.-k fontos a név egyáltalán?

Egyelőre Peter Stillman vagyok. Ez nem az igazi nevem. Nem tudom, ki leszek holnap. Minden nap más és én minden reggel újra megszületek.

Darabokra hullott a világ, uram – ezeket a darabokat kellene egésszé ragasztani. Összerakni az ént – a figyeltet és a figyelőt, az írót és az olvasót, a folyton bolyongót és az üres szoba közepén mitikus magányban kuporgót. De ehhez meg kellene találni a megnevezés hogyanját is – az a kérdés, … vajon engedelmeskednek-e a szavak? pontosabban az a kérdés – így Humpty Dumpty –, ki az úr és kész. Aki a szavakat, nyelvet uralja esélyt kap a darabokra hullott világ összerakására.
De utolérheti-e a nyúl – Quinn-Don Quijote a teknőst – Stillmant, a csend emberét? Mire megy az előnnyel: a süketnémától kapott tollal és a piros füzettel, melyben egyszercsak el fognak fogyni a lapok? Éberen, félve minden másodpercnyi szundítástól, folyton hajtva magát, vakon, az ügy foglyaként botorkál, miközben mindent pontosan, aprólékosan rögzít, dokumentál – olyannyira megszállottan, hogy kísértetté válik önmaga életében.
Kísértetté, melynek álarcokat kell öltenie, szerepeket kell játszania ahhoz, hogy felvehesse a kapcsolatot megfigyeltjével – végső soron önmagával.
Tartunk valamerre, vagy a mozgás öröméért járjuk ezt az utat? Van választás vagy az egyetlen cselekvési lehetőség: behódolni az elkerülhetetlennek? Behúzódni, ahova az apa zárt bennünket – az odúba. És írni, jegyzetelni a piros füzetbe. Megpróbálni megnevezni dolgokat – mert elnevezni valamit egyben a világ akaratunk szerinti alakítása is. Sikerrel járhat ez? És mi lesz majd a piros füzettel, a lapokkal?

A piros füzet – a könyv minden kérdésre, amit felvetett, egy másik kérdéssel felelt. Mindent nyitva hagyott, befejezetlenül – amint a végére értem, kezdhettem újból.

Befejezetlen ügy

5 hozzászólás
>!
Kkatja P
Paul Auster: New York trilógia

Nagyon szeretem Auster mesélőkéjét, ahogyan bánik a szavakkal, a cselekménnyel, ahogyan a szereplőinek osztja a kártyákat majd keveri-kavarja őket mágikus üstjében, hogy a végére csak kapkodjuk a kezünkben maradt elszakadt-elvágott szálakat, de hiába húzogatjuk, nem jutunk ki általuk az austeri labirintusból, amibe keveredtünk.
Viszont a lényeg, hogy nem hagynak érintetlenül a történetek, mert olyan gondolatisággal operál, amit muszáj nekünk is továbbgondolni és magunkra húzni kicsit, azonosulni velük, hogy meglássuk, mi is sül ki belőle, mi mit tennénk abban a helyzetben, amiről épp olvasunk.
Illúzió az egész, sok-sok elgondolkodtató anekdotával, mégis működik, mert a problémái létezőek, az elidegenedés, az önazonosságunk keresése vagy épp elveszítése, szerelem és önállóság közt feszülő ellentétek stb. mind érintenek valamilyen szinten mindenkit és kereshetünk rájuk egyéni válaszokat is az Ő lendületén felbátorodva.
A három kis történet, egy detektívregény alapjairól indítva, olyan szintekre juttatja el a szereplőket, melyek előre nem láthatóak, sőt a végére kicsit abszurdba is átfolynak, mert nem találnak kellő megoldást (vagy épp nem jó helyen keresik) az adott problémákra.

Ami nagyon tetszett még, ahogy Auster ki-kikacsint ránk egy-egy magáról szóló narrációval a történetekről, eképp is megvilágítva kicsit a történéseket és viszonyát a szereplőivel. pl. az Üvegvárosban Paul Auster magánnyomozót keresik telefonon és a főhős az Ő bőrébe bújva kezdi meg ténykedését.
vagy ebben a gondolatmenetben, amit A bezárt szoba történései közé (r)ejtett el:
„A három történet végső soron azonos, ha különböző tudatszinteken jelenítik is meg ugyanazt. Mindössze annyi történt, hogy jött egy pillanat, amikor már nem féltem többé szembenézni önmagammal, azzal, amiről ez a könyv szól. A többi már csak a szavakon múlott, és nekem nem volt más választásom, mint hogy vállalom őket, megyek, amerre vinni akarnak. Maguk a szavak ettől még nem szükségképpen fontosak. Régóta küszködöm, hogy elbúcsúztassak magamból valamit, s nekem valójában csak ez a harc a fontos. Ez alkotja az igazi történést, ez a szavak mögött lejátszódó küzdelem.”

Pont ezt adja nekünk is, szembenézhetünk önmagunkkal és megláthatjuk olyan rejtett részeinket is, amiknek esetleg még nem voltunk tudatában.

>!
Európa, Budapest, 2012
396 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630794961 · Fordította: Vághy László
>!
vicomte MP
Paul Auster: New York trilógia

Jó húsz évvel ezelőtt a New York trilógia volt az a kötet, amely nem csupán bevezetett engem a posztmodern próza világába, de azonnal meg is ajándékozott egy máig meghatározó és eleven élménnyel, s a szerzőjét azonnal a kedvenc íróim közé emelte.

Idén nyáron már talán ötödik vagy hatodik alkalommal olvastam újra a könyvet, de most is, ahogy már annyiszor, az író újra lenyűgözött ezzel a három szerteágazó, mégis számtalan szállal szorosan egymásba kapaszkodó történettel, melyekkel nem átallja szórakoztatni az olvasót.
Mert ez a könyv a mélyen elgondolkodtató tartalma mellett, olyan stílusban van megírva, hogy a szó lehető legjobb értelmében véve szórakoztató is maradt.

Auster prózája lecsiszolt, könnyedén és élvezettel olvasható. Nála nem kell tartani asszociatív szövegfolyamoktól, sem a szöveget olvashatatlanságig rontó formai elidegenítő eszközöktől. Ahogy ő ír, az takarékosan szikár, akár egy noir krimi. Nem meglepő, hogy a látszólagos elsődleges cselekményszintként mindhárom történetben a nyomozást választotta. De senki ne számítson a megszokott detektívregénybe illő fordulatokra, mert ez nem egy bölcsész-krimi.

Illetve, dehogynem!
Csakhogy nem a tudálékos, vagy köldöknézős, hanem az igazán mélyre hatoló, feszült figyelmet igénylő fajtából.
Itt minden szereplőnek már a nevében ott rejtőzik a saját minősége. Minden szó és mondat figyelemelterelés és nyom is egyszerre. Számtalan esemény kapcsolódik agyafúrt módon valamelyik másik történethez. De amitől ez a trilógia igazán zseniális lesz az az, ahogy mindeközben végig reflektál az íróra és a könyv keletkezésének körülményeire.

Mert Auster végig játszik. Egy olyan játékot, amelyet csak halálosan komolyan szabad űzni.
Ő, mint minden igazán jó író, a lelkének egy darabját dolgozta bele ebbe a könyvbe, s miközben kíméletlen ön-élveboncolást végezve bemutatja azt a pokoli küzdelmet, amit az írói és a privát én örök és kibékíthetetlen konfliktusa gerjeszt, végig próbálja abba a hitbe ringatni az olvasót, hogy az csupán illúziót, ügyes bűvészmutatványt lát.

Holott ez valódi írói mágia.

16 hozzászólás
>!
csauperjel 
Paul Auster: New York trilógia

Igen kevés krimit olvasok, így az alap viszonylag távol állt tőlem, de nagyon tetszettek a játékok a szavakkal, nevekkel, az önazonosság kérdésével. Az Üvegvárosban egyszerre döbbentem meg a fordulaton spoiler, és tudtam, hogy máshogy nem történhetett volna, ő erre volt predesztinálva. Ahogy többen írtátok az értékeléseitekben, mindhárom történet ugyanarról szól, az utolsó pedig kicsit magában foglalja a többit is (identitáscsere, üldöző és üldözött felcserélése, a megszállottság kialakulása, a lakóhely, mint személyiségünket meghatározó elem szerepeltetése, stb.), ezt is szerettem benne. Fél csillagot a Kísértetek miatt vontam le, nehezen olvastam, túl hamar kiderült számomra, mi is a helyzet Black-kel, és zavart a kísérlet céltalansága.

>!
Futóhomok P
Paul Auster: New York trilógia

„Egyedül a történet számít, és hogy jelent-e valamit vagy sem, az pusztán a történetből nem derül ki.” Auster írói hozzáállása kiállta az idő próbáját – és úgy érzem, (bár nem tisztem ilyesmit kinyilatkoztatni) ez a 30 éve megírt zseniális trilógia teljességében nehéznek fog találtatni a távoli jövőben –, így szabadon indulhatok a magam nyomozási útján. Persze támpontokat kapok. Amolyan posztmoderneket: kevés és direkt információkat. Rengeteg csavart, hiszen a három kisregény eleve különleges interakcióban van egymással: ugyanazok a szereplők, tárgyak, sőt mondatok is előbukkannak itt-ott más jelentéstartalommal, megváltoztatott nézőpontból megvizsgálva. És ahogyan át-átlépnek a szereplők egymásba, szürreálisan feloldódik a személyiségük, úgy látok én is egy történetet, benne fókuszálva a 20. század 21. század pőre emberére, akit akárki megfigyelhet és aki bárkivel megteheti ugyanezt. A megfigyelés eszközét, a tollat pedig egy siketnéma nyújtja át, ami apokaliptikus üzenettel bír a jelen/jövő emberéről: bár még ír és olvas, de az emberi szó csatornáival, a kommunikációval már nagy a baj. Esetlegesen érti meg a másik embert, nehézkesen használja a szavakat. Auster meglepő csavarokkal mutatja be nemcsak a nyelv lecsupaszodását, de az ember széttöredezését is, ami olvasóként figyelve is megrázó. Sőt, félelmetes. Amikor a saját világból már csak az önnön kísértetekhez való ragaszkodás marad, de mivel „sose mondj olyasmit, amiről szíved mélyén tudod, hogy nem igaz" ezért úgy gondolom, talán még a Paul Auster-i emberek is életre ítéltek, az angyalaik valahol megmaradnak.

P.s. Olvastam egyszer, hogy a mű első részének van képregény verziója. Tudtok erről valamit? Azt szívesen megnézném ugyanis, vajon miképp illeszkednek a más által rajzolt képek az én snittjeimre, amiket látni véltem olvasás közben.

3 hozzászólás
>!
krlany I+SMP
Paul Auster: New York trilógia

Hm és hmm. Mondhatni ééérdekes. Meglepett. Olyan gondolatmeneteket vezet le benne, amitől égnek áll minden hajam szála és mégis…
A három történet szinte variációk egy kaptafára, ám mégis mindegyik más, és talán a középső tetszett a legkevésbé. Nemcsak idegen volt, de átlátszó is. Ott hamar megfejtettem a „rejtélyt”, ám a másik kettő, az maradt nagy kérdőjel, ami még most napokkal később is motoszkál bennem. Imádtam a filozofikus részeit, még ha néha azok a gondolatmenetek számomra érthetetlenek is. De sebaj!:)
Az atmoszféra teremtése viszont öt csillag. Ez az ember úgy játszik a szavakkal, hogy nagyon, bár néha nem tudom megfejteni. Hogy jutnak egy embernek ilyenek az eszébe?
Mindent összevetve izgat és csigázz ez a fazon. Nem lehet mellette csak úgy elmenni. Nem is tudok. Még könyvet tőle, ide a markomba!:)

>!
Dominik_Blasir 
Paul Auster: New York trilógia

Imádom, ahogy Auster játszik. Nemcsak a szöveggel, hanem velem is: tudja, hogy mit gondolok, erre meglep, elborzaszt, és a mélységbe lök. És ahogy mesél! Pedig jól tudja ő is, hogy úgysem lehet leírni azt, ami fontos és amit igazán érdemes lenne. Keresi és értelmezi önmagát, mi meg loholunk utána, s közben mi is keressük és értelmezzük önmagunkat. Már amennyire ezt meg lehet egyáltalán tenni.
Mindhárom történetet másért szerettem kicsit.
Az Üvegvárost az okos, krimiszerű, majd valami egészen másba átforduló alapjáért, hosszú sétáiért New Yorkban, megfigyeléseiért a másik emberről, és persze a végső felold(oz)ásért.
A Kísérteteket azért, mert már leplezetlenül szórakozik Auster saját magán és olvasóin. Már alig-alig krimi, és egyre inkább előkerülnek az identitások – vagy hát kerülnének, ha lennének. A vége aztán annyira megtalált, mint már nagyon régen semmi más; talán a kedvencem a három közül.
A bezárt szobát a végső, egymásba olvadó, mindent újra- és átértelmező jellege miatt. Helyére kerül, aminek a helyére kell kerülnie, hogy aztán bután nézzünk ki a fejünkből, s nyugtázzuk: Auster még mindig nagyon-nagyon jó.
Nem mondanám, hogy mindig pontosan értettem. De hát önmagát sem érti az ember.


Népszerű idézetek

>!
petibácsi

És végül a legfontosabb: sohasem elfelejteni, ki vagyok. Sohasem elfelejteni, kinek gondolnak engem. Ez már nem játék. Másrészt viszont semmi sem világos. Például: ki vagy? És ha azt hiszed, hogy tudod, miért hazudsz mégis állandóan? Erre nem tudok mit válaszolni. Nem tudok semmit se mondani, csak ezt: Ide hallgasson. A nevem Paul Auster. Nem ez az igazi nevem.

53. oldal (Üvegváros)

Kapcsolódó szócikkek: Paul Auster
7 hozzászólás
>!
Kkatja P

Mindenekelőtt magamat kellett meggyőznöm arról, hogy szabad vagyok, és épp az, hogy szabadságom bizonyításra szorul, bizonyította legékesebben, hogy nem vagyok szabad.

335. oldal A bezárt szoba

Kapcsolódó szócikkek: szabadság
>!
n P

Peter Freuchen, a hírneves dán sarkkutató leírja egyik könyvében, amit valamikor régen olvastam, mit élt át, amikor egyszer Észak-Grönlandon egy hóvihar elzárta az útját. Egyedül volt, készletei fogytán – úgy döntött, eszkimó jégkunyhót, iglu-t épít magának, s abban vészeli át az ítéletidőt. Legfőképpen attól félt, hogy megtámadják a farkasok – hallotta, hogy kaparásznak, szimatolnak éjjelente a kunyhó tetején –, így hát időről időre kilépett a viharba, és teli tüdővel rázendített, hogy elijessze őket. Az orkán azonban, bármilyen vadul üvöltött, elnyelte a hangját. A legnagyobb veszedelmet mégsem a farkasok jelentették, hanem a kunyhó. A kegyetlen időben – teltek a napok, de a vihar csak nem akart alábbhagyni – lélegzete a szó szoros értelmében ráfagyott a jégre, így hát az minden kilégzéssel egy árnyalatnyit vastagodott – a kunyhóban pedig egyre fogyott a tér, míg végül már felülni sem tudott odabent. Ijesztő elképzelni, ahogy az ember maga köré lélegzi saját koporsóját. Számomra még sokkal lenyűgözőbb, gyötrelmesebb elgondolás, mint mondjuk A kút és az inga Poe-tól. Ez esetben ugyanis az áldozat maga hajtja végre halálos ítéletét – arról nem is beszélve, hogy pusztulását pont az az elem okozza, mely nélkülözhetetlen az életben maradáshoz. Ha nem vesz levegőt, megfullad. Ha meg vesz, magába temeti a jég. Furcsa: képtelen vagyok felidézni, hogy menekült meg Freuchen a haláltól. Mert hogy megmenekült, gondolom, mondanom sem kell. A könyv címe, ha jól emlékszem, Kalandjaim az északi sarkvidéken. Évek óta keresem a boltokban.

257. oldal

5 hozzászólás
>!
petibácsi

Nincs törvény, mely gátat szabna a balszerencsének, nincs kivételezés – minden percben tiszta lappal indulunk, ugyanúgy kitéve a sors övön aluli ütéseinek, mint a megelőző percben.

312. oldal (A bezárt szoba)

>!
eme P

Egy hazugságot nem lehet többé jóvátenni. Ehhez még az igazság is kevés.

108. oldal

>!
petibácsi

Magányos dolog az írás. Magába szippantja az ember életét. Bizonyos értelemben az író nem is él. Még ha létezik is, nincs itt igazán.

217. oldal (Kísértetek)

Kapcsolódó szócikkek: író
>!
Kkatja P

Mi van, ha egy tárgy már nem látja el azt a funkciót, amire rendeltetett? Ugyanaz marad, vagy valami más lesz? Ha letépjük róla a vízhatlan anyagot, esernyő marad-e az esernyő? Szétnyitjuk a küllőket, a fejünk fölé tartjuk, kisétálunk vele az esőbe, és bőrig ázunk. Lehet-e ezt a tárgyat még mindig esernyőnek nevezni? Mert az emberek általában ezt teszik. Esetleg elmerészkednek odáig, hogy rossz esernyőnek hívják. Az én szememben ez a lehető legsúlyosabb hiba, minden baj forrása. Ha már nem képes ellátni alapvető funkcióját, az esernyő megszűnik esernyő lenni. Legfeljebb hasonlít egy esernyőre vagy esetleg valaha esernyő volt, de most már valami egészen más. És mivel a szó ugyanaz maradt, nem fejezi ki többé a tárgyat. Pontatlan; hamis; elhomályosítja, aminek a lényegét kellene feltárnia. És ha még egy ilyen közönséges, mindennapi tárgyat sem tudunk megnevezni, amit a kezünkben tartunk, hogy is beszélhetnénk olyasmikről, amik bennünket igazán, mélyen foglalkoztatnak?

98. oldal Üvegváros

>!
eme P

Az elszalasztott lehetőségek éppolyan szerves részét képezik életünknek, mint amelyekkel valóban éltünk.

202. oldal

>!
metahari

Sötéten, titokzatosan érik a múltban a jelen, jelenben a jövő. Ilyen a világ: vakon tapogatózunk, lépésben, szavanként botorkálunk előre. Vannak dolgok, amiket eredendően nem tudhat még ezen a ponton. Keserves a tudás, s gyakorta bizony nagy árat kell fizetnünk érte.

>!
dorothy_emerald

Százszor is meghalunk, mire elfogy az életünk.

245. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Don DeLillo: Fehér zaj
Lawrence Block: A betörő, akit szekrénybe zártak
J. D. Robb: Halálos rejtekhely
Dan Brown: A Da Vinci-kód
Vladimir Nabokov: Gyér világ
Irene Adler: A skarlátvörös rózsa rejtélye
Darynda Jones: Második sírhant
Karin Slaughter: Bőr
James Ellroy: Perfídia
Nalini Singh: Vonzódás