New ​York trilógia 357 csillagozás

Paul Auster: New York trilógia Paul Auster: New York trilógia Paul Auster: New York trilógia Paul Auster: New York trilógia

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Paul ​Auster (1947-) amerikai regényíró, esszéista, költő és műfordító a 80-as évek közepén vált szélesebb körben ismertté kísérleti detektívregény-sorozatával, a New York trilógiával. Ennek első darabja, az Üvegváros egy Quinn nevű, álnéven publikáló író története, akit felbérelnek, hogy kövesse Stillmannt, a börtönből szabadult filozófust, hátha az meg akarja ölni a fiát. Ahogy Quinn elmélyed az ügyben, egy olyan labirintusba téved, amelyben a szereplők kiléte egyre zavarosabb lesz, s már-már szétválaszthatatlan, mi tény és mi fikció. A Kísértetek című második regény a detektívtörténet lecsupaszított váza. „Az ügy eléggé egyszerűnek látszik. White kívánsága, hogy szemmel tartson egy Black nevezetű egyént, amíg csak szükségesnek mutatkozik. Míg Brownak dolgozott, Blue elég sok hasonló jellegű munkát végzett, és úgy tűnik ez az ügy sem lesz másmilyen, talán még könnyebb is az átlagnál”- így kezdődik a történet, amelyben végül csak arra a kérdésre kapunk választ, hogy ki kicsoda és… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1987

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Európa Modern Könyvtár Európa · Paul Auster életmű Európa, XXI. Század

>!
XXI. Század, Budapest, 2018
400 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155759420 · Fordította: Vághy László
>!
XXI. Század, Budapest, 2018
400 oldal · ISBN: 9786155759437 · Fordította: Vághy László
>!
Európa, Budapest, 2012
396 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630794961 · Fordította: Vághy László

2 további kiadás


Enciklopédia 29

Szereplők népszerűség szerint

Black · Paul Auster

Helyszínek népszerűség szerint

New York · Amerika · Boston


Kedvencelte 80

Most olvassa 29

Várólistára tette 268

Kívánságlistára tette 151

Kölcsönkérné 5


Kiemelt értékelések

vargarockzsolt>!
Paul Auster: New York trilógia

Valahol azt olvastam, hogy az ír verset, aki nem tudja a gondolatait racionálisan, azaz prózában megfogalmazni. Ez a kijelentés természetesen nem igaz, viszont érdekes, mert egy kimondatlan állítás fogalmazódik meg mögötte: a próza alkalmas a gondolatok – és ezen keresztül a világ – racionális leírására. Ez egy ízig-vérig modern, és egyben optimista gondolat, amely azt feltételezi, hogy a világ racionálisan működik, és az ábrázolásához, az események megjelenítéséhez, az ok-okozati összefüggések feltárásához alkalmas eszköz a nyelv, a történet, a próza, a hagyományos narratíva.

A posztmodern teoretikusai erről másképp gondolkodnak, szerintük az események eltérő nézőpontokból különböző módon látszanak, nincs egységes történet, a világ széjjel szakadt darabokra, amelyekből a szerzők tetszőlegesen válogathatnak. Ezért aztán a posztmodern írók a hagyományos történetmesélés módszerével szakítanak, gyakran nincs náluk összefüggő történet, illetve a regény cselekményénél fontosabbá válnak a történet megírásának körülményei, valamint a szerző-mesélő személye, és nézőpontjának meghatározása.

Paul Austert poszt-posztmodern szerzőnek nevezik, aki visszatalált a történetekhez, ugyanakkor mi sem idegenebb nála a hagyományos, realistának nevezett elbeszéléstől.

A New York trilógia három kisregényt tartalmaz, melyek engem leginkább egy zeneműre vagy versre emlékeztetnek. A három történet azonos motívumokra épül: titokzatos eseményekre, amelyeket a főszereplők nyomozással akarnak tisztázni. A nyomozások során a kiinduló rejtélyek tulajdonképpen lényegtelenné válnak, és a figyelem a mesélő nyomozók személyiségének alakulására helyeződik át. Ez, első olvasásra, nekem kissé unalmas volt. Különösen az első történetnél siettettem volna az eseményeket. Aztán fokozatosan megbarátkoztam a gondolattal, hogy ez nem egy detektívregény, inkább felfogható olyan szövegként, amely lélektani kérdéseket boncolgat, és ugyanakkor filozófiai-irodalomelméleti problémák megjelenítője. A három regényben újra és újra felbukkanó tárgyak, nevek, események olyan motívumhálót alakítottak ki, amelyek az eredeti jelentésüket hol megkérdőjelezték, hol felerősítették. Ezek felismerése és megértése, a hangsúlyok és összefüggések megtalálása szinte kiköveteli, hogy a könyvet újra és újra kézbe vegyük, akár egy verset vagy zeneművet, amelynek szépsége és mondanivalója az ismételt befogadás során tárul csak fel igazán.

A műalkotásoknak – így a regényeknek is – több típusa van, így vannak olyanok, amelyek a magaskultúrához tartoznak, amelyek mondanivalójukat nem direktben közlik, amelyek élvezetéért meg kell küzdeni. Az ilyen alkotásoknál elvárható, hogy a szerző a műve megformáltságára különös gonddal ügyeljen. Ha nem a történet kalandossága, a szereplők konfliktusainak izzása, az érzelmeik változatossága és intenzitása az, ami viszi a előre az olvasót, akkor használt nyelv szépségének, kifejező erejének különös jelentősége lehet. Auster műve ilyen szempontból maradéktalanul kielégítheti az igényünket. (Ez nyilván a fordító, Vághy László munkáját is dicséri.)

Különösen két megoldást ajánlanék az olvasó figyelmébe: az első, amellyel a három kisregény több pontján is találkozunk, a tudat beszűkülésének, és ezzel párhuzamosan a racionálisból az irracionálisba való áttűnésnek a leírása. Az átmenet olyan finoman, és ugyanakkor olyan plasztikusan van ábrázolva, hogy a folyamat egyszerre tűnik teljesen hitelesnek, és ezzel párhuzamosan logikusnak és elkerülhetetlennek is. Ilyen folyamatot kívülről megfigyelni nagyon érdekes. (Belülről az Isten mentsen tőle!)

A második, amely számomra nagyon megragadó volt, egy különös monológ. A rövid bekezdésekre tördelt szöveg egy olyan ember megnyilatkozása, akit gyermekkorában erőszakkal elzártak a külvilágtól, az emberi kapcsolatoktól, és így a nyelvtől is. A felnőtt korban elsajátított beszéd tudatossága a sérült psziché bizonytalanságával párosulva egy furcsán lebegő beszédmódot hoz létre, amely egyszerre értelmezhető racionálisan, egy „idióta” megnyilatkozásaként, emocionálisan, azaz költői szövegként, és metaforikusan – ez utóbbi esetben a mindenkori alkotók nehézségeire, a valóság és a műben ábrázolt világ azonosíthatóságának problematikusságára hívva fel a figyelmet. Ennek illusztrálására néhány bekezdést ide idézek:

– Legyen szíves, ne kérdezzen semmit – szólalt meg végre a fiatalember. – Igen. Nem. Köszönöm. – Pillanatnyi szünetet tartott. – Nevem Peter Stillman. Ezt saját szabad akaratomból mondom. Igen. Nem ez az igazi nevem. Nem. Szellemi állapotom természetesen közel sem olyan, amilyen lehetne. Ez ügyben azonban már semmit sem lehet tenni. Nem. Semmit. Nem, nem. Abszolute semmit.

– Itt ül és arra gondol: ki ez az ember, aki hozzám beszél? Miféle szavak jönnek ki a száján? Elmondom magának. Vagy inkább nem mondom el. Igen és nem. Szellemi állapotom közel sem olyan, amilyen lehetne. Saját szabad akaratomból mondom ezt. Mégis megpróbálom. Igen és nem. Megpróbálom elmondani magának, bármennyire megnehezíti ezt szellemi állapotom. Köszönöm.

(…)

– Ezt hívják beszédnek. Azt hiszem, ez a hivatalos terminus. Kijönnek különféle szavak, szerteszállnak a levegőben, egy pillanatig élnek, azután meghalnak. Furcsa, nem igaz? Én erről nem gondolok semmit. Nem és megint csak nem. Szavakra azonban mégiscsak szüksége lesz. Nagyon-nagyon sok szóra. Sok-sok millióra, gondolom. Talán csak háromra vagy négyre. Elnézést. Mindenesetre ma nagyon jól csinálom…

A regény egy pontján olvasható egy mondat – már nem emlékszem rá pontosan, nem is számít, hogyan szól pontosan, mert egy idő után minden könyvet magammá olvasok, és a mondatok azzá változnak, amit csak én akarok – szóval ez a mondat valahogy úgy szól, hogy csak az tud beszélni, akinek történetei vannak, és ezek a történetek attól válnak igazzá vagy valósággá, ha elmesélik őket. Ehhez magamban rögtön hozzá tettem, mindenki felelős a saját történeteiért, azokért a történetekért, amelyeket kiválaszt a lehetséges történetek közül. Auster történeteiről @entropic blogján olvastam először, és neki köszönöm, hogy rátaláltam erre a nagyszerű könyvre.

10 hozzászólás
Bea_Könyvutca P>!
Paul Auster: New York trilógia

Ez a könyv engem teljesen kikészített és nyugtalanná tett. Valahányszor a kezembe vettem, eluralkodott rajtam valamiféle feszültség, és emiatt mindig azt éreztem, hogy minél gyorsabban kell elolvasnom.

Nem tudom eldönteni még most sem, hogy mennyire szeretem, hogy ezek a nyugtalanító, őrült történetek számomra feszültséget vagy kihívást jelentenek. Azt viszont el kell ismernem, hogy zseniális alkotás. Paul Auster marad a kedvenc íróim között és olvasom sorban tovább a könyveit. A kedvenc író titulust tőlem továbbra is a Brooklyni balgaságokért kapja.
Bővebben: http://konyvutca.blogspot.com/2019/02/paul-auster-new-y…

3 hozzászólás
Littlewood IP>!
Paul Auster: New York trilógia

Ez a könyv valószínűleg mindenkinek másról szól, kevéssé cselekményes detektívregény, bölcsész thriller, pszichológiai példázat, szűk helyekre bezsúfolt kamaradráma, irracionalitásba csúszó posztmodern, rém intelligens rejtvény, az írói létet cincáló ki-ír-kit bújócska, meg ki tudja, mi még. Mindegyik igaz is, valószínűleg, mert a jó szövegek mindenkiben azt bizgetik meg, amire fogékony.
Nekem leginkább arról a jól körvonalazható, mondhatni egzakt pillanatról szólt, amikor az ember sorsa végleg, visszacsinálhatatlanul megváltozik. Ezt a jelenséget én úgy képzelem, mint egy váltót, ahol elágaznak a sínek, és ha átkattan, onnantól egyre csak távolodnak, és egy egész más helyre érkezik meg az ember, mint ahová indult. A változás pillanata persze csak kívülről látható, ismeretlenek életének szakértése során (vagy mondjuk olvasóként, a kukkolás minősített eseteként), a saját életutunkat szemlélve csak utólag, kellő érdektelenséget biztosító távolságból tűnnek fel ezek. Ami igen bölcs megoldás a természettől, mert elég hülyén festene az a sok, menet közben vonatról leugráló ember.
Ennek a pontnak a felismerése számomra a könyvekben mindig erős izgalmat kiváltó, kissé hányingerre emlékeztető hatással jár. Jobb anyag, mint három hepiend sorozatban. Ez a könyv ráadásul nem elég, hogy bővelkedik ezekben, de egyszer csak faarccal megsúgja (elmutogatja, sorok közé kódolja), hogy a felismeréseddel nem vagy egyedül. Ott izgul az ember, ökölbe szorított gyomorral, hogy mindjárt ott vagyunk a point of no returnnél, aztán egyszer csak összeáll, hogy igen, de.
Ezek a szereplők nem utólag jönnek rá, hogy hová visz a sín, amire ráálltak. Nem átkattantak, hanem saját kezűleg állították át a váltót. Nem történik velük, hanem ők csinálják. Nem elveszítik önmagukat, hanem elhagyják. Egyáltalán, el lehet veszíteni valamit, ami soha nem létezett, vagy legalábbis nem volt elég erős ahhoz, hogy ellensúlyt képezzen a semmivel szemben? Ami nem képez ellensúlyt a semmivel szemben, az végső soron maga sem létezik, ugye? És nem is voltak megszállottak, én legalábbis nem találtam irracionálisnak a cselekvéseiket. Választásokat láttam, amik talán lehangolónak tűnnek azáltal, hogy a semminél is jelentéktelenebbé teszik a valóságot, de még mindig választások voltak. Ami egy fokkal még mindig racionálisabb dolog, mint fel sem ismerni az irányt. Szóval én el tudtam fogadni ezeket a választásokat, nem az őrületet láttam bennük, hanem egy másfajta logikát.
Amikor végeztem, az a kényszerképzetem támadt, hogy én értem, miért írta ezt Auster (mert egy jó szöveg ilyen is, hogy az ember utána azt hiszi, csak éppen emberenként mást). Azt is elképzeltem, hogy ha találkoznánk, azt mondanám, hogy figyu, Paul, én megértettem a dilemmádat. De nyugi, köztünk marad. Ő meg azt mondaná erre, hogy jó, remélem is. Ezek után pedig igazán nem lenne illendő tovább ragoznom a dolgot.

1 hozzászólás
mate55 P>!
Paul Auster: New York trilógia

Ez valami más. Egy varázslat, amely egy kettős és szimbolikus szépségben egy másik valóságba vezet, csalódott világképpel? Egy furcsa, néha rettenetes „mise”? Amikor a dolgokat kifelé fordítják? Az író szent felelőssége vagy csak egy szeszélyes játék? Írunk, hogy részt vegyünk, a világban vagy egyszerűen csak menekülünk belőle? Hol kezdődik és hol ér véget? Amikor a felszínen detektív történet van, de ha csak egy kicsit is megkarcoljuk a felületét, valami teljesen más lesz. A sorozat mindhárom könyve egymást tükrözi, egyben vonzza egymást és párhuzamosan, olyan hatást fejt ki, amely szürreális, majdnem rémálomszerű. Auster személyisége a regényben, zaklatottan kísérteties jelenlétnek tűnik, miközben saját világát meg tudja teremteni, s az olvasót is képes belevonni, képes átélni vele is az adott helyzetet, ebben a megnyomorítottságában is gazdag, érzékeny személyiség(ek) drámájában. Minden története egy egzisztenciális küldetés, amelyben az embernek saját egót kell találnia. Eleganciájának és visszafogottságának is köszönhető, hogy sötét humora legalább annyira kényelmetlen, mint amennyire vicces. Ugyanis azt éreztem, hogy a különálló részek (a látszólag különálló karakterek egyesülnek, sőt, akár felcserélhetővé válnak) jellemzően az abszurditásra utaznak, viszont belesimulnak a hétköznapok egyszerűségébe, „kliséjébe”. Igen, Auster szerelmes New Yorkba, és nyilvánvalóan magába. Játsszunk és szórakozzunk. Érdemes a megfoghatatlant keresni.

Bélabá>!
Paul Auster: New York trilógia

Beavattam magam Paul Auster világába. Érdekes, misztikus, olvasmányos regény egyben, sok újat nehéz hozzáfűzni. Talán leginkább az identitáskeresés a fő mondandója. Mindhárom történet tetszett, noha az utolsó összefüggést mutat az elsővel mégis a másodikat emelném az első helyre a kuszának tűnő „színembereivel”. Az első sztori volt a legfilozofikusabb és a végső meg ahelyett, hogy lekerekíti inkább még jobban összekuszálja a szálakat. Nem tudom, hogy ilyen magas léc után lehet-e még feljebb ugrani? Olyan zseniknek, mint Auster talán sikerülhet a Szergej Bubkához hasonló mutatvány. Nálam ez ötös (4,7).

14 hozzászólás
SteelCurtain>!
Paul Auster: New York trilógia

Fárasztó .
Egyrészt nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy a szerző ismét több bőrt akar egy rókáról lenyúzni. Másrészt a rengeteg ismétlődés, ami már a 4 3 2 1-ben is roppant idegesítővé vált egy idő után. Ezúttal is eljutott a bicskanyitogatás határára. Most nem is a lehetőségek végtelenségéről szóltak ezek az ismétlődések, hanem éppen hiábavalóságukról. Egyfajta predesztináltságot sugallt, mely bármilyen formában érvényre juthat. A külszín látszólagos sokszínűsége csak a sors elviselhetőségét hivatott demonstrálni. Az ember megszállottként nyomoz, olykor önmagát követi körbe-körbe. Megfigyelései azonban lényegtelenek, s még azokat sem kezeli méltóképpen. Néha történik kísérlet az adatok rendszerezésére, de sose próbálkozik meg azok mélyreható elemzésével.
Bravúros írás, de meglehetősen öncélú.

7 hozzászólás
Emmi_Lotta I>!
Paul Auster: New York trilógia

Majdnem fél évvel ezelőtti olvasás volt, most pótlom az értékelést.

A harmadik kisregénynek volt leginkább füle-farka, és vártam, hogy majd a két előzőt is megoldja, lezárja valahogy, mivel itt többen írnak ilyesmit. De nem így lett. A harmadikban akadnak utalások, sőt inkább csak (az első és a második részben szereplő nevekkel) egyező nevek, ám ez mégsem segít a befejezetlenségükön.

Érdekesnek találtam a könyvet, de ennél nem több. Úgy tudnám mégis megfogalmazni, hogy mi a bajom vele, hogy nem adott voltaképpen semmit. Öncélú bravúrnak tűnik, csakhogy nem elég bravúros. A 87 %-kal igencsak túl van értékelve.

A fordításért is le kellett volna vonnom a csillagokból, mert sok volt a nyelvhelyességi és a központozási hiba. Csodálkozom, hogy többen még a fordítást is dicsérték. Engem zavart. Nem azt mondom, hogy nem olvastam ennél sokkal hibásabbat is, de a tűréshatáromon kívül esett.

Próbálkozom még a szerző más műveivel is.

>!
Európa, Budapest, 2004
394 oldal · ISBN: 9630775131 · Fordította: Vághy László
4 hozzászólás
Kovaxka P>!
Paul Auster: New York trilógia

„Én téged nézlek, de nem figyelsz,
Mert engem nézel, és rám ügyelsz.
Mi őket nézzük, de mit sem ér,
Hisz minket is néznek valamiért.”
Nézelődünk / Első Emelet / Geszti Péter

Nem tehetek róla, de ez a refrén nem ment ki a fejemből végig, az olvasás alatt, pedig elkínlódtam vele egy darabig. Miután Az illúziók könyvét imádtam, biztos voltam benne, hogy ez a regény is kedvenc lesz. Ehelyett az első történettel hetekig szenvedtem, csak New York és a kihívások szeretete tartott meg olvasóként a parttalan megfigyeléstörténetben. A második és harmadik változat ugyan már könnyebben csúszott, és a végére össze is állt értelmes egésszé, de nem vagyok benne biztos, hogy megérte az erőfeszítést. Auster persze nem esett ki a pikszisből, és érzem én, hogy ez egy jó regény, de nem szerettem. Valószínűleg nem értettem meg a dolgok lényegét.
„Akad olyan, sajnos nem is kevés,
Ki semmit sem lát, hiába néz,
Mert sohasem érti meg a dolgok lényegét.”

2 hozzászólás
eme P>!
Paul Auster: New York trilógia

A jó detektívregényben semmi sem felesleges, nincs mondat, szó, melynek ne lenne jelentősége. És még ha nincs is jelentősége, magában hordja a lehetőséget, hogy legyen, ami végső soron ugyanaz. A jó könyv életre kel, lüktet, pezseg a sok titoktól, ellentmondástól, a lehetséges megoldások tömegétől. Mivel mindennek, amit valaki lát vagy kimond benne, legyen az bármily csekély, triviális dolog is, köze lehet a történet végső kimeneteléhez, egyetlen mozzanat sem hagyható figyelmen kívül. Minden lényeges; a könyv középpontja bármikor arrébb csúszhat, könnyedén továbblöki bármilyen új fordulat. Bárhol lehet a középpont tehát, s mindaddig nem rajzolódhat köréje kör, míg a könyv véget nem ért.

Ez egy jó könyv. Egy nagyon jó könyv. Benne van minden, ami lényeges, és minden, ami benne van – lényeges. Telefonhívás ez, felkérés egy kis detektivesdire. Becsalogatás a végtelen és kibogozhatatlan szürke utcák labirintusába, önmagunk sötét szobájába, orron fogva vezetés, nyomkeresés, csapdaállítás, melybe szépen belesétálunk, miközben a mindvégig figyelnek, szemmel tartanak és róják a betűket a piros füzetbe, miközben mi is rójuk a magunkéba, írjuk és olvassuk egymást és önmagunkat. Figyelünk és figyeltetünk, és már nem tudjuk, ki a szerző, ki az elbeszélő, ki az olvasó – mindannyian egyek vagyunk és mégis külön-külön a magunk üres szobájában ücsörgönk, és egy életen át ugyanazt a könyvet olvassuk. Mi, Quinnek, Blackek és Blue-k, Don Quijoték és Humpty Dumptyk, Austerek és eme-k – Josef K.-k fontos a név egyáltalán?

Egyelőre Peter Stillman vagyok. Ez nem az igazi nevem. Nem tudom, ki leszek holnap. Minden nap más és én minden reggel újra megszületek.

Darabokra hullott a világ, uram – ezeket a darabokat kellene egésszé ragasztani. Összerakni az ént – a figyeltet és a figyelőt, az írót és az olvasót, a folyton bolyongót és az üres szoba közepén mitikus magányban kuporgót. De ehhez meg kellene találni a megnevezés hogyanját is – az a kérdés, … vajon engedelmeskednek-e a szavak? pontosabban az a kérdés – így Humpty Dumpty –, ki az úr és kész. Aki a szavakat, nyelvet uralja esélyt kap a darabokra hullott világ összerakására.
De utolérheti-e a nyúl – Quinn-Don Quijote a teknőst – Stillmant, a csend emberét? Mire megy az előnnyel: a süketnémától kapott tollal és a piros füzettel, melyben egyszercsak el fognak fogyni a lapok? Éberen, félve minden másodpercnyi szundítástól, folyton hajtva magát, vakon, az ügy foglyaként botorkál, miközben mindent pontosan, aprólékosan rögzít, dokumentál – olyannyira megszállottan, hogy kísértetté válik önmaga életében.
Kísértetté, melynek álarcokat kell öltenie, szerepeket kell játszania ahhoz, hogy felvehesse a kapcsolatot megfigyeltjével – végső soron önmagával.
Tartunk valamerre, vagy a mozgás öröméért járjuk ezt az utat? Van választás vagy az egyetlen cselekvési lehetőség: behódolni az elkerülhetetlennek? Behúzódni, ahova az apa zárt bennünket – az odúba. És írni, jegyzetelni a piros füzetbe. Megpróbálni megnevezni dolgokat – mert elnevezni valamit egyben a világ akaratunk szerinti alakítása is. Sikerrel járhat ez? És mi lesz majd a piros füzettel, a lapokkal?

A piros füzet – a könyv minden kérdésre, amit felvetett, egy másik kérdéssel felelt. Mindent nyitva hagyott, befejezetlenül – amint a végére értem, kezdhettem újból.

Befejezetlen ügy

5 hozzászólás
lzoltán IP>!
Paul Auster: New York trilógia

na kérem csak eljutottam a végére és teljes izgalom nélkül állítom hogy ez volt az egyik legjobb unalmas könyv* amivel valaha találkoztam és amíg a három történetet ami igazából ugyanaz csak más megközelítésből kerülnek terítékre olvastam ráértem egyéb dolgokon gondolkodni amelyek remekül beleillettek pontosabban a könyv lapjain kibontakozó történet remek háromdimenziós háttérvilágot emelt ezen képzelgéseknek olyan erősen filmnoáros vagy posztnoár esetleg riposztnoár ha már nagyon valami légből kapottat akarnék írni hangulat terjengett a fejem fölött mint valami viharfelhő már csak zeusz mennydörgő villámlása hiányzott a tegnapi levesebéd kanalazása mellől na a lényeg az hogy a szó kötelez óvni kell a szavakat és őrizni a jelentést

* fel is teszem a várólistára mert ismét el kell olvasnom

>!
Európa, Budapest, 2004
394 oldal · ISBN: 9630775131 · Fordította: Vághy László
4 hozzászólás

Népszerű idézetek

petibácsi>!

És végül a legfontosabb: sohasem elfelejteni, ki vagyok. Sohasem elfelejteni, kinek gondolnak engem. Ez már nem játék. Másrészt viszont semmi sem világos. Például: ki vagy? És ha azt hiszed, hogy tudod, miért hazudsz mégis állandóan? Erre nem tudok mit válaszolni. Nem tudok semmit se mondani, csak ezt: Ide hallgasson. A nevem Paul Auster. Nem ez az igazi nevem.

53. oldal (Üvegváros)

Kapcsolódó szócikkek: Paul Auster
7 hozzászólás
metahari P>!

Sötéten, titokzatosan érik a múltban a jelen, jelenben a jövő. Ilyen a világ: vakon tapogatózunk, lépésben, szavanként botorkálunk előre. Vannak dolgok, amiket eredendően nem tudhat még ezen a ponton. Keserves a tudás, s gyakorta bizony nagy árat kell fizetnünk érte.

Kkatja P>!

Mindenekelőtt magamat kellett meggyőznöm arról, hogy szabad vagyok, és épp az, hogy szabadságom bizonyításra szorul, bizonyította legékesebben, hogy nem vagyok szabad.

335. oldal A bezárt szoba

Kapcsolódó szócikkek: szabadság
Bea_Könyvutca P>!

Sohasem lehet tudni, mi történik a következő pillanatban.

193. oldal Kísértetek

eme P>!

Egy hazugságot nem lehet többé jóvátenni. Ehhez még az igazság is kevés.

108. oldal

eme P>!

Az elszalasztott lehetőségek éppolyan szerves részét képezik életünknek, mint amelyekkel valóban éltünk.

202. oldal

n P>!

Peter Freuchen, a hírneves dán sarkkutató leírja egyik könyvében, amit valamikor régen olvastam, mit élt át, amikor egyszer Észak-Grönlandon egy hóvihar elzárta az útját. Egyedül volt, készletei fogytán – úgy döntött, eszkimó jégkunyhót, iglu-t épít magának, s abban vészeli át az ítéletidőt. Legfőképpen attól félt, hogy megtámadják a farkasok – hallotta, hogy kaparásznak, szimatolnak éjjelente a kunyhó tetején –, így hát időről időre kilépett a viharba, és teli tüdővel rázendített, hogy elijessze őket. Az orkán azonban, bármilyen vadul üvöltött, elnyelte a hangját. A legnagyobb veszedelmet mégsem a farkasok jelentették, hanem a kunyhó. A kegyetlen időben – teltek a napok, de a vihar csak nem akart alábbhagyni – lélegzete a szó szoros értelmében ráfagyott a jégre, így hát az minden kilégzéssel egy árnyalatnyit vastagodott – a kunyhóban pedig egyre fogyott a tér, míg végül már felülni sem tudott odabent. Ijesztő elképzelni, ahogy az ember maga köré lélegzi saját koporsóját. Számomra még sokkal lenyűgözőbb, gyötrelmesebb elgondolás, mint mondjuk A kút és az inga Poe-tól. Ez esetben ugyanis az áldozat maga hajtja végre halálos ítéletét – arról nem is beszélve, hogy pusztulását pont az az elem okozza, mely nélkülözhetetlen az életben maradáshoz. Ha nem vesz levegőt, megfullad. Ha meg vesz, magába temeti a jég. Furcsa: képtelen vagyok felidézni, hogy menekült meg Freuchen a haláltól. Mert hogy megmenekült, gondolom, mondanom sem kell. A könyv címe, ha jól emlékszem, Kalandjaim az északi sarkvidéken. Évek óta keresem a boltokban.

257. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Edgar Allan Poe
5 hozzászólás
petibácsi>!

Nincs törvény, mely gátat szabna a balszerencsének, nincs kivételezés – minden percben tiszta lappal indulunk, ugyanúgy kitéve a sors övön aluli ütéseinek, mint a megelőző percben.

312. oldal (A bezárt szoba)

eme P>!

(…) Whitman felettébb érdeklődött a koponyák, agyvelők íránt. Hitt benne, hogy mindent elárulnak egy ember karakteréről. Így hát amikor ötven-hatvan évvel ezelőtt halálos ágyán feküdt, odaát New Jerseyben, beleegyezett, hogy felboncolják, miután meghalt. (…)
Sokan úgy tartották, tudja, hogy Witman zseni, és szerették volna szemügyre venni az agyát, hogy lássák, van-e rajta valami figyelemre méltó. Tehát a halálát követő napon egy orvos eltávolította, egyszerűen kivágta a fejéből a kérdéses szervet, és elküldte az Amerikai Antropometriai Intézetnek, hogy elvégezzék rajta a szükséges méréseket.
Akár egy óriáskarfiol, szúrja közbe Blue.
Ez az. Akár egy nagy, szürke zöldség. A sztori ezen a ponton kezd izgalmassá lenni. Megérkezik az agyvelő a laboratóriumba, és éppen hozzálátnának méricskélni, amikor az egyik asszisztens leejti a földre.
Széttört?
Persze, hogy szét. Tudja, az agyvelő éppenséggel nem egy kemény valami. Szertespriccelt a helyiségben, és ezzel kész. Összesöpörték, és kidobták a szemétbe. Amerika legnagyobb költőjének az agyát.

214-215. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Amerika · Walt Whitman
1 hozzászólás
petibácsi>!

Magányos dolog az írás. Magába szippantja az ember életét. Bizonyos értelemben az író nem is él. Még ha létezik is, nincs itt igazán.

217. oldal (Kísértetek)

Kapcsolódó szócikkek: író

Említett könyvek


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Lawrence Block: A betörő, aki parókát viselt
Lawrence Block: Betörő a szekrényben
Raymond Chandler: Örök álom
Mario Puzo: A Keresztapa
Lee Child: Éjféli szállítmány
David Mitchell: Felhőatlasz
Arturo Pérez-Reverte: A Dumas-klub
Celeste Ng: Amit sohase mondtam el
Douglas Preston – Lincoln Child: Kénköves pokol
Donna Tartt: A titkos történet