Mr. ​Vertigo 85% 104 csillagozás

Mindenképpen jó látni, hogy gyakorlatilag már (pár kivételtől eltekintve) az összes Paul Auster-kötet újra elérhető a hazai piacon, így már az olyan viszonylag kevésbé ismertek is, mint a néhány hónapja újra megjelent Mr. Vertigo. A 21. Század Kiadó által indított életműkiadás példátlan gyorsasággal és sikerrel hódította meg a hazai közönséget és követendő például szolgálhat sokaknak.

Vagy egy tucat Auster-kötet elolvasása után azt hiszem, hogy eléggé képben vagyok a szerző munkásságával kapcsolatban, és elmondhatom, hogy a Mr. Vertigo véleményem szerint az olyan „lightosabb” Auster sztorik közé tartozik, mint például a Timbuktu. Mert bár itt is megvan minden, ami a newarki születésű alkotót mindig jellemezte, de egy kicsit talán rutinszerűbben és kevésbé kidolgozott módon előadva, mint a jelentősebb regényeinél.

A történetünket egy nyugdíjas korából visszaemlékező férfi, Walter Rawley meséli el, aki pont olyan kalandos és hullámvasútszerű életutat járt be, mint a legtöbb Auster-hős. Az árva fiú mindössze nyolcéves korábban találkozik Yehudi mesterrel, a karizmatikus mágussal, aki megígéri neki, hogy ha vele tart, pár év múlva megtanítja őt repülni.

Innen kezdve pedig elindul az életen át tartó kalandok sorozata, melyek során olyan furcsa figurákkal akad össze, mint a már említett magyarországi zsidó származású mesterrel, egy hallgatag, terebélyes indián asszonnyal, egy hallatlanul okos, ám testileg sérült néger fiúval, sima modorú maffiózókkal, világhírű baseballsztárokkal, de persze nem maradhatnak el a szokásos rosszfiúk sem, akik igyekeznek feltartóztatni Waltot az útja során. Közben pedig hol fent, hol pedig lent, de itt tényleg szó szerint. Siker és bukás, sztárság és kolduslét, csillogás és szürke munkásélet.

Az események szinte filmszerűen peregnek a szemünk előtt, alig van megállás, miközben furcsa szlengben adja elő az egykor repülni is képes Walt a kalandjait, az olvasónak többnyire kellemes kikapcsolódásban lehet része. Viszont csak kellemes kikapcsolódásban, nem igazán többen. Nekem pont ezért volt ezúttal egy kis hiányérzetem, mert sok figura vagy fordulat érződött ezúttal kicsit a semmiből jövőnek vagy a hajánál fogva előrángatottnak (ez persze általában jellemző is a szerző köteteire, és többnyire jól is áll nekik), és úgy éreztem, hogy gyakran csak azért kerülnek elő, hogy jöhessen egy újabb elképesztő fordulat, egy újabb hihetetlenül nagy kaland az élettörténetben, ami egy idő után egy csipetnyit monotonná tette az egészet.

Ezzel együtt is azt tudom mondani, hogy aki ismeri a szerző eddigi műveit, annak valószínűleg ez is be fog jönni, sőt, aki még sosem olvasott Austert, annak a Mr. Vertigo – a maga könnyedségével, fantáziájával – tökéletes beugró lehet az életműbe.

Kalandos, hangulatos történet, ami néha megmelengette, néha pedig kicsit megtaposta a szívemet. Az író fantasztikus atmoszférát teremtett, főleg az utazgatós részeknél. Walt és Yehudi mester kapcsolata is nagyon megfogott, valahogy annyira magától értetődő volt a mélysége és az őszintesége, hogy még akkor sem jutott eszembe megkérdőjelezni, amikor a mester elég fura oktatási módszereket alkalmazott. Olyan szép volt, amikor mindketten azt mondták, hogy nem lennének ugyanazok az emberek, ha nem találtak volna egymásra.
A cselekmény – és Walt élete – rendkívül fordulatos, ami egyrészt jó, másrészt viszont egy idő után borítékolható, hogy ha éppen minden rendben van és szép az élet, akkor sem fog sokáig tartani, mert a következő kanyar mögött ott lapul valami váratlan dolog. Ettől viszont a vége felé már nem is ütött akkorát, mert tudtam, hogy hamarosan lesújt a balszerencse dorongja.
Mellesleg pont a végén éreztem némi megingást spoiler a baseballos résznél. Egyszerűen teljesen hidegen hagyott a sztárjátékos szála, biztos emiatt van, hogy picit hosszúnak is éreztem. Meg az is elég fura volt, ahova kifutott az egész, szóval nekem inkább egy megbicsaklásnak tűnt a korábbi történetszövéshez képest.
Mindenesetre ez egy szép történet az álmokról, az életről. Paul Austernek simán elhinném, hogy megtanít repülni.

Még nyolcvan oldal után is azt hittem, no, most majd jól megmondom a tutit, elvégre vagyunk annyira jóban Mr. Austerrel, hogy ne kelljen hízelegnem neki, sőt, akár azt is megmondhassam neki, ha egy könyve nem tetszik, ha most túllőtt a célon, nem fogok udvariaskodni, megmondom én, amit gondolok…
Hát megmondom. Mr. Auster, ez a nyavalyás mutatványos, én nem tudom, hogyan csinálja, lehet, hogy szemfényvesztés, lehet, hogy tényleg lebeg a víz felett, mint Walt, a Csodagyerek, ennek a történetnek az elbeszélője, de hogy én, a közönség, a nagyérdemű, aki a lóvét leperkálja, ha az elején csóválom is a fejem, ha fölényeskedek is, a végén megint bekajálom az egészet mindenestől, az tuti, százas, fix.

A könyv olvasása közben kb. négyszer gondoltam azt, hogy leteszem. Aztán a következő mondatoknál megint jött valami izgalmas főhősünk életében, amitől még sem tudtam abbahagyni, kíváncsivá tett.
Sajnos ez a „repülni tanulás” engem már az elején zavart, de hamar átfordítottam magamnak, hogy akár az Olimpiára is készülhetne főhősünk, amelyre az edzője nem kevés testi, lelki szenvedés árán tudja csak felkészíteni, kisebb-nagyobb versenyeken való trenírozással végül eljuttatni a csúcsra.
Sok megrázó pillanat, egymásra találások és elengedések tették végül mégis lebilincselő olvasmánnyá.

A kedvenc könyvem Austertől.
Szinte mindent olvastam tőle, de ez felváltotta az eddigi kedvencemet a Timbuktut.
Az egyik legjobb nyitósora ennek a könyvnek van: „ Tizenkét éves voltam, mikor először jártam vízen.”
Csodálatos felnőttmese.

Auster mester most sem okozott csalódást. Na jó, talán egy picit: nem akarván szpoilerezni, csak annyit mondok, hogy nekem egy bizonyos eseményt követően megtört a sztori lendülete. Vagy talán csak nem akartam elfogadni azt az eseményt, vagy a fejemben másként ment tovább a történet, vagy egyszerűen ott véget érhetett volna. De mondom, épp csak egy leheletnyi megingás ez a részemről: Austert továbbra is zseniális, hihetetlen fantáziával bíró, szórakoztató, nagyon mai, filmszerűen pergő cselekmények egymásutánját „gyártó” írónak tartom. Rendre megjelennek nála bizonyos témák, pl. a baseball (le se tagadhatná, hogy rajongó), és az író mesterséget is mindig beleszövi a történetbe, és már-már azt hittem, hogy ez most kimaradt, de … :) Szóval, olvassatok Austert – nekem még meg kell néznem, mi az, ami eddig kimaradt, de talán egy-kettő max. :)

Auster stílusa zseniális, nekem eddig is bejöttek a könyvei, ez a kötet pedig megint egy klassz mese volt, remek ötletekkel, csavarosan és szépen elmesélve. Nagyon tetszett.

Körülbelül három éve olvastam, és azóta is nagy hatással van rám, épp ideje lassan újraolvasni :) Auster egy zseni :)

Erős kezdés után ellaposodott, aztán egy katarzis után újra egyre vékonyabban csörgedezett, míg a végére kimúlt, mintha az író is alig várta volna, hogy a végére érjen, mert kifogyott az ötletekből, vagy megunta írni.
Összességében azért megérdemli a négyest, és olvasok még tőle mást is. :)

Az első olvasásom Mr. Austertől. És bár az elején elgondolkodtam, hogy ez lesz az utolsó is, a könyv végül megragadott és nem engedett, míg ki nem olvastam. Szerettem a szerző humorát, és a kapcsolatot a mester és Walt között- mivel nagyon emberi volt, és megindító.