Máról ​holnapra 84% 79 csillagozás

Paul Auster ebben a könyvében feleleveníti gyerek- és ifjúkora maradandó emlékeit, pályakezdése nehézségeit, buktatóit. A könyv címe, a Máról holnapra utal arra az örök küzdelemre, ami a szabadúszókat sújtja: ha szabadúszol és azt igyekszel tenni, amit szeretsz, akkor időd van, de az anyagiak erősen korlátoltak, azaz gyakran máról holnapra élsz, vagy ha beállsz a sorba, időd (és agyad) nincs és pénzed van, szóval neki is csak időszakosan sikerült megtalálni a kettő közti egyensúlyt.
Ír párizsi éveiről, fordításairól, tankeren töltött hónapjairól, filmes berkekbe való kiruccanásáról és detektívregénybe illő befejezéséről, házasságáról és annak befulladásáról is említést tesz. Időrendben kapjuk a történeteket, egészen első, álnéven írott ponyvaregénye megjelenéséig. Érdekes volt látni azt a fajta makacsságot, elszántságot, amivel a függetlenségéhez és elveihez ragaszkodott, még akkor is, ha az zsákutcába vezetett. 20-as éveiben szinte csak a versírásra koncentrált (egyéb munkái mellett), és gyakorlatilag 30 éves korában próbálta ki, milyen is a regényírás, ami meghozta számára a sikert. A sikerről azonban egy szó sem esik a könyvben, hamarabb véget ér a visszatekintés, és brutál hirtelen befejeződik a könyv 1996-ban, nincs semmi lezárás. spoiler.
Aki szereti Paul Austert, annak érdemes elolvasni ezt a könyvét, mivel itt is megcsillogtatja remek stílusát.

Ezt tegnapról mára el is olvastam. Rövid kis önéletrajzi kötet, jól gördülő mondatokkal. Auster arcképe kölyökkutya korából. Korai éveinek kenyere.
Nem mondom, hogy valami szenzációs dolog – 20 íróból 15 elő tudna állni hasonló út- és pénzkereső történetekkel – mégis jól esett olvasni.
Hozzátett az Auster-élményemhez, és különösen azokat az önéletrajzi elemeket fogadtam örömmel, amik visszaköszöntek a nemrég olvasott Láthatatlanból.
Auster for president! Úgysem vállalná el.

„Nem volt már hova visszatérni, nem volt hova menni, csak el, bele az ismeretlenbe.”

Ez az az érzés, az a mondat, ami miatt a cím zseniális összhangba kerül egy tengés-lengés történetével.
Aki így tud írni életrajzot, az valószínűleg nagyon jól tud regényt is, mindenesetre meg kell ismernem majd. Tényként kezelni az olvasottakat mégis nehezemre esett, inkább egy végtelen elbeszéléshez hasonlítanám.
Irodalmi szempontból pozitív élmény, mindazonáltal vannak fenntartásaim. Nem tudom, mennyire hihetek neki, miért pont ezek az események maradtak meg az emlékezetében. Valóban ezek alakították olyan emberré, amilyen? Itt jön egy másik buktató, hiszen fogalma nem lehet az olvasónak arról, hogy Paul Auster most milyen, sőt valószínűleg ő maga sem tudná definiálni. És ha pont azok a fontos mozzanatok maradtak ki, amik alapjában véve meghatározták, kialakították karakterét? Az ember nem mindig tud megnevezni állapotokat, érzéseket és főleg nem az ezeket alakító tényezőket. Ez adódhat abból is, hogy sokszor tisztábban látja egy kívülálló az életet, mint aki éli. Egy helyzet sosem megítélhető teljes függetlenséggel, míg benne vagyunk. De vajon ha már nincs jelentősége, meg tudjuk? Nem tompul el, nem alakul át a véleményünk a helyzet lezártától, megoldásától, végkifejletétől függően? Van-e olyan egyáltalán, hogy egy szituációnak nincs jelentősége többé már? Minden perc hozzánk járul valamivel, nincs olyan, ami elvenne belőlünk. Amikor úgy érezzük, valamit kiragadtak lényünkből, szellemünkből, akkor ténylegesen csak a meglévő érzés, tulajdonság ellentétével toldottak meg időlegesen vagy véglegesen.
Ezért állok én némi szkepticizmussal az életrajzi könyvekhez.

Nagyon szerettem ezt a könyvet. Olyan volt, mintha leültem volna az íróval egy kávé mellé és elmesélte volna az élete egy részét. Valahogy olyan közvetlen hangvétele volt. Nagyon kíváncsi vagyok a könyveire, mivel egy nagyon szimpatikus embert „ismertem meg”.

Az eddig elolvasott, összvissz két Auster-könyvvel (4321 , Holdpalota) még közel se sorolhatom magamat a szerző népes rajongótáborába, Auster személye azonban már viszonylag régen, az angoltudásom csiszolásának fénykorában megfogott. Ő az az író, aki eléggé jól beszél angolul ahhoz, hogy én is (meg)értsem :P , és ő az, aki egy pár évvel ezelőtti interjúban megosztott egy inspiráló, már-már misztikus történetet arról, hogy hogyan is vált íróvá. Ebben a történetben szerepelt egy toll (vagyis inkább a tollnak a hiánya), és egy híres basellball-játékos, akitől íróeszköz híján a gyermek Paul Auster nem tudott autogramot kérni. Ez a szomorú esemény olyan mérhetetlenül csalódottá tette, hogy megfogadta: ezentúl mindig mindenhova visz magával tollat. Ha az angoltudásom nem csal, valahogyan így indult a pályája – hangozzon ez bármilyen nyakatekerten, erőltetetten is. Az autogramot pedig végül csak megkapta; igaz, évekkel, évtizedekkel később, olyan véletlenek révén, amelynek a véletlen találkozásokban tobzódó Holdpalotában lenne a helye.

Ami azt illeti, én többet látok az úgynevezett „véletlenekben” az események szerencsés vagy szerencsétlen egybeesésénél, úgyhogy odavagyok az ilyen történetekért; pláne, ha azok nem a képzelet szüleményei. Mivel Paul Auster-t szintén foglalkoztatja a téma, titkon azt reméltem, a memoárja, amelyben gyermekkorától a korai harmincas éveiig bezárólag meséli el kudarcokkal teli szárnypróbálgatásai krónikáját, hemzsegni fog a furcsa találkozásoktól és a láncszerűen összeérő történetektől. És ez így is lett, legalábbis nagyjából. Tündérmeséről azonban szó sincs. Auster minden volt, csak a pénzcsinálás mestere nem, azok a váratlan, kisebb-nagyobb összegek pedig, amelyekhez sokszor véletlenek révén jutott, mind csak átmeneti segítséget nyújthattak az állandóan pénzszűkében lévő írónak, aki egyébként olyan volt, mint a faltörő kos: makacs, önfejű, szívós, és a végtelenségig kitartó. Ma sem tudja megmagyarázni, miért, de az egyetemi csoporttársaival szemben, és a józan gondolkodásnak is ellentmondva ő már egészen fiatalon elhatározta, hogy az írásból fog megélni, és a mesterséget teljes munkaidőben fogja űzni. Az élet persze úgy hozta, hogy a recenziók, versfordítások, és az írói ambíciói jobbára saját maga szórakoztatására történő kiélése mellett (számtalan papírlap végezte összegyűrve, behajítva a szemetesbe) egyik diákmunkából sodródott a másikba. Felnőttként hónapokig dolgozott mindenesként egy olajszállító tankhajón, párizsi évei alatt pedig az alkalmi munkák jóvoltából beleszagolt például a forgatókönyvírásba is, illetve egy olasz, vélhetően maffiózó filmguru feleségének oldalán egy hónapot Mexikóban töltött, hogy segítsen az asszonynak megírni a regényét…., amibe a nő szerelmi bánata miatt végül bele sem kezdtek. Az egyik legnagyobb felnőttkori kudarca pedig egy tíz-tizenkét éves korában kitalált játékhoz fűződik, amelynek lényege, hogy egy ötvenkét lapos kártyapaklival asztal mellett ülve lehet baseball-t játszani. Auster életének egy különösen szűkös időszakában felidézte a gyermekkorában kidolgozott játék szabályait, finomított rajta, kézzel rajzolt hozzá kártyalapokat, majd különböző fórumokon és személyeknél elkezdett házalni vele. És csak házalt és házalt, egyik elutasítást kapta a másik után; akárcsak első regényére, egy gyilkosságnak álcázott öngyilkosság történetére is.
De nem adta fel. És bár az Akció Baseball névre keresztelt játékot végül soha senki nem vette meg tőle, a krimit hosszú évek után csak kiadták.
Itt ér véget Auster 1996-os memoárja, kiábrándítóan váratlanul és gyorsan, az alábbi két mondattal: „Ennyit a pénzért írásról. Ennyit önmagam áruba bocsátásáról.”

Nem csak az Auster-rajongóknak ajánlom, hanem mindenkinek, aki hamar feladja/feladná, és szüksége van egy kis bátorításra…

Paul Auster, ezentúl Te vagy a példaképem, remélem találkozunk ebben az életben, ha nem, akkor majd odaát ;-)

Becsuktam a könyvet, és mélázgattam fölötte. Nézem a címet: „Máról holnapra”. Ennél jobb címet nem is adhatott volna a szerző az önéletrajzának – valóban a máról holnapra élő, sem az elveit, sem a szabadságvágyát fel nem adó, jókora pofonokat kapó, gödörtől gödörig loholó művész ember mutatkozik be. Bár elég kiábrándult a könyv végkicsengése, azért ebbe a küzdelmes életbe és jutott bőven humorból, nem mindennapi eseményekből, találkozásokból. Bár Paul Auster szerintem a maga nemében egyfajta modern, naiv Don Quijote, de nagyon szerethető. Lehet szeretni az elszántságát, a ragaszkodását a szabadsághoz, és hogy mindig minden helyzetben fel tud állni.
Olvasmányos életrajz, bátran ajánlom.

Kellemes meglepetést okozott a könyv. Az alcímből kiindulva – A korai kudarcok krónikája – valamiféle világfájdalmat vártam, panaszáradatot vagy hasonló érzelmi megnyilvánulásokat, amiért az embert sajnálni lehet, vagy éppen együtt lehet érezni vele. Ezek a dolgok, talán az utóbbit kivéve, elmaradtak!
Kaptam helyette egy élvezetes, életrajz szeletet egy olyan embertől, aki tökéletesen tisztában van önmagával. Céljai vannak és álmai, melyekért időnként a végletekig is elmegy, esetenként pedig belátja, hogy kompromisszumok nélkül, nincs továbblépés. Érdekesek a találkozások leírásai, különböző helyeken, más-más náció tagjaival, akik között nem egy híresség is szerepel a könyvben. Remekül oldotta meg, hogy bár a történet róla szól, mégis számtalan karakterről kaptam olyan leírást, mintha őket kellett volna kiveséznie. Életfilozófiájával nem mindig értettem egyet, viszont nagyon sok jó gondolat ül meg a sorok között. A pénzhez való viszonya, véleménye a pénz szerepéről a társadalomban, nagyon találóak – definíciói kifejezetten szellemesek. Nem dramatizálta túl a dolgokat, amire azt gondolom – kevesen képesek. Versek, színdarab, mindenféle munka, játékkészítés, krimiírás volt a fennmaradás záloga – némelyik ötlet, születése pillanatában halálra volt ítélve, és mégis, néha észre sem vettem, hogy valójában a megélhetésért küzd. Hol közvetlen és fesztelen, aztán érzékelni lehet az élet drámai mélységét. Igazából nagyon tetszett, magával ragadott és sodort. Ebben az esetben a kevesebb, többnek bizonyult. Az illúziók könyve már a várólistámon van. Azt tervezem, ebben az évben még egy-két könyvet elolvasok a szerzőtől. Ihletet kaptam! :)

Mindig is szerettem az (ön)életrajzi írásokat, valamilyen beteges vonzalommal turkálok mások életében, fejében. Rövid kis könyv, de hozzá a szokásos Auster-hangulatot, és tele van remek kis anekdotákkal. És olyan jó tudni, így a húszas éveim közepén, hogy nem váltotta meg más sem a világot ebben az életkorban, szóval talán még nekem is van időm :)

Kedvelem Paul Asuter-t és egy teljes életrajz jobban tetszett volna. Ha már belekezdett abba, hogy indult el ezen az életpályán, akkor már igazán írhatta volna tovább is.