Leviatán 85% 106 csillagozás

Az elmúlt két hónapban gyors egymásutánban három Paul Auster regényt is elolvastam (korábban Az illúziók könyvét és a Timbuktut, most pedig a Leviatánt), és kimondottan érdekes megfigyelni, hogy bár az amerikai sztárszerző minden könyvében ugyanazokat a témákat és motívumokat variálja (az írói lét kérdései, az egymás alteregóinak tekinthető figurák, az önsorsrontó hősök vagy a közelmúlt Amerikájának történelme), mégis lehetetlen megunni őket. A legutóbbi olvasmányom is épp annyira hasonlít a korábbiakra, hogy hamisítatlan Auster legyen, de épp annyira különbözik is tőlük, hogy bőven tartogasson meglepetéseket még a tapasztaltabb olvasóknak is.

A Leviatán egy igen érdekes kérdéssel indul: mi vezethetett oda, hogy egy sikeres, tehetséges és sokak által szeretett író (véletlenül) felrobbantsa magát egy vidéki kisvárosban, miközben éppen egy merényletet tervezett Amerika egyik leghíresebb szimbóluma ellen? Ezt a kérdést kívánja megválaszolni a szöveg szerzője, aki maga is író, és az elhunyt legjobb barátja.

Ahogy sejteni lehet, Auster itt is tükörjátékkal él, hiszen a két irodalmár rengeteg dologban hasonlít egymáshoz: nagyjából egyidősek, ugyanazt a nőt szerették életük egy pontján, mindketten élnek-halnak az írásért és mindkettőjüket foglalkoztatja az a kor, amelyben élniük adatott.

A 300 oldalas könyv, ahogy mondani szokás, a kályhától indul, és górcső alá veszi a két férfi kapcsolatát, barátságuk alakulását és fejlődését, irodalmi és privát életük viszontagságait, miközben a háttérben ott lüktet a ’70-es, ’80-as évek Amerikája minden szépségével és torzságával együtt – ráadásul a lehető legtovább iszonyat távol maradunk a kezdeti kérdéstől, és az istennek sem akar kiderülni, hogy keveredhetett Benjamin Sachs abba a helyzetbe, hogy felrobbantsa önmagát.

A hangsúly ugyanis nem ezen van, hanem szokás szerint az élet kiismerhetetlenségén, és azon, hogy ezen a világon bármi megtörténhet. A Leviatánban nincs az a posztmodern játékosság, mint a tavalyi évben megjelent főműben, a 4 3 2 1-ben, itt éppen az a lényeg, hogy ha az ember belesodródik egy olyan szituációba, mint Sachs, akkor egy pillanat alatt visszavonhatatlanul megváltozhat az élete. Az ilyenből nincs kiút, és ezek a csapdák mindenki előtt ott állnak.

Engem mindig meglep, hogy bár az Auster-hősöket többnyire lehetetlen hús-vér figurának tekinteni – ahhoz ugyanis túl csapongók, túl gyorsan váltanak (gyakran) érthetetlen motivációkra, sokszor érződik ki a szerzői szándék –, de az mindig érdekes lesz, hogy hova fognak kilyukadni a leghihetetlenebb vargabetűk megtétele után. Így volt ez most is. Megint olyan furcsa, különös és kiszámíthatatlan sztorit olvashatunk, amit garantáltan nem fog kitalálni senki előre.

Bár úgy gondolom, hogy a Leviatán nem tartozik Paul Auster legjobb regényei közé, és az amúgy roppant élénk fantáziájú alkotóhoz képest a történet első 80%-a meglehetősen száraz, de a végkifejlet és az itt felvázolt világ, na meg a benne ténfergő alakok mindenkit kárpótolnak ezért. Úgyhogy csak biztatni tudok mindenkit, hogy vágjon bele.

Ennyi csavart belevinni, valami elképesztő olvasmányos történet ez is. Auster világa megint előjött: írók, könyv a könyvben, furcsa események, feszültség.
Érdekes volt a történet egy barát „tollából” elmesélve, a már halott Ben Sachs életének egészen apró részleteit kapjuk kézhez. Egyszerű, jól követhető sztori, de mégis annyi kanyar van benne, ami még élvezetesebbé tette számomra. Nem feltétlenül érzem az író legjobbjának viszont így is elég erős könyv, 4,5-et adok rá (4,6 pont).

”Minden munkám történet, és még ha igaz történet is, egyúttal kitaláció. Vagy még ha kitaláció is, egyúttal igaz.” – ezt ugyan nem egy író mondja a munkáiról a regényben, mégis ráillik Auster művészetére is. Itt csak az a valószerűtlen, hogy nem tűnik valószerűtlennek, aminek talán annak kéne tűnnie. Hogy ezek a történetek igazak, a szó fennköltebb értelmében.
Mivel ez a tizedik Auster könyvem, úgy érzem, ideje írnom egy szerelmi vallomást összegzést. Talán nem is összegzést. Összefoglalni nem is tudom, hogy miért szeretem annyira a könyveit – bizonyára azért is, mert szórakoztatóak, ez tény –, de a sok érv közül most azt emelném ki, hogy nagyon kevés olyan író van rajta kívül, aki képes kiragadni a valóságomból és átemelni egy másikba, mégpedig úgy, hogy az előbbi jelentéktelenné válik. Egyszerűen ügyet sem vetek a saját életemre, amikor egy Auster-könyvet olvasok, mert az „bagatell ügynek” tűnik. Egészen addig, amíg fel nem fedezem a hasonlóságokat, és akkor már összemosódik a kettő. Hiszen legalább egy ponton mindenki élete azonos: ”Az ember kap néhány lehetőséget, aztán marokra fogja az élet, és magára marad örökre. Azzá váltam, aki most vagyok, és nincs visszaút.”

Mr. Austernek minden könyve ugyanarról szól, és én mindegyiket ugyanúgy szeretem, az eltérő csillagozás azért van, mert mégis no, egyes történetek talán izgalmasabbak vagy érdekesebbek, mint más történetek, de igazából úgy vagyok Mr. Austerrel, mint egy kedves baráttal, aki mellett tudom, hogy soha nem fogok unatkozni, folyton az írásról meg a barátságról meg az elidegenedésről meg az „amerikaiságról” fog beszélni, de elképesztő sztorijai vannak, és úgy fűzi a szót, hogy egészen hipnotikus állapotba kerülök tőle.
Persze lehetne a regényeit boncolgatni is, kiemelni motívumokat és rámutatni, hogy hogyan tér vissza újra és újra – a Leviatán címlapján nem véletlen a Szabadság-szobor, mert a főhős író jóbarátja, a főhős2 író2 életének meghatározó élménye, amikor először megy fel a Szabadság-szoborba, és aztán ez különböző más módokon is visszaköszön az életében (és Auster nem lenne Auster, ha olykor nem totálisan a visszájára fordítva köszönne vissza) –, de én nem boncolni akarom a könyveket, hanem olvasni őket és jól érezni magam közben, vagy legalábbis elfeledkezni arról, hogy hogyan érzem magam közben. Austerben pedig még sosem csalódtam.

Ez a hetedik olvasásom Austertől, és eddig nem untam meg a történeteit, a szereplőit, a stílusát, miközben persze látom, hogy van hasonlóság a karakterekben, ebből adódóan halványan a történetek jellegében is, és az is igaz, hogy a stílusa sem változatos, de ezektől az ismerősségektől számomra nem válnak unalmassá a regényei, inkább pozitív értékekként tartom őket számon. Minden új Auster-regényben egyszerre otthonosan és kíváncsian vagyok benne, mert Auster mindig tudja úgy csavarni a történeteit, hogy meglepetést okozzon egy-egy fordulattal, miközben a regény nagy részében ráérősen élvezem a szereplők személyiségének lassú kibontását éppen úgy, mint az egyes sorsokat meghatározó korrajzok nem tolakodó jelenlétét is.
Ebben a regényben is ráhagyatkoztam a történet furcsa ritmusára. Kedvemre fedeztem fel a már korábban olvasott regényeiből ismerős – tébláboló, de ugyanakkor útkereső, a saját határaikat feszegető, nagy váltásokra is képes értelmiségi karakterek e műben megjelenő – szereplőit. Két író és többségükben az ő női kapcsolataik hálójában bontakozik ki a story meglehetősen lassan, hogy aztán a regény utolsó harmadában váratlanul felpörögjön, majd bevégeztessen. A történetmondó Peter életéből valójában csak azok a képek jelennek meg, amelyek összefüggenek egyetlen barátja, Benjamin Sachs életével és kettőjük barátságával. Mindketten írók, Peter kitart az írás mellett minden életfordulattal együtt vagy annak ellenére: így koherens az élete. Ben, aki az igazi főszereplő, ugyancsak ír, de az ő élettere – részben választott, részben véletleneknek köszönhető események hatására – kitágul, furcsa pályát ír le, hogy végül minden abszurditás ellenére koherenssé váljon. Ben életének fordulatai – kivéve a vietnámi háborúban való részvétel megtagadását – olyan hirtelen (érzelmi) döntések eredményei, amelyek nem megfontolt választások, inkább a jól titkolt védtelensége miatt tűnik el az addigi életkereti közül. Csak a regény utolsó részében keretezi az életét tudatos döntéssel, vállalással, hogy ezzel utólag ívet adjon az egész életének a Szabadság szobortól a Szabadság szobrokig. Én hajlok arra, hogy ránk bízta Auster Ben életvégének értelmezését. Felfoghatjuk végső, tudatos döntésnek épp úgy, mint egy véletlennek, ami oly gyakran új pályára vitte az életét. Nincsenek nagy társadalmi tablók, mégis ott lebeg a regényben a 70-es, 80-as évek amerikai értelmiségi életérzése, a tétovaság, az útkeresés, a „minden egész eltörött” megszokhatatlan védtelensége, az értelmes egész létrehozhatóságának dilemmája. Az értelmiségi lét örök kérdései.

A végére egészen megkedveltem ezt a könyvet, bár még mindig nehezen tudok mit kezdeni azzal, hogy Auster mindazt, amiről ebben a regényben gondolkodik, sokkal jobban meg tudta fogalmazni a New York-trilógiában, a detektívtörténet műfaját használva.

Bár persze nem ilyen egyszerű ez, és tagadhatatlan, hogy a Leviatán tematikailag sokrétűbb a trilógiánál, de érzésre felszínesebb is… kiráz a hideg, valahányszor azt mondja az elbeszélő, hogy az általa olvasott regény micsoda remekmű, de csak mesél róla, ahelyett, hogy azt a remekművet olvastatná velünk. Értitek? Mindegy.

És valahogy nekem az ilyen újból elsütött poénok mindig olyan megúszósnak tűnnek… valami újat, mást várnék a szerzőtől minden esetben, nem pedig ugyanannak a kérdésnek a variálását. Másrészt valamiért mégiscsak megfogott a történet, mégiscsak úgy tettem le, hogy ez aztán igen! Milyen érdekes ez, hogy vannak emberek, akik saját identitásukat mintha csakis mások bőrébe bújva találnák meg… szóval valószínű kell még egy-két Auster-regény ahhoz, hogy pontosan meg tudjam fogalmazni, hányadán állok én ezzel a szerzővel.

Nagyszerű regény: sodró lendületű történéssorozat, remek párbeszédek és jobbnál jobb karakterek. Eddig az összes általam olvasott Auster-regényre jellemző volt, hogy egy pillanatig se hagyta lankadni a figyelmem, és szerintem viszonylag kevesen értenek ehhez. Ami nyilván az én hibám, hogy hajlamos vagyok elkalandozni olvasás közben, na, de ez az én dolgom, az íróé meg az, hogy ezt megakadályozza. És Auster ezt valahogy nagyon jól csinálja. Tetszett a könyv a könyvben megoldás, a sok egyes szám első személyű történetmesélés, ettől egyszerre voltam kint és bent a könyvben. Austert olvasni kell és szerencsére bőven van, mit.

Második alkalommal találkoztam Paullal, és hagytam hogy délutánonként munka után meséljen nekem egy újabb történetet, amely a véletlenekre épül és tele van fordulatokkal. Egy történetet arról, hogyan ismerkedik meg két író, és hogyan alakul az életük.
Még találkozunk Paul.

Tetszett, szerintem ennyire lélektani regényt sosem olvastam Austertől, pedig minden művében van jócskán belőle. Sachs volt a kedvencem, viszont a női szereplők közül senki nem volt szimpatikus. Emellett nagyon szeretem Auster könyveinek igazi amerikai hangulatát is.

Nem ez lesz a kedvenc Paul Auster-könyvem, de tetszett. Így a hetedik könyvét olvasva már voltak olyan tipikusan austeres dolgok, amik feltűntek, de nem zavart, mert mindig úgy oldja meg, hogy nincs olyan érzésem, mintha ugyanazt mondaná el pepitában sokadszorra, csak vannak visszatérő elemek, gondolatok a könyveiben. Mint pl. az írói lét meg a könyvek, amit felőlem bármikor bedobhat, biztos szeretni fogom. Nagyon érdekes volt a két író ellentétes kataktere, akikben annyi közös volt, mégis teljesen más irányt vett a sorsuk, meg hogy úgy tűnt, mintha mindkettejükben lenne egy kicsi Auster bácsiból is. Az is tetszett, ahogy az igazsággal játszadozott, hogy két szereplő elmondása közül nem tudhatjuk, mi a tényleges igazság. Meg hogy van-e egyáltalán olyan, vagy ketten mindenképpen teljesen más színben látnak egy dolgot.
Érdekes volt a regény felépítése, hogy fokozatosan jutottunk el az előre ismert végkifejletig. Ahogy az is, hogy milyen események sorozata vezetett \ vezethet el idáig, és milyen nagy szerepet játszottak benne a véletlenek.
A karaktereket nem zártam a szívembe, de jól kidolgozottak és valósak. Ez nem segített azon, hogy a falra akartam mászni, amint Lilian megjelent, de hát tényleg vannak ilyen nők. Maria projektjei viszont lenyűgözőek voltak a maguk elrugaszkodottságában, ezt a megfigyelős dolgot én is szívesen csinálnám. :D
Még mindig szeretem Paul Austert és az „okos” könyveit, amik mindig arra késztetnek, hogy továbbgondoljam a történetet. Nem a Leviatán az írói munkássága csúcsa, de ezt is megérte elolvasni, mint mindig. Legközelebb pedig jöhet a Mr. Vertigo. Jaj, annyira odavagyok ezekért a gyönyörű 21. század kiadós Austerekért, hogy nagyon, olyan szépek együtt.