Holdpalota 155 csillagozás

Paul Auster: Holdpalota Paul Auster: Holdpalota

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Senki ​sem felelős a történtekért; ettől azonban nem kevésbé nehéz elfogadnom, hogy így alakultak a dolgok. A rossz időzítésen múlott az egész. Lekéstük a csatlakozást, hogy úgy mondjam, vakon tapogatóztunk a sötétben. Ott voltunk mind, ahol lennünk kellett, s mégis elkerültük egymást; pedig hajszál híja volt, hogy egy csapásra kikristályosodjon körülöttünk minden. Végső soron erről szól ez az egész történet. Az élet: elvetélt lehetőségek sora. Minden részlet együtt van kezdettől fogva, ott a kirakós játék összes darabja, csak éppen az ember nem tudja összeállítani magának a képet.

Akárcsak Paul Auster New York trilógiá-jának hősei, ennek az erősen életrajzi jellegű műnek a főhőse is homályos szimbólumok közt éli sejtelmes életét, megtapasztalja a benne lakozó űrt, ám végül kinyílik a szeme egy szabadabb, teljesebb létezésre. A történet 1969 nyarán kezdődik, amikor az ember először lépett a Holdra. A hős, Marco Stanley Fogg, akinek mindhárom neve híres utazóra utal, szintén… (tovább)

Eredeti mű: Paul Auster: Moon Palace

Eredeti megjelenés éve: 1989

>!
Európa, Budapest, 2010
472 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630790086 · Fordította: Vághy László
>!
Európa, Budapest, 2006
472 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630779374 · Fordította: Vághy László
>!
Európa, Budapest, 1993
352 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630755696 · Fordította: Vághy László

Enciklopédia 9

Szereplők népszerűség szerint

Marco Stanley Fogg · Thomas Edison


Kedvencelte 45

Most olvassa 11

Várólistára tette 121

Kívánságlistára tette 85

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
vargarockzsolt P
Paul Auster: Holdpalota

Ez egy fantasztikus történet egy amerikai srácról (egy kicsit hasonlított Holden Caulfieldra), aki kezdetben igyekszik tönkre tenni a saját életét, és ez már majdnem sikerül is neki, de a válságos pillanatban az író – a véletlen formájában – közbeavatkozik. Én nem haragudtam meg érte, hogy a könyv egyharmadánál nem halt meg a főhős, de innen kezdve kissé gyanakodva figyeltem az eseményeket.
A továbbiakban új szereplő tűnik fel a színen, egy vénember, és a könyv középső harmadában ő a központi figura. Meg kell vallani, ritka undorító karakter volt, biztosan sokáig fogok emlékezni rá.
A fiatal srác és a vénember sorsa összekapcsolódik, és feltárul a múlt is, amely izgalmas, kalandos történetekkel szórakoztat. :)
Aztán a könyv befejező részében felbukkan A Férfi Aki Kalapot Visel. Ez a fickó egy kész szerencsétlenség, de ugyanakkor mégis a szívembe zártam. Gondolkoztam azon is, hogy megváltoztatom a nick nevemet az övére, de inkább mégse.
A könyv végén van egy hosszú menetelés a Csendes-óceánhoz, és egy nagyon romantikus kép zárja a történetet.
Röviden ennyi a könyv, de ez a rövid leírás csak zanza, valójában semmit sem árul el erről a regényről. Ez egy nagyszerű könyv (nem érdekel, hogy a New York trilógia híresebb, azt még szerencsére nem olvastam), csak el kell tudni fogadni a játékosságát, az iróniáját. Valójában a reménytelenségről, a magányról szól, és arról, hogy a sors és a véletlen tehet egy szívességet. Isteni igazságszolgáltatásnak nyoma sincs. A főszereplő tulajdonképpen csak a szerzőnek köszönheti, hogy életben maradt. Ugyanakkor a történet kicsengése mégsem pesszimista, látszik, hogy egy olyan fiatal ember írta, aki élvezte az írást, mindent megtett azért, hogy önmagát és az olvasóit is szórakoztassa – már amennyire ez egy ilyen történet mellett lehetséges.
Ha az olvasó a klasszikus realista regényekkel szemben megszokott elvárásokkal közeledik e műhöz, akkor csalódni fog. Ha viszont nyitott szívvel, és a cselekmény szimbolikusságát és játékosságát elfogadva, akkor emlékezetes olvasmánnyal gazdagodhat.

22 hozzászólás
>!
petibácsi
Paul Auster: Holdpalota

Úgy látom, két dologban nagyon jó Auster.
Egyrészt (ami talán a legfontosabb) képes szinte bármiről érdekesen és választékosan írni: ezért van, hogy ez a 470 oldalas, tulajdonképpen egész komótos cselekményű, állandóan tűnődő, filozofálgató regény sehol sem lesz vontatott és unalmas.
Másrészt jól ismeri az olvasók által már megszokott (és valljuk be, kényelmi szempontból néha mégis várva várt) regényszerkezeti megoldásokat, trükköket, fogásokat, a jól bevált csavarintásokat, nézőpontváltásokat, stb. és a lehető legkövetkezetesebben kerüli őket: ezért van, hogy (az elbeszélés sebességének dacára) szinte nincs egy olyan oldala, amin az olvasó biztonságban érezhetné magát, ahol ne állhatna minden (vagyis bármi) a feje tetejére.
Ez a regénye például egy magányos, különc egyetemista nagyvagány széthullásaként indul, aki nem hogy nem hal meg, de a könyv végére (tényleg szinte felfoghatatlanul) még egy nem épp kisstílű családregény főhősévé is avanzsál.
Szóval, ahol katarzist várnál, tuti, hogy elmereng, ahol meg belekényelmesednél a szövegébe, durván kirántja a lábad alól a talajt: történik egy baleset, feltárul egy indíték, valakit utolér a sors keze; motívumok, szálak vesznek a semmibe vagy tűnnek fel.
Teljesen hibátlan. Nagy spíler ez az Auster :)

>!
GTM P
Paul Auster: Holdpalota

Hát nem semmi író ez az Auster! Eddig nem volt szerencsénk egymáshoz, most ismerkedtünk, és engem nagyon behúzott a csőbe. Többszörösen is.

Kezdetben nem értettem, mire ez a nagy népszerűség. Csak olvasom a könyvet, és fanyalgok: élhetetlen, lehetetlen amúgy kedves fiatalember önfeltáró siránkozása. Olvastunk ilyet már sokat. Ráadásul ez nagyon hosszú is! Mi lesz még ebből? Hát az lett, hogy néhány óra múlva már azon csodálkoztam, hogy mitől is ragadt a kezembe a könyv. Most azt gondolom, hogy a nagyon érzékletes, plasztikus leírások és az egészen köznapinak tűnő mégis valami vibráló feszültséget teremtő történetmesélés különös keveréke fogott meg.

Aztán megjelent a színen a bogaras, kiállhatatlan és gusztustalan öregember, aki színt vitt az eddig meglehetősen homogén hangulatot sugárzó történetbe. Megmondom őszintén, én kedveltem az öreget. Bár nem szeretnék mellette ülni, egy ebédlőasztalnál, de így olvasva jókat derültem rajta, szerettem kópéságait.

Majd lassan derengeni kezdett, hogy tulajdonképpen egy családregényt olvasok. Nagy-nagy spirális csavarokkal, különlegesen felborított időszerkezettel. És a magány meg az elhagyatottság regényét. Meg lélektani regényt. Nem is akármilyet! Egy családterapeuta bőven csemegézhetne belőle!

Mert amit nekem mondott ez a regény, az az, hogy miként adják át generációk egymásnak azt az örökséget, amit nem biztos, hogy a DNS hordoz, de ami mégis összeköti a generációkat. Amikor unokák viszik tovább az apák és nagyszülők traumáit, ismétlik meg hibáikat. És nem szabadulnak ettől az örökségtől, csak maguk is csodálkoznak, miként süllyednek akaratuk ellenére az önsorsrontás legmélyebb bugyraiba. És a szabadulás, csak akkor jön el, ha sikerült szembe nézni azzal a múlttal, amit eddig nem is ismertek. Akkor kezdődhet a valódi élet, mert akkor már nem az ősök életét viszik tovább, hanem elkezdhetik a sajátjukat élni.

Azt hiszem engem megbabonázott most ez a könyv. Mindig is volt hajlamom a mitikus gondolkodásra, de Victor bácsi, mintha újra megfertőzött volna vele. Megint minden mindennel összefügg! Minden jel lett körülöttem! Sőt még a következő két könyv is, amit elkezdtem olvasni, ugyanezen téma körül forog. Segítség! Ez most véletlen vagy jelent valamit?

6 hozzászólás
>!
n P
Paul Auster: Holdpalota

Még egy ajtó kinyílt. Most már bátrabban olvasom és egyre láthatóbbá válik P.A. A „látható” szó az igazán kifejező ehhez a regényhez. Ajtókat nyit meg magán azzal, hogy beenged az életébe. Úgy teszi ezt, hogy tudja az olvasó – hasonlót lát, kap majd mint eddig, hiszen megint magáról ír – de ezt az érdeklődést magafelé fent tudja tartani. Nem egyszerű dolog ez. Érdekessé, tanulságossá válni az életével mások számára, szinte minden könyve erről szól. Az a nehéz ebben, hogy utána ne bánja meg. Mert amit már leírt, elmondott, az már ott van, olvassák és „ítél a nép”. Ezért is gondolom azt, hogy egy mélyrepülés ez a könyve is. Le visz a semmibe, amikor már nincs miért élni, amikor tenni éppen lehetne még valamit, de már nem számít semmi. Visszautasítani az életben maradás lehetőségét. Lemondani saját magáról, már csak lélegezni, vegetálni. „Teljes napfogyatkozás” – mondja. És milyen jó, hogy a napot nem tudjuk irányítani, hogy ki süt az ha kell. P.A. nagyon ért ahhoz, hogyan keltsen akár lelkiismeretfurdalást is a meg nem tett dolgainkért. De ahhoz is, hogy ez alól felmentsen. Nem kicsinyes, nem bánik szűken a részletek leírásával. Nem színezi és nem színleli az érzéseit. Bátor, és én egyre inkább csodálom ezért. Nem tudom, hogy ezek a dolgok mind megtörténtek-e vele, nem tudom igazak-e, de számomra hitelessé teszi az, hogy a legnagyobb bajban sem magát rakja előtérbe, hanem a másikat. Az elfogadás és nem a beletörődés jellemzi. Nagy különbség. Az egyikben még benne érzem a cselekvés lehetőségét, a másikban már nem. P.A. megtanít látni, megmutatja, hogyan lehet más szemével láthatóvá tenni a világot. Filozófikus regény, sok nyitva hagyott kérdéssel. Mennyiben vagyunk felelősek a saját döntéseinkért, vagy a körülményekre foghatóak az elhibázott lépések? Egyáltalán vannak-e elhibázott lépések? Van-e másokért érzett felelősségünk? Mit kezdünk a véletlenekkel-váratlanokkal? A halálon kívül van-e más, ami megváltoztathatatlan? „Az élet elvetélt lehetőségek sora” – kirakós játék, aminek meg van minden darabja, de nem lehet összerakni. Aztán mégis összeáll a kép. Nem pesszimista regény ezek ellenére sem. Meglátjuk a teljes képet a végén. Én nem számítottam rá, bár tudható volt, hogy mi lesz a „képen”, de utólag tudom, hogy nem lehetett másképp. Ez jó. És kimondja majd a végén, ki tudja hanyadszorra – „ Itt kezdődöm én, mondtam magamban, itt kezdődik az én életem.”

3 hozzászólás
>!
Miestas
Paul Auster: Holdpalota

Jaj!
Hát így is lehet élni!
Jaj hát tényleg van ennyi véletlen?
Nahát tényleg fel tud állni egy ember, ha ennyiszer akarja?
Jaj hát hol a hit, hol az eszme, hol a szabadság?
Basszus még nem éltem, még nem !!!!!!

>!
Maya
Paul Auster: Holdpalota

Senki sem felelős a történtekért; ettől azonban nem kevésbé nehéz elfogadnom, hogy így alakultak a dolgok. A rossz időzítésen múlott az egész. Lekéstük a csatlakozást, hogy úgy mondjam, vakon tapogatóztunk a sötétben. Ott voltunk mind, ahol lennünk kellett, s mégis elkerültük egymást; pedig hajszál híja volt, hogy egy csapásra kikristályosodjon körülöttünk minden. Végső soron erről szól ez az egész történet. Az élet: elvetélt lehetőségek sora. Minden részlet együtt van kezdettől fogva, ott a kirakós játék összes darabja, csak éppen az ember nem tudja összeállítani magának a képet.
Ez a részlet a kedvencem a könyvből. Véletlen, hogy épp ezzel kezdődik a fülszöveg?
Valaki, valahol mindig lekési a csatlakozást. Nem tudjuk összeállítani a képet.
Volt aztán egy másik kedvenc részem, amit úgy olvastam, hogy minden sor után bámultam egy képet: http://www.muut.hu/…
Belső utak, vívódások. Ki a felelős?
A könyv eleje nekem nagyon nehéznek tűnt. Már azt hittem, hogy le kell tegyem. Félretettem, kiolvastam egy tini-lányregényt, utána újra próbálkoztam.
Megérte.
Ekkora csavarokat, csak Agatha Christie képes produkálni.
Mindent újraelemeztem magamban. Auster másik regényét, a New York trilógiát. Magamat. Embertársaimat.
Az ember hajlamos arra, hogy könnyen feladja. Vágyik a szabadságra, a függetlenségre, de ugyanakkor mindig másoktól akar függni: egy társtól, a szüleitől, a családjától, a munkatársaitól. Ha másért nem, hát azért, hogy legyen kit hibáztatni.
Valahol ez a könyv is egy trilógia, több szempontból is.
Találkozás:
– önmagunkkal, felmenőinkkel, szerelmünkkel
– múlt, jelen, jövő
– gyerekkor, ifjúkor, felnőttkor
A cselekmény is három nagy részre tagolható. Az első rész csupa vergődés a világban, vagy még inkább a saját gondolatainkban; a másodikban egy gusztustalan, fura vénember mellett próbáljuk újraértékelni a világot; a harmadikban megtalálunk valamit, de közben elveszítünk mindent.
Egyszer mindenkinek fel kell venni azt a bizonyos bakancsot. Az már rajtunk múlik, vagy a szerencsénken, hogy hányadik pár bakancsunkat vesszük meg, amíg fel merünk pillantani gondolatainkból, a taposómalomból, fel merünk nézni a holdra, el merjük mondani: Itt kezdődöm én, (…) itt kezdődik az én életem.
Ez a könyv nekem sokkal jobban bejött, mint a New York trilógia, de mindenképp jót tett neki, hogy azt hamarabb olvastam. Anélkül, lehet, hogy félbehagytam volna ezt még az elején. Abban addig figyeltek másokat, míg összeomlott a saját életük, már nem tudtuk, ki kit figyel. Itt is szükség volt másokra. De itt a figyelem befele irányult.
Gyakran megfutamodunk az életben. Nem merjük vállalni a kockázatot. Nem merjük kideríteni a dolgok okát. Nem merjük kinyitni, vagy nem értjük meg az üzeneteket a szerencsesütinkből.
Inkább egy időre odacsapódunk valakihez és sodródunk a nyájjal. Azt tesszük, amit a társadalom elfogad, elvár tőlünk.
Mindenki másképp egyforma. A maga módján élhetetlen, mégis túlélő.

Nekem akkor jó egy könyv, ha kérdéseket kezdek megfogalmazni a hatására. De még jobb, ha olyan válaszokat kapok, amihez azt sem tudom, mi volt a kérdés. Ez egy ilyen könyv!

>!
Zálog
Paul Auster: Holdpalota

Ha megkérdeznék, miért szeretem Auster írásait, meg lennék veszve. A témái miatt: önkeresés, a szavak élete, aszketizmus, nemélet a halál előtt, és élet a halál után, könyv-a-könyvben (stb)? Vagy azért, mert soha nem unalmas, mindig meglepő? (pedig mindig szinte ugyanaz az alapállás.) Vagy azért, mert valahogy mindig eléri, hogy az olvasó bennfentesnek érezze magát? Esetleg azért, mert az írásmód egyszerűnek tűnik, és mire az ember észbe kap, már a sokadig sík sokadik vetületének pókhálóján agyal? Nem, nem (csak) ezért.
Auster mindig játszik: önmagával, a szereplőivel, az olvasóval, ha véresen komoly, ha az ember sírna, akkor is. Minden regénye (társas)játék is egyben: hol sakk, hol memória, hol labirintusból kijutós. Azt hiszem, ezt soha nem unom meg.

3 hozzászólás
>!
Lara
Paul Auster: Holdpalota

Miután befejeztem a regényt, egy kicsit utánaolvastam, mely önéletrajzi elemek fedezhetők fel a könyvben:
– Auster és Marco Fogg is 1947-ben született
– ahogy Marco apja, úgy Paul apja sem volt jelen gyermekük felcseperedésekor
– amikor P.A. nagybátyja Európába utazott, több doboz könyvet Paul lakásában tárolt, ezeket Auster egytől egyig elolvasta; ugyanígy tesz Marco a regényben Victor bácsikája könyveivel
– mindketten a Columbia egyetemen végeztek New Yorkban
– Marco Fogg és Auster egyaránt részt vettek a Columbia egyetem tüntetésén a vietnami háború ellen, 1968-ban
– amikor Paul pénze egyszer elfogyott, akkor ugyanolyan drasztikus mértékben lefogyott, ahogy Marco is a Holdpalota elején

Még egy érdekesség: http://www.stuartpilkington.co.uk/paulauster/manuelpoll… – itt Auster arról beszél, mit szimbolizál a Hold számára.

>!
pat P
Paul Auster: Holdpalota

Hát, ha ez a stílus a poszt-posztmodern, hogy csak írjuk szépen egyszerűen a szép egyszerű szavakat egymás után, mindenféle erőltetettség meg kimódoltság nélkül… Hát, akkor én szeretem a poszt-posztmodern stílust. Gyönyörűséges.
Történetileg sincs benne amúgy semmi hűha. Hősünk csetlik-botlik keresztül az életén, részben érdekes, időnként a bekattanás határát súroló lelkivilága, részben meg elképesztő-szürreális-mágikus véletlenek mentén… és jó.
Az első 160 oldal az valószínűleg a legjobb százhatvan oldal, amit valaha olvastam. Aztán van egy relatív mélyrepülés, nem is rövid, aztán még 100 remek oldal, a leggyönyörűbb befejező jelenettel a világon.

9 hozzászólás
>!
Batus
Paul Auster: Holdpalota

Olvasás közben egyfolytában az járt a fejemben, hogy „@Batus b*zmeg, miért nem olvastál te eddig Austert, miért???”
Olyan Holden Caulfield-i letargia jellemzi a főhős Marcot, amit mindig is közel éreztem magamhoz, ezért könnyen a szívembe lopta magát. És ott is maradt a könyv végéig.
Marco mellett a másik dolog, ami a leginkább élvezhetővé tette a Holdpalotát, az a színessége. Sok történet fonódik egybe, mind különböző és hasonló is valahol, de a lényeg, hogy egy percre sem untam. IMÁDOM!


Népszerű idézetek

>!
n P

Ahogy múlt az idő, megfigyeltem, hogy csak olyankor történnek velem jó dolgok, amikor megszűnök vágyakozni utánuk. És igaznak bizonyult ennek a megfordítása is: a túlzott vágyakozás megakadályozta, hogy hozzájussak annak tárgyához. Ez logikusan következett első axiómámból. Ha egyszer tény, hogy az ember képes vonzani a világot, mi sem nyilvánvalóbb, mint hogy tudja taszítani is. Más szóval csak akkor kaphattam meg, amire szükségem volt, hogyha megszűntem vágyni rá; ha már nem is kellett. Hogy miért is volt ez így, meghaladta az értelmemet, de talán éppen e gondolatmenet felfoghatatlansága nyűgözött le. Ha igényeim kielégítésének alapfeltétele, hogy meg kell feledkeznem róluk, ennek törvényszerű folyománya, hogy semmiféle töprengés, mely helyzetemre vonatkozik, nem vezethet kívánatos eredményre.

77. oldal

6 hozzászólás
>!
Dün SP

Az élet: elvetélt lehetőségek sora. Minden részlet együtt van a kezdettől fogva, ott a kirakós játék összes darabja, csak éppen az ember nem tudja összeállítani magának a képet.

>!
labe

Iszonyú tizennyolc évesnek lenni. Miközben megingathatatlan meggyőződésem volt, hogy minden szempontból érettebb vagyok társaimnál, a legjobb indulattal szólva is legfeljebb más, nyakatekertebb módon voltam gyerek.

31. oldal

>!
csillagka P

Életünket esetlegességek, véletlenek sorozata irányítja – nyilatkoztattam ki a tőlem telhető legszabatosabb megfogalmazásban. – Szüntelen küzdünk e véletlen kataklizmák ellen, csak hogy megtartsuk egyensúlyunkat valahogy a világban.

132-133

>!
petibácsi

– Maga álmodozó, fiam, a legrosszabb fajtából. A holdon él; és ahogy a dolgok állnak, úgy érzem, ez soha nem is lesz másképp. Nincsenek ambíciói, fütyül a pénzre, művészi érzéke nulla, egyedül a bölcselkedéshez ért. […]
– Komoly terveim vannak – hazudtam, remélve, hogy ezzel egyszer s mindenkorra lezárjuk a témát. – Felvételi kérelmet adtam be a Columbia Egyetem könyvtár szakára, még télen, és felvettek. Azt hiszem, már említettem. Ősszel kezdődik a tanítás. […]
– Nehezen tudom magát mint könyvtárost elképzelni, Fogg.
– Első hallásra, bevallom, magam is kicsit idegenkedtem. De nem lehetetlen, hogy kiderül: nekem találták ki. A könyvtárak végül is nem ebbe a világba valók. Külön kis világok, a tiszta szellem szentélyei. Ily módon, ha úgy tetszik, akár életem végéig a holdon élhetek.

342. oldal

1 hozzászólás
>!
Ciccnyog ISMP

Minden halál egyedülálló.

346. oldal (Európa, 1993)

>!
n P

Nem véletlen hát a világot kormányzó láthatatlan teremtő: a lent és fent, utolsó és első, vég és kezdet egy és ugyanaz. Ahogy Hérakleitosz tanította (és ennél maradandóbb igazságot ma sem ismerünk): a valóság jojó, egyedül a változás elve örök.

81. oldal

2 hozzászólás
>!
n P

A művészet voltaképpeni célja, fedezte fel, nem szemet gyönyörködtető műtárgyak létrehozása, a megértésnek, a világ birtokbavételének lehetséges módja ez; módja annak, hogy szemlélődve elmélyedjünk a világban, és megtaláljuk benne a magunk helyét. Egy konkrét vászon, bármilyen magas esztétikai minőséget képviseljen egyébként, csak mellékterméke koncentrált erőfeszítésünknek, hogy belehatoljunk a dolgok sűrűjébe, másodlagos magához a folyamathoz képest.

205. oldal

>!
n P

Mit is látok pontosan? És amit látok, hogyan fejezhetném ki szavakkal? A világgal elsősorban a szemünk közvetítésével lépünk kapcsolatba; azonban addig mit sem mond nekünk, amíg alászállva, az észlelés szavak formájában el nem ér a szánkig. Most kezdtem csak felismerni, micsoda irdatlan nagy távolság ez; milyen hosszú utat kell megtennie valaminek, míg eljut a látványtól a kifejezésig.

147. oldal

>!
petibácsi

Könyörtelen idealizmusomban úgy határoztam: egyetlen tennivalóm nem tenni semmit. Cselekvésem mindenfajta cselekvés nagyvonalú visszautasítása lesz. Ha úgy tetszik esztétikai tétel rangjára emeltem, mintegy civilizált köntösbe öltöztettem nihilizmusomat.

39. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Marco Stanley Fogg

Hasonló könyvek címkék alapján

Cormac McCarthy: Átkelés
Charles Frazier: A tizenhárom hold
Michael Cunningham: Az órák
Mark Helprin: Téli mese
Cassandra Clare: Csontváros
Lawrence Block: A betörő, aki parókát viselt
Dan Wells: Fragments – Töredékek
Meg Cabot: Locsifecsi királynő férjhez megy
Melania G. Mazzucco: Vita
Lauren Graham: Egy nap talán