Holdpalota 218 csillagozás

Paul Auster: Holdpalota Paul Auster: Holdpalota Paul Auster: Holdpalota

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Senki ​sem felelős a történtekért; ettől azonban nem kevésbé nehéz elfogadnom, hogy így alakultak a dolgok. A rossz időzítésen múlott az egész. Lekéstük a csatlakozást, hogy úgy mondjam, vakon tapogatóztunk a sötétben. Ott voltunk mind, ahol lennünk kellett, s mégis elkerültük egymást; pedig hajszál híja volt, hogy egy csapásra kikristályosodjon körülöttünk minden. Végső soron erről szól ez az egész történet. Az élet: elvetélt lehetőségek sora. Minden részlet együtt van kezdettől fogva, ott a kirakós játék összes darabja, csak éppen az ember nem tudja összeállítani magának a képet.

Akárcsak Paul Auster New York trilógiá-jának hősei, ennek az erősen életrajzi jellegű műnek a főhőse is homályos szimbólumok közt éli sejtelmes életét, megtapasztalja a benne lakozó űrt, ám végül kinyílik a szeme egy szabadabb, teljesebb létezésre. A történet 1969 nyarán kezdődik, amikor az ember először lépett a Holdra. A hős, Marco Stanley Fogg, akinek mindhárom neve híres utazóra utal, szintén… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1989

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Paul Auster életmű Európa, XXI. Század

>!
XXI. Század, Budapest, 2020
384 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156122407 · Fordította: Pék Zoltán
>!
XXI. Század, Budapest, 2020
318 oldal · ISBN: 9786156122414 · Fordította: Pék Zoltán
>!
Európa, Budapest, 2010
472 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630790086 · Fordította: Vághy László

2 további kiadás


Enciklopédia 39

Szereplők népszerűség szerint

Marco Stanley Fogg · Thomas Edison


Kedvencelte 65

Most olvassa 12

Várólistára tette 191

Kívánságlistára tette 111

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

giggs85 P>!
Paul Auster: Holdpalota

Annak idején a Holdpalota a második találkozásom volt Paul Austerrel (az első a New York-trilógia volt, amelyet bár alapvetően értékes műnek tartottam, de igazából nem tetszett, így egy ideig ez az élmény távol is tartott a szerző további köteteitől), és azonnal bevezetett egy olyan stílusú és hangulatú világba, amely vitathatatlanul az 1947-es születésű író sajátja. A 21. Század Kiadó szerencsére elég komolyan felkarolta az életművet, így ezek a régi, klasszikusabb darabok is új köntösben érkezhetnek meg a magyar piacra.

A Holdpalota főszereplője egy fiatal srác, Marco Stanley Fogg, akiből – ahogy a nevéből is sejthető – egy kimondottan nagy utazó válik a könyv lapjain, ám ahogy egy másik világhírű elődje, Kolumbusz Kristóf, úgy ő sem tudja soha előre, hogy valójában hová indult és hová fog a végén megérkezni.

Fogg korai előképe a későbbi, tipikusan austeri hősöknek, akik fiatal, tapasztalatlan, passzív figurák, akik nem tudják, hogy mit kezdjenek az életükkel, és akiket folyton ide-oda vetnek az élet vagy a sors hullámai. Persze érezhető, hogy mindezt nem az élet vagy a sors, hanem a szerző, Paul Auster teszi, aki hol velejéig gonosz, hol jóságos bábmesterként rángatja a marionettbábuja zsinórját, alakítva ezzel a hihetetlenebbnél hihetetlenebb fordulatokat – ám végül a főhős minden szörnyű hullámvölgy után meghódít egy újabb szédítő magaslatot.

És közben persze mindenhol ott vannak a szerzőre olyannyira jellemző szimbólumok, amelyek folyton rátelepednek és átszövik a realitásokat. A korán árván maradó Foggot például eleinte egy nagybátyja segíti, aki támogatja az egyetemi tanulmányait és ráhagy pontosan 1492 (utalás Amerikai felfedezésére) darab könyvet, amelyekből itt nem labirintus lesz, mint Borgesnél vagy Ecónál, hanem szobabútor (hisz sokáig ki sem kerülnek a dobozokból). Aztán ahogy anyagi gondok miatt meg kell válnia a könyvektől, Fogg előbb nincstelen lesz, hogy aztán egy furcsa nővel, Kitty Wuval való kapcsolatának hála megismerkedjen egy rejtélyes öregemberrel, Thomas Effinggel, akitől számtalan dolgot megtud saját maga és szülei múltjával kapcsolatban. Fogg élete ezután arról szól, hogy megtalálja önmagát, és közben a sors/Auster folyamatosan hullámokat vet: fent és lent, fent és lent. Úgy tűnik, nincs megállás.

Így az 1989-es Holdpalota többek között az identitáskeresés regénye is, amelyben már az érett Paul Auster áll előttünk, aki úgy műveli jellegzetesen posztmodern játékait, hogy hiába érezzük, Fogg kalandjai messze túlmutatnak a realitásokon, mégis emléket állít velük egy egyszeri és megismételhetetlen életnek. Ha ajánlani kéne belépőt az életműbe, én ezt választanám, mert megvan benne minden, amiért világszerte milliók szeretik az amerikait.

1 hozzászólás
eme P>!
Paul Auster: Holdpalota

Aki szereti Holden Caulfieldet rossz ember nem lehet, annak Marco Stanley Fogg is tetszeni fog. Merthogy nagyon is rokon lelkek ők, és bizony történetük sem teljesen idegen egymástól. Legalább egymástól ne legyen, ha már ők maguk ennyire magányosan és idegenül tengnek-lengnek, lázadnak és összeroppannak, meg magyarázatokat keresnek ebben az értelmessé összeállni nem nagyon kívánkozó világban.

Főhősünk, Marco Stanley Fogg elveszíti egyetlen szellemi-lelki-családi kapcsolódási pontját, a mindenben rejtett összefüggést látó, kikezdhetetlen, de légből kapott(nak tűnő) gondolatmeneteket fabrikáló nagybácsiját. Életét szó szerint a tőle örökségül kapott könyvekkel bútorozza be (szám szerint 1492 !!! darabbal), belőlük él, szellemi és fizikai táplálékát is ezek biztosítják, ez az időrendbe szedett, de témában, összefüggéseiben kaotikus könyvhalmaz, amely egyre fogy, ahogy Marco is fokról fokra eltűnik a világból, a világhoz fűződő, addig is igencsak laza kapcsolataiból.
Innentől kezdve kapásból rögtönzi élete regényét, miközben egész nap azon dolgozik, hogy túlélje a napot. Magyarán cél nélkül, elképzelés nélkül éli teljes passzivitásba, nihilizmusba sodródó, alig-alig pislákoló életét. Addig, amíg valami közbe nem szól. Véletlenek, esetlegességek, vagy valami megmagyarázhatatlan gondviselés révén. Ki tudná azt megmondani.

A három nagy utazó nevének pecsétjét magán hordozó Marco fejlődésútján egyszerre külső és belső utazást tesz meg, embert próbáló utat, először le a mélységes mélybe, amely spoiler
Az út tele rossz időzítésekkel és lekésett csatlakozásokkal, meg váratlan és véletlen, olykor már-már hihetetlen fordulatokkal, melyek jelzik, valahol mégis minden a helyén van, egy időben, csak épp ki kell(ene) rakni a kirakóst.
Persze nemcsak a főhős élete, maga a regény is ilyen kirakós, csupa utalás, rejtély és szimbólum – a titokzatos, mitikus-misztikus, de épp kézzel fogható valósággá váló holddal a középpontban, amely sejtelmesen világítja be főhősünk napjait, és amely a regény számos pontján bukkan fel, összefüggést teremtve látszólag egymástól független mozzanatok közt. Mert valahol minden mindennel összefügg (vagy mégsem), és mindennek megvan a maga (utólagos) értelme, ahogy Kolumbusz nagy tévedésének is. És India (meg Kína) is megvan, csak meg kell találni a helyét a puzzle-ben.

Auster remek kis kirakóst szór elénk, hogy az esetlegesség, a véletlen meg a sorsszerűség kérdésein töprengve illesztgessük egymásba a darabokat, eljátsszunk vágyakozásokkal, keresésekkel, megfelelésekkel és ciklikus visszatérésekkel, ismétlődő történetekkel, hibákkal, vétkekkel és sorsokkal.
1969, megtörténik a csoda – de vajon tényleg megtörténik-e? Nem a holdraszállás ténye, hanem a holdnak mint a vágyakozás tárgyának elérése. A kifürkészhetetlen, az elérhetetlen, a transzcendens utáni vágy szimbóluma, a képzelet, a költészet, a szerelem égiteste elérhető-e? Vagy amolyan kolumbuszi felfedezés ez is? Azt találod-e meg, amit keresel, vagy véletlenül fedezel fel dolgokat, amelyek végül sorsoddá válnak?
A regény központi, többnyire excentrikus és kissé karikaturisztikus alakjainak története hasonló kérdések körül forog, mindnyájan a művész nyughatatlanságával keresik a valóság megismerhetőségének lehetőségét, a megközelítés különböző módjait. Az apafigurák, mert mindnyájan azok – megtalált és azonnal el is veszített apafigurák –, klarinéthang, titokzatos festmények, barlangrajzok, lekerekített, ezereszer elmondott, lecsíszolt élettörténetek vagy épp irodalmi holdséták, révén tapogatóznak a keresett összefüggések és rejtett harmónia után. És itt ez az ironikus-játékos, a homályt és sejtetéseket kedvelő, minduntalan elbizonytalanító, önreflexív egész, a Holdpalota, amely csalóka-ravasz fényével annyi mindenre világít rá, többek közt az elvetélt lehetőségek sorára, mindarra, amit úgy veszítünk el, hogy közben igazából meg sem találtuk. Vagy úgy találunk meg, hogy közben el is veszítjük.
Nagyon jó kis utazás volt ez, tele mindennel, amit egy nyugat felől induló, a Keletet felfedezni vágyó, veszteségekkel és nyereségekkel tele, kalandos utazás nyújthat.

vargarockzsolt>!
Paul Auster: Holdpalota

Ez egy fantasztikus történet egy amerikai srácról (egy kicsit hasonlított Holden Caulfieldra), aki kezdetben igyekszik tönkre tenni a saját életét, és ez már majdnem sikerül is neki, de a válságos pillanatban az író – a véletlen formájában – közbeavatkozik. Én nem haragudtam meg érte, hogy a könyv egyharmadánál nem halt meg a főhős, de innen kezdve kissé gyanakodva figyeltem az eseményeket.
A továbbiakban új szereplő tűnik fel a színen, egy vénember, és a könyv középső harmadában ő a központi figura. Meg kell vallani, ritka undorító karakter volt, biztosan sokáig fogok emlékezni rá.
A fiatal srác és a vénember sorsa összekapcsolódik, és feltárul a múlt is, amely izgalmas, kalandos történetekkel szórakoztat. :)
Aztán a könyv befejező részében felbukkan A Férfi Aki Kalapot Visel. Ez a fickó egy kész szerencsétlenség, de ugyanakkor mégis a szívembe zártam. Gondolkoztam azon is, hogy megváltoztatom a nick nevemet az övére, de inkább mégse.
A könyv végén van egy hosszú menetelés a Csendes-óceánhoz, és egy nagyon romantikus kép zárja a történetet.
Röviden ennyi a könyv, de ez a rövid leírás csak zanza, valójában semmit sem árul el erről a regényről. Ez egy nagyszerű könyv (nem érdekel, hogy a New York trilógia híresebb, azt még szerencsére nem olvastam), csak el kell tudni fogadni a játékosságát, az iróniáját. Valójában a reménytelenségről, a magányról szól, és arról, hogy a sors és a véletlen tehet egy szívességet. Isteni igazságszolgáltatásnak nyoma sincs. A főszereplő tulajdonképpen csak a szerzőnek köszönheti, hogy életben maradt. Ugyanakkor a történet kicsengése mégsem pesszimista, látszik, hogy egy olyan fiatal ember írta, aki élvezte az írást, mindent megtett azért, hogy önmagát és az olvasóit is szórakoztassa – már amennyire ez egy ilyen történet mellett lehetséges.
Ha az olvasó a klasszikus realista regényekkel szemben megszokott elvárásokkal közeledik e műhöz, akkor csalódni fog. Ha viszont nyitott szívvel, és a cselekmény szimbolikusságát és játékosságát elfogadva, akkor emlékezetes olvasmánnyal gazdagodhat.

22 hozzászólás
petibácsi>!
Paul Auster: Holdpalota

Úgy látom, két dologban nagyon jó Auster.
Egyrészt (ami talán a legfontosabb) képes szinte bármiről érdekesen és választékosan írni: ezért van, hogy ez a 470 oldalas, tulajdonképpen egész komótos cselekményű, állandóan tűnődő, filozofálgató regény sehol sem lesz vontatott és unalmas.
Másrészt jól ismeri az olvasók által már megszokott (és valljuk be, kényelmi szempontból néha mégis várva várt) regényszerkezeti megoldásokat, trükköket, fogásokat, a jól bevált csavarintásokat, nézőpontváltásokat, stb. és a lehető legkövetkezetesebben kerüli őket: ezért van, hogy (az elbeszélés sebességének dacára) szinte nincs egy olyan oldala, amin az olvasó biztonságban érezhetné magát, ahol ne állhatna minden (vagyis bármi) a feje tetejére.
Ez a regénye például egy magányos, különc egyetemista nagyvagány széthullásaként indul, aki nem hogy nem hal meg, de a könyv végére (tényleg szinte felfoghatatlanul) még egy nem épp kisstílű családregény főhősévé is avanzsál.
Szóval, ahol katarzist várnál, tuti, hogy elmereng, ahol meg belekényelmesednél a szövegébe, durván kirántja a lábad alól a talajt: történik egy baleset, feltárul egy indíték, valakit utolér a sors keze; motívumok, szálak vesznek a semmibe vagy tűnnek fel.
Teljesen hibátlan. Nagy spíler ez az Auster :)

Morpheus>!
Paul Auster: Holdpalota

Olvastam már néhány könyvet az írótól, vannak közöttük olyanok, amelyek nagyon tetszettek, de azt veszem észre, hogy minél többet olvasok tőle, ez egyre kevésbé igaz. Bár nem tagadom, a bőröm alá tud mászni, ettől még nem lesz kedvenc, inkább félve nyúlok hozzá. Persze a téma korántsem egyszerű, azt hiszem, a történet az „elvesztést” járja körül, amiben ugyan szó esik a pénzről is, de nem ez a lényeg. Elveszíteni saját magunkat, aztán mindenki mást, akiket szeretünk, szeretnek, akikről csak akkor derül ki, hogy nem egészen idegenek ők, amikor (éppen) elveszítjük őket, és amikor semmink, tényleg semmi és senki nem marad, eljutni a végpontig, amiből sarjadhat akár egy új kezdet…

n P>!
Paul Auster: Holdpalota

Még egy ajtó kinyílt. Most már bátrabban olvasom és egyre láthatóbbá válik P.A. A „látható” szó az igazán kifejező ehhez a regényhez. Ajtókat nyit meg magán azzal, hogy beenged az életébe. Úgy teszi ezt, hogy tudja az olvasó – hasonlót lát, kap majd mint eddig, hiszen megint magáról ír – de ezt az érdeklődést magafelé fent tudja tartani. Nem egyszerű dolog ez. Érdekessé, tanulságossá válni az életével mások számára, szinte minden könyve erről szól. Az a nehéz ebben, hogy utána ne bánja meg. Mert amit már leírt, elmondott, az már ott van, olvassák és „ítél a nép”. Ezért is gondolom azt, hogy egy mélyrepülés ez a könyve is. Le visz a semmibe, amikor már nincs miért élni, amikor tenni éppen lehetne még valamit, de már nem számít semmi. Visszautasítani az életben maradás lehetőségét. Lemondani saját magáról, már csak lélegezni, vegetálni. „Teljes napfogyatkozás” – mondja. És milyen jó, hogy a napot nem tudjuk irányítani, hogy ki süt az ha kell. P.A. nagyon ért ahhoz, hogyan keltsen akár lelkiismeretfurdalást is a meg nem tett dolgainkért. De ahhoz is, hogy ez alól felmentsen. Nem kicsinyes, nem bánik szűken a részletek leírásával. Nem színezi és nem színleli az érzéseit. Bátor, és én egyre inkább csodálom ezért. Nem tudom, hogy ezek a dolgok mind megtörténtek-e vele, nem tudom igazak-e, de számomra hitelessé teszi az, hogy a legnagyobb bajban sem magát rakja előtérbe, hanem a másikat. Az elfogadás és nem a beletörődés jellemzi. Nagy különbség. Az egyikben még benne érzem a cselekvés lehetőségét, a másikban már nem. P.A. megtanít látni, megmutatja, hogyan lehet más szemével láthatóvá tenni a világot. Filozófikus regény, sok nyitva hagyott kérdéssel. Mennyiben vagyunk felelősek a saját döntéseinkért, vagy a körülményekre foghatóak az elhibázott lépések? Egyáltalán vannak-e elhibázott lépések? Van-e másokért érzett felelősségünk? Mit kezdünk a véletlenekkel-váratlanokkal? A halálon kívül van-e más, ami megváltoztathatatlan? „Az élet elvetélt lehetőségek sora” – kirakós játék, aminek meg van minden darabja, de nem lehet összerakni. Aztán mégis összeáll a kép. Nem pesszimista regény ezek ellenére sem. Meglátjuk a teljes képet a végén. Én nem számítottam rá, bár tudható volt, hogy mi lesz a „képen”, de utólag tudom, hogy nem lehetett másképp. Ez jó. És kimondja majd a végén, ki tudja hanyadszorra – „ Itt kezdődöm én, mondtam magamban, itt kezdődik az én életem.”

3 hozzászólás
VeronikaNy>!
Paul Auster: Holdpalota

Auster minden könyve szinte ugyanaz a dagonya, de mit tegyek, ha imádok ebben dagonyázni, minden egyes regényét mosolyogva olvasom, és minden regéney kritikátlanul a szívembe lopja magát Ebben is van New York, Columbia egyetem, útkeresés, magány, bölcsész főszereplő.
Marco Stanley Fogg elveszti egyetlen élő rokonát, a nagybátyját, és úgy tűnik, a nagybácsi volt az egyetlen kapocs a külvilághoz, vagyis szépen leválik mindenről, magáról is. Ez egy felnőtté válás története, útkeresés, rengeteg szimbólummal, képletes és valós utazással, sok beszélgetéssel, történettel, vagyis a nihil után jön saját maga felépítése, ezen az úton találkozik pár emberrel, akik hatnak az életére.

GTM P>!
Paul Auster: Holdpalota

Hát nem semmi író ez az Auster! Eddig nem volt szerencsénk egymáshoz, most ismerkedtünk, és engem nagyon behúzott a csőbe. Többszörösen is.

Kezdetben nem értettem, mire ez a nagy népszerűség. Csak olvasom a könyvet, és fanyalgok: élhetetlen, lehetetlen amúgy kedves fiatalember önfeltáró siránkozása. Olvastunk ilyet már sokat. Ráadásul ez nagyon hosszú is! Mi lesz még ebből? Hát az lett, hogy néhány óra múlva már azon csodálkoztam, hogy mitől is ragadt a kezembe a könyv. Most azt gondolom, hogy a nagyon érzékletes, plasztikus leírások és az egészen köznapinak tűnő mégis valami vibráló feszültséget teremtő történetmesélés különös keveréke fogott meg.

Aztán megjelent a színen a bogaras, kiállhatatlan és gusztustalan öregember, aki színt vitt az eddig meglehetősen homogén hangulatot sugárzó történetbe. Megmondom őszintén, én kedveltem az öreget. Bár nem szeretnék mellette ülni, egy ebédlőasztalnál, de így olvasva jókat derültem rajta, szerettem kópéságait.

Majd lassan derengeni kezdett, hogy tulajdonképpen egy családregényt olvasok. Nagy-nagy spirális csavarokkal, különlegesen felborított időszerkezettel. És a magány meg az elhagyatottság regényét. Meg lélektani regényt. Nem is akármilyet! Egy családterapeuta bőven csemegézhetne belőle!

Mert amit nekem mondott ez a regény, az az, hogy miként adják át generációk egymásnak azt az örökséget, amit nem biztos, hogy a DNS hordoz, de ami mégis összeköti a generációkat. Amikor unokák viszik tovább az apák és nagyszülők traumáit, ismétlik meg hibáikat. És nem szabadulnak ettől az örökségtől, csak maguk is csodálkoznak, miként süllyednek akaratuk ellenére az önsorsrontás legmélyebb bugyraiba. És a szabadulás, csak akkor jön el, ha sikerült szembe nézni azzal a múlttal, amit eddig nem is ismertek. Akkor kezdődhet a valódi élet, mert akkor már nem az ősök életét viszik tovább, hanem elkezdhetik a sajátjukat élni.

Azt hiszem engem megbabonázott most ez a könyv. Mindig is volt hajlamom a mitikus gondolkodásra, de Victor bácsi, mintha újra megfertőzött volna vele. Megint minden mindennel összefügg! Minden jel lett körülöttem! Sőt még a következő két könyv is, amit elkezdtem olvasni, ugyanezen téma körül forog. Segítség! Ez most véletlen vagy jelent valamit?

6 hozzászólás
Peónia>!
Paul Auster: Holdpalota

A Holdpalota – a többi Auster regényhez hasonlóan – különös élmény. Tisztában vagyok azzal, hogy ez szinte semmitmondó megállapítás, mégsem tudom megkerülni, mert ugyan sok különös hangulatú művet olvastam már, de nemigen jelentett gondot, hogy értékelésekbe oltva próbáljam megfejteni, miért éreztem annak őket. Auster viszont bonyolult feladványnak tűnik.
A Holdpalotának nemcsak a története amorf, a szereplők maguk is bizonytalanok, mintha a személyiségük burka még minimálisan sem indult volna egészséges csontosodásnak, legalább csak annyira, hogy megtartsa őket. A szereplők között (anya, nagybácsi, barát, a „kalapos úr”, stb.) a főszereplő még egészen fiatal ember, szüksége van a nyitottságra, az alakulásra, a változásra, a fejlődésre, de amikor elérne egy-egy stabilabb szintet, megerősödne az éppen aktuális személyiségfejlődési fokon, azonnal a semmi felé menekül, ideológiákat gyártva vagy anélkül: belevész a leszálló ágba, lehasítja magáról az éppen múlttá váló életciklust. Nem tud tapadni, nem tudja a személyiségét annyira megerősíteni, hogy ne kelljen mindig teljesen újrakezdeni. A többi szereplő is bizonytalan vagy bizarr, ami a túlsó, kompenzációs pontja az előbbinek. Ezt a néhány váratlan fordulattal megspékelt, de összességében lassan pulzáló totális bizonytalanságot kell megtartania Austernek, és ehhez kitűnő eszköz az az atmoszférateremtő és fenntartó erő, ami az erőtlenséget, bizonytalanságot végig megtámasztja a regényben. Keménykötésű energiahálóban tarja meg a szereplők, a történet finom, bizonytalan szövetét. Ettől a kettősségtől érzem Auster regényét különös atmoszférájú műnek.
Mit éreztem tipikusnak, austeresnek ebben a regényben? Nagyon ismeri az író a családi háttér nélküli, ebből adódóan bizonytalan identitású férfi típusát. Nincs ősbizalom, nincs kötelék, nincs támasz, de valójában korlátok sincsenek. Kísérletek vannak, amelyek önmaguk határainak megismerésére irányulnak, de a határok mindig újra elvesznek. És lent a mélyben, a semmi határán újra megtörténik a felbukás a mélyből. Marco Stanly Fogg is -a gyermekkora valós idejében – anyátlanul, apátlanul nő fel. Egy nagybácsi van a kapcsolati palettán, aki fontos számára, és pontosan jelzi, mennyire nélkülözhetetlen lett volna a bizalom, az önbizalom kialakulásához a szeretet, mennyire fontos lett volna a keretrendszer, amit ugyan szét kell feszíteni a kamasz és fiatal férfikorban, no, de ha nincs, akkor akciók sincsenek, csak bizonytalanság. Amikor végre megszeret egy nőt, és esély lenne a tartósabb párkapcsolatra, újra útnak indul a gyermeki személyiségrészének sértődöttségével, kilátástalanságával. A fizikai út az Atlanti-óceán partján ér véget, a személyiségfejlődés lehetősége a végtelenséggel szemben állva kap új esélyt. Kap új esélyt? Ahol az író személyes tapasztalata és a fikció egymásba olvad: van válasz.

Maya>!
Paul Auster: Holdpalota

Senki sem felelős a történtekért; ettől azonban nem kevésbé nehéz elfogadnom, hogy így alakultak a dolgok. A rossz időzítésen múlott az egész. Lekéstük a csatlakozást, hogy úgy mondjam, vakon tapogatóztunk a sötétben. Ott voltunk mind, ahol lennünk kellett, s mégis elkerültük egymást; pedig hajszál híja volt, hogy egy csapásra kikristályosodjon körülöttünk minden. Végső soron erről szól ez az egész történet. Az élet: elvetélt lehetőségek sora. Minden részlet együtt van kezdettől fogva, ott a kirakós játék összes darabja, csak éppen az ember nem tudja összeállítani magának a képet.
Ez a részlet a kedvencem a könyvből. Véletlen, hogy épp ezzel kezdődik a fülszöveg?
Valaki, valahol mindig lekési a csatlakozást. Nem tudjuk összeállítani a képet.
Volt aztán egy másik kedvenc részem, amit úgy olvastam, hogy minden sor után bámultam egy képet: http://www.muut.hu/…
Belső utak, vívódások. Ki a felelős?
A könyv eleje nekem nagyon nehéznek tűnt. Már azt hittem, hogy le kell tegyem. Félretettem, kiolvastam egy tini-lányregényt, utána újra próbálkoztam.
Megérte.
Ekkora csavarokat, csak Agatha Christie képes produkálni.
Mindent újraelemeztem magamban. Auster másik regényét, a New York trilógiát. Magamat. Embertársaimat.
Az ember hajlamos arra, hogy könnyen feladja. Vágyik a szabadságra, a függetlenségre, de ugyanakkor mindig másoktól akar függni: egy társtól, a szüleitől, a családjától, a munkatársaitól. Ha másért nem, hát azért, hogy legyen kit hibáztatni.
Valahol ez a könyv is egy trilógia, több szempontból is.
Találkozás:
– önmagunkkal, felmenőinkkel, szerelmünkkel
– múlt, jelen, jövő
– gyerekkor, ifjúkor, felnőttkor
A cselekmény is három nagy részre tagolható. Az első rész csupa vergődés a világban, vagy még inkább a saját gondolatainkban; a másodikban egy gusztustalan, fura vénember mellett próbáljuk újraértékelni a világot; a harmadikban megtalálunk valamit, de közben elveszítünk mindent.
Egyszer mindenkinek fel kell venni azt a bizonyos bakancsot. Az már rajtunk múlik, vagy a szerencsénken, hogy hányadik pár bakancsunkat vesszük meg, amíg fel merünk pillantani gondolatainkból, a taposómalomból, fel merünk nézni a holdra, el merjük mondani: Itt kezdődöm én, (…) itt kezdődik az én életem.
Ez a könyv nekem sokkal jobban bejött, mint a New York trilógia, de mindenképp jót tett neki, hogy azt hamarabb olvastam. Anélkül, lehet, hogy félbehagytam volna ezt még az elején. Abban addig figyeltek másokat, míg összeomlott a saját életük, már nem tudtuk, ki kit figyel. Itt is szükség volt másokra. De itt a figyelem befele irányult.
Gyakran megfutamodunk az életben. Nem merjük vállalni a kockázatot. Nem merjük kideríteni a dolgok okát. Nem merjük kinyitni, vagy nem értjük meg az üzeneteket a szerencsesütinkből.
Inkább egy időre odacsapódunk valakihez és sodródunk a nyájjal. Azt tesszük, amit a társadalom elfogad, elvár tőlünk.
Mindenki másképp egyforma. A maga módján élhetetlen, mégis túlélő.

Nekem akkor jó egy könyv, ha kérdéseket kezdek megfogalmazni a hatására. De még jobb, ha olyan válaszokat kapok, amihez azt sem tudom, mi volt a kérdés. Ez egy ilyen könyv!


Népszerű idézetek

Dün P>!

Az élet: elvetélt lehetőségek sora. Minden részlet együtt van a kezdettől fogva, ott a kirakós játék összes darabja, csak éppen az ember nem tudja összeállítani magának a képet.

n P>!

Ahogy múlt az idő, megfigyeltem, hogy csak olyankor történnek velem jó dolgok, amikor megszűnök vágyakozni utánuk. És igaznak bizonyult ennek a megfordítása is: a túlzott vágyakozás megakadályozta, hogy hozzájussak annak tárgyához. Ez logikusan következett első axiómámból. Ha egyszer tény, hogy az ember képes vonzani a világot, mi sem nyilvánvalóbb, mint hogy tudja taszítani is. Más szóval csak akkor kaphattam meg, amire szükségem volt, hogyha megszűntem vágyni rá; ha már nem is kellett. Hogy miért is volt ez így, meghaladta az értelmemet, de talán éppen e gondolatmenet felfoghatatlansága nyűgözött le. Ha igényeim kielégítésének alapfeltétele, hogy meg kell feledkeznem róluk, ennek törvényszerű folyománya, hogy semmiféle töprengés, mely helyzetemre vonatkozik, nem vezethet kívánatos eredményre.

77. oldal

6 hozzászólás
n P>!

Mit is látok pontosan? És amit látok, hogyan fejezhetném ki szavakkal? A világgal elsősorban a szemünk közvetítésével lépünk kapcsolatba; azonban addig mit sem mond nekünk, amíg alászállva, az észlelés szavak formájában el nem ér a szánkig. Most kezdtem csak felismerni, micsoda irdatlan nagy távolság ez; milyen hosszú utat kell megtennie valaminek, míg eljut a látványtól a kifejezésig.

147. oldal

petibácsi>!

– Maga álmodozó, fiam, a legrosszabb fajtából. A holdon él; és ahogy a dolgok állnak, úgy érzem, ez soha nem is lesz másképp. Nincsenek ambíciói, fütyül a pénzre, művészi érzéke nulla, egyedül a bölcselkedéshez ért. […]
– Komoly terveim vannak – hazudtam, remélve, hogy ezzel egyszer s mindenkorra lezárjuk a témát. – Felvételi kérelmet adtam be a Columbia Egyetem könyvtár szakára, még télen, és felvettek. Azt hiszem, már említettem. Ősszel kezdődik a tanítás. […]
– Nehezen tudom magát mint könyvtárost elképzelni, Fogg.
– Első hallásra, bevallom, magam is kicsit idegenkedtem. De nem lehetetlen, hogy kiderül: nekem találták ki. A könyvtárak végül is nem ebbe a világba valók. Külön kis világok, a tiszta szellem szentélyei. Ily módon, ha úgy tetszik, akár életem végéig a holdon élhetek.

342. oldal

1 hozzászólás
labe>!

Iszonyú tizennyolc évesnek lenni. Miközben megingathatatlan meggyőződésem volt, hogy minden szempontból érettebb vagyok társaimnál, a legjobb indulattal szólva is legfeljebb más, nyakatekertebb módon voltam gyerek.

31. oldal

csillagka P>!

Életünket esetlegességek, véletlenek sorozata irányítja – nyilatkoztattam ki a tőlem telhető legszabatosabb megfogalmazásban. – Szüntelen küzdünk e véletlen kataklizmák ellen, csak hogy megtartsuk egyensúlyunkat valahogy a világban.

132-133

Futtetenne I>!

Minden halál egyedülálló.

346. oldal (Európa, 1993)

rosa_canina>!

A könyvtárak végül is nem ebbe a világba valók. Külön kis világok, a tiszta szellem szentélyei. Ily módon, ha úgy tetszik, akár életem végéig a holdon élhetek.

256. oldal

Kapcsolódó szócikkek: könyvtár
n P>!

A művészet voltaképpeni célja, fedezte fel, nem szemet gyönyörködtető műtárgyak létrehozása, a megértésnek, a világ birtokbavételének lehetséges módja ez; módja annak, hogy szemlélődve elmélyedjünk a világban, és megtaláljuk benne a magunk helyét. Egy konkrét vászon, bármilyen magas esztétikai minőséget képviseljen egyébként, csak mellékterméke koncentrált erőfeszítésünknek, hogy belehatoljunk a dolgok sűrűjébe, másodlagos magához a folyamathoz képest.

205. oldal

petibácsi>!

Könyörtelen idealizmusomban úgy határoztam: egyetlen tennivalóm nem tenni semmit. Cselekvésem mindenfajta cselekvés nagyvonalú visszautasítása lesz. Ha úgy tetszik esztétikai tétel rangjára emeltem, mintegy civilizált köntösbe öltöztettem nihilizmusomat.

39. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Marco Stanley Fogg

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Mario Puzo: A Keresztapa
Tom Wolfe: Hiúságok máglyája
J. D. Salinger: Rozsban a fogó
Michael Cunningham: Az órák
Bret Easton Ellis: Amerikai psycho
Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei
David Mitchell: Felhőatlasz
Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek
Siri Hustvedt: Amit szerettem
Jennifer Probst: Elhibázott házasság