Az ​orákulum éjszakája 88% 139 csillagozás

Elég könnyen korrumpálni lehet engem azokkal a könyvekkel, amelyekben az írók arról írnak, hogy ők írók és írnak. Mert szeretem, ha egy regény arról szól, amihez szerzője ért – és mihez értene jobban egy író, mint az íráshoz? Jó esetben, persze. Minden másra ott a KMTG. Orr, az amerikai tollforgató majdnem-halálos betegségéből úgy-ahogy felépülvén letelepszik egy kék portugál füzet mellé, hogy kiókumlálja következő regényét, amelynek origójában egy rejtélyes kézirat áll – Auster tehát egy regényben lévő regényről ír regényt. A matrjoska-szerű felépítmény pedig tág teret biztosít, hogy átúszhassunk az egzisztenciális thriller és a metafizikai krimi felségvizeire – Orrt hol Brooklyn utcái, hol regényének mélységei szippantják be, és hogy mikor melyik, az egyre inkább összemosódik. Viszonylag kevés „narratív ballaszt*”, sok misztikus bizonytalanság, szeretem az ilyet.

Öt csillagot csak azért nem adok, mert spoiler

* Ráadásul Auster a „narratív ballaszt” egy részét (szereplők előtörténetét, bizonyos mellékszálakat, stb.) atipikus módon hosszas lábjegyzetek formájában illeszti a szöveghez, egyfelől erősítve a szöveg dokumentum-jellegét, másfelől – talán – ironikusan utal az írás nehézségeire is: hogy lám, Orr, ez a profi regénytechnikus is csak ilyen kacskán képes egybegyúrni ezt a széteső szövegszövedéket.

Azt hiszem, hogy a tizedik Paul Auster kötet táján már „bekötött szemmel” is felismerném az amerikai sztárszerző bármelyik regényét. A helyszín rendszerint New York, a főszereplő egy húszas-harmincas értelmiségi, általában az írással is kacérkodó férfi, aki a sors – vagy inkább Auster szeszélye nyomán – ide-oda vetődik a nagyvárosban, és akinek az életében nagyobb hullámhegyek és -völgyek vannak, mint a legnagyobb és legjobban megtervezett hullámvasúton. És persze, ami a legfőbb: minden oldalon ott van az a fajta posztmodern játékosság és szerteágazó utalásháló, ami szintén a Nobel-várományos író sajátja. Így a nemrégiben újra megjelent Az orákulum éjszakájában ismét azt kaptam, amit eddig: egy igazán fajsúlyos, sokrétegű, ám ezzel együtt is roppant szórakoztató kötetet.

A történet kezdetén a súlyos betegségéből éppen gyógyulófélben lévő, ám így is alkotóválságban szenvedő író, Sidney Orr egy nap betéved egy furcsa papírboltba, ahol első látásra beleszeret egy kék borítós füzetbe, amelybe olyan könnyedséggel tud írni, mint korábban. Az egyik szálon megismerjük a készülő új regényét, amely egy, a sors szeszélye ellen fellázadó férfi kalandjait követi nyomon, melyben olyan vargabetűket vesz a sorsa, hogy az olvasó csak kapkodja a fejét, míg a másikon az író magánéletébe pillanthatunk be, amely korántsem nevezhető egyszerűnek.

Pedig látszólag minden jó irányba halad: az egészsége egyre javul, csinos és önfeláldozó felesége kitart mellette, és mindenben segíti, ösztönzi, éppúgy, ahogy közös barátjuk, Trause, a híres író. Ám valahogy egyre inkább halmozódnak a kérdőjelek, és úgy tűnik, a kék füzetbe írt történet és az Orr által megélt valóság egyre több szálon kapcsolódik egymásba, és egyre kibogozhatatlanabbul hatnak egymásra, hogy néha megkülönböztethetetlenné váljon melyik szinten is tartunk…

Azt persze külön kiemelném, hogy ezekhez a csúszkáló és sokszor egymásba mosódó valóságokhoz különböző zsánerek is társulnak, így kapunk egyszerre krimit, thrillert vagy éppen drámát, valamint ezek a szálak olyan pontossággal is illeszkednek, hogy nehéz eldönteni, hol kezdődik az egyik, és hol végződik a másik. Ráadásul a szövegben megjelenő fiktív könyvek is olyan ötletesek, életteliek, hogy gond nélkül elhisszük, hogy ezek léteznek a valóságban is, és egy könyvtárba besétálva bármikor levehetjük őket a polcról.

Azt hiszem, hogy Az orákulum éjszakája az egyik legtipikusabb és legjobban sikerült Auster-regény. Megvan benne minden, ami a szerzőt jellemzi: pontosan megrajzolt karakterek, az írói lét és az alkotás folyamatának bemutatása (egyszerre játékosan és halálosan komolyan), regény a regényben, önéletrajzi kikacsintások, jó sztori és érzelmek. Egyszerre képes szórakoztatni és olyan témákat bemutatni, mint az élet és halál viszonya, a szerelem és hűség mibenléte, a nagyvárosi élet naposabb és árnyékosabb oldala, és még sok más egyéb. Mit mondjak, engem nem kell sokat győzködni, hogy újabb kötetet vegyek a kezembe az amerikai szerzőtől, az biztos

A több szálon futó történet az olvasó képzeletét megmozgatva kerekedik ki. Úgy gondolom, hogy a felszín alatti történet vagy jelentés sokkal fontosabb és tartalmasabb, mint a felszíni cselekmény. Teljesen magával ragadott a „regény a regényben” koncepció, ami nagy szabadságot ad Paul Austernek.

https://gaboolvas.blogspot.com/2024/01/az-orakulum-ejsz…

Szerintem itt mindenki ismeri az érzést, amit egy új jegyzetfüzet okoz. Amikor csak úgy véletlenül elmész egy papíros mellett, benézel, és meglátsz valami szépen kézbe simuló formátumot, elegáns fedlapot, minőségi papírt (csakis simát, mert vonalasra nem lehet írni), és pontosan tudod, hogy ez a jegyzetfüzet meghatározza, amit írni fogsz bele, mintha nem is te írnád a szöveget, hanem csak előhívnád a füzetben eleve létező sorokat.
Ennek a könyvnek a főhőse író, de súlyos betegségből felépülve egy ideje már nem írt, ám egyszer az egészségügyi sétája során meglát egy Papírpalota nevű különös kis papírüzletet, ahol megvásárol egy bizonyos fajta portugál jegyzetfüzetet. Ebbe azonnal írni kezd, egy különös történetet egy férfiról, egy szerkesztőről, aki csak úgy kisétál a saját életéből, mert csodával határos módon elkerüli őt egy súlyos szerencsétlenség. Ráébred, hogy meg is halhatott volna, ezért spontán indíttatásból vesz egy repülőjegyet az első helyre, ahová épp repülő megy, de azért még magával viszi azt a kéziratot, amelyet nemrég kapott meg.
Az ilyenekért imádom Austert, folyton írókról meg szerkesztőkről ír, akik újabb történeteket írnak és újabb történeteket olvasnak, és a könyvek a könyvekben, amelyek egy könyvben szerepelnek, annyira végtelen alapossággal kidolgozottak és hitelesek, hogy azt gondolom, megtalálhatnám őket a könyvesboltokban, ha elég jól keresném, ha megtalálnám azt a titkos zugot, amit csak a beavatottak ismernek.
Ebben a regényben az írt és olvasott szövegek mintha előrevetítenék a valóságot, és felmerül az örök kérdés: azért történik meg valami, mert leírtuk, vagy azért írtuk le, mert tudtuk, hogy meg fog történni?

Az utolsó Auster olvasmányom, az Utazások a szkriptóriumban nem nyerte el annyira a tetszésemet, ezért ezen javítani akartam. Ez klasszisokkal jobb volt. Alapvetően Auster nem ír soha semmi érdekfeszítőről, a cselekmény mégis fenntartja az érdeklődést, a könyvei számomra letehetetlenek. spoiler A feleség, Grace egyáltalán nem volt szimpatikus. A vége felé van egy csavar, ami teljesen meglepett, nem számítottam rá. Mindenképp érdemes elolvasni, ha valaki egy mesélős, nyugodt könyvre vágyik.

Újabb zseniális regény Auster tollából. Fura, hogy szinte minden művében visszaköszönnek egyes elemek (könyv a könyvben, egy író mint főhős stb.), ezek mégsem teszik egysíkúvá az írásait – ellenkezőleg, inkább egyfajta védjeggyé váltak. Suta hasonlattal, olyan őt olvasni, mint amikor az ember elkezd ragaszkodni egy márkához, mert bevált, mindig ugyanazt az emelt színvonalat hozza, és az ember úgy válik függővé, hogy közben nem veszíti el a minőség iránti igényét. Mert ha ez lehetséges, Auster mindig eggyel magasabbra teszi a lécet, még akkor is, ha az olvasó nem a keletkezésük sorrendjében veszi sorra a könyveit. Imádom, hogy megdolgoztatja az agyamat a szerteágazó történeti szálakkal, ugyanakkor végig lebincsel, és még a lelkemet is képes megérinteni. Auster egy zseni.

Történet a történetben a történeten belül. Paul Austernél mindig találkozhatunk írókkal, regényekkel, nagybácsikkal és reménytelenül lecsúszott helyzetekkel. Ez a könyv lépten-nyomon tartalmaz megrázó fordulatot, elképesztő ötleteket. Ezért volt élmény olvasni. Minél több könyvét elolvasom, annál biztosabb vagyok abban, hogy bármelyik további könyvét választom is ki, az megdöbbentően jó lesz. A Timbuktuval folytatom. Ugyanis nem tudok nem olvasni Paul Austert.

Már megint rájöttem, hogy mennyire szeretem az írókról/írásról szóló könyveket, nem is beszélve az ilyen történet a történetben történeteket. Nem is tudom, hány történet volt itt, de legalább négy réteg biztosan, és kicsi bibliofil lelkem örömujjongásban tört ki a gyönyörűségtől, mert mennyire jó már egy könyvön belül ennyiféle regénybe belekukkantani. Jó dolog ez a posztmodern.
Paul Austert még mindig nagyon szeretem, sőt, egyre jobban, sajnálom is, hogy nem szabadultam el jobban a Könyvhéten és halmoztam az összes, az életműsorozatban eddig megjelent könyvét. Pedig már csak kettő hiányzik. De muszáj volt kemény önmegtartóztatásba fognom a 21. század kiadónál, olyan csábítóak a kiadványaik, különben egy stand után mehettem is volna haza.
Már az első oldalakon beszippantott a történet (az első réteg), mint a nózimat a finoman illatozó lapok. Imádom az író stílusát, annyira könnyen magával ragad, hogy aztán szellemesen sodorjon végig az oldalakon. A szereplők szimpatikusak és érdekesek, szívesen bóklásztam Sidney-vel New York utcáin vagy vesztem el vele a kék portugál füzet lapjai között.
Ó, az a füzet… odavagyok a különleges füzetekről szóló történetekért. Már Denem naplóját is imádtam. Legszívesebben felkeresném a Papírpalotát és én is felszerelkeznék mindenféle színűvel (vajon a többi milyen lehet és kinek kellett az utolsó?), bár a tulajra gyanakvó szemmel pillognék. De azért vennék párat, bármi történjék is, mert annyira jók az ilyen rejtélyes írószerek.
Szóval mindig alig vártam, hogy Sid leüljön írni, olyan kíváncsi voltam, hogy mi fog kisülni belőle, meg egyébként az általa írott történet is érdekes volt. Bár a bezárt szobás rész kikészített, teljesen előjött a klausztrofóbiás énem, és nagyon reménykedtem, hogy nem térünk vissza hozzá.
Grace titka nem lepett meg, valamennyire számítottam is rá, bár csak részben. spoiler
A vége kész derült inkább felhős égből villámcsapás, ugyan lehetett sejteni, hogy valami drámai esemény van készülőben, de erre nem számítottam. Először túl drámainak éreztem, de végül is illett hozzá, és talán Sidnek is szüksége volt rá ahhoz, hogy visszatérjen a valóságba spoiler, és igazán értékelni tudja az életet. Az utolsó sorok pedig igazán reménykeltőek, ráadásul arra ösztönöznek, hogy magunk gondoljuk tovább a történetet. És én imádom továbbgondolni.

Tetszett volna a különböző rétegek jelenléte a könyvben, de túl sok a felvett szál, amelyeket végül is leejt. A befejezése indokulatlanul meseszerű és hatásvadász.

Nekem csalódás volt. Sztorik, sztorik, sztorik. Én imádom a történetmesélést, sokszor azért zavar egy-egy posztmodern, mert hát hol a történet? De ez valahogy öncélúnak tűnt. Persze letehetetlen, ez igaz. És tökjó téma a regény a regényben. De az elvarratlan szálak… bah. A vége pedig kifejezetten melodramatikus. Áhhh…
Persze ettől még Auster az egyik kedvenc íróm. De most egy kicsit szüneteltetem.