Az ​illúziók könyve 102 csillagozás

Paul Auster: Az illúziók könyve Paul Auster: Az illúziók könyve

A regény elbeszélője egy professzor, akinek családja egy légikatasztrófában meghal. Már-már összeroppan és elhajítja magától az életet, amikor véletlenül lát a tévében egy műsort a némafilmről és benne egy ismeretlen komikus végre megnevetteti. Érdeklődés támad benne iránta és könyvet ír róla, egy napon azonban levelet kap a komikus családjától…

A regény újdonsága, hogy a megszokott austeri motívumok mellett filmes eszközökkel is dolgozik. Alapkérdése, hogy élhet valaki egy élethossz alatt több életet, időről időre teljesen hátat fordítva önmagának; hogyan lehet valaki élőhalott, vagyis halott már életében és élő jóval a halála után.

Eredeti megjelenés éve: 2002

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Paul Auster életmű

>!
XXI. Század, Budapest, 2018
328 oldal · ISBN: 9786155759871 · Fordította: Pék Zoltán
>!
XXI. Század, Budapest, 2018
328 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155759864 · Fordította: Pék Zoltán
>!
Európa, Budapest, 2003
300 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630773287 · Fordította: Pék Zoltán

Kedvencelte 20

Most olvassa 7

Várólistára tette 121

Kívánságlistára tette 89

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

>!
gesztenye63 P
Paul Auster: Az illúziók könyve

Második olvasásom volt a szerzőtől. Soványka ismeret ez a gazdag életműből, de máris meggyőződésem, hogy ha lenne is bármi, amit Auster nem tud az írásról, az nyilván csakis valami okkult, tiltott tudás lehet, vagy ha mégsem, akkor olyasvalami, amit nem is érdemes tudni. Persze, ezzel – a köztünk élő kortársak sorában – nincs egyedül. Akkor mégis miért szögez bele a választott könyv az éppen kéznél lévő olvasó alkalmatosságba, és miért olvastatja magát úgy, mint egy könnyed, élvezetesen körömrágós, hiba nélkül való, szórakoztató lektűr.
…mert valljuk be azért, hogy Austerhez nem szükségeltetik defibrillátor, az ő történetei nem ébresztenek dúlt érzelmeket, nem késztetnek tudat alatt végletes lépésekre. Auster csupán leül egy helyre a közeledben, a szemedbe néz és egykedvűen elkezd mesélni. Látszólag olyan dolgokról, amelyek fiktív személyekkel történtek meg, nem létező helyszíneken, elképzelt időben. Majd szépen lassan beenged ezekre a helyekre és apróbb-nagyobb segítséggel ugyan, de hagyja, hogy magadnak képzeld tovább az illúziók, az álmok történetét. Beletelik némi időbe, amire eljutsz a tudásig, hogy mindaz, amit eléd tár, az nem más, mint önmaga. A folytonos küszködés az élettel, a kérdésekkel és tudatlansággal, a sejtésekkel és reményekkel, amik örök, kényszerű zsákutcába hajszolják az érző, gondolkodó embert, ahol nem vár más, csak csalódás, az üres, értelmét/célját vesztett holnapba nézés.
…mert minden csak ismétlődik. A kerék újra csak fordul egyet. Az uroborosz a farkába harap. Ismét csak lepereg majd egy film és az író polcra teszi az új könyvét. De mindeközben nem változik semmi, az emlékek csak gyötörnek tovább, a bűntudat egyfajta egzisztenciális szükségszerűséggé nemesül, a reménytelenség pedig az élet éltető elemévé egyszerűsödik (pedig ő maga mondja ki, hogy a remény élteti).
Úgy vélem, hogy Auster varázslata (ha lehet így fogalmazni vele kapcsolatban) az óhatatlan és észrevétlen azonosulásban rejlik. Abban, hogy amíg róla olvasunk, az ő személyes érzéseiben vájkálunk, az ő fejével próbálunk gondolkodni, akaratlanul is átcsúszunk egy olyan szellemlétbe, amelyben már önmagunkat boncoljuk és rádöbbenünk, hogy minden velünk történik, minden kérdés, nyűg és dráma a sajátunk, és mi vagyunk, akik soha nem találjuk majd meg a megoldást, de mégis velünk kezdődik majd az egész történet elölről.
Illúziók, álmok, remény és a kissé túlhúzott fatalitás regénye ez, és a végén valóban csak egy paraszthajszál választja el a lektűrösen tökéletes lekerekítéstől (ez persze csalódás). Mindazonáltal tagadhatatlan Auster zsenialitása.

9 hozzászólás
>!
giggs85 P
Paul Auster: Az illúziók könyve

Így, az év végére nyugodt szívvel leírhatom, hogy 2018 legjobb és legjelentősebb könyvének Paul Auster legutóbbi regényét, a 4 3 2 1-et tartom, ami tökéletes tablója volt a ’60-as évek Amerikájának, és ami méltó koronája az évek óta Nobel-esélyes alkotó eddigi életművének. Miután befejeztem ezt a monstrumot, megfogadtam, hogy ha már a 21. Század Kiadó belefogott az Auster életműkiadásba, akkor én bizony az összes darabot el fogom olvasni a világszerte ismert írótól. Az első áldozatom pedig Az illúziók könyve lett.

Ebben a kötetben Auster újra ugyanaz az alkotó, akit már a 4 3 2 1 előtt megismertem. Vesz egy érdekes alapötletet, pár jól megrajzolt és eredeti figurát, majd egyik lehetetlen helyzetből a másikba veti őket, miközben életüket furcsa, groteszk és szinte a hihetetlenség határát súroló véletlenek irányítják, melyek újra csak a valóság képlékeny voltára hívják fel a figyelmet, és arra, hogy Auster világában – ahogy a valóságban is – gyakorlatilag minden megtörténhet.

A történet elején, az egyetemen tanító narrátorunkat súlyos veszteség éri: egy repülőgép-balesetben elveszíti szeretett feleségét és két gyermekét, hogy aztán súlyos depresszióba és alkoholizmusba süllyedjen. Egy véletlennek hála azonban (egy évtizedekkel azelőtt forgatott burleszkfilm hosszú idő után újra megnevetteti) fénysugár jelenik meg az alagút végén, hogy ezt követve és a film fél évszázada eltűnt szereplője nyomába eredve nemcsak saját nyomorúságából lábaljon ki, de egy nem mindennapi kaland részesévé is váljon.

Ha már a nyomozás célkeresztjében álló személy is színész, nem csoda, ha a mű középpontjába is a filmek, a filmkészítés és az elbeszélőnk filmezéssel kapcsolatos gondolatai kerülnek, vagy ha a szöveg is szinte mozgóképes megoldásokkal operál. A narráció során szinte magunk előtt láthatjuk a jeleneteket, vágásokat, kamerabeállításokat; sőt egész filmek szöveges leiratát is megkapjuk, ami persze igen egyedi, különös, ám annál jobban működő technika.

Az olvasás során meglepődtem, hogy Auster hányszor tudja elsütni a rá jellemző kliséket – mint a krimiszerű nyomozás, eltitkolt bűntények, titkos kéziratok stb. – úgy, hogy ettől még nem válik a regény egyetlen sora sem önismétlővé, unalmassá, kiszámíthatóvá, és a szerző végig le tudja kötni, és meg tudja lepni az olvasóit a valóságtól néha némileg elrugaszkodott, ám mindig kifogástalanul működő fordulataival. Ráadásul úgy tudja a végére az olvasó szívét összeszorítani és úgy tud komoly lételméleti kérdéseket felvetni, hogy közben egy pillanatra sem válik sem giccsessé, sem erőltetetté.

Auster ebben a művében ismét elveszejti és elringatja az olvasóit a rejtélyek tengerében, miközben egyre nyílnak a párhuzamok a könyvbéli valóság és a képzelet, a különböző időkben futó sorsok, vagy az élet, illetve a különböző filmes és irodalmi alkotások között. Amikor minden rejtély, a kirakós minden darabja a helyére kerül, megint megbizonyosodhatunk arról, hogy a New York-i szerző nem csak az egyik legjobb kortárs szerző, de az egyik legszórakoztatóbb is. Még szerencse, hogy ilyen ipari tempóban jelennek meg az új kötetei, és én még jó párat nem is olvastam közülük. Azt hiszem, hogy 2019 Auster éve (is) lesz nemcsak számomra, de még sokak számára is.

3 hozzászólás
>!
Ákos_Tóth IP
Paul Auster: Az illúziók könyve

Könyvről könyvre vegyesebbek az érzéseim Austerrel kapcsolatban. A fickó tele van ötletekkel, jobbnál jobb témákkal, ugyanakkor mintha egyre szűkebb béklyók közé szorulna, komfortzónát kialakítva részben maga, részben az olvasói számára, ami kiszámíthatóvá, bizonyos szempontból repetitívvé, és végső soron hatásvadásszá teszi a könyveit. Ha vissza akarnék hivatkozni a Brooklyni balgaságok kapcsán írt értékelésemre: mintha nem tudna kimozdulni a négyésfélcsillagos kategóriából, sőt, esetünkben még sikerült lejjebb is pozicionálnia magát – de mindent csak sorjában.

Nekem első blikkre úgy tűnt, Az illúziók könyve lesz az eddigi legnagyobb dobása: a téma rendkívül vonzó, a megvalósításnak is bőven van létjogosultsága. Két, adott ponton találkozó szálon fut a történet, ezek közül az egyik a romantikus múltba, a némafilmek, a flapper világába visz minket vissza, a másik pedig a közismert austeri játéktérre, a modern Amerika értelmiségi környezetébe. Az indítás is remek – különösen például a második fejezet komplett filmleírása, amiben egy sosem létező némafilm pereg le lelki szemeink előtt. Mégis, minél mélyebbre megyünk a történetben, annál valószerűtlenebbé, banálisabbá, hovatovább olykor idegesítővé válik a cselekmény.
Ott van először is Hector, aki a kötet feléig megbabonázza a képzeletünket. Érdeklődünk iránta, feszülten várjuk életének fordulatait, csakhogy a nagyon is komoly vintage bűnügyi dráma nagyjából félúton elveszti a lendületét – spoiler, – ezzel pedig Auster eléri, hogy hősébe vetett hitünket is elveszítsük, mielőtt még egy újabb fordulattal – spoiler – megint érdekes helyzetbe taszítaná őt.
Ha Hector kalandja önálló regény lenne kerettörténet nélkül, el tudnám fogadni ezt a kiegyensúlyozatlanságot, de ott volt még a David Zimmer történetszál…

…ami viszont annyira, de annyira austeri! Ismeritek az érzést, amikor egy írót olvasva az a benyomásotok támad, hogy miközben látszólag ismeri és érti a világ működését, valójában folyamatosan egy szűk kis belső univerzumban forgolódik, amiből nem akarja kiléptetni sem magát, sem regényeinek főhőseit? Úgy két évvel ezelőtt Benedict Wells egyik könyve kapcsán írtam ugyanerről az érzetről: Wells rengeteg tragédiát és drámát sűrített bele az És véget ér a magány című művébe, de hiába írt árvaságról, drogfüggőségről, széthullott testvéri kötelékekről, mindig sütött a szövegéből, hogy egy fiatal svájci bölcsész tartózkodó szemszögéből, egy bögre forrócsoki mellől követi és formálja az eseményeket. Austernél másodjára érzem ugyanezt, csak az ő táptalaja az amerikai felső-középosztálybeli értelmiség miliője, és mindegy, miről ír, mindig erről a platformról néz lefelé – a számára egyre homályosabb mélységbe. Ez nagyon jól látszik a sztori közepén, amikor Hector úgy próbálja szigorúan megbüntetni magát, hogy beáll kétkezi munkásnak: egy halas pultot tölt fel már kora reggel, utána pedig éjjeliőr lesz egy gyárban. Milyen kegyetlen önostorozás! A protagonista olyanná válik, mint egy átlagos amerikai – hát hová vezet majd ez?! És végül itt van David Zimmer – egy családját elveszítő irodalomprofesszor, egy igazi Auster-féle nemisolyankisember, aki nyakig ül az önsajnálatban és a gyászban, mégis elég egy viharos, őrült, alkoholgőzös éjszaka, hogy szerelembe essen. Nem nagy túlzás, hogy rajta jellemábrázolás tekintetében egy kiemelkedően jóra sikerült Nora Roberts regény hasonszőrű főhőse is simán túlnőhetne.
Zimmer számomra azért is vált rémesen idegesítő elemmé, mert miatta kezdtem gyanakodni, hogy Auster talán nem is érti olyan jól ezt a világot. Három könyvet olvastam eddig tőle, amikben sorjáztak a tragédiák, szerepelt már bennük hajléktalan költő, tropára ment házasságok, elhunyt feleségek, tönkrementnek vélt és valóban tönkrement életek, és mégis minden kötetét úgy tettem le, hogy azok szépek, jók, kellemesek, szórakoztatók voltak. Nem tudtam őket komolyan venni, csúnyán szólva és utólag felismerve, nem hittem el Austernek ezeket a drámai élethelyzeteket, és most már biztos vagyok benne, hogy a történetei nagyon szépen és igényesen megírt, okosan felépített, ízlésesen hatásvadász, direkt szépirodalmi beállítottságú olvasókat megcélzó lektűrök. Nem többek, és nem is kevesebbek…

Megjegyezném kitérőként, hogy bár a kiadó Auster-szériája szerintem az egyik legszebb most futó könyvsorozat a piacon, ez az epizód több sebből is vérzett. Kicsoda például a hátlapi szövegben említett Hans Zimmer?
A szöveg nagy részében a párbeszédeknél nem használnak gondolatjelet, kivéve körülbelül két-három oldalt a kötet második harmadában, ahol viszont kivételesen gondolatjelekkel követik egymást a különböző szereplők szájába adott mondatok. Ugyancsak ezen a tájon a fordító mintha belezavarodna a tördeletlen folyószövegbe kényszerített párbeszédekbe, és egy bekezdésen belül kétszer-háromszor is felcseréli Norát és Almát, holott eltérő idősíkban és helyszínen szerepelnek a történetben.

Magasról indult, nem süllyedt tragikusan mélyre, és bár várom a folytatásokat, a szerző ázsiója ezúttal bizony nem nőtt a szememben.

>!
XXI. Század, Budapest, 2018
328 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155759864 · Fordította: Pék Zoltán
>!
Bélabá P
Paul Auster: Az illúziók könyve

Ez a töredékek könyve, a fájdalmak és a félig elfelejtett álmok gyűjteménye

A regény tele van illúzióval mégis olyan élethű és filmszerű mintha valós történetet mesélne el. Ez az egészben a legzseniálisabb. Auster úgy ír, amit nehéz letenni, de az emberben ott motoszkál, hogy tördelje az olvasást és ne egyfolytában olvasson. Olyan mesteri, hogy minden részletét ki kell élvezni. Nem is tudom, hova fokozható ez a hatás, ami az elmúlt hetekben ért az író könyvei jóvoltából. Hogy lehet objektíven értékelni, ha egyik könyve erősebb, mint a másik és ezt nem látja előre az olvasó? Félek, hogy pl a 4 3 2 1 is félelmetesen jó lesz, de nem adhatok rá hatost. :) Igazság szerint le kéne csillagoznom a New York trilógiát mivel ez a regény gördülékenyebb még olvasmányosabb volt, de nem teszem. A pillanatnyi érzelmeimre hagyatkozom. Nyilván az Illúziók könyve is jeles (4,8). Simán lehetne belőle sikeres film, ha már úgyis a filmekről szól… Úgy tűnik, 2019 Auster-év lesz nálam!

7 hozzászólás
>!
n P
Paul Auster: Az illúziók könyve

Ez is jó volt.
                                                                                            

Egy nem megszokott értékelés:

Könyvtárunkban az összes Paul Auster (12) és Philip Roth (16) könyvet – szinte egyszerre – legalább is, egymás után olvastam el. Néha, nem is tudtam pontosan melyiket is olvasom. Vannak közös pontjaik, élményeik.
Egy kis összegzést gondoltam át róluk az éjjel, ha már úgy sem fogok ilyen könnyen hozzá jutni a „maradékhoz”.
Mind a két író általában saját magáról ír, az identitás keresés az egyik témájuk, a hova tartozás és az élettel való számvetés. P. A.-t könnyebb olvasni, de mondatai, szavai mélyebbek, közelebb vannak hozzám. P.R. viszont, többet árul el magáról, nyitottabb és az ő életének fordulataiba többet szól bele az akkori politikai és gazdasági helyzet. Erről a véleményét nem is rejti véka alá. Zsidó származásából inkább P.R -nak volt gondja és az ő visszaemlékezései részletesebbek, többet enged bepillantani a „nagy családba”, gyerekorra. P.A. érzelmi kötődéseit erősebbnek éreztem. A nőkről mind a ketten szívesen, sokat és szépen írnak.P.R. anyjával való kapcsolata jobban befolyásolta későbbi szerelmi életét. Mind a ketten (azt kell, hogy mondjam) szexuálisan túlfűtöttek és nem riadnak meg az aktusok részletes leírásától sem. Ez nem baj, bár néha belepirultam vagy épp ellenkezőleg, megzavarták az álmaimat. P.A talán kevésbé szókimondó mint P.R., de az obszcén szavak használata jellemző rájuk. P. R. könyvei vastagabbak, de a könyvek betűtípusait szerettem, gyorsan olvashatóak.
P.A.-ban nem csalódtam egyszer sem, P.R.-ben csak a Nemezisnél.
P.A. (bele)szerettem jobban, de P.R. előtt viszont megemelem a nem létező kalapomat.
Erre jutottam az éjszaka…

4 hozzászólás
>!
Arcturus
Paul Auster: Az illúziók könyve

Reggelente, amikor felkelek, a macskáim mindig felkelnek velem. Néha dülöngélnek, olyan álmosak, de akkor is megvárják, amíg elindulok. Úgy szoktam elköszönni tőlük, hogy jók legyetek, és ha minden jól megy, délután/este találkozunk. Aztán persze ki tudja, tényleg így lesz-e. Remélem, igen. És bár azt mondom, hogy „ha minden jól megy”, valójában nem gondolom komolyan, hogy ne menne jól. Pedig bármi történhet. Oké, repülővel nem valószínű, hogy egy átlagos hétköznap lezuhanok, de számtalan jármű hajthat át rajtam, vagy lehetek épp rosszul – halálosan rosszul – is bármikor. De mint tudjuk, balesetek csak másokkal történnek.

Mi az élet és mi a halál? Mi a különbség a kettő között? Élhet-e, aki már meghalt, és lehet-e valójában halott, aki még él? Egyáltalán: miért élünk? Mi az az egyéni cél vagy ok, ami úgy érezzük, hogy befolyásolja az egész életünket? Mi lenne az, amit ha elveszítenénk, már nem lenne értelme az életünknek? Van ilyen? Ezeket a kérdéseket járja körbe és boncolgatja Auster ebben a könyvében. Hogy igaza van-e, azt nem tudom. De mint mindig, a gondolatmenete nagyon sokszínű és magával ragadó.

Mindig félve veszek kézbe egy Auster-könyvet, pedig az előző hárommal is bizonyította már, hogy igen, ő nekem (is) ír. Nagyon sok író nem nekem ír. Egyszerűen vagy a stílusuk nem az én világom, pedig a történeteik (legalábbis egy részük) tetszene (ilyen Martin és King is pl.), vagy pedig a témáik sem érdekelnek, nemhogy a stílusuk. Auster, noha posztmodern író, teljes mértékben nekem ír. Kevés ilyen van, és nagyon jónak kell lenni ahhoz, hogy egy posztmodern mű nekem tetsszen. Mármint nyilván csak az én mércémmel jónak. A túlságosan elvont dolgokat sosem szerettem. Ő az elvontságot és a hitelességet olyan mesterien vegyíti, hogy egy hamisítatlan, megismételhetetlen austeri világ elevenedhessen meg a könyvek lapjain.

https://kulturpara.blog.hu/2019/03/10/a_felig_elfelejte…

>!
vargarockzsolt P
Paul Auster: Az illúziók könyve

Mese felnőtteknek. Játék.

Paul Auster jó író, kitalált szereplői fiktív élettörténeteit ügyesen meséli el.
A könyv kapcsán lehetne morfondírozni, hogy mennyire igaz, amit Auster ír és sugall az ember személyiségének változtathatóságáról vagy állandóságáról, a sorsról és a véletlen szerepéről, a bűnről és a büntetésről, az irodalom és filmművészet jelentéséről-jelentőségéről, de akkor túl komolyan vennénk ezt az igényes lektűrt.

Ezúttal kissé kívülállóként figyeltem a cselekmény fantasztikus és melodramatikus fordulatait, ezért ez a regény nem kerül a kedvenceim közé.
(A fekete-fehér némafilmekről nagyon okos, bár nem túl eredeti eszmefuttatások vannak benne – ezeket én is pont úgy érzem és gondolom. :) )

>!
krlany I+SMP
Paul Auster: Az illúziók könyve

Nos, én még nem vagyok Auster rajongó. A New York trilógia felcsigázott, ez meg leütött. Vegyesek az érzéseim, de izgat a fazon.
Remek atmoszférateremtés a sok aprólékossággal, amely már-már az unalom határáig téved, de mégsem, inkább csak megágyaz a történéseknek. Érdekes ötletek, izgalmas megoldások… és itt is, fura motivációk az embereknél… szerintem ilyenek a világban nincsenek, csak Auster-ben belül… de hát pont emiatt izgat a csávó… mert megfejthetetlen számomra, és folyton folyvást meglep, meghökkent… de másik oldalról meg épp emiatt a fura motivációk miatt nem tudok a szereplőivel azonosulni, ami miatt, ha a helyszínbe, atmoszférába be is lépek, a szereplőit kívülről nézem, mert a lelkük idegen számomra… fél lábbal itt, fél lábbal ott, valahol félúton két világ közt maradtam (ami meg annyira nem jó nekem). spoiler
Persze ez nem von le semmit Auster zsenialitásából, ez csak annyit jelent, hogy van, olyan kötete, amit személy szerint nekem írt, és van, olyan is, amit nem. Ez például annak ellenére, hogy jó könyv, az utóbbi… de reményeim szerint van még olyan írása, ami hozzám szól, úgyhogy meg fogom keresni.

2 hozzászólás
>!
Teetee
Paul Auster: Az illúziók könyve

Az egyik legjobb dolog, ami történhetett velem, az Auster-életműsorozat kiadása. Mr. Austerre ugyanis mindig lehet számítani, ha az ember olyan igazi belefeledkezős könyvet akar olvasni. Olyan képtelen helyzeteket talál ki, amelyek a regényben mégis működnek és teljességgel hitelesek.
Az illúziók könyve például tele van szappanoperákba illő fordulatokkal és sorstragédiákkal, mégsem válik giccsessé, patetikussá vagy hatásvadásszá, és most éppen azon gondolkozom, hogy vajon mivel tudja ezt elérni az író.
A regény főhőse egy egyetemi tanár, aki repülőbalesetben elveszíti a családját. Érthető módon magába fordul, begubózik, de egyszer lát egy részletet egy némafilmből, ami megnevetteti, és akkor elhatározza, hogy az adott színész, bizonyos Hector Mann minden filmjét megnézi.
Mann-nak nincs sok filmje, mert fiatalon nyoma veszett, vélhetően meghalt, de a főhőst annyira lenyűgözik a filmek, hogy ír egy könyvet Mannról – aztán kap egy levelet, amelyből az derül ki, hogy talán Mann mégis él…
Most tényleg úgy érzem, ha felsorolnám ennek a történetnek a fordulatait, mondjuk a Facebookon, és indítanék egy szavazást, hogy vajon ezek az események a) a Dallasban vagy más hasonló sorozatban; b) egy akár az irodalmi Nobel várományosaként is emlegetett posztmodern amerikai író regényében szerepelnek-e, nem biztos, hogy a nagy többség helyesen tudna válaszolni.
Ebből pedig mi következik? Hát a kedvenc tételem: sosem a történet számít, hanem az, hogy hogyan van megírva.

1 hozzászólás
>!
Dr_Benway
Paul Auster: Az illúziók könyve

Paul Auster a történetmesélés egyik legnagyobb mestere. Ezt minden könyve után megállapítom, de elég régen olvastam már tőle ahhoz, hogy most üdítően hasson a felismerés. Az illúziók könyvében ráadásul minden benne van ami miatt ő az egyik kedvenc íróm. Főhősünk a családja tragikus elvesztése után szinte az őrület határára jut a gyászban, minden kapcsolatát elveszítve a társadalommal és a külvilággal. Ekkor lát a tévében egy régi némafilmet, s úgy dönt nyomába ered a szerző munkásságának, majd egy napon rejtélyes levelet kap, melyben meghívja magához a rég halottnak hitt némafilmrendező. Itt kezdődik a fordulatokban gazdag történet Paul Auster kedvenc témáival, mint a véletlen szerepe az ember sorsában, a személyiség törékenysége, vagy az egyén elidegenedése a nagyvárosban. Mindez szürreális „filmes” betétekkel teletűzdelve egy olvasmányos és megható történetbe ágyazva. Öt csillag, mint minden könyve, dehát elfogult vagyok, na.


Népszerű idézetek

>!
szadrienn P

Óriási élmény volt, életem egyik fordulópontja.
Valaki beléd szeretett.
Nem, valaki adott nekem egy könyvet.

128. oldal

>!
szadrienn P

Kifelé úgy látszott, Hector Mann filmjeit tanulmányozom tudományos alapossággal, ám valójában magát a koncentrálást igyekeztem elsajátítani, azt gyakoroltam, hogyan tudok csak egyvalamire gondolni és semmi másra. Monomániás élet volt, de nem tudtam másképp élni, különben szétmorzsolódom.

35. oldal

7 hozzászólás
>!
Cheril

Nem az a lényeg, milyen jól tudjuk elkerülni a bajt, hanem hogy miként boldogulunk vele, ha már megesett.

38. oldal

2 hozzászólás
>!
saribo

Várd a váratlant, tartja a mondás, csakhogy ha a váratlan már megtörtént, az utolsó dolog, amit az ember vár, hogy megtörténik még egyszer.

97. oldal (Európa, 2003)

>!
Lara

…a világ illúzió, melyet naponta újra kell álmodni.

59. oldal

>!
ede

Les moments de crise produisent un redoublement de vie chez les hommes. – A válságos pillanatok megkétszerezik az ember életerejét. Vagy egy kicsit talán terjengősebben: Az ember csak akkor kezd igazán élni, ha sarokba szorítják.

226. oldal

>!
Cheril

Ha meg akarom menteni az életemet, a lehető legközelebb kell kerülnöm ahhoz, hogy elpusztítsam magam.

150. oldal

>!
csillagka P

Egyből szerelembe estek, mondta. Ha nem vigyázunk, velünk is ez történik.
Ezek a szavak is segíthettek – hogy ne féljek annyira, hogy ne engedjek a belső széthullásnak –, ugyanakkor milyen találó, hogy éppen az esik szerepel igeként abban a két mondatban, mely életem történetének elmúlt három évét összefoglalja. Egy repülő leesik az égből, és minden utas szörnyethal. Egy nő szerelembe esik egy férfival, a férfi a nővel, s miközben repülőgépük lefelé ereszkedik, egyetlen pillanatra sem gondolnak a halálra.

190

>!
ede

Főnevekkel és mozdíthatatlan tárgyakkal teli szoba volt.

179. oldal

>!
paoloni

(…) apránként kezdtem olyannak látni magamat, amilyen vagyok. Mások magukban hordják az emberi mivoltukat, nekem az arcomra van írva. Ez a különbség köztem és mindenki más közt. Nem rejthetem el, ki vagyok. Ahányszor csak valaki rám néz, egyenesen a lelkembe lát. Nem voltam csúnya lány, ezt tudtam, de tudtam azt is, hogy örök életemben ez a bíbor folt határoz majd meg. Semmi értelme megszabadulni tőle. Életem központi eleme, és azt kívánni, hogy tűnjön el, olyan, mintha a saját halálomat kívánnám. (…) Tudom, mire gondolnak az emberek. Csak rájuk kell néznem, megfigyelni, hogyan reagálnak, amikor meglátják az arcom bal felét, és meg tudom mondani, bízhatok-e bennük vagy sem. Ez a lelkük mércéje, és ha keményen igyekszem, beléjük látok és megtudom, kik ők. Tizenhat-tizenhét éves koromra olyan tökéletesen rájuk tudtam hangolódni, akár egy hangvilla.

130. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Bódy Gábor: Egybegyűjtött filmművészeti írások 1.
Pier Paolo Pasolini: Utcakölykök
Morsányi Bernadett: A sehány éves kisfiú és más (unalmas) történetek
Császár István: Fotográfiák
Alexander Ahndoril: A rendező
Lovas Ildikó: A kis kavics
Ingmar Bergman: Fanny és Alexander
Kovács András Bálint – Szilágyi Ákos: Tarkovszkij
Michelangelo Antonioni: Egy sosemvolt szerelem krónikája
Andrew László: Minden (kép-)kocka egy Rembrandt