Az ​illúziók könyve 89% 178 csillagozás

Második olvasásom volt a szerzőtől. Soványka ismeret ez a gazdag életműből, de máris meggyőződésem, hogy ha lenne is bármi, amit Auster nem tud az írásról, az nyilván csakis valami okkult, tiltott tudás lehet, vagy ha mégsem, akkor olyasvalami, amit nem is érdemes tudni. Persze, ezzel – a köztünk élő kortársak sorában – nincs egyedül. Akkor mégis miért szögez bele a választott könyv az éppen kéznél lévő olvasó alkalmatosságba, és miért olvastatja magát úgy, mint egy könnyed, élvezetesen körömrágós, hiba nélkül való, szórakoztató lektűr.
…mert valljuk be azért, hogy Austerhez nem szükségeltetik defibrillátor, az ő történetei nem ébresztenek dúlt érzelmeket, nem késztetnek tudat alatt végletes lépésekre. Auster csupán leül egy helyre a közeledben, a szemedbe néz és egykedvűen elkezd mesélni. Látszólag olyan dolgokról, amelyek fiktív személyekkel történtek meg, nem létező helyszíneken, elképzelt időben. Majd szépen lassan beenged ezekre a helyekre és apróbb-nagyobb segítséggel ugyan, de hagyja, hogy magadnak képzeld tovább az illúziók, az álmok történetét. Beletelik némi időbe, amire eljutsz a tudásig, hogy mindaz, amit eléd tár, az nem más, mint önmaga. A folytonos küszködés az élettel, a kérdésekkel és tudatlansággal, a sejtésekkel és reményekkel, amik örök, kényszerű zsákutcába hajszolják az érző, gondolkodó embert, ahol nem vár más, csak csalódás, az üres, értelmét/célját vesztett holnapba nézés.
…mert minden csak ismétlődik. A kerék újra csak fordul egyet. Az uroborosz a farkába harap. Ismét csak lepereg majd egy film és az író polcra teszi az új könyvét. De mindeközben nem változik semmi, az emlékek csak gyötörnek tovább, a bűntudat egyfajta egzisztenciális szükségszerűséggé nemesül, a reménytelenség pedig az élet éltető elemévé egyszerűsödik (pedig ő maga mondja ki, hogy a remény élteti).
Úgy vélem, hogy Auster varázslata (ha lehet így fogalmazni vele kapcsolatban) az óhatatlan és észrevétlen azonosulásban rejlik. Abban, hogy amíg róla olvasunk, az ő személyes érzéseiben vájkálunk, az ő fejével próbálunk gondolkodni, akaratlanul is átcsúszunk egy olyan szellemlétbe, amelyben már önmagunkat boncoljuk és rádöbbenünk, hogy minden velünk történik, minden kérdés, nyűg és dráma a sajátunk, és mi vagyunk, akik soha nem találjuk majd meg a megoldást, de mégis velünk kezdődik majd az egész történet elölről.
Illúziók, álmok, remény és a kissé túlhúzott fatalitás regénye ez, és a végén valóban csak egy paraszthajszál választja el a lektűrösen tökéletes lekerekítéstől (ez persze csalódás). Mindazonáltal tagadhatatlan Auster zsenialitása.

Így, az év végére nyugodt szívvel leírhatom, hogy 2018 legjobb és legjelentősebb könyvének Paul Auster legutóbbi regényét, a 4 3 2 1-et tartom, ami tökéletes tablója volt a ’60-as évek Amerikájának, és ami méltó koronája az évek óta Nobel-esélyes alkotó eddigi életművének. Miután befejeztem ezt a monstrumot, megfogadtam, hogy ha már a 21. Század Kiadó belefogott az Auster életműkiadásba, akkor én bizony az összes darabot el fogom olvasni a világszerte ismert írótól. Az első áldozatom pedig Az illúziók könyve lett.

Ebben a kötetben Auster újra ugyanaz az alkotó, akit már a 4 3 2 1 előtt megismertem. Vesz egy érdekes alapötletet, pár jól megrajzolt és eredeti figurát, majd egyik lehetetlen helyzetből a másikba veti őket, miközben életüket furcsa, groteszk és szinte a hihetetlenség határát súroló véletlenek irányítják, melyek újra csak a valóság képlékeny voltára hívják fel a figyelmet, és arra, hogy Auster világában – ahogy a valóságban is – gyakorlatilag minden megtörténhet.

A történet elején, az egyetemen tanító narrátorunkat súlyos veszteség éri: egy repülőgép-balesetben elveszíti szeretett feleségét és két gyermekét, hogy aztán súlyos depresszióba és alkoholizmusba süllyedjen. Egy véletlennek hála azonban (egy évtizedekkel azelőtt forgatott burleszkfilm hosszú idő után újra megnevetteti) fénysugár jelenik meg az alagút végén, hogy ezt követve és a film fél évszázada eltűnt szereplője nyomába eredve nemcsak saját nyomorúságából lábaljon ki, de egy nem mindennapi kaland részesévé is váljon.

Ha már a nyomozás célkeresztjében álló személy is színész, nem csoda, ha a mű középpontjába is a filmek, a filmkészítés és az elbeszélőnk filmezéssel kapcsolatos gondolatai kerülnek, vagy ha a szöveg is szinte mozgóképes megoldásokkal operál. A narráció során szinte magunk előtt láthatjuk a jeleneteket, vágásokat, kamerabeállításokat; sőt egész filmek szöveges leiratát is megkapjuk, ami persze igen egyedi, különös, ám annál jobban működő technika.

Az olvasás során meglepődtem, hogy Auster hányszor tudja elsütni a rá jellemző kliséket – mint a krimiszerű nyomozás, eltitkolt bűntények, titkos kéziratok stb. – úgy, hogy ettől még nem válik a regény egyetlen sora sem önismétlővé, unalmassá, kiszámíthatóvá, és a szerző végig le tudja kötni, és meg tudja lepni az olvasóit a valóságtól néha némileg elrugaszkodott, ám mindig kifogástalanul működő fordulataival. Ráadásul úgy tudja a végére az olvasó szívét összeszorítani és úgy tud komoly lételméleti kérdéseket felvetni, hogy közben egy pillanatra sem válik sem giccsessé, sem erőltetetté.

Auster ebben a művében ismét elveszejti és elringatja az olvasóit a rejtélyek tengerében, miközben egyre nyílnak a párhuzamok a könyvbéli valóság és a képzelet, a különböző időkben futó sorsok, vagy az élet, illetve a különböző filmes és irodalmi alkotások között. Amikor minden rejtély, a kirakós minden darabja a helyére kerül, megint megbizonyosodhatunk arról, hogy a New York-i szerző nem csak az egyik legjobb kortárs szerző, de az egyik legszórakoztatóbb is. Még szerencse, hogy ilyen ipari tempóban jelennek meg az új kötetei, és én még jó párat nem is olvastam közülük. Azt hiszem, hogy 2019 Auster éve (is) lesz nemcsak számomra, de még sokak számára is.

Ez a töredékek könyve, a fájdalmak és a félig elfelejtett álmok gyűjteménye

A regény tele van illúzióval mégis olyan élethű és filmszerű mintha valós történetet mesélne el. Ez az egészben a legzseniálisabb. Auster úgy ír, amit nehéz letenni, de az emberben ott motoszkál, hogy tördelje az olvasást és ne egyfolytában olvasson. Olyan mesteri, hogy minden részletét ki kell élvezni. Nem is tudom, hova fokozható ez a hatás, ami az elmúlt hetekben ért az író könyvei jóvoltából. Hogy lehet objektíven értékelni, ha egyik könyve erősebb, mint a másik és ezt nem látja előre az olvasó? Félek, hogy pl a 4 3 2 1 is félelmetesen jó lesz, de nem adhatok rá hatost. :) Igazság szerint le kéne csillagoznom a New York trilógiát mivel ez a regény gördülékenyebb még olvasmányosabb volt, de nem teszem. A pillanatnyi érzelmeimre hagyatkozom. Nyilván az Illúziók könyve is jeles (4,8). Simán lehetne belőle sikeres film, ha már úgyis a filmekről szól… Úgy tűnik, 2019 Auster-év lesz nálam!

Akartam valamit olvasni Austertől, az irodalmi Nobel várományosától, és az „ezredfordulós amerikai regény megújítójától”. Átrágtam magam pár könyv fülszövegén, majd erre az érdekes karakterekben hemzsegő Illúziók könyvére tettem a voksomat. Mellesleg szerepel az 1001 könyv listán is, így már tűkön ülve vártam, mikor szabadul fel rá időm.

Az első tanulság, amit le kellett vonnom, igen egyszerű: Auster, mint amerikai író, amerikai íróként ír. Van egyfajta gördülékenység, ami az általam eddig olvasott összes angolszász szöveggyárosnál megtalálható. Se nem tömör, se nem lírai, de egész jól folyik.

A második: hiába említik a Nobelt a hátoldalon, Az illúziók könyve velejéig ponyva.

A történetben minden főbb szereplő gyönyörű –, de legalább vonzó –, szerethető (negatív tulajdonságaik kizárólag a kemény életben gyökereznek), és tehetséges (valamiben, amit sikeresen kibontakozhatna, ha nem kereszteznék balszerencsék az útját). Nem nagy baj, ha elkalandozik a olvasó figyelme, mert a csavarokat utólag megmagyarázzák, és a népmesénél mágikusabb fordulatokat/egybeeséseket egy kis szoftpornóval ellensúlyozzák. A legkomolyabb kilengés egy hölgy, Alma, aki jól néz ki, de van egy folt az arcán. Ebből olvassa ki főhősünk a lelkét. És egy spoiler: spoiler. Kár, hogy a fülszöveg ennek az ellenkezőjéről próbált meggyőzni.

Nagy váltás egy Sátántangó után, és önkéntelenül húzza magával a kérdést, hogy melyik a helyes út, legyünk poppyk sok olvasóval, vagy az apokalipszis mesterei, ám nagyrészt csak a nevünket olvassák?

Mert ebben a könyvben lebegnek a gondok. Megjelenik a Bűn és a Bűnhődés (eskü!), a lelki fájdalmak – szegény Hector, szegény Professzor úr! –, de súlyuk annyi van, mint egy vidám tavaszi szellőnek. Néha szomorkodok, néhol csettintek a nyelvemmel „Hát igen! Ilyen az élet, bubikáim!”, aztán véget ér a fejezet, és zavartalanul folytathatom az aktuális dolgaimat. A monológok, drámai helyzetek egyre hiteltelenebbek, a karakterek pedig kiteljesedés helyett stagnálnak, vagy összerogynak. spoiler

Számomra a legnagyobb csalódás, hogy valódi mondanivalót (ami elég vékony, és súlytalan) Auster a cselekmény szerkezetével szeretné kompenzálni, azonban ez olcsóvá teszi az összképet. spoiler

Szerintem Az Illúziók könyve egy felszínes könyv, ami egy komoly alkotás látszatát akarja kelteni (a könyvhöz hű meta zárás). Ennek ellenére –, ha felhagyunk a fülszöveg keltette elvárásokkal – egy gördülékenyen megírt, szórakoztató írás.

Ez is jó volt.
                                                                                            

Egy nem megszokott értékelés:

Könyvtárunkban az összes Paul Auster (12) és Philip Roth (16) könyvet – szinte egyszerre – legalább is, egymás után olvastam el. Néha, nem is tudtam pontosan melyiket is olvasom. Vannak közös pontjaik, élményeik.
Egy kis összegzést gondoltam át róluk az éjjel, ha már úgy sem fogok ilyen könnyen hozzá jutni a „maradékhoz”.
Mind a két író általában saját magáról ír, az identitás keresés az egyik témájuk, a hova tartozás és az élettel való számvetés. P. A.-t könnyebb olvasni, de mondatai, szavai mélyebbek, közelebb vannak hozzám. P.R. viszont, többet árul el magáról, nyitottabb és az ő életének fordulataiba többet szól bele az akkori politikai és gazdasági helyzet. Erről a véleményét nem is rejti véka alá. Zsidó származásából inkább P.R -nak volt gondja és az ő visszaemlékezései részletesebbek, többet enged bepillantani a „nagy családba”, gyerekorra. P.A. érzelmi kötődéseit erősebbnek éreztem. A nőkről mind a ketten szívesen, sokat és szépen írnak.P.R. anyjával való kapcsolata jobban befolyásolta későbbi szerelmi életét. Mind a ketten (azt kell, hogy mondjam) szexuálisan túlfűtöttek és nem riadnak meg az aktusok részletes leírásától sem. Ez nem baj, bár néha belepirultam vagy épp ellenkezőleg, megzavarták az álmaimat. P.A talán kevésbé szókimondó mint P.R., de az obszcén szavak használata jellemző rájuk. P. R. könyvei vastagabbak, de a könyvek betűtípusait szerettem, gyorsan olvashatóak.
P.A.-ban nem csalódtam egyszer sem, P.R.-ben csak a Nemezisnél.
P.A. (bele)szerettem jobban, de P.R. előtt viszont megemelem a nem létező kalapomat.
Erre jutottam az éjszaka…

Ez volt a 4. könyvem Austertől a történetmesélés mesterétől. Ezúttal is fiktív szereplők fiktív, már – már hihetetlen élettörténetét követhetjük nyomon. A történet szálai a múltban és a jelenben is kuszán gomolyognak, mígnem egy ponton valami különös véletlen folytán keresztezik egymást és ezáltal gyökeres változást hoznak létre a másik életében. A történet középpontjában ezúttal a filmek, ráadásul a némafilmek világa áll, amely számomra eddig egy teljesen ismeretlen terep volt. Auster a tőle megszokott módon remek arányérzékkel adagolja a történet egyes darabjait, mindvégig fenntartva az olvasó érdeklődését. Az alaptörténet mellé kapunk egy kis nyomozást és rejtélyt, szerelmet és tragédiát, miközben az író szinte észrevétlenül elmélkedik a valóság és az illúzió mibenlétéről, az elmúlásról és a halál feldolgozásáról, valamint a lelkiismeret kérdésköréről. Egy újabb lebilincselő olvasmány a krimi, a lektűr és a szépirodalom határán. Örülök, hogy Auster ilyen termékeny író, így még sok regénye és remélhetőleg jó olvasmányélmény vár rám.

Mese felnőtteknek. Játék.

Paul Auster jó író, kitalált szereplői fiktív élettörténeteit ügyesen meséli el.
A könyv kapcsán lehetne morfondírozni, hogy mennyire igaz, amit Auster ír és sugall az ember személyiségének változtathatóságáról vagy állandóságáról, a sorsról és a véletlen szerepéről, a bűnről és a büntetésről, az irodalom és filmművészet jelentéséről-jelentőségéről, de akkor túl komolyan vennénk ezt az igényes lektűrt.

Ezúttal kissé kívülállóként figyeltem a cselekmény fantasztikus és melodramatikus fordulatait, ezért ez a regény nem kerül a kedvenceim közé.
(A fekete-fehér némafilmekről nagyon okos, bár nem túl eredeti eszmefuttatások vannak benne – ezeket én is pont úgy érzem és gondolom. :) )

Nos, én még nem vagyok Auster rajongó. A New York trilógia felcsigázott, ez meg leütött. Vegyesek az érzéseim, de izgat a fazon.
Remek atmoszférateremtés a sok aprólékossággal, amely már-már az unalom határáig téved, de mégsem, inkább csak megágyaz a történéseknek. Érdekes ötletek, izgalmas megoldások… és itt is, fura motivációk az embereknél… szerintem ilyenek a világban nincsenek, csak Auster-ben belül… de hát pont emiatt izgat a csávó… mert megfejthetetlen számomra, és folyton folyvást meglep, meghökkent… de másik oldalról meg épp emiatt a fura motivációk miatt nem tudok a szereplőivel azonosulni, ami miatt, ha a helyszínbe, atmoszférába be is lépek, a szereplőit kívülről nézem, mert a lelkük idegen számomra… fél lábbal itt, fél lábbal ott, valahol félúton két világ közt maradtam (ami meg annyira nem jó nekem). spoiler
Persze ez nem von le semmit Auster zsenialitásából, ez csak annyit jelent, hogy van, olyan kötete, amit személy szerint nekem írt, és van, olyan is, amit nem. Ez például annak ellenére, hogy jó könyv, az utóbbi… de reményeim szerint van még olyan írása, ami hozzám szól, úgyhogy meg fogom keresni.

Az egyik legjobb dolog, ami történhetett velem, az Auster-életműsorozat kiadása. Mr. Austerre ugyanis mindig lehet számítani, ha az ember olyan igazi belefeledkezős könyvet akar olvasni. Olyan képtelen helyzeteket talál ki, amelyek a regényben mégis működnek és teljességgel hitelesek.
Az illúziók könyve például tele van szappanoperákba illő fordulatokkal és sorstragédiákkal, mégsem válik giccsessé, patetikussá vagy hatásvadásszá, és most éppen azon gondolkozom, hogy vajon mivel tudja ezt elérni az író.
A regény főhőse egy egyetemi tanár, aki repülőbalesetben elveszíti a családját. Érthető módon magába fordul, begubózik, de egyszer lát egy részletet egy némafilmből, ami megnevetteti, és akkor elhatározza, hogy az adott színész, bizonyos Hector Mann minden filmjét megnézi.
Mann-nak nincs sok filmje, mert fiatalon nyoma veszett, vélhetően meghalt, de a főhőst annyira lenyűgözik a filmek, hogy ír egy könyvet Mannról – aztán kap egy levelet, amelyből az derül ki, hogy talán Mann mégis él…
Most tényleg úgy érzem, ha felsorolnám ennek a történetnek a fordulatait, mondjuk a Facebookon, és indítanék egy szavazást, hogy vajon ezek az események a) a Dallasban vagy más hasonló sorozatban; b) egy akár az irodalmi Nobel várományosaként is emlegetett posztmodern amerikai író regényében szerepelnek-e, nem biztos, hogy a nagy többség helyesen tudna válaszolni.
Ebből pedig mi következik? Hát a kedvenc tételem: sosem a történet számít, hanem az, hogy hogyan van megírva.

Annyira hamisítatlan Auster! Zimmer irodalmat tanít egy egyetemen és egy tragédiát követően a sok pia után inkább kutatásba fojtja bánatát, egy évtizedekkel ezelőtt nyomtalanul eltűnt komikus soványka életművét formázza könyvvé. Igen, a regény a regényben szál is előkerül, sőt, van benne bűntény, családi tragédiák, minden, amivel Auster dolgozik, de hát ő ugyanazokból a hozzávalókból mindig mást készít, és mindig jól. Két ember, az író Zimmer, és a színész Mann élete rezonál egymásra, nemcsak az a kérdés, van-e élet a halál előtt, hanem hogy hány élet, hány újrakezdés lehet? Lehet-e újrakezdeni tiszta lappal, és szőnyeg alá söpörni a bűntudatot?
Hector Mann alakja annyira életszerű, hogy rákerestem, mert meg akartam nézni a filmjeit :) Sajnos nem létezik, nem is létezett, csak egy olyan albumot találtam, amelynek a dalait az Mann kitalált figurája ihlette. Mert Auster még a némafilmekről is úgy ír, hogy meg akarom nézni azokat.