A ​véletlen zenéje 86% 121 csillagozás

Amerika. Néha olyan távol van tőlem, mint egy idegen bolygó. A gyökértelenség teljes üressége és szabadsága.
Az elején úgy éreztem, semmi közöm ehhez a könyvhöz. Valaki örököl kétszázezer dollárt. Céltalan és értelmetlen száguldásba kezd. Találkozik egy szerencsejátékossal. Feltesz mindent egy lapra, és veszít. Az egész olyan, mint egy abszurd dráma. Létező helyszínek és beazonosítható kor, mégis, mintha kiszakadt volna térből és időből.
Aztán a másik pólus. A nehéz kövek, a múlt súlyának fogságában.
Amikor befejeztem, örültem, hogy nincs közöm hozzá.
Nagyon kemény könyv, az egyszerű cselekmény mögött tele mély, filozofikus tartalmakkal, de engem végtelenül lehangolt.

„Szeretnéd hinni, hogy a dolgoknak valamilyen rejtett céljuk van. Igyekszel meggyőzni magad arról, hogy mindennek oka van, ami a világban történik. Mindegy minek nevezzük, istennek, szerencsének vagy harmóniának: ugyanez a képtelen marhaság húzódik meg mindegyik mögött. Az ember mindent elkövet, hogy elsumákolja a tényeket, csak hogy ne legyen kénytelen szemtől szembe nézni azzal, hogyan működnek igazából a dolgok.”

Úristen, de szerettem ezt a könyvet! Ritkán kenyerem a túllelkesedés, mert átlátszónak, hamisnak hathat, ám most nem tudok ellenállni a rajongás késztetésének. Szerelmes lettem Paul Auster iráskészségébe.

Paul Auster: A véletlen zenéje c. regénye velőtrázóan amerikai szöveg, nyílt bepillantás egy tőlünk oly távol álló életstílusra, filozófiára. Mégis azt mondom: közeli, fényes, eredeti, imádni való. Könnyednek tűnő, pergő írás, kissé groteszk, halványan abszurd. Bár történésekben nem bővelkedik, mégis viszi magával az olvasót. A szabadságról szól és arról, hogy korlátlan megélésének korlátai vannak, és olykor végzetes következményei. Meglepő módon azt adta nekem, amit a mai krimikből, thrillerekből annyira fájón hiányolok. Azt a baljós, sötét sugallatot, a homályos sejtetést, a kétes hangulatot, amikor a zsigereidben érzed, hogy valami történni fog. Hogy valami borzalmas fog történni hamarosan és fordítod egymás után az oldalakat, mert várod, hogy lesújtson a tiló.

A főhős, Jim Nashe tűzoltóként dolgozik, amíg egy napon váratlanul nagyobb összegű örökséghez nem jut, és ez alapjaiban rengeti meg az életét. Felmond a munkahelyén, beül az autójába és nekivág az Államok úttalan útjainak, egymaga. Később, mikor már fogytán a pénze, a sors kerekei működésbe lépnek. A kezdő profi pókerjátékos, Jack Pozzi csúnyán összeverve és kifosztva vánszorog az út szélén, amikor Nashe rátalál és segít rajta. A véletlen a háttérben azonban tovább munkál, és egy balul elsült pókerjátszmát követően mindketten két szeszélyes, látszólag ártalmatlan milliomos csapdájába kerülnek. Tartozásuk fejében falat kell építeniük egy régi rom összehordott, ormótlan köveiből.

Valójában rendíthetetlenül hátborzongató történet. Kettejük ellentétes felfogásából kiviláglik az élet sokszínűsége, a rabszolgaság és a szabadság relatív fogalmai. Az önként vállalt rabság így válik bizonyos szinten szabadsággá, és az esztelen szabadság így torkollik rettenetes rabságba. Mindeközben Auster mesterien keveri a lapjait, és hatalmas hozzáértéssel kelti a feszültséget. Hol ereszt, hol meghúz, és ettől garantáltan kő hízik a gyomrodba.

A befejezés szó szerint és átvitt értelemben véve is egy váratlan, tébolyodott száguldás. Ugyanakkor a teljesség és a semmi tökéletes egyidejű megélése. Úgy üt, mint a lengőajtó: nem számítasz rá. Az élet szinfóniája ez, valóban, a véletlen zenéje. A szabad akarat, a tudatos tettek és a sors szeszélyének kusza kavarodása. Mindenre többféle válasz létezik, aszerint, ki hogyan látja. Rövidsége ellenére nagyon mélyen belemegy az emberi lét legalapvetőbb dilemmáiba, elvont kérdésköreibe. A mögöttes tartalom feszes, csattanós, velős mondanivalójával kibogozhatatlan gondolatok áramába taszítja az olvasót. Zavart kelt, válaszok nélkül hagy, mégis felkavaró, frenetikus, félelmetes és lehengerlő stílusban beszél az életről, annak értelméről és értelmetlenségéről. Páratlan remekműnek tartom, számomra feltétlenül kultuszkönyv lett. Imádom!

Eredeti bejegyzés a blogomban:
https://tisztalappalavilagban.blogspot.com/2021/07/paul…

„Hetekig szinte semmit sem olvasott. Azután egy éjszaka, november vége táján kezébe vette William Faulkner egyik könyvét (A hang és a téboly-t), találomra felütötte, és egy mondat közepén a következő szavakra esett a pillantása: „…míg aztán egyszer puszta undorában mindent egyetlen vak kártyalapra tesz fel…””

Halljuk-e zenélni a véletlent? És ha igen, káoszba fullad vagy dallamos marad? Auster alap kérdése, hogy mennyiben múlik egy élet a véletlenen, hogyan irányítja a sorsodat az, ha nem te irányítasz? Nem is csodálkozom már ezen a többedik regény után, sőt, mindig várom.

A legkiélezettebb helyzet pedig, ahol a véletlenek, a szerencse és a szerencsétlenség a leginkább találkozik, a kártya. A regény is e köré épül, egy pókerjátszma köré, ahol a főszerelőink megmutathatnak valamit. Auster pedig megmutathatja a saját gördülékeny stílusában, hogy a teljesen nincstelen embernek olyan szűkösek a lehetőségei, hogy a gondolatai is beszűkülnek, és mindent fel kell tennie egy lapra. Vagy nem kell?

Mi az, amit én irányítok, és ha nem én irányítom, akkor a véletlen? Ha én fogadom el a véletlen irányítását, az is véletlen? Érezhető talán, hogy ez a regény most nem ütött nagyot, kicsit azt éreztem hogy, hé Mr. Auster, tud ennél jobbat is! Ujjgyakorlatnak tűnt, leleményes volt ugyan, és kerekedett is a szemem sokszor, főleg az elborulás kötelező fázisain átmenő főszereplőnkön, de ennyi. És annak ellenére, hogy az agyamat nem mozgatta ez most meg, szórakozásnak tökéletes volt – én még mindig és töretlenül imádom Auster stílusát.

Kitartó rajongóknak és lelkes érdeklődőknek ajánlom. :)

Ahogyan a cím ígéri, valóban a véletlenek, a szerencse, vagy a sors zenél a sorok között. Most, hogy már a 2. könyvet olvastam PA-től, bátran mondom, hogy szeretem olvasni. Olyan, mintha levelet olvasnék egy közeli ismerősömtől. Közvetlen stílusú, gördülékeny, mégis tartja a feszültséget.
Történetünk hőse Jim, egy tűzoltó, akit felesége elhagyott, kislányát pedig nővérére bízza. Azonban apja után kisebb vagyont örököl, de az ölébe hullott pénzzel nem nagyon tud mit kezdeni. Céltalan autóútján stoppoló fiatalembert vesz fel, aztán belesodródnak egy furcsa kártya partiban. Ettől a ponttól kezdődik igazán az érdekes eseménysor. Bár egyes történéseket előre sejtettem, lehetett következtetni, azért okozott bőven meglepetést is.
Szerettem a merengéseket, a filozófiát, át tudtam érezni a bizonytalanságot, a csendes sors-elfogadás érzését. Azt a részt különösen be tudtam fogadni, amikor az érdektelenség, kiábrándultság, kiégés tüneteit mutatta Jim, mert olykor shubokban nálam is szokott jelentkezni. Úgy tűnik kedvenccé válik szép lassan PA.

Mostanában megint vészesen fogyatkozik az olvasásra fordítható időm. Ilyenkor próbálok „biztos” élményre menni… Auster regényeit mindig nyugodtan veszem le a polcról, mert általában hozzák az élményt. A véletlen zenéje viszont nem szólalt meg bennem. A szabadság igénye, illúziója és a korlátok megkerülhetetlen nehezéke az irodalom egyik rendszeresen felbukkanó témája. Erről már csak akkor érdemes írni, ha olvasóként azt érzem, a téma megkerülhetetlen volt az író számára. Auster mintha ujjgyakorlatként kezelte volna ezt a kérdést. Persze ötlet, meglepetés ebben a műben is csillant, de ez nekem most nem volt elég.

Meghökkentő történet, mégis végig izgalmas. Miközben kilátástalanság és céltalanság a történet kezdete, furcsa csapdába jutás változtatja meg az életszemléletet. Érdekes lélektani folyamatokat kísérhetünk figyelemmel, ahogy változnak a feltételek. Összetartozás, felelősség vállalás, indulatok váltakoznak. Közben a sors megállíthatatlanul pereg a véletlenek pedig részét képezik..

Kilenc Auster-regény után már úgy éreztem, hogy pontosan tudom, mire számíthatok az írótól, és részben meg is kaptam, fel lehet fedezni a szokásos receptet, de azért ez a gyengébb művei közé tartozik. Engem legalábbis messze nem nyűgözött le úgy mint pl. a New York trilógia vagy az Orákulum éjszakája_.

Az a legfőbb bajom, hogy engem rettenetesen nyomasztott a második fele. Tudom, tudom, pont ez a lényeg, mit vártam, de onnantól kezdve, hogy beléptek Stone és Flower házába, majd elkezdődött a végtelenül hosszú és unalmas pókerparti, már-már kafkai volt a hangulat. És én nem szeretem Kafkát. Ráadásul eleve van egy fura könyv-klausztrofóbiám, ami alatt azt értem, hogy nagyon nem bírom, ha a főszereplő valahova be van zárva / csapdába esik/ egy lélekvesztőn hánykolódik a tengeren, szóval bármi olyan helyzetbe kerül, ahonnan nincs kiút. Rendkívül rossz hatással volt az amúgy is kissé zilált hangulatomra, úgyhogy még szerencse, hogy ezzel párhuzamosan léleksimogató verseket is olvastam.

Szóval én nem is bántam, hogy olyan soká jutottunk el a fülszövegben taglalt eseménysorozatig. Egyébként is úgy érzem, hogy nagy narratív jelentősége van a hosszú felvezetésnek, mert az elején megtapasztaljuk Nashe-sel a teljes szabadságot és függetlenséget, és még ha (szokás szerint) kezd is kicsúszni a lába alól a talaj, mire találkozik Pozzival, akkor sem számítana az ember ekkora pálfordulásra. Jaj, borzasztó volt ez a falépítés, és annyira tudtam, hogy meg fogják szívni spoiler

A befejezés engem nem akasztott ki, végig ott lebegett a levegőben, éreztem, hogy ez lesz, és nem is tudtam volna másfajta lezárást elképzelni. Oké, tudtam volna, de nagyon benne volt abban, ahogy Auster szőtte a szálakat. spoiler Ráadásul a kezdésre is szépen reflektált.

És muszáj lelkesednem egy kicsit a XXI. Század kiadó csodás életműsorozatáért, mert imádom a designt, olyan szépek és egységesek. Mellesleg simogatni is remek érzés, szeretem a borítók tapintását. Remélem, hogy megjelenik majd náluk Auster minden könyve, mert imádok gyönyörködni benne, milyen szépen mutatnak a polcomon.

Csak annyit tudok így elsőre mondani, hogy óriási volt! Auster végig olyan feszültséget teremtett, amit mostanában nem éreztem egyetlen hasonló műfajú regénynél sem. A véletlen zenéje valóban Amerika, egy hamisítatlan, de sokszor nagyon is kegyetlen Amerika.

A cím itt tényleg sokat sejtet. Ez a regény a véletlenek kompozíciója, mely ráébreszti az olvasót, hogy életünk és szerencsénk nem mindig a mi kezünkben van.
Tetszett az alapkoncepció, mely szerint Nashe egy halom pénzt örököl, és rögtön neki is vág a világnak. Már itt előjön ez a tipikus amerikai életérzés: a sok pénz, majd a több hónapos autókázás keresztül-kasul az országon. A szabadság szele lengi körül ezt az időszakot, és Nashe ezzel a „széllel” próbálja elsöpörtetni, elfújatni magánéleti, elsősorban családi problémáit. Persze itt az olvasó eldöntheti, ez mennyire is sikerül neki.

Az ember sokszor nem is gondol bele, hogy egy-egy ártatlan pillanat gyökeresen megváltoztathatja az életét, éppúgy, mint egy meggondolatlan, elhamarkodott cselekedet. A történet során Jack Pozzi, a szerencsejátékos, kártyás kapja ezt a szerepet. Számomra onnantól kezdett feszült lenni a hangulat, amikor megérkeztek a két milliomos birtokára. Ez a feszültség pedig egészen az utolsó mondatig fokozatosan emelkedett.

Tetszett a szimbólumrendszer is, amit a „büntetésként” kiszabott munka, valamint a felépítendő fal is jelképezett. A regény nagyon szemléletesen bemutatta, mennyire alacsonyan van az ember tűrőképessége, és ennek igazából nincs is tudatában, egészen addig, amíg ki nem esik a komfortzónájából.
A konfliktusokat csak tetézi, hogy Nashe és Pozzi két teljesen eltérő személyiség, teljesen különbözik az életről, munkáról, becsületről alkotott nézetük.

Amikor a két főhős még nagyobb adósságba keveredik – még ha többé-kevésbé önhibájukon kívül, vagy pontosabban meggondolatlanságuk miatt is történik – válaszút elé érkeznek, ahonnan nincs visszaút, és mely megpecsételi mindkettejük sorsát. Auster itt nagyon ügyesen több ajtót is kinyit, de talán az olvasó számára legvalószínűtlenebben megy be.
A végén a bosszú – és itt most nem is akarom elspoilerezni, hogy milyen és ki(k) ellen irányuló – ott lebeg Nashe szemei előtt, de a véletlen zenéje ismét felcseng.

Nekem a vége kicsit meglepő volt, és hogy őszinte legyek, még mindig ezen gondolkodom. A miérteken. Mellesleg számomra amolyan Sons of Anarchy érzés támadt a befejezést követően. Fel lehetett tenni ott is, itt is a kérdést, mi a megfelelő (ki)út, miként lehetne helyesen cselekedni.
Tetszett a történet, a karakterek, és azok kidolgozottsága, a környezet, valamint az író stílusa is. A véletlen zenéje egy zseniális regény, és az eddig olvasott legjobb Auster mű. Az egyszerűnek tűnő történet mögött komoly gondolatok rejtőzködnek, rengeteg válaszra éhező kérdés, nyitásra és zárásra váró ajtók. Szembe kell nézni a múlttal, mely a jelen tollával megrajzolja a jövőt.

Nekem akkor is tetszett volna ez a könyv, ha arról szól, hogy ez a Jim Nashe nevű pasas keresztül-kasul utazza Amerikát és közben mindenféle emberekkel találkozik és furcsa kalandokba keveredik. Nos, nem ez történt, de a furcsa jelző mindenképp jellemző a történetre. Jim és Pozzi kettőse, a játék kiszámíthatatlansága és annak következményei vezetik el őket olyan utakra, ahonnan nem biztos, hogy van menekülés. Ez az Auster mű nekem kellemes kikapcsolódás volt.

Remek Auster-hangulat, és micsoda szürreális pszicho-thriller keveredik a végére. (Azért ezt a thriller-dolgot nem kell olyan komolyan venni, de a feszültség az nagyon ott van.) Ráadásul mindig is úgy gondoltam, h sok közös van Murakami Harukiban és Austerben, de még sosem éreztem ennyire a párhuzamot, mint ebben a könyvében.