A ​magány feltalálása 54 csillagozás

Paul Auster: A magány feltalálása

Először jelenik meg magyarul Auster életművének kulcsdarabja. Emlékek az elbeszélő apjáról, aztán az apává válás kihívása és mélységei.
Minden köteténél inkább A magány feltalálása testesíti meg Paul Auster művészetének kikerülhetetlen forrását. A láthatatlan ember portréja és Az emlékezet könyve két tükörszöveg, amelyekből a New York trilógia és a többi sikerkönyv alkotójának portréja és családi viszonyainak intim feltárása bontakozik ki.
Az apját gyászoló fiú egy üresen tátongó családi album mellett az alakmásai közt eltűnő apa trükkfotójára lel, és valami ennél is borzongatóbbra: egy százéves fotográfiára, melynek közepéből kitéptek egy darabot. A hasadás vizsgálata során egy családi tragédia krónikája elevenedik meg.
„Napról napra halad, teszi a dolgát. Csak az előtte álló életről álmodik. És ekkor az történik, hogy halál van. Az emberből feltör egy kis sóhaj, összeroskad székében, és az már a halál.”

Eredeti megjelenés éve: 1982

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Paul Auster életmű Európa, XXI. Század

>!
XXI. Század, Budapest, 2022
254 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635682584 · Fordította: Hegyi Pál
>!
XXI. Század, Budapest, 2022
256 oldal · ISBN: 9789635682591 · Fordította: Hegyi Pál

Enciklopédia 11

Szereplők népszerűség szerint

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij · Samuel Beckett


Kedvencelte 3

Most olvassa 6

Várólistára tette 43

Kívánságlistára tette 41


Kiemelt értékelések

Nikolett_Kapocsi P>!
Paul Auster: A magány feltalálása

Magány. Mennyi mindent jelenthet ez a szó, amely összeköti ennek a kisregénynek a két történetét.

Az első részben, az Egy láthatatlan ember portréjában Auster a nemrég elhunyt apjának állít emléket.

Az egyes szám első személyű elbeszélésben az apa halála után néhány héttel a magára maradt fiú megpróbálja papírra vetni apja életének történetét, hogy ne tűnjön el nyom nélkül földi élete. Azonban úgy tűnik, hogy ez szinte lehetetlen vállalkozás. Hogy lehet megírni valakinek az élettörténetét, aki valójában soha nem volt jelen nemcsak a családja, de a saját életében sem? Aki már a halála előtt több évtizeddel láthatatlanná vált mindannyiuk számára.

Auster őszinte keserűséggel mesél arról a hiányról és apa utáni vágyról, amely az egész gyermekkorát és fiatal felnőttkorát áthatotta.

Egy régi fénykép nyomán elindult múltidézés úgy tűnik, hogy némi magyarázatul szolgálhat az apa viselkedésére. A régi levelekből kiindulva felfedezett családi tragédia generációkon átívelő nyomasztó árnya mögött egy egészen más férfi alakja bontakozik ki előtte. Rádöbben, hogy valójában csak apja körvonalait ismerte és az egyetlen lehetőség az emlékek megőrzésére, ha az eltűnt idő nyomába ered és leír mindent, mielőtt még örökre elveszne.

Ezzel az önként vállalt döntéssel viszont óhatatlanul ő is belép a magány világába, hiszen az írás a legmagányosabb tevékenységek egyike.

És ezen a ponton el is érkeztünk a kötet második részéhez Az emlékezés könyvéhez, amelyben már tetten érhetőek a hamisítatlan „austeri” stílusjegyek.

Ebben a részben rengeteg irodalmi utaláson keresztül – bibliai Jónás, vagy Pinokkió története – vissza-visszatérő elmélkedéseket olvashatunk az írói hivatásról, a véletlenek összjátékáról, az élet eseményeinek rendjéről, annak folytonos körforgásról és az elmúlásról.

Az író itt áttér az egyes szám harmadik személyű elbeszélésmódra, hogy kissé eltávolodva önmagától „objektívebben” tudja megragadni a történetet. Főszereplőnk A. , aki most a saját apaságára koncentrál. Mivel nemrég elveszítette apját, így ő már nem tud többé fiú lenni, de vajon jó apa tud-e lenni? Főként annak fényében, hogy a válása következtében csak ritkán találkozik az alig három éves fiával, Daniellel. Minden korábbi szándékától eltérően tovább fogja vinni a családi mintát? Ő is ugyanúgy csak egy hiány lesz a fia életében, ahogy az apja volt az övében?

Számomra rendkívül megterhelő volt olvasni ezt a második részt annak a tragédiának az ismeretében, amely nemrégiben az író fiával és annak alig 10 hónapos kislányával történt. Így még markánsabban jelentkeztek ez a kérdések, amelyekre nincsenek, nem is lehetnek válaszok.

Nagyon örülök, hogy negyven évvel az eredeti megjelenést követően magyarul is megjelent A magány feltalálása, amely kétségkívül az író életművének origóját jelenti.

2 hozzászólás
giggs85>!
Paul Auster: A magány feltalálása

https://szeged.hu/cikk/egy-vilagklasszis-elso-nyomai-ba…

Azt hiszem, nagyon sokan örülnek annak, hogy a hosszú évek óta tartó Paul Auster-életműkiadás végre elérkezett arra a pontra, amikor eljutottunk egy olyan, magyarul korábban nem olvasható kötetig, mint amilyen A magány feltalálása, amely az évek óta Nobel-esélyes kultszerző pályakezdő korszakából, egészen pontosan 1982-ből származik.

Ez a 350 oldalas kötet két, egymással több ponton is kapcsolódó kisregényt tartalmaz, amelyek egyszerre jelentenek kulcsot a későbbi terjedelmes életműhöz, ám egyszerre tartalmaznak bizonyos pályakezdőkre jellemző apróbb gyermekbetegségeket is.

„Ráébredtem, hogy semmi nem szörnyűbb annál, mint szembesülni egy halott holmijaival.”

Az első szöveg, Egy láthatatlan ember portréja egy gyászfeldolgozás folyamata, hiszen a szöveget lejegyző Auster nem sokkal korábban váratlanul veszítette el különc édesapját, akihez mindig is meglehetősen ambivalens kapcsolat fűzte. A szerző, ahogy talán kissé monoton és statikus módon felidézi az egyik apró emlékképet a másik után, úgy rajzolódik ki a családjával alig törődő, mindig is nagyvilági életre vágyó és a fia számára örökké elérhetetlen férfi portréja, ám ekkor egy váratlan fordulatnak (egy véletlenül megtalált régi fényképnek, és egy repülőgépen hallott történetnek) hála, hirtelen visszaröppenünk a századelőre, egy a szerző apai nagyapjához kapcsolódó súlyos bűncselekményhez, melyet kulcsként alkalmazva megérthetjük Auster apjának egész életét, és viselkedésének fő mozgatórugóját.

Be kell vallanom, ez az eredetileg 1979-ben keletkezett szöveg annyira nem nyűgözött le (bár már itt is érezhető az íróban rejlő hatalmas potenciál), viszont a következő, Az emlékezés könyve már sokkal inkább annak az Austernek az alkotása, akit már olyan jól ismerhetünk. Már rögtön a felütés – egy szűkös szobájába zárt férfi, akinek írnia kell – felidéz olyan későbbi klasszikusokat, mint a New York trilógia, mint ahogy a 150 oldalas kisregény számos más eleme is ismerős lehet a későbbi életműből.

Elég, ha csak annyit említek, hogy ebben a második szövegben egy bizonyos A. szerepel, aki több nyíltabb-rejtettebb utalásnak hála megfeleltethető az első Austerének (aki természetesen maga sem a valódi Auster, hanem annak egy kísértetiesen hasonló alteregója), ám itt az apjához való viszonyról előbb áttevődik a hangsúly a saját fiára (sajnos külön aktualitása a dolognak, hogy az a Daniel Auster szerepel itt hároméves kisfiúként, aki az elmúlt évben véletlenül saját fia halálát okozta, majd maga is öngyilkos lett), majd olyan tipikus austeri témákra, mint az emlékezésre és a véletlen, vagy a Sors hatalmára.

Ez a második szöveg nem csak sokkal érettebb, de jóval fragmentáltabb és sokkal szerteágazóbb is, mint az első, így helyet kaphatnak benne A. édesapjához, vagy fiához fűződő emlékképei, de filozófusokról, illetve költőkről szóló anekdoták, eszmefuttatások, de akár a bibliai Jónás, vagy az Ezeregyéjszaka meséiből ismert Seherezádé történetének át-, illetve továbbgondolásai is.

A magány feltalálása, ha nem is tökéletes, de egészen jó könyv, amely már nyomokban tartalmaz szinte mindent, amit a későbbi Paul Austert világklasszissá és sokak kedvencévé tette, így azt hiszem, nem kell túlzottan győzködnöm a rajongókat, hogy vegyék a kezükbe ezt az eredetileg majd’ félévszázada megjelent kötetet, mert sokszor jó látni, hogy honnan indult egy-egy zseniális alkotó a világhírnév előtt.

robinson P>!
Paul Auster: A magány feltalálása

Igazi „aparegény”, egy visszafogottan őszinte hangulatú történet bontakozik ki a lapokon. A regény két részből épül fel. Előbb az apa portréját rajzolja meg, majd az apaság témakörét járja körbe. Ez egy filozofálósabb, merengőbb rész, számtalan irodalmi utalással.

https://gaboolvas.blogspot.com/2022/09/a-magany-feltala…

Chöpp>!
Paul Auster: A magány feltalálása

Nem annyira paulausteres, de a maga nemében különleges, és szerettem. Valószínűleg tényleg az a helyzet, hogy az embernek éppen azt a legnehezebb kimondani, ecsetelni, a lehető legpontosabban megpróbálni megírni, ami az ember számára különlegesen fontos – elemi szükséglet szinte, vagy akár azt is mondhatnám, kegyetlen kényszerítő tényező. Hogyan mondjuk el kapcsolatunkat Apánkkal? Bajban volnék én is nagyon, és talán nem is lennék ennyire bölcsen belátó, mint Paul. Túl sok a megbocsátani való, és a megmagyarázandó abban, milyen az, ha valaki a maga módján mégiscsak szeretett. Szóval ez a próbálkozás sok misét (is) megért. Nem tudom, maga az író sikeresnek érzi-e, én mindenesetre komoly és szándékos erőfeszítésként értékelem, mely engem személy szerint nevelt és szórakoztatott egyaránt.

„Volt. Többé nem lesz. Emlékezz.”

Kabódi_Ella P>!
Paul Auster: A magány feltalálása

„Abból, hogy a sivatagban vándorolsz, még nem következik, hogy létezik is az ígéret földje.”

Szeretem azokat a könyveket, amelyek közelebb hozzák hozzám az írójukat. Kitárul egy ajtó, másként, mint addig, és utána egy kicsit jobban érted, talán kicsit jobban is szereted. Mindenesetre mindig érdekes látni, honnan indult egy világhírű, zseniális író.

A magány feltalálása önéletrajzi ihletésű esszéregény, Paul Auster egyik legkorábbi munkája. Édesapja váratlan halála indította el benne ezt a gyönyörű, gazdag, irodalmi utalásokkal és idézetekkel teletűzdelt, filozofikus gondolatfolyamot.

A kötet két részre oszlik. Az elsőben Auster tévedhetetlen, ügyes, szerető kézzel megfesti előttünk elhunyt apja portréját, akit mindig távolinak, különcnek érzett. Egyúttal, az átfogóbb kép érdekében feltárja előttünk nagyszüleinek tragikus, hátborzongató történetét is, amely bizarr módon izgalmas olvasmány. A múlt darabjai furcsa mozaikká állnak össze bennünk. Megdöbben az ember, mi bukkanhat elő a mélyből, ha odahagyjuk érte a biztonságos felszínt. Itt a fogalmazásmód még egészen regényszerű, és nekem valamiért Michael Chabon Ragyog a Holdját juttatta eszembe.

A második rész Az emlékezés könyve. Így, cirka negyven évvel később tényleg az: nem vallomás, nem jóslat, hanem valódi időutazás. S tudván, azóta mi minden történt az író családjával, kifejezetten szívszorító volt olvasni ezeket a sorokat. Az apaságról szóló gondolatai mélyek és erősek, igaz érzés lobog bennük. A fia iránti múlhatatlan, ösztönös, rettegő szeretet és csodálat minden szavát átjárja. Önmagában, a jelen ismerete nélkül is megható írás.

Engem picit földbe döngölt, könnyes lett tőle a szemem, de ami a legfontosabb, hogy sok saját gondolatot érlelt meg bennem. Az öregedés, az elmagányosodás, a távolodás és a szeretet esszéje ez. Az életé és a halálé. A sivatagban vándorlásé.

Eredeti bejegyzés a blogomban:
https://tisztalappalavilagban.blogspot.com/2022/10/paul…

Niitaa P>!
Paul Auster: A magány feltalálása

A teljes értékelés elérhető a blogomon:
https://www.niitaabellvilaga.hu/2023/09/paul-auster-mag…

„Paul Auster azon írók közé tartozik, akiktől minden embernek kellene legalább egy könyvet elolvasnia élete során. Olyan szükségszerű gondolatokat támaszt fel az olvasóban, amelyek nem kevésbé fontosak, mint maga a levegő. Bár még magam sem olvastam sok könyvét, mégis bizton állítom, hogy ez így van. Austert olvasva egy új dimenzió nyílik meg. A legfrissebb kiadvány, melyet magyar nyelven is olvashatunk tőle A magány feltalálása, mely két nagyobb hangvételű leírást tartalmaz. A könyv ennek ellenére sem hosszú, ám a tartalom miatt nem ajánlatos úgy végigrobogni rajta, mint egy gyorsvonat. A szavakat ízlelni kell, a kiváltott reakciókat megélni, elemezni, értelmezni. Csak így fejtheti ki a hatását.
A szerző maga is úgy nyilatkozik a sorai között, hogy nehezen tudta rávenni magát ebben az esetben az írás folyamatára. Ez főként a témaválasztásból fakad. Az első rész, A láthatatlan ember portréja elsősorban az édesapjáról szól, aki nem sokkal korábban hunyt el. Tudja, érzi legbelül, hogy írnia kell róla, milyen ember is volt, hiszen, ha ő nem teszi meg, más sem fogja és hamar ki fog kopni az emlékekből, s így semmivé válik. Sokunk félelme ez, nem igaz? A tálalást követően azonban az olvasóban felmerül, hogy miért is érzett a szerző erre oly nagy késztetést, hiszen nem volt az apjával valami felhőtlen viszonya. Paul Auster kendőzetlenül, főként a negatív tulajdonságokat előtérbe hozva, de kellő tárgyilagossággal mesél, milyen ember árnyékában nőtt fel. Kellően összeszorul tőle a szív, görcsbe rándul a gyomor, főleg, ha az olvasó is megtapasztalta már, milyen mélységes tragédia az, ha elveszíti a szüleit. Nem volt könnyű olvasni, s hiába volt szöges ellentéte az édesapám a szerző apjának, így is ezer helyen tudtam azonosulni a gyászból eredő fájdalommal és a skicc megszületésének indíttatásával egyaránt. A szerző által életre hívott apró, ám annál jelentősebb családi rejtély viszont megrögzött érdeklődést vált ki az olvasóból, azon a rövidke szakaszon egyszerűen képtelenség letenni, főleg annak tekintetében, hogy valós történetről beszélhetünk.
A kötet második nagy lélegzetvétele Az emlékezet könyve címet viseli. Itt a szerző már saját magát helyezi előtérbe, méghozzá E/3-as elbeszélési stílusban. Ebben a részben rövidebb-hosszabb leírásokat talál az olvasó, amelyek összességében apró gondolatokra felfűzött tényfeltárások az író magánéletéről és azon összefüggésekről, amelyekre eddigi élete során rájött. A központi téma az apa-fia viszony és az ehhez kapcsolódó érzésvilág, valamint az ismétlődés lehetősége, amely minden pillanatban benne van. Az alaptézisek között szerepel, hogy minden mindennel kapcsolatban áll, így a szerző a lehető legszerteágazóbb módon hozza össze akár a kedvenc esti mese különböző feldolgozásainak lényeges különbségeit és az ebből fakadó eltéréseket vagy például egy húsz évvel ezelőtti mozzanat újbóli megjelenését a kettővel későbbi generációban. Az olvasónak erősen jelen kell lenni, hogy megfelelő módon tudja követni a szerzőt, ám szerintem sokkal valószínűbb, hogy a számára irreleváns vagy épp túlontúl elrugaszkodott részeket egyszerűen csak végigköveti szemmel, vagy kapásból el is lapoz. Paul Auster sajátságos kitárulkozása túlmutat az átlagember igényein. A gondolatai oly szerteágazók, hogy még a vérbeli érdeklődőknek is kihívást jelent a figyelem fenntartása. Nem egyszerű lélek, de pont ebben a disszonáns hangban lehet megtalálni azt, ami igazán naggyá teszi.
Úgy gondolom, hogy jómagam korábban vettem kézbe ezt a regényt, mint kellett volna. Előbb ismerkednem kellett volna még a szerzővel a további művei által és utána lehet, hogy nagyobb nyitottsággal tudtam volna fordulni Az emlékezet könyve felé is, ám A láthatatlan ember portréja nem tűrhetett további halasztást. Arra pont most volt szükségem. Könyvet félbe pedig nem szeretek hagyni. Minden esetre így azt mondanám, hogy a kötet első fele minden vele töltött pillanatot megért, így ez kárpótol a későbbi érzett elmaradásért.”

Viktoria_Agnes_Takacs>!
Paul Auster: A magány feltalálása

Az elmúlt fél év nagyjából a veszteségről és a gyaszról szólt a csaladomban. Halálesetek, betegségek, tehetetlenség. Éppen ezert sok ponton szólított meg ez a könyv.

És hogy hogyan is kapcsolódik ez az egesz az austeri életműhöz? Az emlékezeshez, a véletlenhez, a vilagot átszövő neurális hálóhoz számomra? Mikor leveszek egy könyvet a polcról rendszerint beletúrok a terjedepmes könyvjelző gyűjtemenyembe, és választok egyet. Nemrég egy társasjáték kiegészítőjeként kaptam néhány könyvjelzőt nagy női ikonokról: Teréz anyáról, Alice Ealkerről, Dolly Partonról és: Anne Frankról. A zsidóságon kívül látszólag semmi nem köti össze Paul Austert és Anne Frankot, én valamiért mégis ezt a könyvjelzőt választottam a terjedelmes kupacból, hogy aztán az egész ertelmet nyerjen, mikor Anne Frank visszatérő motívummá válik a könyvben. Úgy tűnik, Auster sok szinten, tudat alatt és felett is működik, együtt rezgünk az univerzummal.

Smici P>!
Paul Auster: A magány feltalálása

Ha az ember életmű olvasására adja fejét, az egyik legizgalmasabb része az, amikor egy író szárnypróbálgatásait látjuk. Ilyen kötet Auster írói pályáján A magány feltalálása, amely – ahogy olvasható is – most jelent meg először magyarul, ami persze ad még egy extra löketet a kíváncsiságnak.

Azt az elején leszögezném, hogy a magam részéről éppoly kiforrottnak láttam ezt a korai művét, mint a később megjelenteket.
A könyvben olvasható két kisregény közül az első az, ami jobban megfogott, és melyen hosszasabban is elgondolodtam. Rendkívül személyes, és mivel bizonyos fokig nagy lelkiterhet is rakott, illetve rak az íróra, egyáltalán nem lehetett könnyű dolog kiírni magából. Még akkor sem, ha olvasás közben úgy tűnik, hogy ez elég gördülékenyen ment Austernek. Eleve kevés olyan író van, aki ennyire beengedi közönségét a magánszférájába.
Az Egy láthatatlan ember portréja című kisregény alapköve az első felében beékelt két fénykép, melyek közül az egyik a magyar kiadás borítóját is dísziti. Fontos, és a történet szempontjából nagyon lényeges képekről van szó. Személy szerint én a történet során mindig vissza-visszalapoztam hozzájuk, mert úgy éreztem, minél tovább nézem egy-egy általam különösnek tartott mondat után, annál jobban megértem a történetet. A képek és az írás egybefonódásából lett egy egységes egész.

A második kisregény, Az emlékezés könyve történetileg és Auster szemszögéből nézve „történelmileg” összekapcsolódik, itt is, ott is, hol vékonyabb, hol pedig vastagabb szálakkal. Önéletrajzi kisregény ez is, bár árnyaltabb módszerekkel lett tálalva.
Szerettem a filozófiai felütését, illetve az irodalmi utalásokat, mégis az első kisregény jobban megfogott, és magamhoz közelebbinek éreztem, mint ezt a másodikat.

Összességében nem mondanám, hogy A magány feltalálása a legjobb Auster-kötetek között foglal helyet, de az elég egyértelmű, hogy ez a legszemélyesebb műve. Ez pedig már mindenképpen elég ahhoz, hogy kellő figyelmet fordítson rá, aki szereti az író munkásságát, és aki nem bánja, hogy a saját lelkére is nehezedik egy kicsi ebből az idegen életből.

KiSzil>!
Paul Auster: A magány feltalálása

A könyv első része az író édesapja, egy láthatatlan és magányos ember portréja. Ez a rész megfogott, érdekes és egyben szomorú volt. Szomorú egy olyan életre visszatekinteni, ami ennyire egyhangúnak és kiszámíthatónak tűnik, és szomorú, mert az író csak az apja halála után értette meg őt igazán.
“Amíg élt, egyre csak kerestem, próbáltam rátalálni az apára, aki ott sem volt, és most, hogy meghalt, azt éreztem, tovább kell folytatnom a kutatást. A halál nem változtatott semmin. Egyetlen különbség volt: kifutottam az időből.”
Gyerekként átélni egy ilyen családi tragédiát, és felnőni egy ilyen édesanya mellett, sok mindenre magyarázatot ad az édesapjával kapcsolatban.
A második rész az emlékezés könyve, melyben az író saját életének egy-egy pillanatát és saját apai szerepét tárja elénk, rengeteg irodalmi utalással, ez nekem már kevésbé tetszett. Szerintem személytelen lett azáltal, hogy spoiler

Bence_Kis>!
Paul Auster: A magány feltalálása

Érdekes volt, sok jó résszel, de nem ragadott annyira magával, mint a többi könyve.


Népszerű idézetek

Nikolett_Kapocsi P>!

Ám az is lehetséges, hogy fel sem növünk, hogy még megöregedve is ugyanazok a kisgyermekek maradunk, akik mindig is voltunk. Hiszen visszaemlékezve ugyanolyannak látjuk magunkat, azt érezzük, mit sem változtunk. Azzá tettük magunkat, akik most vagyunk, az évek múlásának dacára mégis azok maradunk, akik mindig is voltunk. Az emberek nem változnak. Az idő múlása korossá tesz, de változni sosem változunk.

213. oldal

5 hozzászólás
Nikolett_Kapocsi P>!

Magányos. De nem abban az értelemben, hogy egyedül érezné magát. Nem úgy magányos, mint például Thoreau, aki száműzte önmagát, hogy megtalálja helyét a világban; nem úgy, mint Jónás, aki a cethal gyomrában imádkozott megváltásért. Hanem abban az értelemben volt magányos, hogy visszavonult. Tartózkodott attól, hogy látnia kelljen magát, látni azt, ahogy mások látják.

25. oldal

Nikolett_Kapocsi P>!

Késő délután mély álomból ébredtem kopogására. Tipikus Dosztojevszkij-jelenet volt: burzsoá apa jön meglátogatni külföldre szakadt fiát, és a városba érkezvén lerozzant padlásszobában talál rá a láztól reszkető ifjú költőre.

98. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
Nikolett_Kapocsi P>!

Egyszer sem volt képes ott jelen lenni, ahol éppen tartózkodott. Mert amíg élt, mindig máshol volt: valahol az itt és az ott között. De sosem igazán itt. És sohasem igazán ott.

28. oldal

robinson P>!

Ráébredtem, hogy semmi nem szörnyűbb annál, mint szembesülni egy halott holmijaival.

16. oldal

Nikolett_Kapocsi P>!

Az volt az érzésed, hogy semmi nem ér el hozzá, hogy semmire nem tart igényt abból, amit a világ nyújtani tud.

Nikolett_Kapocsi P>!

Azon kívül, hogy ezekben a ruhákban lerítt róla, milyen smucig, igénytelensége leginkább arról árulkodott, hogy nem itt él, nem ebben a világban. A rajta lévő ruhák a magányról beszéltek, körülhatárolták saját hiányát.

86. oldal

Nikolett_Kapocsi P>!

Valamennyi könyv a magányosság képe. Fizikai tárgyról van szó, amit meg lehet fogni, vissza lehet tenni, kinyílik, becsukódik, mégis a benne lévő, testetlennek tűnő szavak hónapokon, ha nem éveken át érlelődtek egy ember magányában, így azokat olvasva elmondható, hogy a magány egy darabjával szembesülünk. Valaki egyedül ül a szobájában, és ír. Függetlenül attól, hogy a könyv az egyedüllétről vagy a társas életről szól, bizonyosan a magány gyümölcse.

199. oldal

Kapcsolódó szócikkek: írás · könyv · magány
Chöpp>!

Az alvás, mint végső menedék a világ elől. A magányosság képe.

183. oldal

Kapcsolódó szócikkek: alvás
Chöpp>!

Volt. Többé nem lesz. Emlékezz.

254. oldal (utolsó mondat)


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

John Grogan: Marley & Mi
Sue Klebold: Napsugaram
John Grogan: Marley meg én
Stephen King: Kedvencek temetője
Francine Rivers: Skarlátvörös fonal
Philip Roth: Apai örökség
Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap
Khaled Hosseini: Ezeregy tündöklő nap
Taylor Jenkins Reid: Evelyn Hugo hét férje
Douglas Stuart: Shuggie Bain