4 ​3 2 1 (angol) 92% 23 csillagozás

Ó, hogy én ezt mennyire szerettem! Auster megírta azt, amin nincs ember, aki ne gondolkozott volna el. Azt, ami úgy kezdődik, hogy : mi lett volna, ha? Hát van annál izgalmasabb, mint bebarangolni egy ember életét párhuzamos világokban, ugyanazét az egy emberét, aki mindig ugyanazokkal az adottságokkal indul, és figyelni, hogyan kacskaring ez a 4 párhuzamos élet a maga pályáján, ami mindig hasonlít kicsit egymáshoz, de mégis annyira nagyon más? Mi, mint tudatos lények, nem mindig gondolkozunk el azon, hogy az éppen eldöntendő dolgok kb. miként fogják alakítani az életünket on the long run, általában csak azt nézzük, hogy most mi a legjobb, aztán majd lesz valahogy. Éppen ezért szerettem Archie-t, aki mind a négy életén keresztül a végtelenségig tudatos volt, még akkor is, amikor hülye döntéseket hozott. És ezt, szégyen, nem szégyen, nagyon irigylem tőle. És most kanyarodjunk el egy kicsit.
Mikor kiköltöztem választott hazámba, megdöbbentett, hogy az emberek mennyire öntudatosak. Az évfolyamtársaim között (19 és 66 között minden van) a legfiatalabb is olyannyira természetesen, kecsesen és magabiztosan mozog a világban, annyira tudják, hogy mit akarnak, hogy az számomra elképesztő. Olyan tulajdonságoknak vannak birtokában, amit én sajnos sosem fogok elsajátítani, mert az én alternatív valóságomban gyakorlatilag egy ország esküdött össze a lakói ellen és próbált meg belőlük robotizált, dehumanizált, kiszolgáltatott páriákat faragni. Ez részben sikerült is, meg lehet nézni, mik történnek ennek eredményeként is manapság a kelet-európai régióban. Éppen ezért talán ez a regény sem tudhat maradéktalanul befogadhatóvá válni mindenki számára, hiszen annyira más. Nem magyarázható meg könnyen, mert a kontraszt óriási, még mindig.
Arról felesleges értekeznem, hogy mennyire alaposan mutatja be a hatvanas éveket annak minden politikai vonzatával együtt, a diáklázadásokat, az etnikai alapú zavargásokat és mészárlásokat, Vietnam minden borzalmát a sorozási lottóval egyetemben. Aki erre vágyik, olvassa el a magyar kiadásról született értékeléseket, biztosan sokuk kitér rá részletesen. Igazából ezeket tudnám csak felróni, mint a könyv egyetlen hátulütőjét, hiszen az események szinte mindig megismétlődnek, lévén hogy a négy főszereplő életének fontos pontjai. Ez egy ponton kissé fárasztónak bizonyult, ekkor hagytam pihenni egy picit a könyvet, ami határozottan jó döntés volt.
Aki attól fél, hogy netán belegabalyodik a négy Archie-ba és nem fogja tudni, melyik mikor mit csinált, az ettől sose féljen. Nem kell hozzá jegyzetfüzet, hiszen egyrészt a négy életpálya négyféle, másrészt meg Auster gondoskodik róla, hogy nagyon szépen beépített mondatokkal visszautaljon az előző történésre.
A könyv monstruozitása se ijesszen el senkit, egyrészt mert ha elosztjuk négyfele, akkor már nem is tűnik olyan soknak, másrészt azért, mert nagyon izgalmas. Négy mi lett volna, ha… Én is szeretnék egyet magamról.
Már csak az előtt a tény előtt állok értetlenül, hogy az eredeti sokkal alacsonyabb százalékon áll, mint a magyar fordítás.

Én ezt a könyvet ki kérem magamnak! Ilyet földi halandó nem tud írni. Pedig voltak kétségeim. Teljesen biztos voltam benne, hogy Auster nem tud 800 (az én esetemben 1070) oldalon keresztül jót írni, az, hogy családregény, az meg külön rontott a dolgon, mert ebben a kategóriában Steinbeck, Show vagy Archer egyszerűen verhetetlennek tűnt. Eddig! Annyi mindent akartam jegyzetelni ebből a könyvből, de rájöttem, hogy teljesen felesleges, mert ez így egyben az igazi. És én most szerelmes vagyok New Yorkba, szerelmes vagyok Archibald Isaac Fergusonba és legfőképp szerelmes vagyok Paul Austerbe. Ez a könyv a tökéletesség magasiskolája, és most elolvasom mégegyszer.

Paul Auster-ről tudni kell, hogy eléggé hagyományos módon ír: jegyzetfüzetekbe írja meg az első piszkozatot, amit aztán írógéppel alakít végleges formátumra (ennek a kiadója biztos nagyon örül :) ). Na most képzeljük el, hogy nekilát ennek a monstrumnak. Ha figyelembe vesszük az ehhez szükséges hátteret, a történet átgondolását és nyomon követését, az elhatározást, hogy ezzel a lassú metódussal alkosson meg valaki egy ekkora művet, akkor máris tudhatjuk, hogy itt minimum valami nagyon különleges fog készülni.
Az önéletrajzi ihletésű történetben az 1947-ben megszülető Ferguson felnövését követhetjük végig, méghozzá az elágazó ösvények kertjében, azaz négy különböző, párhuzamosan futó változatban. A posztmodern játék nem öncélú: így mind Ferguson karakterét, mind a hátteret jelentő Amerikát jobban megismerhetjük. Így nemcsak terjedelmében nagyregény ez, hanem fókuszában is.
Akik olvasták Auster életrajzi, illetve esszékönyveit, azoknak számos történet ismerős lehet. A gyerekkori baleset(ek), az apa figurája, vagy éppen az egyik szálon a franciaországi bohém élet. A tipikus austeri témák – a véletlen szerepe, vagy éppen a baseball – ezúttal másképp jelennek meg, az élet részeként. Hiába sűrű egyébként a könyv, hiába megy bele sokszor részletesen főszereplője lelkivilágának a kifejtésébe, egy pillanatig sem unalmas a bő ezer oldal (bár rám valamilyen mágikus hatással lehet Auster, ha csak ír valami rövid cikket, azt is teljes elmerüléssel olvasom).
És ha Ferguson élete ennyire érdekes, főleg a variációkkal együtt, akkor az olvasót néha elfoghatja az érzés, hogy akár ő is írhatna egy ilyen könyvet a saját életéből. Persze nagy valószínűséggel nem fog, de azért jól esik közben elgondolkodni saját életünk alternatív változatairól. Vezethet ez persze megbánáshoz, szomorúsághoz is – ez szinte biztos –, de közben inspiráló is.
Egyetlen apró kifogásom talán az lehetne, hogy a végén Auster a posztmodern trükköt választja a nagyobb katarzis helyett, de a regény egészét nézve valójában ez a természetes út.
A nagyobb bajom, hogy Ferguson felnőttkora valószínűleg minimum annyira, ha nem még érdekesebb lehet, mint fiatal évei, úgyhogy igazán megíródhatna az a folytatás*. 8 7 6 5-öt a népnek!

* You see what I did there… :)

A New York trilógia az egyik örökös kedvenc regényem, és nem szűnő hévvel imádom vagy 20 éve, de a többi Auster-regény, amit ifjabb koromban olvastam, nem hagyott bennem mély nyomokat és egyiket sem olvastam újra. (Az a gyanúm, hogy titokban taszít Auster intellektuális hűvössége – persze a NY trilógia is intellektuális és hűvös, mint a fene, de az annyira egyértelműen stilizált, a valóság másfajta síkján játszódó cucc, hogy ott nem zavar a hideg; mindenhol máshol igen.)

Erre a monstrumra viszont tényleg kíváncsi voltam, és azt hittem, ez majd Auster-rajongót csinál belőlem, de ez nem történt meg.

Hála istennek a 4321 unalmasnak nem unalmas – csak kicsit több, mint egy hét kellett az 1070 oldalhoz, és közben még karácsony is volt, amikor meg még/már nem volt karácsony, lazán végigvágtattam akár 200 oldalon is egy nap – szóval nem, nem unalmas. Sodró, mondhatni.

De jó-e ez nekem? Ennyire gyorsan végigsöpörni valamin, vagy ennyire sodorva lenni?
Nem vagyok benne biztos. Főleg így, hogy Auster nem is egy életen, hanem mindjárt négyen sodor végig – Archie Ferguson négy lehetséges életútján, s még annak az életútnak is főleg csak az elején, kb. nullától kezdve a felnőttkorig. Sűrű és eseménydús regény ez, az biztos, főleg, hogy Auster a regényben is említett koncentrikus körök elvét követi, és nemcsak az egy darab Archie-ra koncentrál (négyszer), hanem Archie szűkebb és tágabb köreire is (család, barátok, iskolák, stb.), meg az egész történelmi korra, amiben a felnövés zajlik (az 50-60-as évek Amerikája).

Ami pl. a korabeli Amerika leírását illeti: Auster nem aprózza el ezt (sem), és annyi történelmi eseményt meg korhangulatot pakol a regénybe, amennyi csak belefér (ennyi oldalba elég sok minden belefér) – és ez az amennyi szerintem kicsit túl sok, főleg a vége felé, a 60-as évek végi diák- és egyéb forrongások leírásakor, de az is igaz, hogy addigra már eléggé elfáradtam.

De az elfáradáson kívül is vannak dolgok, amik nem hagynak nyugodni vagy egyenesen zavarnak. Olvastam mindenféle kritikákban meg értékelésekben mindenfelé, hogy Auster milyen jól megoldja, hogy mindig tudni lehessen, Archie melyik életében vagyunk – de szerintem nem oldja meg olyan jól. Általában fennáll a lehetőség, hogy nem figyelek rendesen vagy hogy elaprózom az olvasást, de becsszó, most rendesen figyeltem, és ennél kevésbé elaprózni képtelenség lett volna az olvasást. Úgyhogy magam helyett Austert okolom azért, hogy egy csomószor fogalmam sem volt, melyik életben vagyok (mindegyik érdekes volt egyébként, csak mire megint visszaértem az adott szálhoz, alig emlékeztem, mi történt ott korábban).

Annak meg, hogy Archie életei a nagy egészet nézve nehezen megkülönböztethetőek, szerintem az az oka, hogy a négy Archie kb. ugyanolyan – egy gyakran hűvös és rideg, ugyanakkor szenvedélyes, ön- és céltudatos, lojális, ábrándos, önmarcangoló és kitartó kissrác, majd fiatal felnőtt. Az szerintem nem valódi különbség, hogy – mittomén – Archie 1 film- és irodalommániás, Archie 2 meg inkább újságíró-hajlamú, és még az sem valódi különbség, hogy Archie 3 mondjuk spoiler, Archie 4 meg spoiler.

Azt persze ne kérdezzétek, akkor számomra mi volna valódi különbség – nem tudom. Auster mindenesetre nem hiteti el velem, hogy az általa megálmodott különbségek valódiak. Archie mindegyik életében Archie – szóval akkor lehet, hogy az a tanulság, hogy nincs sok helye a szabad akaratnak, és bár a körülmények meg a konkrét életesemények alakulhatnak másként, az ember végül is mindig az, aki(nek született)? (Öhm, kicsit mintha banális tanulság lenne ez.)

spoiler

Na de akkor jó-e ez (nekem)?
Annyira nem.
Van a regénynek számos érdeme – pl. tökéletes olvasmány félnapos utazásokhoz (többhöz is!), mert bőven kitart, és nem kell menet közben könyvet váltani; meg jó történet(ek); meg lebilincselő (Auster tud írni); meg tök jó, mert szeretek Amerikáról olvasni, New Yorkról meg különösen; meg minden.

De mégsem annyira jó.
Hűvös, mint a fene, de tényleg. És olyan – gépies, távoli.
Meg önismétlő. Mármint a korábbi-Austert ismétlő meta-mentál-maszturbálás – nemtom, fiatalabb koromban elvarázsolt a metafikció puszta gondolata meg ténye, de azóta cinikus lettem, vagy pragmatikus, vagy nehezebb elvarázsolni, vagy jobban szeretem a valóságot, vagy valami, de: nem, nem nyűgöz le a sima tény, hogy Auster 4321 c. regényében a valamelyik Archie – aki vagy Auster-alteregó, vagy nem – egyszer ír egy történetet a piros jegyzetfüzetről, ami ugyanaz a jegyzetfüzet kb., mint amibe a NY trilógia Auster-alteregó nyomozó/írója jegyzetel. Jelent ez valamit, vagy csak arra jó, hogy az Austert ismerő beavatottak örülhessenek, hogy felismertek egy belsős utalást?

Hah, és persze tudom, hogy Auster egyik örökös témája az, hogy a dolgok elvesztik jelentésüket, szóval ne akarjak én itten mindenáron jelentést keresni – de nem túl egyszerű ez így? Szerintem az. És nem szeretem, amikor a po-mo irónia megakadályozza, hogy valódi kérdéseket tegyünk fel – pl. azt, hogy végül is mond-e Auster valamit, vagy csak a maga Auster-világában tapicskál, amiben végül minden ugyanoda vezet: saját magához.

Egyik kedvelt zenei műfajom (tudom, hogy nem ez a pontos kifejezés, de most nincs kedvem utánanézni pontosabban) a téma és variációk – amikor veszünk egy zenei gondolatot, megismertetjük, majd elkezdjük csavargatni, amíg valami teljesen mást nem kapunk, de ha jobban megnézzük a részleteket, valahogy mégis valami felismerhetően hasonló eredmény születik. Ez egy olyan eredmény, amit ugyanakkor könyvekben ritkán találok (mármint egyes művekben, mert természetesen vannak egymáshoz elvileg semennyire sem kapcsolódó könyvek, amik egymás parafrázisai is lehetnének, hiszen annyira ugyanazokat a történetvezetési sémákat, karakterfejlődési módszereket követik, hogy kis híján csereszabatosak lehetnének), hiszen nem vagyok benne biztos, hogy elolvasnék négy kétszáz oldalas regényt ugyanarról a karakterről.

A 4 3 2 1 pedig pontosan ezt próbálja csinálni: főszereplők, Archibald Isaac Ferguson egy zsidó bevándorlócsaládba születik nem sokkal a második világháború lezárta után, majd a következő, eseménydús évtizedekben felnő és egyetemista lesz. Útközben barátokat és ellenségeket gyűjt, átéli családi drámáit, találkozik az első szerelemmel, és részt vesz a 70-es évek diáktüntetéseiben is. Majd ugyanezt még háromszor.

A kötet szerintem legérdekesebb aspektusa az, hogy annak ellenére, hogy a négy szál mennyire hasonló, és igazából mennyire kevés lényeges eltérést tartalmaz spoiler, az eredmény a négy történet alig-alig hasonlítható össze.

De az összehasonlítást a kötet kiprovokálja, ugyanis a négy történetet fejezetenként meséli el, így minden szálon egyszerre jut iskolába Isaac. Ez a szerkezet érdekes hatású: egyszerre keveri a szálakat azáltal, hogy egy pont után nehéz visszaemlékezni, hogy melyik esemény melyik ágon történt, másrészt nem hagyja, hogy nagyon belemerüljünk egy szál elemzésébe, kialakuljon egy egységes képről a különböző szereplőkről. Ugyanis nem csak Archibald, hanem igazából a legtöbb szereplő is négyszer került megalkotásra a könyvben – persze ez így segít abban, hogy egy még teljesebb képet alkosson az érintett korszakról, hiszen négy különböző, de mégsem független nézőpontból szemléljük az eseményeket.

Persze a dolog nem tökéletes, személy szerint, még ha elfogadom az élet részének, kicsit nehézkes olvasni négyszer a szexuális ébredést, a részletesen leírt együttlétekkel együtt (és ez bizony az amúgy nem rövid regény igencsak jelentős részét alkotja). Ugyanakkor nem tudok elmenni a zseniális strukturálás mellett – például az, hogy a 2.2-es fejezet befejezése után majdnem 150 oldalt kellett várni, amíg a 3.2-es fejezet megkísérli feloldani a feszültséget, majd szembesülni a feloldással, az valami olyan trükk lett, amit hagyományosabb szerkezetű regényben nem lehet eljátszani, itt meg tökéletesen működött (és nem, nem lövöm le a poént, akit érdeklik a részletek, olvassa el a könyvet).

Mivel nem akarom elérni a regény méretét az értékelésemben (pláne nem akarom négyszer háromszor kétszer egyszer leírni), igazából azzal zárnám le a véleményezést, hogy szerintem kifejezetten érdemes venni a fáradtságot a könyv elolvasására. Ugyan nem kevés energiát igényel, részben a hossza, részben a nyelvezete, részben pedig az igencsak részletekbe menő ábrázolások miatt, szerintem ezért bőségesen kárpótol minket a kaleidoszkóp jellegű bemutatása egy olyan világnak, ahol nem éltünk, de akár élhettünk volna, és talán mutat módszereket arra is, hogy mit kezdjünk a saját életünkkel.

Beszippantott ez a konyvRemekul felepitett, nagyon ugyesen manipulal azokkal a neha csak arnyalatnyi kulonbsegekkel, amik megkulonboztetik egymastol a 4 fiut. Erdekes kulonbozo nezopontokbol megismerni azt az idoszakot, amirol itthon csak nagy vonalakban vannak ismereteink. Fekete parducok, haboruellenes mozgalmak, fekete-feher ellentetek, sokkal tobbet tudtam most meg ezekrol, mint a tankonyvekbol.

Köszönöm Paul Austernek ezt az utazást, amire magával vitt – nem elég, hogy megírta, de még fel is olvassa nekünk a mesét.

spoiler

Ez a könyv tényleg az, amit a végén feltár az író: részletesen körbejárja, hogy különböző körülmények hogyan vezethetnek eltérő sorshoz, hogyan lesz egy-egy eseményből sorsfordító fordulat, ha közelről érint, vagy díszlet, ha távol áll tőlünk. spoiler A háttér az ’50-es és ’60-as évek Amerikája, a vietnámi háború, Martin Luther King, robbanófélben levő világrend. Szívesen olvastam, elképesztő mesélőnek tartom Austert, mégsem tudtam „beleszeretni”.

Már egy ideje szerettem volna Austert olvasni, a véletlen hozta, hogy pont ezt a könyvét sikerült megszereznem. Ez egy igen nagy tégla. A bevezető részt rendkívül untam, meg is ijedtem, hogy az egész olyan lesz, de utána sikerült belerázódni. Néha gondot okozott fejben tartani, melyik Archie-val történt mi korábban. Nagyjából ugyanakkor játszódik, mint a Forest Gump, természetesen nagyon más szemszögből, de ugyanazt az amerikát mutatja be.