A ​parfüm 84% 1819 csillagozás

Az illatok az orron át egyenesen a lélekig hatolnak.

Beszívom az antikvár könyvek illatát, és ismét nyolcéves vagyok: ott kuporgok a könyvtár hátsó sarkában, ahová az ifjúsági könyveket suvasztották, és tágra nyílt szemmel válogatok az elképesztő választékból.
Futás közben megcsap a nyíló orgona illata, és máris a főiskolás szerelmem mellett sétálok egy hatalmas, virágba borult orgonafa alatt.
A sülő mézeskalács és a forralt bor illata életem első maradéktalanul boldog karácsonyát idézi.

Nincs még egy olyan inger, ami annyira felkavaróan hatna az emberre, mint az illatok.
Nincs az a festmény, zene vagy írás, ami tized olyan élesen fel tudna idézni szemlélőben egy hangulatot, mint egy intenzív illat.

De az illat nem maradandó.
A nyári zápor utáni friss illat ugyanúgy az enyészeté lesz, mint a másnaposságtól pállott borverejték.

Süskind könyvének egyik zseniális ötlete abban állt, hogy nem csupán felismerte, hogy az ember képtelen szabadulni az érzékszervei fogságából, hanem volt mersze azt az érzékszervet kiválasztani, amely a legérzékibb ingereket közvetíti.
A másik zseniális ötlete az volt, hogy ezt a motívumot a zsarnokság és a magát a zsarnokságnak önként alávető emberek témája köré építette fel.

Jean-Baptiste Grenouille, akit megtett a könyve főszereplőjének, torzszülött.
Nem azért, mert élesebb szaglással rendelkezik, mint a legjobb vadászeb, hanem mert olyan csökevényes a lelke, hogy hiába ismeri fel az összes illatot és érzékeli az emberekben a tiszta vonzerő esszenciáját, ezt nem elragadottan élvezni, hanem megkaparintani és uralni vágyik.

Olyan vadul sóvárog a szeretet, pontosabban az iránt, hogy bálványozzák, hogy ezért bármit megtesz.
Ha nem egy emberformájú kullancs lenne, akkor szinte tiszteletre méltó lenne az elszántsága. Mivel azonban semmilyen nehézség, a legsivárabb nyomorúság sem tudja megérinteni a lelkének csökevényét, még annyi szánalmat sem képes kelteni, mint egy pincebogár.

Mikor végül elérkezik a megdicsőülésének órája, megvetően ébred rá, hogy hiába uralhatná immár az egész világot, mégis magányos maradt.
Azt elérheti, hogy bálványozzák, de ő pontosan tudja, hogy őszintén, szívből szeretni soha nem fogják.
Hamis a győzelme, mert csak kicsikarta a szeretetet.

Hiába a csökevényes lelke, ezt még ő sem képes elviselni.
S azzal, hogy ezt felismeri, és nem kér belőle, valójában morálisan magasabb szintre emelkedik, mint a történelem számtalan zsarnoka, akik nem csupán élvezték ezt a talmi imádatot, de minden szívfájdalom nélkül tiporták le híveik tömegét, hogy a hatalmat megtarthassák.

„(…) az illat közvetlenül a szívbe hatol, és ott határozottan dönt vonzalomról és megvetésről, undorról és kedvességről, szerelemről és gyűlöletről. Aki ura a szagoknak, az uralkodik az emberi szívek fölött is.”

Úgy látszik, most azon korszakomat élem, hogy olyan könyvek után kutatok, melyeket megfilmesítettek, és nagyon vegyes ítéletet kaptak.

Pár hete egy kedves ismerősömmel arról beszélgettünk, hogy kell e a tv „porfogónak” a lakásba. Ugyanis egyikünk se kapcsolja be túl sűrűn és bizony, így csak a helyet foglalja.
Nálam, azért ez sokkalta többről szól, hiszen ez még a szeretet nagypapámé volt, akinek oly sokat köszönhetek, szóval inkább emlék és, mint olyat nem szeretném kidobni.
Visszatérve erre a bizonyos beszélgetésre, szóba kerültek a silány, semmitmondó műsorok, de a filmek közül is bizony válogatni érdemes. Aztán említésre került eme kötetből készült film változat is, hogy mennyire tetszett neki és érdemes megnéznem.
Nem árulok zsákbamacskát, mint film nem érdekel, de mint könyv annál inkább.
Tehát előbányásztam az olvasatlan kupacaim közül és most úgy döntöttem ki is olvasom.
Legnagyobb döbenetemre ez több, mint jó volt.

A történet középpontjában egy különleges képességgel született fiatalember áll, aki a XVIII. század Párizsában született, Jean-Baptiste Grenouille. Különlegessége a szagok érzékeléséhez és a saját szagának megmagyarázhatatlan hiánya adja, de sajnos ebben a korban igen csak kívülállóvá teszi a társadalomban. A gazdag érzékelési világ, amit egyedül ő birtokol, megszállottá teszi, és egyetlen életcélja, hogy a tökéletes illatot fellelje és megőrizze. Ezt fiatal, szépséges lányok illat esszenciájából kinyerve.

Ez nem is hangzik olyan rosszul így első kőrben, na de a kivitelezéssel vannak némi bajok.
Az árván felnőtt Grenouille hánytatott élete, a szeretet és törődés hiánya, egy érzelmileg és társadalmilag halmozottan hátrányos helyzetű fiatalemberré cseperíti. Mégsem ez jellemzi a karakterünket, ugyanis a lelki sérülései mintha nem is léteznének.
Ennek tudatában nem kicsit csodálkoztam rá a következő eseményekre és tulajdonképpen végig izgultam az egész könyv olvasását.
Egy véletlen folytán válik gyilkossá, mely elindít egy olyan láncolatot, melyben nincs megállás. Megszállotja lesz a különleges esszencia keresésének és megőrzésének.
Erről és még számos más érdekességről szól ez a nem mindennapi történet.

Azt kell, hogy írjam, meglepően jól szórakoztam.
Az olvasásom folyamán képpé állt össze az események láncolata és szinte egy kivetített vásznon néztem végig Grenouille megszállottságát, üzöttségét és azon végkifejletett, melyre nem számítottam.

Még mindig elképeszt az emberi mocsok, a tudás hiányából eredő gonoszság és azon nézetek, melyeknek ha nem felelünk meg „pusztulásra” ítéltettünk.
Remek társadalmi korrajz is egyben ez a mű, mely számos olyan elemet tartalmaz, melyet ha figyelmesen olvasunk egy kor teljes képi atlassza tárul szemeink elé, és az összkép számomra undorral párosult.

A könyv erőssége az író hihetetlen minősségi írástechnikája, mely egy szokatlan, de egyébként sablonos alap sztorit is képes különlegessé tenni.

Nagyon örülök, hogy végül ezt a könyvet választottam.
Sokat kaptam tőle, és még jó ideig velem marad.

Egy élmény volt.

Maga a történet szörnyű, kegyetlen, lelket megviselő események sorozata. Azonban mégis úgy van megírva, hogy nem lehetett letenni a könyvet.
A történetet olvasva elgondolkodtam, vajon milyen sorsa lett volna Grenouille- nek, ha másképp indul az élete. Vajon ilyen kifinomult szaglással egy olyan családban, ahol támogatni tudják, iskoláztatják, milyen élete lett volna? Mit ért volna el az élete során?
A történet megírásánál nem tudok elmenni amellett, hogy milyen zseniálisan mutat be egy egy helyet, tájat csupán az illatokkal. Fantasztikusan megírt regény, még akkor is ha egy hátborzongató történetről van is szó.

Bocs, ez nagyon hosszú lesz.

Az illatnak meggyőző ereje van, erősebb a szavaknál, pillantásoknál, érzelmeknél és akaratnál. Az illat meggyőző erejét nem lehet elhárítani, mert az illat lélegzetünkkel együtt kerül a tüdőnkbe, betölt, elborít, és nincs ellenszere.

Szellemet idéztem
S nem bírok vele!
(Goethe: A bűvészinas)

Süskind regénye késélen táncol. (Lászólag) ott billeg a széprodalom és szórakoztató irodalom határán, többnyire – úgy érzem, méltatlanul – az utóbbi kategóriába sorolva. Igazi bestseller, első benyomásra egy érdekes, 18. században játszódó krimi – melyből nem hiányoznak a naturalisztikus részek – főként a szagok és illatok már-már érezhető jelenlétében, de néhol akár gyomorforgató leírások formájában is.
De a (kis)regény (nevezhetnénk hosszab elbeszélésnek is) sokkal több ennél – posztmodern alkotás, melyben utalások sokasága világít rá összefüggésekre, értelmezési lehetőségekre, a krimin túlmutató mélységekre.
Jean-Baptiste Grenouille története tulajdonképpen évszázadokat ível át – és alakjában nyomon követi európa szellemi fejlődést és ennek következményeit a 18. századtól egészen a 20. századig.
A főhős a párizsi halpiacon, egy bűzös korba születik bele, ahol a paraszt ugyanúgy bűzlött, mint a pap, a kézműveslegény éppúgy, mint a mesterné asszony, bűzlött az egész nemesség, beleértve a királyt is. Ebben a bűz és rothadás uralta világban, ahol saját anyja tör az életére, ösztöneinek köszönheti, hogy életben marad, ahogy később is vegetatívan dönt – kullancsként tapad áldozatára, néha úgy tűnik, dacból, gonoszságból él túl minden megpróbáltatást.
Grenouillenak van egy fura tulajdonsága: nincs testszaga – azonban ehhez egy zseniális képesség kapcsolódik: minden szagot, illatot felfog, érez és képes agyában összegyűjteni. Az orrával lát – ösztönösen, ezért senki nem képes elrejteni előtte titkait. A regény annak története, mint ébred rá Grenouille a képessége adta lehetőségekre, és mihez kezd ezzel a továbbiakban. Van a főhősnek egy másik fogyatékossága is: nehezen bánik a szavakkal, főként az elvont fogalmakkal, az etikai és a morális természetűekkel, mint jog, lelkiismeret, isten, öröm, felelősség, alázat, hála. A szagok millióinak megnevezéséhez viszont a nyelv bizonyul túl szegénynek, és Grenouille elveszíti bizalmát a nyelv egészének értelmében – az ösztönt választja. A kívülálló számára félelmetessé válik elpusztíthatatlansága, szívóssága, felfoghatatlan „látnoki” volta.

Jean-Baptiste élete során különbüző eszméket és értékrendeket képviselő emberekkel kerül kapcsolatba: a felvilágosodás tanait ellenző, régi receptek szerint dolgozó, konzervatív Baldini mesterrel, ennek vetélytársával, a pénzre és üzletre koncentráló Pellisier-vel, aki saját szeszélyeit és a közönség óhajait szolgálja ki nagy odaadással. De ott van de la Taillade-Espinasse márki is, aki egész életét a „tudományoknak” szenteli, a felvilágosodás ideológiájának képviselője. És a sort folytathatnánk. Itt van az egész 18. század, melybe hirtelen berobban a 19. század zsenije. Grenoiulle alakja egyrészt a német romantika zsenielméletére épül, amely később Thomas Mannál is visszatér (l. pl. Tonio Kröger). Tanulás, tapasztalat ütközik veleszületett tehetséggel, a mesterember az ösztönös alkotóval, a szabályok betartása ezek áthágásával, a képlet és formula mankója a teremtő káosszal.
Grenouille története másrészt a német irodalom, kultúra, történelem alakjainak idézésével a felvilágosodástól a második világháború őrületéig vezető utat példázza.
Alakjában Faustra ismerhetünk – a tökéletes illat, a Szépség megtalálása lenne a boldogság pillanata, amiért Faust szerződést köt az ördöggel.
De ő Peter Schlemihl is, aki árnyékát adja az ördögnek. Grenouille-nek Ifjúkorától nem érzékelik létezését, nem volt árnyéka, ami a többiek arcára vetülhetett volna.
A saját szag – személyiség hiánya megszállott kutatásra, illatok, szagok gyűjtésére ösztönzi. Célja: elrabolni minden és mindenki szagát – lelkét, és kreálni egy sajátot.
Polgári foglalkozás leple alá rejti ténykedését, miközben Goethe bűvészinasának merészségével lát hozzá a „varázslathoz”. Csakhogy már nincs mester, felsőbb hatalom, aki megzabolázhatná az idézett szellemet.
A szifiliszből (látszólag) kigyógyult Grenouille Nietzscheként vonul vissza a teljes magányba, hegyeibe, távol az emberek bűzétől. Nem vezekelni akar, nem is szent vagy próféta, aki kinyilatkoztatásra vár. Nem, neki semmi köze nem volt Istenhez. Átadta magát egyetlen szórakozásának és szenvedélyének: önmagának. Lubickolt tulajdon, semmitől nem háborgatott létében, és pompásnak találta. Az emberek iránti gyűlölet kirobbanásának extázisában rájön: ezt az embertől mentes világot ő teremtette. Ő, a Nagy Grenouille, a világteremtő, aki megálljt parancsolt az esőnek, és így lőn.. És a Nagy Grenouille látta, hogy jó, hogy minden nagyon-nagyon jó.
De a sziklasírba való visszavonulás, a félig álattá, vakondszerűvé válás Thomas Mann kiválasztottjára is emlékeztet.
Végül Jean-Baptiste a bosszúállás és világteremtés vágyával tér vissza az emerek közé.
A felvilágosult, önnön isteni tettétől mámoros de la Taillade-Espinasse márki „civilizálja”, formálja emberré – ami persze csak a külsőben nyilvánul meg (a történet Kaspar Hauser sztorijára is emlékeztet). És erre Grenouille is rájön. Tudja: a világ az ő kezében van – mert aki ura a szagoknak, az uralkodik az emberi szívek fölött is. – bármit bemesélhet az embereknek, ha sikerül a bizalmukba férkőzni. És készül a tökéletes, emberfeletti, angyali illat: alapja dög- és hullaszag, emberbűz és virágillat, mely elrejti, ugyanakkor vonzóvá teszi a rothadást és a buta, megvetett, félrevezethető embereket rajongásra, az őrületig, önfeláldozásig fokozódó szeretetre készteti.
A derék polgárok pedig képtelenek voltak felfogni, hogy ez a csenevész, apró, görnyedt emberke ott az ablakban, ez a hüvelykmatyi, ez a rakás szerencsétlenség, ez a nulla, két tucatnál több gyilkosságot követett el. Egyszerűen nem olyan volt, mint egy gyilkos. Senki sem tudta volna ugyan megmondani, milyennek képzeli el a gyilkost, ezt az ördögöt, de egyben biztosak voltak: nem ilyennek!
A parfüm hatására az emberek szellemileg és lelkileg csepfolyóssá váltak, alaktalan masszává, Grenouille elérte célját.
Nem nehéz felismerni ebben a részben a náci Németországot, az őrült diktátort, a bűnöst követelő, fellázadni készülő embereket, akik kéjesen, gátlástalanul nézik végig a bűnbak feláldozását, majd később szorgalmasan dolgoztak, jól aludtak, tették a dolgukat, és derék polgároknak tartották magukat, és extázisba esve behódoltak az embernek álcázott szörnyetegnek.
És itt jön a picit fura befejezés, amit nem tudok eddigi olvasatomba integrálni. Valamire nem jöttem rá, vagy szándékosan alakította így az elbeszélő a történetet? Grenouille tudatosan, hatalma csúcsán lesz öngyilkos. Nem félelemből, menekvésből, nem azért, mert legyőzik, hanem a felismerésből, hogy minden álca, hogy az emberek iránti gyűlölet megmaradt, hogy noha a világ előtte hever, önmagát mégsem teheti teljessé – sohasem tudhatja meg, ki ő voltaképpen. Ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni… Mégis öt csillag.

Majdnem kifelejtettem egy érdekességet, a főhős nevével kapcsolatban:
GRENOUILLE – egy ultrarövid pulzálást mérő technikai eljárás rövidítése, (Grating-eliminated no-nonsense observation of ultrafast incident laser light e-fields), ami az ún. FROG-eljáráson (frequency-resolved optical gating) alapul vagyis egy számunkra láthatatlan jelenség mérése, érzékelhetővé tétele – eng. frog = fra.grenouille = béka (a fizikához nem értek, talán valaki megmagyarázza, miről is van szó).
Jean-Baptiste = Keresztelő János

Hát ez megint nem az én világom. Nagyon szeretem a finom illatokat, akár parfüm, akár ennivaló, akár virág, de nyílván aki ennyire érzi és eggyé válik az illatokkal, az egy mester. Na meg gyilkos :) :) A főszereplő borzasztóan nem szimpatikus, és nem azért mert egy szörnyeteg, hanem az egész személyisége miatt. A történetben néha a szépség és néha a borzalom volt az uralkodó. Az nagyon visszavett a történetből, hogy néha szétuntam az agyam. Nem lett kedvenc.

Mivel az ember is az állatvilágból emelkedett ki, ezért valószínű, hogy egykor az orrunk éppoly fontos és finoman kalibrált érzékszervünk volt, mint a szemünk és a fülünk. Később ez a szervünk folyamatos hanyatlásnak indult, olyannyira, hogy egyes amatőr mesterszakácsok ma már nem a jellegzetes égett szag, hanem a konyhából kitóduló vastag, fekete füstfelhő alapján állapítják meg, hogy alighanem ehetetlen lesz az ebéd. A parfüm főszereplője rendhagyó figura. Neki magának semmilyen szaga sincs, így még az a kérdés fölvetődik, hogy ember-e ő egyáltalán. Ugyanakkor olyan bámulatosan érzékeny orral rendelkezik, hogy azzal az állatvilág legnevesebb szaglászait is lepipálná. Nem csoda, hogy a regény olvasóit és szereplőit egyaránt az orránál fogva vezeti. Süskind igen jó érzékkel mutat rá, hogy nemcsak szemünket és fülünket manipulálhatják, az ember a maga tökéletlen érzékszerveivel valósággal manipulátor iránt kiált. Az, hogy Jean-Baptiste Grenouille nem csak önálló szag, de gyakorlatilag minden érzelem és erkölcsi érzék nélkül jött a világra, még a legnaivabb olvasóban is elültetheti a kétséget, hogy ez a XVIII. században játszódó történet valójában nagyon is XXI. századi kérdést boncolgat. Ha képesek vagyunk elfogadni, hogy adott körülmények között egy brutális cselekménysor eredményeként létrehozott parfüm hasonló mechanizmussal hat a befogadókra, mint a TV reklám, a politikai nagygyűlés, az óriásplakát,vagy éppen a drogok, akkor semmi hihetetlent sem találunk a történetben. Főként, hogy ezek birtoklásáért többnyire szintén vért ontanak.
Szerencsére néhány éve a nejem rávett, hogy nézzem meg vele A parfüm című filmet. Pedig, hogy berzenkedtem ellene! Nem lett kedvenc, de tetszett. Így amikor a könyv a kezembe került, a horror címke ellenére sem hajítottam a sarokba. A Vértestvérek után aligha lettem volna képes még egy agyzsibbasztó történetet végigszenvedni. Szerencsére szenvedésről ezúttal szó sem volt. Sőt!
Egyébként miért is horror ez?

A filmet pár éve láttam, jó volt, de igazából ennyi. Viszont a könyv, az valami zseniális! Beteg, de zseniális. Köszi, Süskind, hogy jöttél!
Imádtam a felsorakoztatott szag- és illatgarmadát, amit az író az első bekezdéstől ontani kezd ránk, szippantottam befelé a 18.század bűzeit is.
Tetszett, ahogy az író bemutatja Jean-Baptiste élete állomásainak szereplőit. Például Baldini monológjain, ahogy magát látja, és jogos(nak vélt) jutalmát elvárja az élettől, legitimálja etikátlan döntését, hát igazán jól szórakoztam. Kedves írói gesztus volt a visszatérő motívum, miszerint minden ember, aki bántotta, semmibe vette, kihasználta Jean-Baptistet, végül megkapja valós jussát.
Annak ellenére, hogy az író nem ruházza fel pozitív személyiségjegyekkel, tudtam együtt érezni antihősünkkel. Minden lélek illatozik. Kivéve Jean-Batistet. Egy zseni tragikuma.

Minden érzékszerűnk közül talán az orrunkat becsüljük a legkevésbé. Miközben az állatvilág egy része, főleg a rovarok feromonokkal kommunikálnak, a méhkirálynő azzal uralja a népét, az ember „két -féle” illatot ismer a jót és a rosszat. Azt hiszem Solohov Csendes Donjában van egy részlet mikor a férj arról panaszkodik, hogy a felesége mosakszik és ezért már se íze, se bűze, ( lehet, hogy másik könyvben, de valahogy ez ugrik be) mosakszunk illatosítunk (már aki) és nem veszünk tudomást róla, hogy bizony lehet olyan vegyület ami az orrunkon keresztül érdekes dolgokra csábít. Az illat (kémia)rengeteg kapcsolatot egy pillanat alatt eldönt, nincs mit tenni, X-et utálni, Y-ont szeretni kell. Ha rajtam múlna inkább szerelmi parfümöt készítenék mint bájitalt.
Nagyon elítélhető módon, de talán ezért is értettem Baptiste motivációját. Sajnáltam, hogy nem volt esélye a kreatív alkotó életre. Fel szerettem volna emelni és kicsit megszeretgetni, hátha akkor más utat választ. Simán el tudom képzelni, hogy vannak ilyen emberek, akiknek valamelyik érzékük kifinomultságával a környezetük fölé emelkednek, ha hagyjuk őket elkallódni a rossz úton is gyorsabban, magasabbra haladnak, hiszen olyat éreznek vagy tudnak, amihez a nagy átlagnak halvány lila dunsztja sincs.
Érdekes könyv, kivételes probléma, nagyon jól megírva. Féltem, hogy kicsit vontatott lesz, de semmi ilyet nem tapasztaltam, a citromfű és bergamotton olajok világában.

Tudtátok, hogy a Nirvana Scentless Apprentice c. dalát ez a regény ihlette?

https://www.youtube.com/watch…

Én eddig nem, bár feltűntek a dalszövegben régebben is olyasmik, hogy „every wet nurse refused to feed him”, szóval hogy egyetlen szoptatós dajka se akarta őt etetni – mégse kötöttem össze a dalt a regénnyel, egészen tegnapig, amikor is gyakori szagos-ebédeink egyikét költöttük el néhányan, és amikor megemlítettem, hogy épp ezt olvasom, nálam sokkal elszántabban Nirvana-rajongó kollégám rögtön mondta, hogy szerinte ez a Nirvana-szám pont erről szól. Aztán ellenőriztük, és valóban.

Amúgy meg mit mondjak.
K*rvajó ez a regény. Ez a rohadt gyilkos düh és a szépség és a remeteség! Beleremeg a szívem.
És a szagok, ó.
A madeleine-süti illata (nem vagyok Proust, de attól még ott vagyok, ahol ő képzeli, hogy ott van); meg az ing illata, amit úgy 16 évvel ezelőtt terített vállamra szívem akkori szottya, midőn a hűvös estében hazafelé tartottunk a franc-se-tudja-már, hogy honnan, de az illatot most is érzem; meg a megmagyarázhatatlan trágyaszag, ami régen hajlamos volt Debrecenben terjengeni időnként, és lehet, hogy még most is terjeng.

Most kiszagolok a ház udvarára nyíló ablakomon, hogy megállapítsam, cigizik-e lenn éppen valaki. Ha nem, akkor lemegyek. Az tuti, hogy nem akarok emberszagot. Nem akarom más emberek cigijének szagát.

Ha létezik hangos könyv, ez egy „szagos könyv” . Nincs olyan illat, vagy szag amit ne említene az író. Mindent részletesen leírt, amitől a hatás nem marad el. Néha érezni a kellemes, finom illatokat, máskor az orrfacsaró bűzt. Mégis engem untatott, lassan haladtam vele. Inkább csak túl akartam lenni rajta. Az utolsó mondatnál egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem, vajon milyen ember lehet Süskind, ha egy ilyen beteg történetet ki tud találni.