Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A szél neve (A királygyilkos krónikája 1.) 728 csillagozás
A kortárs epikus fantasy egyik mesterművében a Krónikás egy útszéli fogadóban belefog, hogy lejegyezze Kvothe történetét, aki hétköznapi fiúból a világ leghírhedtebb varázslójává és rettegett királygyilkossá vált.
Kvothe vándorkomédiások között nevelkedik, amíg apja és anyja, valamint a társulat többi tagja áldozatul nem esik a földöntúli gonosz erőnek, mert olyan titkokat kutatott, amelyeket nem kellett volna. A fiú az egyetlen, aki életben maradt.
Sok viszontagság után jelentkezik a mágia legendás egyetemére, hogy helyet harcoljon ki magának a világban, feltárja szülei halálának titkát és megtanulja, hogyan szólítsa a szelet.
Patrick Rothfuss lebilincselő regénye egy legendákkal teli, veszedelmes világ és egy rendkívüli ifjú történetét meséli el.
Eredeti megjelenés éve: 2007
Tagok ajánlása: Hány éves kortól ajánlod?
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Gabo SFF könyvek GABO
Kapcsolódó zóna
Enciklopédia 46
Szereplők népszerűség szerint
Kvothe · Elodin · Bast · Denna · Simmon · Kilvin magiszter · Krónikás · Wilem · Abenthy (Ben) · Lorren magiszter · Tehlu
Kedvencelte 329
Most olvassa 67
Várólistára tette 788
Kívánságlistára tette 701
Kölcsönkérné 13

Kiemelt értékelések


Látjátok, ezért jó a moly, mert @A_Shara barátnőm ajánlására vettem meg ezt a könyvet. Megértem, hogy miért lett kedvenc. Szeretem azokat a történeteket, amikor az egyszerű fiatal fiúból hős lesz. Kvothe van akkora hős, mint Eragon, persze sárkány nélkül, és aki élvezettel olvasta Jennifer A. Nielsen Hatalom trilógiáját, az szintén nem fog csalódni. Ez a történet tulajdonképpen visszaemlékezés. A mesélő nem kertel vagy ködösít, őszintén mesél magáról. Ebben a részben boldog gyermekkoráról, csavargó koldusként töltött éveiről és a nagyszerű Egyetemről, ahová nagyon vágyott. Barátokról és egy befolyásos ellenségről, aki kétszer olyan gonosz, mint Draco Malfoy. Ne rettentsen vissza senkit a 800 oldal, mert izgalmas, érdekes és olvasmányos féltégla volt. Mielőtt nekilátnék a folytatásnak, már csak az a kérdés, hogy Rothfuss mikor adja ki végre a 3. kötetet.


Rothfuss azt mutatja meg A szél nevében, hogy meddig lehet elmenni egy hősénekben, mielőtt az a hitelesség nevében teljesen felismerhetetlenné nem válik. Hiszen miről van szó? A világraszóló (és élve vagy halva keresett) hős előadja saját történetét, saját szavaival egy krónikásnak. Arról, hogyan ölte meg családját az Ősgonosz, és ő hogyan állt bosszút. Mi szerepel ilyenkor egy tipikus hősénekben? Megszerezni a varázskardot, megtanulni a varázsigéket, árkon-bokron át vágtatni, minden ellenséget legyőzni, és megkapni a meseszép szüzet, akit szeretünk. Hát egy nagy frászt.
Mert itt jön be a képbe a hitelesség. Ha ugyanis hősünk nem kozmikusan determinált a világ megmentésére (magyarán: nem Kiválasztott), akkor először is fel kell nőnie. Aztán le kell tisztáznia magában, hogy mit is akar csinálni. Aztán pénzt kell szereznie, hogy megtanulhasson harcolni/varázsolni/satöbbi. És máris eljutottunk egy nyolcszáz oldalas regény végére, amelyben nem csak a végső győzelmet, de még az ellenséget sem látjuk közelről! (Igaz, sárkányölés esik benne, de az is szinte már komikus módon történik.) Meggyőződésem, hogy Rothfussnál ez a ménkű hosszúra nyúló történet, amely Kvothe összes apró pofára esését, történetének összes vargabetűjét, mindenkori vagyoni helyzetét és zoknijának a színét is részletesen tárgyalja, a koncepció része. Vagyis sok más fantasy szerzővel ellentétben nem öncélúan szószátyár, hanem trollkodik. Ezt nektek, lineáris felépítésű hősmítoszok és sorsszerű véletlenek által vezérelt héroszok, az én karakterem úgy vergődik át az életén, hogy nem a végzetét, de a holnapi napját sem látja előre! Az mellékes, hogy például Conan ennyi idő alatt nem egy királyt gyilkolt volna meg, hanem három főpapot, két gyémántos trónt és legalább egy fél elfeledett istenséget is elpusztít, csoportos kedvezménnyel.
A könyvet persze nem csak ez a bizarr módon dekoncentrált történet, hanem Rothfuss ízléses és változatos előadásmódja, valamint egy alaposan kidolgozott világ is hizlalja. A szél neve elsősorban egy varázslóiskola köré szövődik, amelyeket manapság a Harry Potter könyvekkel szokás összekötni, pedig kerek fél évszázada szerves részei a klasszikus fantasy irodalomnak. Az Arkánum nevezetű intézmény, amelyet Kvothe balhéival szerencséltet, elsősorban a Szigetvilág varázslóiskoláját idézi fel Le Guin regényeiből. Persze jóval modernebb változatban, és modernebb mágia-képpel párosítva, de aligha véletlen, hogy mindkettőben a dolgok valódi nevének megtanulása áll a középpontban. Rothfussnál a nevek azonban már a mágia csúcsát jelentik: a köznapi arkanisták tudománya egy rész tiszta akaratból, egy rész varázsformulából, és egy rész kőkemény fizikából áll. Ami megint csak azt példázza, hogy a szerző kész a legszemtelenebb módon ötvözni a klasszikus fantasy mesés elemeit a modern irányzatok realizmusával.
Végső soron azonban az Rothfuss nagy szerencséje, hogy még akkor is szórakoztató tud maradni, amikor éppen semmi konkrét dologról nem ír, csupán fejezeteken keresztül mesélget bele a vakvilágba. Koncepció vagy sem, egy ilyen féltéglából rajta kívül nem sokan tudnának jól kijönni.


Sokáig gondolkodtam, hogy is állok én a Szél nevével, Kvothe-vel, ezzel az egész világgal, amit Rothfuss teremtett. Hallottam rengeteg jót és rosszat is a könyvről. de azt kell, hogy mondjam nekem nagyon tetszett, mert számomra ez egy varázslatos mese volt.
Szinte már ott éreztem magam a Jelkő fogadóban, egy pipával a számban és mézborral a kezemben. Hallottam, ahogy a Krónikás tolla serceg a papíron és Reshi csak mesél és mesél.
Persze sokaknak sablonos lehet a történet egy fiú, aki hőssé vált. az események is nagyon lassan haladnak, ami nem mindenkinek tetszhet és már, már unalomba fulladhat, de nekem pont ez adta a szépségét.
Miből is lesz a cserebogár, Taerben még egy kis senki tolvaj volt a kis Kvothe, aki a jég hátán is megélt. Rengeteg galibába keveredik csak, hogy nagy álma valóra válhasson és varázstanonc legyen az egyetemen, illetve a szükséges gonosz, Chandrian után nyomozhasson.
Ide bekerülve hősünk barátokra, de inkább ellenségekre tesz szert. Elég sok kettősséget fedeztem fel Roxfort-tal. Hemme simán lehetne Piton professzor, ahogy Ambrose – Malfoy. De Kvothe valami hihetetlen ügyességgel keveredik ki minden bajból.
A mágia is igazán érdekes, ezekkel a szimpatetikus woodoo kötésekkel. Itt nem tűzlabdákkal varázsolnak, hanem vérrel és szövetekkel.
A zenét is meg kell említeni, mert nagy szerepe van a könyvben, Kvothe mestere a koboz pengetésének.
Számomra hihetetlen volt az a fogadós jelenet, szemet gyönyörködtetően volt megírva. Szinte már hallottam a néma csendben a koboz húrjait és a lágy női hangot, ahogy kíséri.
Így megírni, hogy a sorokkal halljam a zenét, nem semmi. :)
Rothfuss nagyszerűen és varázslatosan bánik a szavakkal, már már szépirodalmi, ahogyan ír. A fordításban sem találhatunk hibát, nagyon sok munka van benne ez látszik rajta. Lehet tolvajnak nevezni, mert tényleg volt honnan merítenie, de engem teljesen magával ragadott ez a mese. :)
Szerelem, kaland, rejtély, humor, zene, mágia. Minden benne van, ami egy jó kis fantasy könyvhöz kell.
Szinte sehova se jutottunk az első nap után, ez csak az alapozása volt a történetnek.
Bast személyére is kíváncsi vagyok, hogy ki is ő valójában.
Nekem nagyon tetszett Kvothe története, de nem mindenkinek fog.
Még a kedvenc gombra is rányomtam. :)
Erős a késztetés a folytatás olvasása iránt, de inkább elraktározom későbbre, mert a harmadik rész ki tudja mikor jelenik meg.
Ami egyes nyelvek szerint már meg van írva. Azért ez nem valami egyenes dolog. Talán majd ha jön a film, az is kiadásra kerül, talán…


Történetmesélésből négyes, világteremtésből viszont egyáltalán nem készült, de kap tőlem egy kegyelem kettest. Összességében ez így közepes, leülhet, miszter Rothfuss, és nem kell aggódnia, a közeljövőben nem fogom újra kihívni.


Klasszikus high fantasy, ezen belül pedig hősi egy csöppet. Egy eposz. És itt kezdődik és végződik az összes problémám ezzel a könyvvel. Merthogy amúgy elbűvölő. És azért, hogy rátaláltam Rothfussra, már megérte átverekedni magam a Zsiványok gyengébb darabjain is. Ám Rothfuss amerikai és ezeknek az amerikaiaknak valami fixációjuk van a hősökkel. Imádják őket. A hős, az csodás. A hős az, aki minden háztartásba kell. Nekem pedig anti-hős-fixációm van. Már a szótól is kiráz a hideg. Meg tudok bolondulni a hősre építő filmektől. Én az embereket szeretem. És itt be is fejeződtek a problémáim. A könyvvel.
Már amikor elolvastam A ménkűfát a Zsiványokból, tudtam, hogy ad 1. az a legjobb írás az egész antológiából és ad 2. hogy nekem nagyon sürgősen olvasnom kell Rothfusstól, bármit, csak gyorsan. És lőn csoda és lőn A szél neve, aminek már a címe is csodás. A könyv is csodás, a fordítás is csodás :)). Apropó fordítás: annyira jó, hogy az ember elfelejti, hogy fordítás. Szavakat használ. Nem csak kb. 200-at, hanem sokat és választékosan. Nagyon jó! Bihari György miatt egy külön élmény olvasni. A könyv pedig…mmm. Ez az eposz a szokásos high fantasy-elemekre épít. Árva gyerek, különleges képességekkel, nagyon okos, gyorsan maturizálódik, mert rá van kényszerülve – és ez az a pont, ahol Rothfuss mégis egyenesbe hozza a mérleg két karját, mert abban a pillanatban, amikor már kicsit túl sok lenne a csudás képességekből – értsd: csömör –, azonnal történik valami, ami rendbe hozza a kezdődő problémát és kiderül, hogy Kvothe (főhős) mégiscsak gyerek, aki hülyeségeket is csinál, méghozzá szívderítően sokat és gyakran. Egyszóval szerethető. Ez a bajom a hősökkel: őket nem lehet szeretni, csak csodálni, én pedig másféle dolgok/képességek iránt szoktam csodálattal adózni. Remélem, hogy Rothfuss még sokáig akarja folytatni A királygyilkos krónikáját, mert ez, a mágikus című A szél neve, csak alapozás volt. Kvothe mesél, mert most éppen abban a pozícióban van, ahol (csak) mesélni lehet, és elmeséli magát. Ez pedig még csak a gyerekkora. Izgalmas, a hangulata elképesztően jó, az ember sok ponton is magára ismerhet benne, még ha csak a (gyerekkori) vágyai szintjén is, de. Van benne sok-sok mágia, rajongóknak. És az a tézis, miszerint a dolgoknak csak a nevét kell tudni és azok engedelmeskednek neked. Mindegy, mi az. Csak a nevét tudd. És ez nagyon fontos dolog, a valóságba transzponálva is.
Egy dolog megint eszembe jutott ennek a könyvnek a kapcsán: hogy valójában egyetlen igazán szexi dolog van a világon, a tudás, minden egyéb csak másodlagos. Emberek, a tudás szexi :)!


Ez egy csodálatos könyv!
A maga mágia-rendszerével, rengeteg karakterével és Rothfuss káprázatos stílusával! Éreztem, hogy kis híján én is ott ülök egy kupa mézborral a Jelkő fogadóban, és szinte hallottam a sorok között, a pendülő koboz húrjait.
Meg persze a fordítás!!! A vaják sorozat mellett néha felüdülés volt A szél nevét olvasni, annyira jól sikerült a fordítás. Nagyon szép szókinccsel dolgozik Bihari György és szóismétlés nélkül. Neki is köszönöm az élményt, mert így vált teljessé ez a Könyv!
Én egyedül két alkalommal rémültem meg:
1. Amikor azt hittem a történet átvált a Roxfort-ba
2. Az elején amikor egyre jobban azt éreztem, hogy ez egy erős heroikus, hős fantasy lesz. Nem szeretem a tökéletes karaktereket, de ezt, mintha megérezte volna Rothfuss, mert hirtelen megmutatta nekem Kvothe hibáit, azt, hogy ő még mindig gyerek és nagy galibákat tud csinálni. Amúgy pont ezért számomra nagyon szerethető volt Kovthe együtt is tudtam vele érezni, olyan igazi emberi személyiség lett. és nem egy Szuperhős, szerencsére ^^
Ajánlom ezt a könyvet, azoknak, akik szeretik a különleges mágia-rendszereket és a jól megalkotott varázslatos világokat.


Nem tudom, hogy mit is mondhatnék. Nagyon tetszett, de olyan sok túlírás volt benne. Úgy tűnt, mintha az egész történet vissza lenne fogva. Ettől függetlenül, nem tudtam megvonni tőle egy csillagot sem :) Kvothe érdekes karakter. A gyermekkoráról szóló rész nagyon kedves. Aztán ugye jön a tragédia, és a sorsa igen hányattatott lesz. Abenthy, Auri és Bast szimpatikusak, bár Bast kicsit ijesztő volt a végén. Denna egyáltalán nem lopta be magát a szívembe. Reméltem, hogy több kiderül a miértekről, de erre még várnom kell. :) Tetszett, tetszett, sok helyen egyhangú volt, de tetszett…


Sajnos engem nem ragadott magával ez a könyv. :( Voltak benne jobb részek, de leginkább csak túl akartam lenni rajta. Nem csigázott fel eléggé, ezért nem fogom elolvasni a folytatást. Lehet rosszkor olvastam, nem tudom, de egyenlőre nem akarom látni többet ezt a könyvet.


Minden, amit egy komoly fantasy imádó el tud képzelni! Már lassan egy éve ült a polcomon, és ezért annyira haragszom magamra. Már réges-régóta el kellett volna ezt olvasom. Nem is tudok róla igazából hosszan regélni itt, azt hiszem elég annyi, hogy ez tényleg ennyire jó! :D
Népszerű idézetek





Minden mese igaz.
228. oldal, Lanre átváltozása




A szüleim egymással táncoltak, anyám a férje mellére hajtotta a fejét. Mindketten lehunyták szemüket, és tökéletesen elégedettnek tűntek. Ha találtok ilyet, valakit, akit átölelhettek és becsukhatjátok a szemeteket a világ elől, akkor szerencsések vagytok. Akár egy percig tart, akár egy napig.
140. oldal




Elménknek talán a legfontosabb tehetsége, hogy képes megbirkózni a fájdalommal. A régi gondolkodók azt tanítják, hogy az elmének négy ajtaja van, amelyeken át úgy közlekedhetünk, ahogy a szükség kívánja.
Az első ajtó az alvás. Az alvás lehetőséget kínál, hogy magunk mögött hagyjuk a világot, összes fájdalmával egyetemben. Az alvás jelzi a múló időt, eltávolít a dolgoktól, amelyek bántottak bennünket. Aki megsebesül, gyakran elveszíti az eszméletét. Hasonlóképpen, amikor valaki tragikus hírt hall, gyakran elájul. Az elme átlép az első ajtón, így védi magát a fájdalomtól.
A második ajtó a feledés. Némelyik seb túl mély ahhoz, hogy meggyógyuljon, vagy túl mély ahhoz, hogy gyorsan gyógyuljon. Ezenfelül sok emlék egyszerűen fáj, és ezeket nem lehet gyógyítani. Nem igaz a mondás, hogy „az idő minden sebet begyógyít”. Az idő a sebek nagy részét begyógyítja. A többi a második ajtó mögött rejtőzik.
A harmadik ajtó az őrület. Van, amikor az elme akkora ütést kap, hogy elrejtőzik az őrületbe. Noha ez talán nem látszik üdvösnek, mégis az. Van, amikor a valóságban nincs más, egyedül csak a fájdalom. Hogy elmeneküljön a fájdalom elől, az elmének ki kell hagynia a valóságot.
Az utolsó ajtó a halál. A végső menedék. Semmi sem árthat nekünk a halál után, legalábbis ezt hallottuk.
155. oldal




Mindnyájan azzá leszünk, aminek megjátszuk magunkat.
804. oldal (GABO Kiadó, 2009.)




Nyár vége felé véletlenül kihallgattam egy beszélgetést, amely kifordított az áldott tudatlanság állapotából. A gyerek ritkán gondol a jövőre. Ennek az ártatlanságnak köszönhetően tudunk úgy örülni, amire kevés felnőtt képes. Az a nap, amikor a jövőre kezdünk gondolni, egyúttal az a nap, amikor kilépünk a gyermekkorból.
106. oldal




– No és te, Bast, mit tanultál ma este?
– Ma azt, mester, hogy a híres szeretőknek miért jobb a szemük,
mint a tudósoknak.
– Miért, Bast? – kérdezte Kote némi derűvel.
Bast becsukta az ajtót és leült a másik székbe, arcát tanára és a tűz
felé fordította. Sajátosan finom bájjal mozgott, szinte táncolt.
– Nos Reshi, a legjobb könyvek ott találhatók, ahol rossz a
világítás. A szép lányok viszont legtöbbször kimennek a napra,
ezért könnyebb tanulmányozni őket anélkül, hogy az ember
szemének baja esnék.
21. - 22. oldal
A sorozat következő kötete
![]() | A királygyilkos krónikája sorozat · Összehasonlítás |
Hasonló könyvek címkék alapján
- Christopher Paolini: Eragon 85% ·
Összehasonlítás - Raymond E. Feist: Ezüsttövis 86% ·
Összehasonlítás - Leigh Bardugo: Shadow and Bone – Árnyék és csont 89% ·
Összehasonlítás - Stephanie Garber: Legendary 93% ·
Összehasonlítás - Alwyn Hamilton: A homok leánya 87% ·
Összehasonlítás - Jessica Townsend: Nevermoor 93% ·
Összehasonlítás - J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly 96% ·
Összehasonlítás - Brandon Sanderson: A Végső Birodalom 1-2. 93% ·
Összehasonlítás - Sara Raasch: Hó mint hamu 84% ·
Összehasonlítás - Rick Riordan: A villámtolvaj 93% ·
Összehasonlítás