Hogy ​el ne tévedj 50 csillagozás

Patrick Modiano: Hogy el ne tévedj

Modiano ​legújabb, 2014 őszén megjelent regényének főhőse Jean Daragane író, aki egy pályaudvaron elveszíti a telefonos noteszát. Pár nap múlva felhívja egy férfi, Gilles Ottolini azzal, hogy megtalálta a noteszt, és szeretné visszaszolgáltatni. A másnapi találkozón Ottolini egy barátnőjével, Chantallal jelenik meg. Bevallja, hogy végiglapozta a noteszt, s szeretne információt kérni az abban szereplő egyik férfiról, Guy Torstelről, akinek a nevével egy régi gyilkosságról szóló újságcikkben találkozott, s most könyvet szeretne írni erről az 1951-ben történt bűnügyről. Daragane azonban nem emlékszik Torstelre.
Másnap Chantal találkozóra hívja Daragane-t, és ad neki egy dossziét, benne az Ottolini által a gyilkosságról összegyűjtött, részben rendőri forrásokból származó anyag fénymásolatával. Az egyik lapon az írónak szemébe ötlik egy lóversenypálya neve, ahol egyszer régen ő is megfordult, s ahol találkozott egy férfival, akit az előtörő emlékek nyomán Torstelként azonosít be –… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2014

>!
Tarandus, Győr, 2015
ISBN: 9786155261954 · Fordította: Takács M. József
>!
Tarandus, 2015
164 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155261947 · Fordította: Takács M. József

Enciklopédia 2

Szereplők népszerűség szerint

Daragane · Gilles Ottolini


Most olvassa 2

Várólistára tette 17

Kívánságlistára tette 3


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Patrick Modiano: Hogy el ne tévedj

Modiano mindig ugyanazt a regényt írja. Ugyanaz a múltba átmosódó jelen, ugyanaz a finoman sejtetett krimi szál (ami evidens eszköz egy olvasó elbizonytalanítására), ugyanaz (többé-kevésbé) a főszereplő, Jean D., de még az időjárás is többnyire ugyanaz. Ugyanaz továbbá a csapda is: ez a nagy tudással megírt, elegáns, tiszta textúra azt a reményt kelti az olvasóban, hogy a cselekmény is „tiszta” lesz – például le lesz kerekítve. De nem lesz. És ez nem is baj.

A baj az, hogy ez az „ugyanaz” nem az az ugyanaz, mint máskor. Az idősíkok váltakozását határozottan összeszedetlennek éreztem. A Hogy el ne tévedj végső soron három időszinttel operál: 1.) gyermekkor 2.) gyermekkorra emlékezés 3.) gyermekkora emlékezésre emlékezés – ráadásul mindezt egy olyan ember adja elő, aki valójában nem is akar emlékezni. Nem csoda, hogy szét is esett nálam a történet. Hiányzott nekem a Nászút simulékonysága, finom vibrálása, nem is tudok most 3,5-nél többet adni – épp a Nászút-tal összevetve nemigen jár neki több.

4 hozzászólás
>!
giggs85 P
Patrick Modiano: Hogy el ne tévedj

Franciaországban tavaly az egyik legnagyobb médiafigyelmet kiérdemlő regény a Hogy el ne tévedj volt, köszönhetően annak, hogy abban az évben jelent meg, amelyikben alkotóját irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. Minden bizonnyal ennek a neves díjnak is köszönhetően alig néhány hónap késéssel már magyarul is elérhető ez a kisregény, amely természetesen gond nélkül bele is illik a flamand származású gall alkotó életművébe – mind témájában, mind tartalmában, mind eseményeiben illeszkedik Modiano krimiszerű történeteinek vonulatába.

Az idős író, Daragne visszavonultan él párizsi lakásában, senkivel sem tartja a kapcsolatot, és már semmi sem tudja igazán lázba hozni, ám egy nap megcsörren a telefonja. Egy bizonyos Ottolini keresi, aki azt állítja, megtalálta a néhány hónapja elvesztett jegyzetfüzetét, és személyes találkozót kér, hogy visszaadhassa. Oda egy hallgatag, Chantal nevű nővel érkezik, és megkéri az írót, emlékezzen vissza egy emberre, akinek a neve és telefonszáma ebben a bizonyos jegyzetfüzetben szerepel. Az alig-alig cselekményt, és a természetesen vele együtt járó emlékezést ez a kérés indítja el.

A Hogy el ne tévedj még a szokásosnál is eseménytelenebb alkotás (bár megvan benne a legtöbb krimielem, amit Modiano alkalmazni szokott), itt a hangsúly inkább az egyes, különböző térben és időben élő alakok egymásra kopírozódásán van. Daragne, ha nem is könnyen, de végül képes felidézni, hogy ki az az ember, akinek a neve a jegyzetei között szerepel, és akit így természetesen ismernie is kellene, rájön milyen szerepet játszott az életében; és ahogy felidézi ezeket a régmúlt dolgokat, minden jelenbeli karakternek előkerül egy-egy múltbéli hasonmása. Az egész történetet reflexiók és párhuzamok uralják.

Ez a kisregény talán még homályosabb, még talányosabb, még nyitottabb, mint a többi magyarul megjelent Modiano-alkotás, itt szinte semmiről nem derül ki semmi, szinte semmilyen kérdésre nem kapunk konkrét, határozott választ; itt inkább érzések és megérzések kavarognak mindenfelé. Daragne egyszer úgy érzi egy-egy hangsúlyból, hogy Ottolini csaló, zsaroló, megbízhatatlan gazember, máskor meg azt, hogy csak egy számára nem szimpatikus figura, de azt sem tudja eldönteni, hogy Chantal a férfi bűntársa vagy inkább áldozata. És ennél csak még megismerhetetlenebb, még inkább árnyékban maradó a múltbéli történetszál. Ebben a történetben egyszerűen nincs olyan dolog, ami teljesen biztos lenne – bár ez nem is akkora meglepetés, ha a mottóul szolgáló Stendhal-idézetet nézzük: „A tények valóságával adós maradok, csak az árnyékukat tudom bemutatni”.

Bár a francia halad a korral, ez a regénye is a jelenben játszódik, konkrét időponthoz is köthető (ami amúgy nem jellemző a Mesterre), mégis szkeptikus a keresést, kutatást, megismerést elősegítő modern eszközökkel, így a mobiltelefonnal, számítógéppel és internettel szemben – nincs olyan keresőmotor, ami ráakadhatna Modiano rejtélyes figuráira.

Örömmel jelenthető ki, hogy a Nobel-díjas író még mindig le tud tenni jól működő történeteket az asztalra, ugyanakkor az is elmondható, hogy ez a kisregény azért nem ér fel a legjobban sikerült Modiano-kötetekhez, de mindenképpen ajánlható azoknak, akik amúgy kedvelik a francia történeteit és művészetét.

>!
Bla I
Patrick Modiano: Hogy el ne tévedj

Egy idősödő, visszahúzódva magányban élő író – aki már szinte senkivel nem tart kapcsolatot – egy külső megkeresésre – a krimiszál épp csak apropó – rákényszerül, hogy végiggondolja gyermekkorától önmaga előtt is homályos, múltba veszett és elfeledett életét. Hasonló a cselekmény, mint Modiano más történeteiben: a múlt felderítése – bár ez itt nem kerek, s igencsak hiányos –, de ez az írás mégsem üti meg az általam eddig tőle olvasottak színvonalát, csak egy dologban: ez pedig az írás atmoszférája, hangulata, amely mélységében hű a korábbi Modiano művekhez…

>!
olvasóbarát P
Patrick Modiano: Hogy el ne tévedj

Az eddig olvasottak közül a legtitokzatosabb kötet, itt aztán tényleg semmi nem derül ki, pedig egy bűntény megtörténte (lehetősége) is felmerül, de egyébként kellemes olvasmány.

>!
vorosmacska P
Patrick Modiano: Hogy el ne tévedj

Talán spoiler az író legpesszimistább írása. A történet ismételten ürügy az emlékezésre, amire ezúttal nehezen és kedvetlenül veszi rá magát főhőse, Jean Daragan, idősödő író. Az emberekből kiábrándult, hónapok óta nem találkozik senkivel, a szavakat is nehezére esik megformálni. Társa a ház előtt álló gyertyánfa vagy rezgőnyár, ami megnyugvással tölti el, és segít eloszlatni egész életét végig kísérő magányérzetét.
A nagy történés, ami nincs, az az elvesztett és elfelejtett notesz, amit megtalál egy Ottolini nevű ember és felkeresi az írót egy fiatal nő, Chantal társaságában. Érdekes megfigyelni, hogy az író mennyire bizalmatlan, bizonytalan, kételkedő mással és önmagával szemben. Az időbeli ugrálás a jelen és a múlt között három síkon történik: visszavezet a gyerekkor egy különös évébe, egy különös házba Anna Anstranddal, majd húszas évei elejére, amikor első regényét írja, és a jelenbe, az elmagányosodott, bezárkózott író világába.
Engem most is magával rántott Modiano világa és minimál történéssel megírt könyve. Ha őt olvassuk, jobban tesszük, ha elfelejtjük a racionalitást, ne keressük az ésszerűséget műveiben. Hangulatokban, érzésekben erős, és ezt eléggé kedvelem. Ez a könyve a legvégén erősen szíven ütött.

>!
Peónia
Patrick Modiano: Hogy el ne tévedj

Egy estés, de érdekes kaland a 163 oldalas új Modiano regény. Érdekes, mert egy olyan időpillanattal indul a történet, amelyben a jelen és a múlt úgy találkozik, hogy nem tudják elengedni egymást. Az ötven év körüli férfi főszereplő életében váratlanul felbukkan egy először ismeretlennek tartott, majd elfeledett statuszba emelkedő név a múltból, és ezzel együtt – egy szinte krimiszerű történetben – elkezd felfesleni az író múltjának szövedéke úgy, hogy a felszakadozó múlt a jelen unalmasan színtelen szövetét is kikezdi, és egyben – bizonyos mértékig – át is értelmezi azt. Aki bedől Modianonak, és az egyre bonyolódó múltbéli történet teljes kibomlását, a titok felfedését, valamiféle megoldást, magyarázatot remél, az becsapottnak érezheti magát az utolsó lap becsukása után. Én nagy ötletnek tartom, hogy nem tudunk meg szinte semmit tényszerűen az író életébe betolakodó szereplőkről és koherens értelmezést a múltról sem, hisz nem az a lényeg, ki kicsoda, mit miért tesz ebben a többsíkú regényidőben. A regénybeli író életébe belépő szereplőknek mindössze az a funkciójuk, hogy a töredékes történettel rávilágítsanak arra:a traumák miatt lefedett múltat évtizedek távolságából nem lehet ok okozati linearitásban megismerni. Fényfoltok tünedezhetnek fel, amelyekből nem biztos, hogy személyiségbe integrálható mintázat épül fel. A történetnek egy másik síkon persze van egy lényeges értelmezési tartománya: megértjük belőle, hogy az író élete miért volt magányos, miért volt vakdióként dióba zárva, és miért nem lehetett felnyitni.

4 hozzászólás
>!
ddani P
Patrick Modiano: Hogy el ne tévedj

Ezen sikerült gyorsan túlesni. Konkrétan ma egy strandon.
Nem volt egy nagy durranás, de még pukkanásnak is olyan tipródó, szenilis, szétszórt, bár kíméletesen rövid. A Nobel-bizottság szempontrendszerét totális értetlenséggel pillegem, hogy nanemá'.
Van egy narrátor/főhős, aki író és túl van a fénykorán és unja az életét és nem érdekli már senki és semmi, de megrohanja egy csomó egymást követő személy és név és helyszín és esemény az 'önként' nememlékezett múltból, és ennek a töredékes és rohadtul vontatott és késleltetett és fölösleges részletekkel teledarált és amúgy is meglehetősen következetlen és kábé érdektelen vonulata, szilánkokban és darabokban amelyek egymást kerülgető tánca a történetet fürgén olvasó olvasót közepesen irritált transzállapotba szédíti, ám mélyebb olvasatok konkrét agykárosodást vagy akár agyhalált is előidézhetnek*. Az egész kavargó múltéledés egy saját magába zárt örvény, minden mindennel és mindenki mindenkivel összefügg (ez a negyedik ilyen mindenösszefüggnél ugyanolyan kiszámítható mint a tizennegyediknél), a számtani közepén van egy nagy ráismerés ami olyan banális hogy ha rosszkor pislog az ember akkor észre sem veszi az egészet. Halad az egész egy erdőnyi visszatérő ismétlődésen át az elkerülhetetlen utolsó oldalig. Se eleje, se közepe, se vége, egymást követi a rengeteg név és helyszín és minden kapcsolódási pontot nélkülöző történet-darab, cselekmény amúgy nyomokban de minek, sok szentimentális locsogás amit teljesen elviselhetetlenné lúgoz a kiszámíthatóság és a végnélküli ismétlés és transzponálás. Mit mondjak még? nem vagyok elragadtatva.
Valószínűleg a legrosszabb könyv, amit még hajlandó voltam (más olvasnivaló híján na jó, volt még egy 'Hihetetlen!' magazin, de az nem számít) végigolvasni, az idén legalábbis tuti.
Nem akarok többet hallani erről a Modiano csávóról. Máskor inkább olvasom a végtelenül szórakoztató és szépirodalmiatlan, habár nem kevéssé agylohasztó Hihetetlen! magazint.

*köszönöm aggodalmatok: még élek, az elváltozás úgy tűnik nem maradandó vagy visszafordíthatatlan.

2 hozzászólás
>!
Juci P
Patrick Modiano: Hogy el ne tévedj

Első Modianóm volt (találomra, ez volt meg itthon). Tudtok mondani tőle egy olyat, amitől megértem a Nobel-díjat? Mert ez egy félkész regény; oké, van egyfajta hangulata spoiler, de azon túlmenően, hogy el akar bizonytalanítani, meg hogy a szánkba rágja, mennyire megbízhatatlan az emlékezet, nem nagyon szólt semmiről, és pláne nem futott ki sehova.

7 hozzászólás
>!
krlany I+SMP
Patrick Modiano: Hogy el ne tévedj

A 9 db lefordított Modiano-könyvből ez a hetedik, amit olvastam, és ez a legrosszabb. Mármint Modianohoz képest, amúgy olyan közepes. Itt megölte a hangulatot, amit annyira szeretek nála… és ez a felejtés-magyarázat is sántít. Az egy dolog, hogy sok minden nem derül ki belőle – az sem, aminek ki kellene (hogy pl. ki kicsoda és mi történt és miért), de hogy ennyire béna alakok legyenek benne, az már maga a művészet. Az utolsó odalökött mondat pedig üthetne, de ahhoz ez előtte lévőket kellett volna jobban felépíteni.
Most bedurciztam az íróra (vagy a kiadóra, hogy miért pont ezt kellett lefordítani, mikor még jócskán akad másik is), és nagyon ajánlom, hogy a maradék két könyv villantson, hogy ezt a kis irodalmi balesetet feledni tudjam!


Népszerű idézetek

>!
Kek P

Szokása szerint most is megpróbálta úgy irányítani a társalgást, hogy ne kelljen magáról beszélnie. Az volt a módszere, hogy a kérdésekre egy másik kérdéssel válaszolt.

147. oldal

4 hozzászólás
>!
Kek P

(…) pontosan írta le a jelenetet, és tudta, hogy ez a rész kilóg a regényből. A valóság egy apró darabkája volt, amit csalárd módon becsempészett a könyvébe, olyan személyes kis üzenet, amilyeneket az újságok apróhirdetés rovatában szoktak elhelyezni, és amelyeket csak egyetlen ember tud megfejteni.

78. oldal

>!
robinson P

– Az irodalom nagyon nehéz mesterség… gondolom, már maga is rájött.

88. oldal

>!
Olwen

A túl hosszúra nyúló magányosság – (…) – gyanakvóvá, bizalmatlanná tesz minket felebarátainkkal szemben, és könnyen előfordulhat, hogy tévesen ítéljük meg őket. Nem, az emberek nem is olyan gonoszak.

>!
vorosmacska P

A jelen és a múlt összekeveredik, és ez természetesnek is tűnik, hiszen csak egy vékony celofánfal választja el egymástól. Elég egy rovarcsípés, hogy a celofán átszakadjon.

33. oldal

>!
Olwen

Nagyon úgy tűnik, gondolta gyakran, hogy a gyerekek nem tesznek fel maguknak kérdéseket. Sok évvel később aztán megpróbáljuk megfejteni a rejtélyeket, amelyek akkor nem tűntek annak, és szeretnénk kisilabizálni egy olyan nyelven írt szöveg félig elmosódott betűit, amelynek még az ábécéjét sem ismerjük.

>!
Kek P

A könyvírás számára azt is jelentette, hogy fényjelzéseket vagy morzejeleket küld bizonyos embereknek, akiket szem elől tévesztett. Elég találomra becsempészni a nevüket a könyvbe, és várni, hogy végre hírt adjanak magukról.

77. oldal

1 hozzászólás
>!
XDóra

Daragane a moziban gyakran lehunyta a szemét. A film zenéje és a hangok többet adtak neki, mint a képek. Eszébe jutott az aznap látott film egyik mondata, ami közvetlenül azelőtt hangzott el, hogy a teremben kigyúltak a fények. Mintha ő maga mondta volna ki azokat a szavakat: „Milyen különös utakat keleltt bejárnom, hogy eljussak hozzád.”

92.

>!
XDóra

Miért van az, hogy bizonyos emberek, akiknek a létezéséről sem tudunk, akikekkel csak egyszer találkozunk, és nem látjuk őket soha többé, a háttérben meghúzódva ilyen fontos szerepet játszanak az életünkben?

103.

>!
Kek P

… valami hasonlót érzett, mint az előző napon, amikor megpróbálta átrágni magát ugyanezeken az oldalakon: mondatok, amelyeket az ember félálomban hall, és annak a néhány szónak, amire még másnap reggel is emlékszik, nincs semmi értelme. És mindez pontos címekkel tarkítva: rue de l'Ermitage 15., rue Nicolas-Chuquet 12., rue Notre-Dame-de-Lorette 46., bizonyára azért, hogy az embernek legyen néhány fogódzója ebben a futóhomokban.

96. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Émile Ajar: Előttem az élet
Marie-Aude Murail: Lakótárs kerestetik!
Guillaume Musso: Az angyal hív
Michel Houellebecq: Behódolás
Belinda Alexandra: Flamenco Párizsban
Anne Rice: Lestat, a vámpír
Kathleen Tessaro: A parfüm titka
Jennifer Ashley: Lord Mackenzie tébolya
Frei Tamás: A megmentő
Nicolas Barreau: Egy este Párizsban