Éjfű 35 csillagozás

Patrick Modiano: Éjfű

Jean húsz év elteltével visszatér Párizs egyik városrészébe, ahol fiatalkora meghatározó időszakát töltötte. Az utcákat s kávézókat járva fölidézi mindazt, ami akkori szerelméhez, Dannie-hoz köthető: megismerkedésük körülményeit, a lány titokzatos életének töredékes részleteit, rejtélyes barátait, akik inkább hasonlítottak összeesküvőkre, mint ártatlan egyetemistákra.

Fekete notesza segítségével – amelybe mániákusan jegyzi föl az élete során felbukkanó neveket, címeket, fontosnak tűnő mondatokat, eseményeket – igyekszik eligazodni a múlt eseményei között, összerakni a töredékekből a teljes képet, s megérteni, mi miért történt. Ki volt Dannie, és hová tűnt hirtelen? Kik voltak a barátai, és mire készültek valójában?

Modiano a tőle megszokott módon vegyíti a valóság és a jelen idejű történések közé az emlékeket, a képzelet szülte párbeszédeket és az álomvilágot, hogy hőse ezek segítségével határozza meg önmagát és élete értelmét.

Eredeti cím: L'Herbe des nuits

Eredeti megjelenés éve: 2012

>!
Tarandus, Győr, 2014
ISBN: 9786155261800 · Fordította: Rőhrig Eszter
>!
Tarandus, 2014
168 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155261794 · Fordította: Rőhrig Eszter

Enciklopédia 3

Helyszínek népszerűség szerint

Párizs · Montparnasse


Kedvencelte 1

Most olvassa 2

Várólistára tette 23

Kívánságlistára tette 11

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Bla IP>!
Patrick Modiano: Éjfű

„A francia mindig ugyanazt a könyvet írja meg újra és újra”- olvastam e könyv kapcsán is okos emberek megállapítását. S valóban, e kötetben is Modiano más könyveihez, a Sötét boltok utcájához, A Kis Bizsuhoz, vagy a Nászúthoz hasonlóan régen elfeledett, nehezen rekonstruálható történéseknek megy utána a főhős, aki e könyvben egy kis fekete notesz segítségével (amiben nincs más, mint néhány régi név, helyek, dátumok, telefonszámok akkor érdekesnek tűnő mondatok) keresgél. Ezek alapján barangolja be a modernizálódott Párizst (szinte örök modianói színhely), hogy rátaláljon egykori önmagára.
Ez a történet is szokás szerint sejtelmes: A lányról nagyon keveset tudunk meg. Az olvasóra van bízva, hogy elszórt információ-morzsákra alapozva következtessen mi az igazi neve, hogyan telt korábbi élete, miért él olyan rejtőzködő életet? Szinte minden homályba vész. Néhány mondat került csak bele a noteszbe, ill. a szövegbe idézőjeles formában, azokat megkímélte a mindent elborító feledés. Az elbeszélő gyötrelmes kínon keresztül képes csak megidézni a múltat, fokról fokra rakva össze a darabkákat, hogy a végén összeálljon valami még mindig homályba vesző, ugyanakkor mégis magával ragadó az írás hangulata.
Élvezhető ez a múltba-révedés, emlékkutatás, zseniális az atmoszféra-teremtés, amelyet az író megint megalkotott, a hangulat olvasás közben tökéletes volt – mondhatni: modiánós –, a szerelemábrázolás főként a szűkszavú leírásokon és elhallgatásokon keresztül megkapó, de az írás üzenete számomra csak annyi, hogy megöregszünk, magányosakká válunk, s már csak az emlékeink azok, amihez ragaszkodhatunk, egykori élményeink nyomait keresgethetjük. A könyv így – szerintem – lényegesen kevesebbet ad az olvasónak, mint pl. a Sötét boltok utcája. Modiano tökélyre fejlesztette a homályból felderengő emlékek közt bolyongó olvasói hangulatot, de itt már nem is akarta kimenteni a gondolatai nyomán tévelygőket…

olvasóbarát>!
Patrick Modiano: Éjfű

Egészen különös hangulata van a könyveinek, „már akkor is csak az eltűnő emberek és megszűnő dolgok iránt voltam fogékony”- írja egy helyen a regényben. Mestere a titokzatosságnak, a baljóslatú sejtelmességnek. Sem a főhősről, sem szerelméről nem tudunk meg sokat, sőt szinte semmit, a különleges nyomozás mégis érdekes, habár az elhunyt, az elkövetők, a bűncselekmény részleteit a kötet végén is jótékony homály fedi. Valóban olyan, mintha mindig ugyanazt a könyvet írná, ugyanazt a nyomozást folytatná. Nem vagyok igazán krimi rajongó, ezért nekem tulajdonképpen ez elég is, tetszik a stílus, a hangulat. A legnagyobb hatást mégis A Kis Bizsu tette rám az eddig olvasott művei közül.

giggs85>!
Patrick Modiano: Éjfű

Mikor néhány hónappal ezelőtt megírtam lelkendező ismertetőmet A Kis Bizsuról, akkor Patrick Modiánót, mint kvázi ismeretlen szerzőt kellett bemutatnom, lévén alig-alig jelentek meg könyvei hazánkban, és azok is többnyire visszhangtalanul. Azóta azonban jött a Nobel-díj, és általa a megérdemelt (ezt csak valószínűsíthetem, ugyanis művei alig tizedét olvastam eddig) világhír, vele együtt pedig szerencsére egy új Modiano-kötet, ami eddig nem volt magyarul olvasható.

A 69 éves íróval kapcsolatban egy, a legtöbb ismertetőben szereplő közhelyet kell megemlítenem: a francia mindig ugyanazt a könyvet írja meg újra és újra. A jelen kötetben is a már említett A Kis Bizsuhoz, vagy a Dora Bruderhez hasonlóan régen elfeledett, nehezen rekonstruálható történéseknek megy utána a traumatizált főhős, aki egy kis fekete notesz segítségével (amiben nincs más, mint néhány régi találkozó dátuma, rég kikapcsolt telefonok számai és minden bizonnyal már évek óta halott emberek nevei) barangolja be az alaposan megváltozott Párizst (örök modianói színhely), hogy rátaláljon saját fiatalkori önmagára, arra a fiúra, akiből a későbbi híres író kinőtte magát.

A történet szokás szerint igencsak sejtelmes: szinte semmit sem tudunk meg arról, hogy a még kiskorú Jean hogyan ismerte meg a nála pár évvel idősebb lányt, Dannie-t, aki óriási hatással volt rá, és aki bevezette a párizsi éjszakai életbe, és aki által megismert néhány igencsak kétes figurát. Az idősödő Jean a 21. századi metropoliszban bolyongva próbálja megtalálni a már rég eltűnt, lebontott, átépített vagy esetleg valamilyen csoda folytán még a régi állapotukban lévő helyeket, helyszíneket, és általuk a feledés homályába vesző emlékeket – hogy a végén úgy-ahogy összeálljon egy kép arról, hogy mivel is foglalkozott ez a társaság, miért tűnt el Dannie – az a lány, aki a legnagyobb szerelme volt, akivel élete legmeghatározóbb korszakát töltötte és aki mellett íróvá vált.

Mégis, erről a lányról szinte semmit sem tudunk meg: sem az igazi nevét, sem azt hogy kik voltak a szülei és hogyan telt a gyermekkora, sem azt, hogy pontosan miért él olyan rejtőzködő életet, amilyet. Szinte minden homályba vész. Egyes egyedül az általa évtizedekkel korábban elmondott fontosabb mondatok kerülnek bele a szövegbe idézőjeles formában, mert azok bekerültek Jean jegyzetfüzetébe, így azokat megkímélte a mindent elborító feledés. Az elbeszélő gyötrelmes kínon keresztül képes csak megidézni a múltat, fokról fokra rakva össze a darabkákat, hogy a végén összeálljon valami homályba vesző, ugyanakkor mégis magával ragadó történet. Jean ezzel a kötettel kívánja rekonstruálni azt az első regényét, amit még jó negyven évvel korábban vesztett el – ennek a regénynek csak az első mondata van meg, ami a kisregény elolvasása után úgy tűnik, hogy nem is kapcsolódik a jelen történethez.

Miközben olvastam ezt a vékonyka kötetet, bár tetszett, de arra gondoltam, hogy azért ez így nem lesz az igazi, hogy ez a Modiano megint egy ugyanolyan könyvet írt, mint amit pár hónapja olvastam – igaz, hogy azt is élveztem, de ez most megint egy múltbarévedős, emlékkutatós, szerelemidézős könyv? Aztán kis idővel később, hogy befejeztem ezt a 165 oldalt, arra jutottam, hogy a francia megint nagyot alkotott – a szűkszavú és kevés jelzővel operáló leírásai megint találtak, a hangulat is tökéletes volt (annyira egyedi, hogy azt kell mondanom: modiánós), a szerelemábrázolás pedig igen-igen megkapó, mégpedig olyan szűkszavú leírásokon és elhallgatásokon keresztül, amikkel csak ritkán találkozni. Úgyhogy Patrick Modianót tényleg érdemes olvasni.

3 hozzászólás
Bélabá>!
Patrick Modiano: Éjfű

Először is, nem értem a címet. Semmi köze a történethez. Azt hihetnénk, hogy drogokról lesz szó, de nem. Másrészt a történet eleje zavaros, kissé kusza. A lényegtelen események között sok a szereplő. Érdemben nem sok dolog történt. Harmadrészt idegenként zavaró a sok párizsi utcanév, helyszín. Egy helyi lakosnak bizonyára könnyebb elképzelni a városképet, ellenben a nagy utcakavalkádba belevész egy nem párizsi pláne egy olyan olvasó, aki nem vagy alig ismeri Párizst. Ez zavart. Viszont annyira nem is érdekes a történet, hogy erőt vegyek magamon és virtuálisan bejárjam a helyszíneket. A könyv második fele kicsit jobbra sikerült, az események némileg beindultak. A végjáték szerintem elnagyolt, a végig lebegtetett titkot bővebben is ki lehetett volna fejteni. Egyszeri olvasásra alkalmas könyv, 3,5 csillagot (3,6 pont) adok.
Ja! Még egy dolog, biztos nem ezért a könyvéért kapott Modiano Nobelt vagy ha mégis, akkor nagy bajok vannak a Bizottságnál… Sokszor értetlenül állok miért ez vagy az kapja a Nobelt és főleg egy ehhez fogható színtelen-szagtalan könyv. Tudja valaki, hogy Modiano miért kapta?

24 hozzászólás
Dominik_Blasir >!
Patrick Modiano: Éjfű

Én abszolút nem hittem magamról, hogy jó Modiano-olvasó leszek. Rövid „könyvecskék”, látszólag valódi cél nélkül, olyan környezetben, ami nem nagyon tud érdekelni, olyan szereplőkkel, akikhez nemigen tudok kapcsolódni – tényleg nem hittem, hogy a második Modiano-regény még jobban lenyűgöz, mint az elsőre olvasott.
Indokaim persze nincsenek: egyszerűen magába húzott a szöveg. A hangulata, a stílusa, a tempója – nagyon hiányzott egy olyan regény, ami valami rejtélyes kapcsolót át tud billenteni az agyamban, hogy minden idegszálammal a szavakra akarjak koncentrálni, hogy ennyire szuggesztíven hasson rám a helyszínek és szereplők ismeretlen-megismerhetetlen kavalkádja, hogy azt érezzem: ezt még bármeddig képes lennék olvasni.

1 hozzászólás
Alíz_Simon>!
Patrick Modiano: Éjfű

Modiano most is elvarázsolt. Imádom ezt az időtlen, sejtelmes, néha kicsit dekadens hangulatot, amiben a regényei csordogálnak. Ennek a történetnek az első 20-30 oldalát ugyan kicsit döcögősnek éreztem, de utána ugyanúgy elmerültem benne, mint az eddig olvasott könyveiben. Hihetetlen, hogy annak ellenére, hogy alig történik valami és szinte semmit sem tudunk a szereplőiről (például a könyv feléig még a főhős nevét sem ismerjük), és a könyv vége sem ad egyértelmű válaszokat, mégis nagyon jó olvasni:))) Modiano stílusa semmivel sem téveszthető össze, pont olyan érzéseket közvetít az olvasó felé, melyeket ő maga fogalmazott meg a Dannie-t kereső férfi gondolatain keresztül: „Számomra sosem létezett sem a jelen, sem a múlt. Összemosódik minden, akár ebben a csupasz szobában a minden éjjel felgyúló fények… Szántam azokat, akik soha senkire nem várnak. Soha nem fogják megérteni, hogy az idő lüktet, kitágul, majd ismét mozdulatlanná dermed és fokról-fokra olyan szabadságérzettel tölt el, mintha megérintenéd a végtelent; amit mások a drogban keresnek, én megtaláltam a várakozásban.”

dokijano>!
Patrick Modiano: Éjfű

Kicsit olyan se-füle-se-farka történet volt ez nekem. Persze ha a szerző pont ezt a bizonytalanságot akarta elültetni az olvasó lelkében, akkor rendben is van, de én akkor is szeretem, ha van valami kapaszkodóm, valami iránymutatóm, ne adj' isten valami (jó vagy rossz) végkicsengése egy történetnek.
Ebben a regényben számos alkalommal elhangzik, hogy a főszereplő szerző barátnője valami sötét ügybe keveredett, valaki meg is halt. De hogy ez baleset volt, vagy szándékos emberölés, és ki volt a tettes, mi volt az indíték, az nem derült ki. Pedig a rendőrség is sokáig dolgozott az ügyön, de ők sem tudták lekerekíteni az esetet.
Mindenesetre sokat barangolunk a szerzővel és rejtélyes ismerőseivel Párizs utcáin, és bepillantást nyerhetünk abba, hogyan gyűjti a szerző az információmorzsákat a későbbi írásaihoz.
Nem volt valami vonzó ez az első ismerkedés a Nobel-díjas íróval, de adok neki még egy-két esélyt.

6 hozzászólás
kriszet_Paulinusz P>!
Patrick Modiano: Éjfű

Lehetett volna egy kellemes újabb találkozás, de Modiano nem az én íróm. Ez a második könyve, amit olvastam, de nekem túl szétszórt, túl körülményes és semmitmondó. Kezdődő és elhaló mondatkezdemények, ez nem az én világom.
Nem tudtam beazonosítani az embereket, hogy ki kicsoda? Nő-e vagy férfi? Keresztnév vagy vezetéknév? Keresgélnem kellett. Én igénylem, hogy a szereplőim rögtön rögzüljenek bennem, ismerőseim legyenek. De még a könyvecske felénél is vissza-vissza kellett lapoznom, hogy ez ki is volt. És ez a fekete jegyzetfüzet, hát nem tudom vagy én tartok más dolgokat fontosnak vagy gond van nálam. Nekem semmitmondó dolgok voltak jegyzetelve, alig pár gondolat vagy dolog volt, amit én leírtam volna. A vége… igen ezt megfelelőnek éreztem egy sejtelmes, távolba vagy inkább a múltba vesző élet záróhangjainak.
De így sem tudok közepesnél erősebb értékelést adni.

Miamona>!
Patrick Modiano: Éjfű

„(…) mert az élet legbensőségesebb pillanatait az ember nem jegyzi le, fél, ha papírra veti, elveszíti őket.”

Talán ez volt a baj… hogy ezek a pillanatok nem jöttek… Őszintén megvallva, sokszor csak úgy botladoztam a szerző után, az elnyűtt macskaköveken, és bár Párizst, még csak így, a lapokról is, de jó volt felfedezni, ugyanakkor úgy éreztem Modiano Jean akarja is, meg nem is, hogy kövessem, és szemtanúja legyek revelációinak. Néha elringattak a múlt és jelen között őrlődő szép gondolatok, máskor fogták magukat, és otthagytak, a semmi közepén, hogy egyedül ténferegjek, ebben a ködös, dohányfüstös, nosztalgikus, lírai krimiben, ahol valahogy egyik szál sem bomlott ki számomra teljesen…

Vesztenivaló nincs… csak nyerni való. Én is nyertem. Elcsípett hangulatokat, kiragadott jeleneteket, megkapó gondolatokat.

Pár megkopott feljegyzésnyit bővebben: http://miamonakonyveldeje.blogspot.hu/2015/01/patrick-m…

iniesta>!
Patrick Modiano: Éjfű

Végig szinte balladai sötétben mozgó és nagyon szuggesztív. Az irodalmi zsánerén belül – ál-bűnügyi regény, tehát egyébként Modiano „2-es típusú” műveinek sorába tartozik, lásd még: http://moly.hu/ertekelesek/1716094 – ez majdnem remekmű. (Tudom, ilyen persze nincs. Máshogy megfogalmazni mégsem tudom.)

Nagyon ajánlom, hiába ilyen friss – eredetileg ’12-es, ugye –, akár kezdésnek is.

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

krlany IP>!

[…] az élet legbensőségesebb pillanatait az ember nem jegyzi le, fél, ha papírra veti, elveszíti őket.

31. oldal

1 hozzászólás
kalypso>!

Sem a szálloda nevét, sem a címét nem írtam föl annak idején a fekete noteszba, mert az élet legbensőségesebb pillanatait az ember nem jegyzi le, fél, ha papírra veti, elveszíti őket.

31. oldal

1 hozzászólás
Nikolett_Kapocsi P>!

Kevés találkozót jegyeztem fel ebben a fekete noteszban. Féltem, hogy ha előre beírom az időpontot és a helyet, akkor nem jön el a randevúra, akit várok. Jobb, ha nem vagyok ilyen biztos a jövőben.

75. oldal

lex88>!

Fiatalkorom óta – de már gyermekkoromban is – folyton csak sétáltam, és mindig ugyanazokon az utcákon, így aztán áttetszővé vált a múlt.

142. oldal

Bélabá>!

„Csak arra kell vigyázni, hogy rossz társaságba ne keveredjen az ember. Hiába hiszi magát sebezhetetlennek, mindig akad egy gyenge pontja… Mindig… Legyen óvatos, Jean…”

91. oldal

B_M_Melinda>!

Hosszúak voltak a bizonytalan várakozással töltött esték, de nem találtam ebben semmi meglepőt. Szántam azokat, akik sokszor két hónapra előre beírják a noteszukba, hogy kivel, mikor és hol találkoznak. Előre betáblázzák az életüket, és soha senkire nem várnak. Soha nem fogják megérteni, hogy az idő lüktet, kitágul, majd ismét mozdulatlanná dermed, és fokról fokra olyan szabadságérzettel tölt el, mintha megérintenénk a végtelent; amit mások a drogban keresnek, én megtaláltam a várakozásban.

98. oldal (Tarandus, 2014)

Kapcsolódó szócikkek: várakozás
krlany IP>!

Visszaléptem a múltba. Szertefoszlott a jelen, az egyforma hétköznapok komor fénye, amelyben már at öregség derengett, és amely holtom után ugyanúgy homálylik majd tovább.

41. oldal

krlany IP>!

A múlt? Nem, nem a múltról van szó, hanem egy átálmodott, időtlen lét epizódjairól, amelyet lapról lapra kitépek a borongós hétköznapokból, hogy érje egy kis fény és egy kis árnyék. Ma délután a jelenben járok, esik az eső, az emberek és a tárgyak szürkeségben áznak, és én türelmetlenül várom az éjszakát, amikor a fény-árnyék játéknak köszönhetően élesen körvonalazódik minden.

51-52. oldal

krlany IP>!

A sok-sok feljegyzésből némelyik megelevenedik előttem. Főleg akkor, amikor semmi sem zavarja meg a csöndet. Régóta nem csörren meg a telefon. És senki sem kopog az ajtón. Talán azt hiszik, hogy meghaltam. Egyedül vagyok, fülelek, mintha morzejeleket várnék egy távoli ismeretlentől. Persze a jelek sokszor összemosódnak, és hiába hegyezem a fülem, a hangok elvesznek örökre. A csöndben néhány név mégis élesen kirajzolódik a fehér papírlapon…

8. oldal

dokijano>!

Annyi biztos, hogy mindig is feszengtem a Montparnasse negyedben. Tényleg nem valami vidámak ezek az utcák. Emlékeimben ezen a helyen sokat esik az eső, míg Párizs más negyedeiben mindig tart a nyár. Azt hiszem, a háború óta a Montparnasse megszűnt létezni. Lejjebb a La Coupole és a Le Select még meg-megcsillantja hajdani fényét, de nincsen többé lelke annak a környéknek.

19. oldal (Tarandus, 2014)

Kapcsolódó szócikkek: Montparnasse · Párizs

Hasonló könyvek címkék alapján

Gabriel García Márquez: Bánatos kurváim emlékezete
Kertész Imre: Sorstalanság
Jaume Cabré: Én vétkem
Robert Merle: Védett férfiak
Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején
José Saramago: Vakság
Gabriel García Márquez: Száz év magány
Gabriel García Márquez: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája
Gabriel García Márquez: A szerelemről és más démonokról
Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe