Augusztusi ​vasárnapok 81% 77 csillagozás

„Minden egybemosódik. A múlt képei könnyű, áttetsző masszává állnak össze, amely egyre csak nyúlik, dagad, szivárványszínű léggömbbé fúvódik fel, és bármelyik pillanatban szétpukkanhat.”

A fenti idézet talán bármelyik Modiano kötetből származhatna, hiszen a francia szerző valamennyi művének középpontjában az emlékezés és az elfojtás, a vágy és az elmúlás szomorúságának szorongató érzései állnak.

A könyveinek jellegzetes atmoszférája és hangulata engem minden alkalommal ugyanúgy lenyűgöz és hasonlóságuk ellenére mégsem tudom megunni őket.

Véleményem szerint a motívumok és az írói stílusjegyek ismétlődése ellenére minden regénye tartogat valami egyedit is az olvasó számára.

Az Augusztus vasárnapok a Nászúthoz hasonlóan a Riviérára kalauzolja az olvasót, ahol ismét egy különös nyomozás részesei lehetünk.

Magányos narrátorunk elveszetten bolyong Nizza utcáin az eltűnt kedvese Sylvia és az elveszett boldogság perceinek nyomát keresve. A keserédes séta során előttünk megjelenő város a fájó emlékek miatt az árnyékos oldalát mutatja, az üresen kongó dohos manzárdszoba az örökre elveszettség érzését sugallja. De mi vezetett el idáig?

Az emlékezésfoszlányokból lassan kibontakozik előttünk egy szökésben lévő szerelmespár története, akik egy drágakővel a zsebükben próbálnak meg új életet kezdeni a napfényes Azúr parton.

A boldog végkifejletet azonban már a kezdetektől homályos árnyak és a háttérben megbújó ismeretlen veszélyek fenyegetik. Álnéven bemutatkozó alvilági alakok, barátoknak tűnő ellenségek.

Az író nagyon finom ecsetvonásokkal rajzolja meg a sivár és elhagyatott jelen és a rejtélyes és titokzatos múlt közötti hatalmas ellentmondást, amellyel megerősíti az olvasóban ezt a folyamatosan ott lappangó nyomasztó érzést.

A történet előrehaladtával az olvasó számára egyértelművé válik, hogy ezúttal narrátorunk – a legtöbb Modiano regénnyel ellentétben – nagyon is jól emlékszik mindenre, azonban az emlékek egy része olyannyira fájdalmas, hogy talán jobb is, ha még önmaga elől is rejtve marad.

Főhősünk megtehetné, hogy az emlékek felidézésével elhagyja ezt az önként vállalt száműzetési helyet, azonban azzal együtt végleg elveszítené a múlékony boldog perceket is, amik ehhez a városhoz, Syilvához kötötték.

Ködbe vesznének azok az augusztusi vasárnapok, amikor egy rövidke időre ugyanolyanok lehettek, mint bárki más. Örökre eltűnnének az egész életét tudat alatt is átható bűntudat és szorongás nélküli önfeledten boldogság pillanatképei.

Modianonak ezúttal is sikerült elvarázsolnia.

Első Modianóm. Nizzába, az Azúr-partra tettem egy furcsa sétát vele. Balladás homályban bandukoltunk, elillanó, megfoghatatlan képek és alakok – az eltűnt idő nyomában. Mindenhol nedves dohszag fogadott és porosodó pókhálók kusza szövevénye, melyeken a csökkent ellenállás állapotában fennakadt pár emlék. Nem sok, az is halványuló, bizonytalan és ködbe vésző. Álomszerűen összemosódó pillanatok. Sejtelmes, misztikus hangulat burkolt körül, kissé megcsapott a melankólia szele. Mintha megállt volna az idő. Déjà vu. Bűvös kör. Mintha kísértetek suhanását hallottam volna. Vagy én magam voltam a kísértet?
Aztán hirtelen szétoszlott a köd, és az éles napfény visszarángatott a prózai valóságba. A fényképész képkockái szépen helyükre sorakoztak – Villecourt, a Neal házaspár, a Dél Keresztje, Jean, Sylvia… Várjunk csak! Valami nincs rendben ezzel a sorozattal. Mintha hiányozna pár kép, és a meglévők közt is jó néhány elmosódott lenne. Mindig ugyanaz a malőr. Mindig van pár hiányzó kocka, pár homályos felvétel, amin mintha másvalami/valaki lenne, mint eredetileg vélted. Mindig marad egy kis csipetnyi rejtély, melyből lassan elkezd előgomolyogni a köd… Van értelme ennek az egésznek? Emléknek, képnek, nyomozásnak?
Kezdettől fogva más se volt, mint a látszat… – gondoltam, aztán egyfajta csöndes lemondásba burkolóztam. Talán akkor váltam kísértetté.
Nem maradtam az Azúr-parton, de megfogadtam magamnak, hogy még visszatérek. A fényképészért, az emlékezet őréért, a fényképekért. A rajtuk rögzített magányért, szerelemért, a szőnyegbe szőtt mintákért, a pillanatért, a megállt időért, a hangulatért.

Harmadik könyvem Modianotól. Tartja a színvonalat, méltán érdemelte ki a Nobel-t a szerző.
Egy fiatal fényképész Nizzában bolyongva keresi egykori, eltűnt szerelmét, végigjárja a helyeket, hol együtt volt vele, felidézi parfümje illatát, alakját, szeme színét, jellegzetes mozdulatait, s a mozaikdarabokból kialakul az olvasó számára is egy drámai történet, amely az utolsó oldalakon teljessé lesz, megoldást nyer. Közben – a város képein, hangulatain – érzékeljük, hogy semmi nem állandó, minden változik.
De ha tudták, hogy az ebül szerzett ékszer – mint minden más is szokott – ebül veszhet, s ráadásul bajt, tragédiát hoz aktuális tulajdonosára, miért nem féltek jobban, kételkedtek eredményesebben, szabadultak tőle? Késő bánat, eb gondolat – Jean nyomoz és gyötri magát, miután elvesztette kedvesét, s ezzel – úgy érzi – szinte mindenét.
Kiábrándító azonban, hogy ma már Sylvia nem napozhatna a Marne partján az adott időpontban(11h-13h-ig), mert már „nem tanácsos”… Kitűnő könyv!

Mikor megírtam a legutóbbi Patrick Modiano kötetről (Éjfű) az ismertetőmet, abban kitértem arra, hogy a francia folyton folyvást ismételgeti önmagát, műveinek cselekménye mindig Párizsban játszódik, a főhős kutat saját elveszített emlékei és ezáltal identitása után, hogy a rövidke kötetek végére összeálljon valami (vagy nem). Ennek ellenére az összes könyve tetszett, különösképp a Kis Bizsu, ám úgy éreztem, előbb-utóbb biztosan belefutok egy olyanba, ami – a már említett okok miatt – nem fog igazán lekötni. Ezzel az előzménnyel kezdtem neki az Augusztusi vasárnapoknak, ami viszont kedvenc lett. Igaz, ebben a könyvben sok apró eltérés van a többi kisregényhez képest; csak hogy néhányat említsek: a helyszín a francia Riviéra, egész pontosan Nizza, és a főhős, szokás szerint csak a keresztnevén említett Jean, szinte mindenre emlékszik a múltjával kapcsolatban.

A Nobel-díjas francia ezúttal is igen sűrű és tömör történetet alkotott, így nem is meglepő, hogy azonnal a dolgok közepébe vágunk, úgy, hogy első olvasásra még csak nem is tudunk róla. Jean egy piacon sétálva belebotlik egy sötét, titokzatos kabátárusba, aki néhány udvarias mondat után megemlíti Sylviát, akiről mi, olvasók még nem tudunk semmit, és akinek az alakja végig ott lebeg a két férfi alakja fölött. A már jól megszokott módon ez a véletlen indítja el az emlékezést hősünkben, de ahogy azt már említettem, ő szinte mindenre emlékszik, a többi Modiano-hőshöz képest magabiztosan közlekedik múltjának valós térbeli és lelki síkjai között. Így ezúttal csak az olvasó elméjére borul teljes homály, hogy a különböző helyszínek és idősíkok között ugrálva rájöjjünk a dolgok pofonegyszerű nyitjára.

A krimiszerű cselekményt már számtalanszor feldolgozták, számtalan helyen találkozhattunk vele, de ennek ellenére (vagy éppen ezért?) mégis tökéletesen működik. A szálak egy rejtélyes gyémánt, a Dél Keresztje körül bonyolódnak, ami úgy csillog Sylvia törékeny nyakában, mintha azt Ananké, az elkerülhetetlen sors istennője illesztette volna oda.

Ezúttal is egy olyan környezetben járunk az Azúrparton, ami szinte kiszakadt az időből és a létezésből – egész egyszerűen fogalmam sincs, hogy mikor játszódik a cselekmény, csak annyit tudunk, hogy jóval a II. világháború után; ám a várost benépesítő alakok ismerősek lehetnek, hisz a francia többnyire archetípusokkal dolgozik. Van itt az egyik oldalról egy homályos hátterű, kapzsi bűnöző, vagy egy teljesen érdektelen rendőr, míg a másikról egy jóságos, önzetlenül segítő vadidegen és a perzselő szeretetet/szerelmet (vagy éppen annak tárgyát) képviselő fiatal, gyönyörű és rejtélyes nőalak is. Jól látszik, hogy ebben a szűk térben és közegben megfér egymás mellett a Gonosz és a Jó egyaránt.

Kevés helyen találkozni a szeretet, a szerelem és a törődés ilyen pontos és finom megfogalmazásával, bemutatásával, mint a franciánál, aki maga is elhanyagolt és mellőzött kisfiú volt, és aki egy bentlakásos intézetben felnővén szorongva várta/gyűlölte a vasárnapokat, amikor a legtöbb szülő meglátogatta gyermekét – de őt senki, soha. Innen is a cím, Augusztusi vasárnapok, amivel melankolikus fricskát nyom az őt elhanyagoló szülőanyja orrára. Hogy mivel? Ha elolvassátok, megtudjátok.

Most megint úgy érzem, hogy sürgősen olvasnom kell valamit a franciától, és mivel már minden eddig magyarra fordított művét elolvastam, a következő olvasmányom egészen biztosan a rövidesen megjelenő Hogy el ne tévedj lesz – már nagyon várom.

Ez az első Modiano kötetem. Volt tervben, hogy olvasok tőle, mert azért egy Nobel-díjast mégsem hagyhatok ki. De nem is tudtam, melyikkel kezdjem. Ezt megláttam a könyvtárban és minden előzetes terv nélkül kikölcsönöztem. Jó választás volt, mert ebbe a könyvbe nem lehet, nem tudok belekötni.. Még az sem zavart, hogy rövid. Sőt, jelen esetben talán még jó is. Mert ezt egyazon ültünkben el kell olvasni. Nem jó kizökkenni a történésekből. Sajnos nekem nem sikerült az egyazonültő, de azért nem volt nehéz újra ráhangolódni. Erősen kezd és ezt mindvégig tartja is: minden egyes mondatával fenntartja az olvasó érdeklődését.
Valószínűleg az adatlapon található fülszöveg még az előző kiadásé, mert én a 2014-eset olvastam és abból nem túl sok információt kaptam Villecourt-ról. Nem értettem ki ő, miért tapad mindenáron Jeanra. Persze azt érezni lehetett, hogy Sylvia egy biztos közös pont a kettejük életében, de sokáig csak homályos maradt, mi is történt 7 évvel ezelőtt a Marne partjánál. De pontosan ez a homályosság, ez a titokzatosság az, ami nem hagyja az embert nyugodni.
Javasolnám lecserélni a jelen kiadásban megjelent fülszöveget, mert sokkal jobb „tudatlanul” olvasni és a vége felé nagy szemeket mereszteni, amikor végre minden részlet a helyére kerül. Addig pedig, aki még nem olvasta a művet, rá se pillantson a fülszövegre. :)

Nobel-díj ide vagy oda, bevallom én nem ismerem Patrick Modiano munkásságát, de ez után a könyv után úgy érzem, meg kell ismernem.
Hangulatban nagyon erős a könyv, és én ezt szeretem. Mintha egy Antonioni filmet látnék remek kamerabeállításokkal, melyek gyönyörűen kikerekítik az alkotást. Nagyjából ezt teszi a könyvvel Modiano szavainak vibrálása, izzása, beletörődése, simogatása, vegetálása.
Visszaemlékezés fekete-fehérben, ellenfényben. Ahogy egy fényképész profin használja a kamerát, úgy itt Modiano a szavakat.
… és a háttérben szól a Strangers in the Night…
https://kulturleny.wordpress.com/2015/08/08/augusztusi-…

Modiano olyan fantasztikus hangulatot tud rövidke írásaiban teremteni, hogy tanítani kellene.
Minden össze van itt kuszálódva, próbáljuk a csomókon átverekedni magunkat, hogy a végére minden szál tökéletesen sima legyen (vagy legalábbis azt hisszük, hogy megértettünk mindent spoiler). Modiano nem mindig segít, nem könnyű őt olvasni, a történetvezetése nem kronológiai sorrendben történik, ezért pár mondat után is el tudjuk veszíteni azt a bizonyos fonalat.
Francia Riviéra egy férfival, aki megy az emlékek után, nyomában. Nem csak az emlékek után kutatunk, hanem emberek és drágakő után is, és természetesen a szerelem sem maradhat ki a sorból.
Ha valakit elkap Modiano stílusa, szerintem addig nem szabadul, amíg minden könyvét meg nem kaparintja. Ilyen író ő.

Szeretem a stílusát, a nyomozásait, a titkokat, amely ebben a kötetben is bőségesen találhatók.
Egy titokzatos nő, egy különleges gyémánt, megismerkedés egy különös amerikai házaspárral, egy szerelemnek látszó történet, de szinte semmi sem az, aminek látszik.
A kis bizsu jobban tetszett, de ez is telitalálat a maga nemében.
Nagyon rövid, tömény szöveg, olvastam volna még, és persze szerettem volna a titkok nyomára bukkanni, esélye sincs erre az olvasónak, habár ami kiderül az sem kevés. A nagyon jellemzően francia szerző felsorakozott azok közé, akiknek város és olvasom az újabb köteteit, lassan összeáll az életmű az én olvasatomban is.

Szombat reggel a kávém mellé kezembe vettem e könyvet, gondoltam belelapozok, ismerkedek vele. Nem akartam ajtóstul a házba rontani, hiszen mégis csak egy Nobel-díjas író művéről van szó. Hogy miért nem tudtam 1-2 percnél hosszabb ideig megválni a regénytől mindaddig, amíg ki nem olvastam, azt nem tudom megmagyarázni. Nem vagyok szakavatott és hozzáértőként jártas szépirodalmi berkekben, de szeretem a szépet és a jót, márpedig ez a regény az. A stílusa magával ragadott és nem eresztett annak ellenére, hogy a cselekménye bár érdekes, de nem hasonlítható egy feszültségekkel teli krimihez. Mindenképpen fogok még olvasni a szerzőtől, hiszen az irodalmi Nobel-díjat életműért ítélik oda, nem pedig egyes művekért, ezért biztos vagyok benne, hogy a további regényei is tetszeni fognak.
Az élményt egyébként az író mellett @robinson-nak köszönhetem. Ráadásul duplán. Először is a blogján írt értékelésével felkeltette az érdeklődésemet a mű iránt, majd postázta nekem a könyvet, miután megnyertem azt egy nyereményjátékán. Nagyon köszönöm!

Lehet, hogy velem van a baj, de én úgy éreztem, ebből a szikár, száraz szövegből minden drámaiság hiányzik. Lassan csordogál a történet, tarantinósan megkavart időrendben, de az érzelmek nem izzanak át a betűkön, sem a szenvedély, sem a növekvő félelem, sem pedig az emlékekkel terhelt magány. Szenvtelen, ez a megfelelő szó rá. Nem a legjelentősebb Modiano-művel kezdtem a szerzővel való ismerkedést, és az olvasás végén csak annyit szögezhetek le, hogy ez nem is érdemelt volna semmiféle díjat. Talán majd egyszer próbálkozom még.