Testvérlövészek 77% 53 csillagozás

Nem egy szokványos történetet olvashattam, ámbár az is igaz, hogy ritkán veszek kézbe western címkéjű kötetet. Ennek az olvasásnak is egy most induló kihívás az oka, de nem bántam meg a választást.

Azt hallottam, hogy a könyv jobb, mint a film, ezt ugyan sem megcáfolni, sem elismerni nem tudom, ugyanis nem láttam a filmet, de a regény tekintetében el kell ismernem, hogy lekötött. A kötet könnyed hangulatú, igazi szórakozást nyújtó, mégis fontos üzenettel szolgáló. Az élet sosem volt könnyű ebben az idősíkban, de mindig élhető volt egy társsal, hogy ez éppen barát vagy testvér oly mindegy is.

Karakterek tekintetében Eli és Charlie nem is különbözhetnének jobban, hiába a testvéri kapcsolat, mégis kiegészítik egymást és együtt sok „kalamajkán” mennek keresztül. Érdekes volt olvasni az egymáshoz való viszonyulásukat, hiszen a szerző óhatatlanul is tükröt állított a testvérpár elé.

Események tekintetében sokat kalandozunk és sokszor az utolsó pillanatban kerülünk ki a slamasztikából, mégis izgalmasan és picit gyomorszorítóan haladunk előre.
Szeretem ezt az érzést, mert ez azt jelenti leköt és érdekel. Ez különösen akkor jó érzés, ha egy nehéz hetet zárok az olvasással.

Bevallom éjjel olvastam ki a javát és most fejeztem be, de valahogy úgy éreztem, hogy szívesen vennék kézbe hasonló történetet… ez persze csak egy kósza gondolat és remélem Fortuna nem megint ezt a címkét szánja olvasásra.

Egy olvasásnak tökéletesen megfelelt.

Nekem a film sokkal jobban tetszett, mint a könyv. Nem igazán éreztem Elit és Charlie-t. Ráadásul ebben a könyvben két fiatalról van szó, nem meglett emberekről, mint a filmben. Nekem azért is tetszett jobban, mert koruk ellenére is borzasztóan kötődtek egymáshoz, én ebben ezt nem igazán láttam, nem úgy éreztem. Ott mintha jobban átjött volna. Azért az megnyugtató, hogy a felgyújtott ló és a fogkefe off át lettek rakva a filmbe is. Noha, ha jól tudom, deWitt is részt vett a forgatásokon.
Lassan is haladtam a könyvvel, nem nagyon kötött le, pedig nagyon egyedi az egész történet, nem mondanám klisésnek, de a szerző stílusa engem nem nyert meg. A végére mintha elunta volna a sztorit. Sajnos én is. :(

Azt hittem mindenre fel vagyok készülve és főleg azt, hogy tudom mi az a western. De most olyat tapasztaltam, ami az elsőtől az utolsó oldalig és még az után is, csak tanácstalanságot vált ki belőlem. Széttárom a karom, megvonom a vállam és annyit mondok: hát öööööööööööööö… Igen, ennyi, nincs több, csak hosszú ö-zés és pislogás.
A történet igen vontatott, ami akár még izgalmassá is tehetné a regényt egy lassan kibontakozó feszült cselekménnyel, de az olvasónak ebben nem lesz része. Alig van pisztolyharc és a bosszú sem játszik központi szerepet, nem egy Nincs bocsánat -féle történet. Az ajánló Rejtő humorával vonja párhuzamba deWitt karaktereit, de ezt a kijelentést a néhány megmosolyogtató pillanat miatt nagyon erős túlzásnak érzem. Aztán hogy elkalandozzak a szélsőségek irányába, láttam már ausztrál westernt is, ami történelmi, társadalmi problémákra hívta fel a figyelmet. Na a Testvérlövészek ebbe a kategóriába sem tartozik. Nem is űrlényes cowboyos, nem is banditás fékevesztett őrület, nem is kortárs köntösbe bujtatott műfajparódia, hanem valami egészen fura puska. Egyik western kategóriába sem tudtam besorolni ezt a történetet, pedig a kellékek és a díszlet, nagyon is arra vall, hogy ott vagyunk. Átvágunk a vadnyugaton, le egészen az aranyásók Kaliforniájába, az örömlányok csehójába és mindezt lóháton fegyverrel az oldalunkon. Hőseink hírhedt lövészek, bérgyilkosok, de ebből a külvilág reakcióján kívül – amikor meghallják a tesók nevét –, semmi nem árulkodik. Valójában az egész regény a narrátor, a fiatalabbik testvér elbeszélése, ami inkább a sérült lelkivilágú, sok tekintetben kiforratlan, erőszakos attitűd elemzéséről és az útkeresésről, az önismeretről szól, de azt is csak sutácskán. Ebben a témában pedig már alkottak maradandóbbat is.

Úgy érzem, hogy a szerző túl sok különlegességet akart egybegyúrni. Összevegyített egy rész műfajtól szokatlan témát, egy rész misztikus cselekményt (a furcsa kislánnyal és a vegyész aranyásóval), majd egy nagy adagot a vadnyugat kevésbé ismert arcának ábrázolásából a fogmosó cowboyokkal, meg még sok egyéb aprósággal. Ehhez jött még hozzá a regény nyelvezete, ami folyton kizökkentett. Ahhoz képest, hogy kikről beszélünk, túl kifinomultnak érzem a stílust, a mély gondolatok kifejezésének módját. A kevesebb talán több, de mindenképp hatásosabb lett volna, hiszen egy ilyen fúziós, lélektani önismereti „western” tényleg kuriózum lehetett volna.

Hé fiú, hozd a lovamat!
Mit mondasz? Elégett!?
Nos, ez komoly morális problémákat vet fel a bérgyilkosi karrieremet illetően. Majd fogmosás közben eltöprengek ezen…
Meg amúgy is, gyors vagyok, jó vagyok, de a Cormac McCarthy jobb lövész nálam.
Talán itt az ideje ellovagolni a naplementébe nyitni egy szatócsboltot.

Ez a könyv egyáltalán nem volt rossz, a film viszont annál inkább sajnos. Nem is értettem, miért idősebb színészeket választottak a főszerepekre, akiket egyébként szeretek nézni, de lehetett érezni, hogy nem adtak bele mindent a játékukba, arról nem is beszélve, hogy pár változtatás volt a filmben és bizonyos dolgokat ki is hagytak. Nekem tetszett a testvérek közti kapcsolat, hogy nem ugyanarra vágynak és bármennyire is bántják a másikat és különböznek egymástól, a végén együtt oldják meg a problémákat, szóval ez inkább szól róluk mint a vadnyugatról, az csak egy háttér. De ettől függetlenül olvasás közben ugyanúgy megcsapott a vadnyugat szele, szóval ha valaki éppen olyan hangulatában van, hogy olvasna egy könnyebb western történetet, ami még nem annyira véres, de azért van benne lövöldözés, sőt még közben szórakozni is szeretne, én nagyon tudom ajánlani.

Kényszerű gyilkosok

A vadnyugati hősök Amerika nyugati partvidékén születtek, de Hollywood aranykorának köszönhetően végighordozták zord tekintetüket az egész világon. Jól ismerjük csendes természetüket. Nem buzog bennük a közlésvágy: előbb cselekszenek, csak aztán beszélnek. Szemernyi kétségük sincs, hogy mindig helyesen döntöttek. De vajon magabiztosságuk nem csak ócska álca?

A Testvérlövészek című regény jelenideje 1851. Az ipari forradalom hatására az amerikai gazdaság éppen ereje teljében dübörög. Szinte a semmiből jönnek létre újabb és újabb települések. A hétköznapokat fura találmányok sora forradalmasítja – van például egy szer, ami csodával határos módon csillapítja a fájdalmat. Ekkoriban alakulnak mozgalmak a rabszolgaság ellen, a déli és északi országrészre szakadt amerikai társadalom elindul az alkotmányozás útján. A regényben főszerepet játszó San Francisco is ebben az időben növi ki magát koszos porfészekből virágzó várossá.

Amikor minden változóban van, könnyen elszabadulnak az indulatok. Amerika nyugati partjainál az aranyláz őrjíti meg a kalandra vágyókat. Rohannak Kaliforniába a kincskeresők, hogy meggazdagodjanak. Az sem riasztja el őket, hogy az 1840-es évek végén hamar elvitték az aranyat onnan, ahol könnyen hozzáférhető volt. Az eldugottabb lelőhelyekért az eddigieknél is véresebb küzdelem bontakozik ki. Egy rakás jobb sorsra érdemes álomkergető zúdul a vidékre. Kiégett kurvák, veszett gengszterek, gyűlölt indiánok keresik a boldogulás útját, csekély sikerrel.

A kanadai Patrick deWitt regényének főszereplői, a hírhedt Sisters fivérek bérgyilkosok, akik gondolkodás és kérdezés nélkül teljesítik megbízatásaikat. Charlie és Eli már hosszú évek óta áll a Kapitány nevű bandavezér szolgálatában. Olyan embereket kell móresre tanítaniuk, akik összetűzésbe kerültek munkaadójukkal. Ezúttal a feladat: kutassák fel és öljék meg a Herman Kermit Warm nevű férfit, akit a Kapitány egyik embere már régóta megfigyelés alatt tart.

Cseppet sincsenek rózsás hangulatban, amikor útra kelnek Oregon Cityből. Az előző munka során valaki felgyújtotta megbízható lovaikat, s helyettük gyenge, rusnya állatokat adtak alájuk. Ráadásul a Kapitány ezúttal Charlie-t nevezte ki főnöknek, így Eli pénze a korábbinál kevesebb lesz. És ha még ez kevés: egy mérges pók csípése miatt ki kell húzni Eli begyulladt fogát is.

Kalifornia felé jó néhány fura szerzettel futhat össze az utazó. Kuruzsló vénasszony, vörös bundájú medve, halott indián, morcos örömlány és kapzsi prémvadász állja a fivérek útját. Kíméletlenül leszámolnak azokkal, akik megpróbálnak kibabrálni velük. Ahogy azonban haladnak a céljuk felé, a dolgok mintha kezdenének megváltozni.

Patrick deWitt már a főhősök bemutatásakor felrúgja a klasszikus western íratlan szabályait. Fegyverzajos világukban nem jellemző, hogy kétségek gyötrik őket, állandóan elégedetlenek magukkal, és hogy nap mint nap szembesülniük kell gyengéikkel. Eli Sisters, a könyv melankolikus, merengő narrátora azonban érzékeny lelkületű cowboy. Testsúlya állandó gúny tárgya, tehát karcsú formára vágyik. Képes napokig koplalni, csak hogy elnyerje egy szakadt prosti tetszését. De a veszélyesebbik fivér, Charlie sem született rosszfiú. Sorsát azonban határozottan más irányba terelte egy pisztolylövés. Mármint az, amelyikkel részeges apja életét oltotta ki, mert erőszakoskodott az édesanyjukkal.

Az sem megszokott dolog, hogy egy cowboy fogpaszta termékmintát használjon. De, Istenem – van, akinek fontos a friss lehelet. S ki hallott már olyan akcióhősről, aki ragaszkodik fél szemére vak és amúgy sem délceg lovához. Patrick deWitt varázstalanítja szereplőit, kiemeli középszerűségüket. Ezek itt nem a zabolátlan szabadság jelképei. Eli nem hallgatag és nem titokzatos. Folyamatosan kérdez. Az érdekli, ami minket is foglalkoztat: kik vagyunk valójában, mi a szerepünk a világban? Az elképzeléseinkben élő vadnyugati akcióhős kőkemény, távol áll tőle az efféle filozofálgatás.

A western paneljeit deWitt megbolondítja azzal is, hogy hangsúlyozza a rokoni kapcsolatok fontosságát. Eli és Charlie viszonya konfliktusos, és jól példázza az esztelen ragaszkodást, ami csak a közeli családtagokat jellemzi. Eli alapvetően békés természetű, de a fivére védelmében ezt félreteszi. A Sisters fivérek azért ölnek pénzért, mert ehhez értenek a legjobban. Meg kell élniük valamiből, nem? Eli-t átalakítja ez a hosszú út. Családra, nyugalomra vágyik, ehelyett a prérin lovagol napestig. Mire a két Sisters San Franciscóba ér, már egyáltalán nem biztos abban, hogy teljesíteni akarja a Kapitány megbízását.

A regény stílusát a kritikák egy része Quentin Tarantino véresen vicces erőszakkultuszához, illetve a Coen fivérek groteszk görbe tükréhez hasonlítja. Mások Cormac McCarthy dísztelen költőiségét, Charles Portis kijózanító lényeglátását vagy Mark Twain moralizáló humorát vélik felfedezni a Testvérlövészekben.

Találkozási pontok, áthallások persze felfedezhetők, mégsem érdemes mások nevével előhozakodni. Patrick deWitt újradefiniált vadnyugati története ugyanis minden ízében egyedi. Kimondottan párbeszédközpontú próza, letisztult nyelvezete és jól megkomponált cselekményfűzése könnyen megszeretteti magát. Szinte kínálkozik a megfilmesítésre. Az előkészületek már zajlanak, az adaptációt pedig a szerzőre bízták, aki egykor forgatókönyvíróként kezdte pályáját.

A Testvérlövészek története akár ma is játszódhatna. Patrick deWitt azonban megmutatja, hogy a bérgyilkosok és a szerencsevadászok is ugyanúgy vágyakoztak, bosszankodtak, szerettek, gyűlöltek, mint a ma élő emberek. A szerző több interjúban is hangsúlyozza, hogy valójában ő egyáltalán nem rajong a westernért, nem is tervez újabb hasonló történetet. Műfajválasztását inkább a kíváncsiság vezette. Vajon mi hajtotta előre a vadnyugat emblematikus alakjait? Talán ezért is címkézik sokan anti-westernnek a könyvet, sőt: egyesek műfajparódiaként emlegetik.

A többszörösen díjnyertes regény azonban inkább western köntösbe bújtatott (poszt)modern road movie. A főszereplők nem csak a vadnyugati horizontot járják be. Olyan belső utazás részesei, amely átírja jövőképüket. Akad a könyvben egy-egy meghökkentően brutális akciójelenet is, de a műfaj jellegzetes durvaságától eltérve főként szívbemarkolóan fájdalmas és groteszk humorú epizódok váltogatják egymást. A Testvérlövészek ilyenformán meglepően érzelmes pikareszk történet.

Sokan felemlegetik a könyv fekete humorát. Való igaz, a szerző teremt néhány abszurd helyzetet. A sok kegyetlenség közben is mosolyt fakaszt. Mégsem röhögjük halálra magunkat a testvérek történetén. Inkább együttérzünk velük, mert pontosan tudjuk, mennyire nehéz embernek maradni.

Nehéz a bérgyilkosok élete a Vadnyugaton, ha olyan kifinomult lélekkel és sopenhaueri bölcselettel bírnak, mint Eli.
Roppantul sajnálkozva öldösi át magát a mindennapokon, mély szánalommal a szívében a senyvedő állatkollégákkal, szeretettel és megértéssel az összes földi lénnyel, hogy végül elnyerje a megnyugvást.

Eléggé ritka az ennyire jó fülszöveg, mert nekem is Rejtő ugrott be azonnal, földrajzilag kicsit arrébb helyezve és kevesebb humorral.

Meg a Deadwood is eszembe jutott (aki még nem látta, hamar pótolja), meg Dan, az érző szívű gyilkos, meg hogy az mennyire vadnyugatabb volt.
De azért ez sem rossz, a maga mélabús szarkazmusával.

Könnyed, de lazaságában néhol magvas gondolatokat fogalmaz meg a mindennapokról, az életről. Nem rejtői, mint ahogy a borítón utalnak rá. Rejtő szerintem utánozhatatlan, hasonlítgatni hozzá bárkit, bármit, teljesen felesleges.
A The Sisters Brothers – hogy az eredeti címnél maradjak – inkább a Ned Kelly és a Félszemű irányvonalába tartozik.
Szórakoztató olvasmány, de hangulat kell hozzá.

Meglepően jó könyv volt! Pedig nem kicsit tartottam tőle az ajánlások ellenére, nem igazán tűnt az én műfajomnak, de nagyon kellemes csalódás volt!
Nem sok tapasztalatom van, de ilyennek képzelek egy igazi jó kis western történetet (bár bevallom én a humorra nem igazán találtam rá benne, akármennyire is kerestem…lehet talán a filmben jobban kijön, én olvasás közben nem sokat tudtam nevetni).
Érdekes kifordított történet az erős és a gyenge jellemekről, és a vége nekem kifejezetten tetszett. Érdekes volt Eli és Charlie kapcsolat, hogy mennyire másképp látják a dolgokat mégis egy világban élnek, egy életet és ami ritathatalnul közös volt a kettőjük közti feltétlen kapcsolat bármit is próbáltak mutatni.

Nem volt rossz ez a regény, de sok helyen nagyon túldicsőítik. Könnyen olvasható, kedvelhető főhőssel, de semmi különleges. Az számomra kicsit furcsa volt, hogy a vadnyugaton szinte mindenki milyen kultúráltan és választékosan beszél, de így biztos sokkal olvashatóbb lett.