Az ​önbecsülés művészete 89% 15 csillagozás

Sose fogjuk elénekelni a saját dalunkat, ha mindig a másokét dúdoljuk.

198. oldal, 13. fejezet - A saját bőrünkben, a saját tempónkban (Libri,2015)

Az egyik legnagyszerűbb ajándék, amit modern, nyüzsgő korunkban adhatunk, valóban az időnk. Mindenkinek annyi a kötelezettsége, hogy sokszor úgy beszélgetünk másokkal, úgy hallgatjuk meg, mire van szükségük, hogy közben autót vezetünk, tévézünk, telefonálunk, sms-t írunk, vacsorát készítünk, átböngésszük az e-mailjeinket, vagy mindenféle aktuális teendőnket végezzük. Csak félig vagyunk jelen. Csak félig adunk. Nem lehet teljes értékű az adás, ha nem a teljes figyelmünkkel adunk. Ez ugyan egyszerűen hangzik, de vajon hányszor fordul elő, hogy így cselekszünk? Vajon milyen gyakran vagyunk jelen megszakítás nélkül azokkal, akiknek szükségük van ránk? […]
Ahogy Szent Vazul, a casesareai szerzetes mondta: „Nem szerethetjük Istent, és felebarátainkat sem… ha folyton elkalandozik az elménk.”
[…]
Ha osztatlan figyelemmel ajándékozunk meg valakit, az táplál és gyógyít.

88. oldal, 5. fejezet - Inkább a minőség, mint a mennyiség (Libri, 2015)

Mások szavai vagy tettei, legyenek bármilyen durvák és lenézők, ráébreszthetnek a saját viselkedésünknek olyan vonásaira, amelyek meglétét addig elutasítottuk. Ugyanakkor azt se tévesszük szem elől, hogy ami ránk irányul, az nem feltétlenül rólunk szól. Meglehet, a másik személy egyszerűen valamilyen belső csatát vív, és azt önti ránk.
    Az ilyen esetekben úgy tartjuk tiszteletben önmagunkat a leginkább, ha a támadást nem tekintjük személyes sértésnek, és nem vádoljuk önmagunkat mások helytelen viselkedése miatt. Ha a mi ingünk, vegyük magunkra; de ha nem, nem kell úgy tennünk, mintha az volna. Még csak felpróbálnunk sem szükséges. Azok a címkék, amelyeket mások ránk aggatnak, nem azonosak velünk. A címkék csak akkor válnak meghatározóvá, ha mi magunk elfogadjuk őket. Egy afrikai közmondás ezt nagyon szépen fogalmazza meg: „ Nem az vagyok, aminek hívsz, hanem ahogyan válaszolok.” Ezt az igazságot úgy is végiggondolhatjuk, hogy megkérdezzük magunktól: előfordulhat-e, hogy valaki nem tisztel engem, ha én tisztelem önmagam?

120-121. oldal 8. fejezet - Tágra nyílt szemek (Libri, 2015)

Mások választása nekik megfelelhet, az én választásom pedig jó lehet nekem. […] Ha tiszteletben akarjuk tartani más nézőponját, az nem jelenti azt, hogy egyet is kell vele értenünk, vagy nekünk is ugyanúgy kell választanunk. Tiszteletben tarthatjuk mások választását és a saját utunkat is egyidejűleg. A világban is, és a szívünkben is van elég hely mindkettő számára.

230-231. oldal, 15. fejezet - Tágítsuk ki a lehetséges fogalmát! (Libri, 2015)

Ha hagyjuk magunk fölé kerekedni a félelmet, hogy nem leszünk képesek a legjobb tehetségünk szerint élni, akkor számíthatunk rá, hogy a következő dolgokat fogjuk tenni – lehet, hogy csak egyet-egyet közülük, de akár az összeset is. Meggyőzhetjük magunkat arról, hogy azok a remek ötletek, amelyeket megoszthatnánk másokkal, csak hagymázas álmok. Olyasmit mondhatunk, hogy „Kicsoda? Én?”, és már el is iszkolunk a másik irányba. Lebecsüljük magunkat mások előtt, vagy alacsony elvárásokat támasztunk magunkkal szemben. Gyengének vagy hozzá nem értőnek tettetjük magunkat, hogy ne kelljen szembenézni a félelmeinkkel, ne kelljen kockázatot vállalni, vagy csalódásokkal szembesülni. Igazi szabadulóművész válhat belőlünk, és beelolvadunk a középszerbe, ahol nem kell kilépnünk a színpad közepére, és nem kell vállalnunk a főszerepet az életünkben.
A lámpaláz miatt azt tehetjük, hogy annyi kötelezettséget vállalunk mások iránt, hogy nem marad energiánk vagy késztetésünk arra, hogy a saját aranyunkat kibányásszuk. Talán önként vállalkozunk mások csatáinak megvívására, vagy segítünk nekik, hogy így kerüljük el a szorongást, amely azzal járna, hogy elfogadjuk a saját megbízásunkat az életben. Ezek a stratégiák azonban nem működőképesek. Mindegy, milyen nemes a feladat, ha nem a mienk, akkor számunkra csak mellékvágány. Ha nem a legnagyszerűbb énünknek megfelelően élünk, csak üresség és boldogtalanság vár ránk.

217-218. oldal, 14. fejezet - Egyre jobban és jobban (Libri, 2015)

Sose fogjuk elénekelni a saját dalunkat, ha mindig másokét dúdoljuk.

198. oldal

Ahhoz, hogy lelassítsunk, és belekóstoljunk a pillanatba, bíznunk kell. Bíznunk kell abban, hogy az adott pillanatban előttünk álló lehetőségek olyanok, mint a nagy művészek ecsetvonásai: akkor is hozzájárul minden egyes ecsetvonás a mesterműhöz, ha ezek célját a nagy egész részeként mi még nem látjuk. Ha most megtesszük azt, ami a mi dolgunk, nagyobb rész válik láthatóvá a képből.

185. oldal, 12. fejezet - A velünk született belső hang (Libri, 2015)

Ha például morcosnak, türelmetlennek vagy fáradtnak halljuk magunkat, valószínűleg ideje föltenni a kérdést: „Mit érzek, és mit tehetek, hogy most azonnal kifejezzem az önmagam iránti tiszteletemet?” Ha aggodalmas vagy kétségbeesett tónusra leszünk figyelmesek a hangunkban, az arra utalhat, hogy le kell lassítanunk, és vissza kell térnünk az adott pillanathoz, nem hagyva, hogy a jövőre vonatkozó, spekulatív félelmek átvegyék a kontrollt.

243. oldal, 15. fejezet - Tágítsuk ki a lehetséges fogalmát! (Libri, 2015)

Bill Cosby mondta egyszer: „Nem tudom, mi a siker kulcsa, de a kudarcé az, ha mindenkinek tetszeni akarunk.”

56. oldal, 3. fejezet - A határok kialakítása (Libri, 2015)

Ideje elmondanom neked, amit minden barátomnak el szoktam mondani. Kérlek, ne adj nekem se szülinapi, se karácsonyi ajándékot, mert nem szeretném. Mit kezdek az újabb és újabb holmikkal? Ha elmegyünk valahová ebédelni, az rendben van, mert akkor együtt töltjük az időnket. De ha ajándékot adsz, akkor többet kell dolgoznod, hogy meg tudd venni, és így kevesebb időt tudsz velem tölteni.

87. oldal