Boszorkányerdő 48 csillagozás

Patricia McKillip: Boszorkányerdő

A World Fantasy díjas írónő mindkét regényében mágiával átszőtt rengetegekbe kalauzol: az egyikben Szibella, a gyönyörű ifjú varázslónő, akit csaknem elpusztít az emberi félelem és mohóság, bosszúhadjáratot indít, mely éppolyan végzetesnek bizonyul; a másikban a gyászoló Ronan herceg eltiporja Minden Boszorkányok Anyjának féltett tyúkját, és vezeklése veszedelmek közé sodorja.

A következő kiadói sorozatban jelent meg: A képzelet mesterei Delta Vision

>!
Delta Vision, Budapest, 2008
464 oldal · ISBN: 9789639679870 · Fordította: Kleinheincz Csilla, Körmendi Ágnes

Enciklopédia 1


Kedvencelte 12

Most olvassa 2

Várólistára tette 131

Kívánságlistára tette 79

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Oriente>!
Patricia McKillip: Boszorkányerdő

Idén több figyelmet szentelek a fantasy irodalomnak, elsősorban szeretném megtalálni azokat az irányokat, stílusokat a fantasy-n belül, amelyek hosszú távon is elkísérhetnek. Nem tagadom ugyanis, hogy több „alapművet” tettem már félre, vagy fejeztem be némi csalódottsággal. Vannak azonban régi és új kedvenceim, ezeket tehát tudatos kereséssel, válogatással készen állok megtöbbszörözni. :)
A kínálat dzsungelében most egy kiválasztott témakör segítségével vágok ösvényt: néhány ígéretesnek tűnő olvasmánnyal körbejárom a mágikus erdő motívumát. Ennek a sorozatnak az élére választottam a Boszorkányerdőt.

Először is a magyar kiadásról kell néhány szót ejteni, mivel a Boszorkányerdő fedőcím valójában két, eredetileg különálló könyvet tartalmaz. Ezek közül csak az egyikben kap kiemelt szerepet az erdő motívum. Érdekes amúgy a párosítás, hiszen a két mű megírása között csaknem 30 év telt el (The Forgotten Beasts of Eld 1974-ből való, míg az In the Forests of Serre 2003-ból*). A két történet között semmiféle tartalmi kapcsolat nincsen, de a stílusuk a 30 év ellenére nagyon hasonló. Neil Gaiman írja egyik esszéjében (Kilátás az erkélyről 351. oldal) a tündérmese igazi hangjáról, hogy „kissé mesterkélt és régimódi”, ami tökéletesen ráillik McKillip regényeire is. Gaiman ezt pozitív kontextusban fogalmazza meg, de nálam most inkább elmarasztaló ez a két jelző. Minthogy nem népmeséről és nem is gyermekirodalomról van szó, nekem ez így kevés volt a boldogsághoz. A Vadág erdeiben rengetege megmozgatta a fantáziámat a Baba Jagát idéző Seber alakjával, a tűzmadárral, az elvarázsolt rókahercegekkel, de nem igazán tudta megújítani a témát olyan erővel, ahogy azt például Naomi Novik könyvében tapasztaltam. A kissé merev és sablonos szereplők gyorsan fakulnak az emlékezetemben, több érdekesnek ígérkező karakter vagy cselekményszál apadt el kibontás nélkül az érdektelenségben. Visszafogottan kellemes időtöltés volt a déciai hercegnő, Ronan herceg és Kereng varázsló történetében elmerülni, de nem érintett meg legbelül Vadág mágiája.
A másik történet, az Óföld elfeledett vadjai egy erőteljesebb és így maradandóbb főhőst nyújtott a magának való és kissé félelmetes, fehérhajú varázslónő személyében. Szibella a gyönyörű, beszélő állatokat mágiával magához bilincselő „vadak ura”, aki maga is egy megszelídítendő vad. (A vadak egyébiránt nem éppen „elfeledettek”, úgy tűnik nagyjából mindenki tisztában van a létezésükkel, felismerik és megnevezik őket mindenféle rendű és rangú szereplők. Az események alakulásában pedig mindvégig kulcsszerepet játszanak.) Szibella fejlődésregényét egészen remek alapanyagnak éreztem egy összetett történethez, de az elmesélés módja, a vontatottság, az ismétlések, a párbeszédek szenvelgőssége, és hát igen, a mesterkélt stílus megnehezítette az olvasást, a teljes elmerülést pedig egyenesen ellehetetlenítette.
Nem bántam meg, hogy megismerkedtem Patricia McKillip klasszikus történeteivel, de nem tervezem tovább mélyíteni a kapcsolatunkat.

*A belső borítón az eredeti mű címe hibásan szerepel: In the Forests of Serre
helyett egyes szám áll: In the Forest of Serre

3 hozzászólás
vicomte P>!
Patricia McKillip: Boszorkányerdő

A kötetben két történet kapott helyt, amelyek bár különböző világokban játszódnak, s megírásuk között közel három évtized telt el, mégis egy tőről fakadnak.

Mindkét regény a főként női szerzők által művelt soft-fantasy egy-egy gyöngyszeme. Olyan történetek ezek, amelyeket olyan sűrűn sző át a mesebeli, álomszerű hangulat, hogy befogadó empátiával kell belevágni az olvasásukba. Ha valaki netán mégsem így tenne, az rosszabb esetben akár csalódottan dobhatja félre a könyvet, mivel a történetek fordulatait és megoldását nem a tudatos én, hanem inkább a tudat alatt működő ösztönök képesek megragadni.
Mesék ezek, de ahogy Neil Gaiman figyelmeztetett, nem szabad a mesék hatalmát alábecsülni!

Vadág erdeiben
Az első történet íródott később, s talán ezért, talán azért, mert a szláv és Kelet-európai mesék világából merít, másokhoz hasonlóan engem is sokkal erősebben megragadott.
A regényben a kulcsszereplők, habár egyáltalán nem sematikus figurák, mégis megfelelnek bizonyos pszichológiai archetípusoknak: a zsarnok apa, a megértő anya, az összetört, elveszett szerelmét feledni nem tudó férfi, a vonakodó, zavarodottságában bezárt ajtókat nyitogató menyasszony, mind-mind olyan karakter, amelyek a mesék, mítoszok konfliktusaiból is ismerősek lehetnek.
Már csupán ennyi is elegendő lenne egy jó olvasmányhoz, de a többi szereplő: az írnok, a két mágus – főként a történet egyik legellentmondásosabb emberi alakja, Kereng – és az a harc, amelyet egymással és önmagukkal vívnak, majd az az arctalan iszony, amit ez elszabadít, olyan többlet tartalmat ad a könyvnek, amely még ebben az alzsánerben is csak a legjobb írók műveiben bukkan fel.

S persze nem szabad egy percre sem elfeledkezni a környezetről, Vadág királyságáról, arról a sűrű, sötét erdőről, amelyben ott kóborolnak a szereplők, és az ott élő mesebeli lényekről, legfőként Seberről, a gonosz, emberevő banyáról, aki csontokból összerótt vándorló kalyibában járja ezt az erdőt, és a tűzmadárról, aki a vágyképek életre keltésével egyszerre ad célt és veszi el az emberek maradék józanságát is.

De a legfontosabb, hogy mint minden mesében itt is az út, amelyet végig kell járni, hogy a szereplők célba érjenek, mert a gonoszt nem elpusztítani, hanem felismerni és magunkhoz ölelni kell, mert csak olyan közelről látszik a valódi arca, amely nem rémisztőbb, mint bármely tükör.

Óföld elfeledett vadjai
Ennek a történetnek gyökerei nem voltak számomra annyira egyértelműek, de a konfliktusok és a szereplők alapján úgy érzem, hogy itt McKillip az ír mese- és legendavilághoz nyúlt vissza ihletért.
Ez a regény egy-két árnyalattal könnyebben átlátható, szimbólumrendszere könnyebben kibogozható, sőt, akár annak visszafejtése nélkül is élvezhető.

A regény főalakja egy magányos varázslónő, aki anya, és mindent megbocsátó anyai szeretet nélkül, magányosan nő fel, ezért idegenkedve és értetlenül szemléli a birodalmának határain túl élő emberek viselt dolgait.
Az apától mágikus tudás és hét misztikus, mesebeli szörny maradt rá. Ezek társaságában éli az életét, amíg a világ be nem tolakszik nyugodalmas és elzárt kis uradalmába.
Ezt követően nem nehéz felismerni azt a folyamatot, ahogy a lány küzd a felnőttségével, és az emberek – főként a férfiak – furcsa, gyakran erőszakos és néha kiismerhetetlen mozgatórugók által hajtott világával.

Vannak helyzetek, amelyeket naivan, vannak olyanok, amelyeket szívvel, és van olyan is, amelyet ésszel és bosszúvággyal telve próbál meg kezelni, és ez utóbbi kevés híján el is emészti.
De mégis volt értelme a dolognak, mivel csak mikor már meglegyinti a bukásának szele, akkor eszmél rá, hogy mit is kockáztat, és hogy bármilyen jogos is a sérelme, azt azon a módon ahogy ő szeretné, nem lehet feloldani, és csak tovább mérgesítené azt a sebet, ami kínozza.
Ráadásul ennek kapcsán kell ráébrednie, hogy a vágyaiban szereplő utolsó bestia már ismert számára, csak felismerni nem tudta, mert elvakította a bosszúvágy.
Ez a momentum köti erősen össze a két regényt: az egylényegű teremtő és pusztító erő, amely után hiábavaló hajsza folyik, hisz valójában már rég ott van a főszereplő orra előtt, aki mégis képtelen időben felismerni és tovább kutat utána.

23 hozzászólás
Gudmundur P>!
Patricia McKillip: Boszorkányerdő

Nagyon ritkán olvasok fantasy-t, és az utóbbi időben választott olvasmányaim a zsáneren belül meglehetősen rossznak bizonyultak, úgyhogy kezdtem aggódni, hogy talán nem nekem való ez a műfaj. Már arra gondoltam, hogy fel kell adnom az ide kapcsolódó kihívásaimat, mert nem leszek képes az elvárt mennyiségben olvasni ebből a körből. Most végre megtört a jég. A Boszorkányerdő olyan könyv volt, amilyennek én – hozzá nem értőként – a jó fantasy irodalmat elképzelem, ilyen színvonalú művek megismerésében, felfedezésében reménykedtem. Bár van már pár napja, hogy befejeztem a könyvet, még most is ott van az ágyam mellett, nem tettem még vissza a helyére. Mintha abban bíznék, hogy vár még rám benne egy-két elolvasásra váró történet.

Kezdeném a szöveggel: annyira szép, lírai nyelvezete van a kötetben szereplő két elbeszélésnek, hogy szinte más tudatállapotba ringatott olvasás közben. Bevallom, még az álmaimba is beszivárogtak ezek a történetek. Nem ismerem az angol nyelvű eredetiket, de a fordítók szerintem csodálatos szöveget hoztak létre. Ha ennyire veretes a nyelvezete az eredeti műveknek is, lehet, hogy angolul olvasva nem tudtam volna elmerülni magukban a történetekben, így viszont ki tudta fejteni a hatását a szöveg, és meg tudta teremteni azt a különös és nagyon intenzív hangulatot, ami meghatározó tényező volt az olvasási élmény szempontjából.

Nagyon szerettem azt az egyszerű, tiszta világot, amit Patricia McKillip megalkotott ezekben az elbeszélésekben. Bár 30 év telt el a kötetben szereplő két regény megírása között, az írónő világteremtő ereje mit sem kopott az eltelt idő folyamán. Ez a világ szép, nemes, mély érzelemmel, rejtelmekkel, veszedelmekkel teli; egyszerűség alatt is értelmezhetőt, áttekinthetőt, befogadhatót értettem: nagyon is jól kidolgozottak a hátteret alkotó földrajzi és társadalmi viszonyok, de bemutatásuk nem megy a cselekmény rovására.

Mind a két regény szép, tanulságos emberi történetet mutat be. Azt nem állítom, hogy a reveláció erejével hatottak rám a könyvbeli bölcsességek, de fontos kérdéseket feszeget az írónő, amelyeket sohasem árt újra meg újra átgondolni. A regénybeli karaktereket, a konfliktusaikat, interakcióikat, a helyzetekre adott reakcióikat mély empátiával és emberismerettel ábrázolta a szerző. (Számomra valahol ez is lenne a fantasy lényege – vagy egy jó fantasy erénye – : hogy egy idealizált közegben mutasson be alapvető emberi konfliktusokat és pszichológiai helyzeteket. Mintha a tudatalattiba szállnák alá, ahol szimbólumok jelölik ki a világot, és így élesebben rajzolódnak ki az emberi motivációk, döntések… De lehet, hogy ezzel már messzire mentem.) Szerettem a könyv szimbolikus helyszíneit: az áthatolhatatlan rengeteget, a bevehetetlen hegyet, és azokat a küzdelmeket is, amelyeket hőseinknek – a mellékszereplőknek is – meg kellett vívniuk saját magukkal spoiler .

Amennyire lírai volt a szöveg, annyira volt poétikus a regények mágikus világa is. A varázslás hívás ezekben a történetekben, a dolgok bevonzása, s erre csak az képes, aki fókuszálni tudja figyelmét az elérni kívánt célra. Uralni, legyőzni, megszelidíteni vagy társul elfogadni pedig csak azokat az embereket, lényeket, jelenségeket lehet, amelyeknek van neve, amelyeket tehát megismertünk és meg tudunk nevezni… A hétköznapi helyzetekből, a természet szépségeiből és egyszerű teremtményeiből is áradhat a csoda, az ősök bölcsessége, a mesék igazsága pedig a mágiához nem értő utódok cselekedeteit is segítheti.

Úgy érzem, hogy az előbbiekben szálakra bontottam szét a Boszorkányerdő dús, gazdagon hímzett szövetét; a szöveg szépsége, az erős atmoszféra, a mesés és mágikus világ, a szerethető szereplők és mélyen emberi konfliktusaik, az a varázslatos emberség, ami Patricia McKillip soraiból árad, együttesen, egymástól elválaszthatatlanul teszik számomra nagyszerűvé ezt a kötetet. Megbabonázott – pedig ezt remélni sem mertem.

4 hozzászólás
Gerof>!
Patricia McKillip: Boszorkányerdő

Lassan már két hónapja nyűglődöm, hogy megírjam az értékelést. Nem azért mert annyira rossz volt (igaz túl jó se), hanem mert nagyon ambivalens érzéseket hagyott bennem.
Ráadásul két külön történet volt a kötetben, de valahogy mégis nehéz őket külön értékelnem.
Ami mindkét regényben tetszett, az a gyönyörű, lírai nyelvezet. Néha lehetett volna belőle kevesebb, de amikor volt időm és kedvem gyönyörködni a mondatokban, akkor határozottan feltűnt ez az erénye a kötetnek.

Nézzük röviden a két történetet külön:

Vadág erdeiben: Nagyon sok tündérmesei toposz jól felismerhető, amit meg nem sikerült azonosítanom, az nyilvánvalóan olyan monda-mesevilágból származik, amit nem ismerek. Gondolok itt pl. a központi szerepet játszó madárra. Ez a történet tetszett jobban, de nem sokkal. Nem hiszem, hogy ez a népmesei ihletésű fantasy alzsáner valaha is nagyon a szívemhez fog nőni. Pedig szeretem a népmeséket, sőt éppen ez okozza az ódzkodásomat. Feltűnt, hogy ez a történet mennyivel elnyújtottabb egy népmese tömörségéhez képest. Sejthető volt, merre fut ki a történet, úgyhogy inkább már azon voltam olvasás közben, hogy ténylegesen jussunk is már végre oda. Aztán egy csipetnyi humor néha jól jött volna, ez pl. egyáltalán nem lett volna idegen a mesék világától.

Óföld elfeledett vadjai:
Kevésbé érződik, hogy mesékből merített volna, de a hangulata igencsak passzol az előző történethez. Itt már egyre jobban zavart, hogy olyan erőltetett emelkedettséget véltem kiérezni. A szereplőink sokat voltak magányosak, önmarcangolók, úgy általában véve sokat lelkizetek, és bizony sokszor könnyeztek is. Belefáradtam a végére. Lett volna a könyvben egy félelmetes fenevad is, aminek szorongást és borzongást kellett volna keltenie a szereplőkben és az olvasóban; hát az olvasóban nem sikerült, csak álltam értetlenül, hogy mivel állok szemben.

Összefoglalva: Nem az én stílusom, bár mindenképp hasznos, hogy olvastam ilyet is.

Egyébként nagyon tetszett a kötet külalakja. Ez igaz egyébként a könyvsorozat további tagjaira is.

3 hozzászólás
kvzs P>!
Patricia McKillip: Boszorkányerdő

Két gyönyörű felnőtteknek szóló mese lakik ebben a kötetben, amik megszólítják az olvasók csodaváró és igazságkereső részét.
A Vadág erdeiben egy népmesei, szépen hömpölygő történet, amiben nem csak az ismerős, szinte archetipikus szereplők a fontosak, hanem a mágiával teljesen átitatott környezet is. Nagyon sok elemet felhasznál a kelet-európai mesevilágból, ezért a szereplők, a hátterük, a történet apró mozzanatai vagy nagyobb fordulatai ismerősek lehetnek.
Az Óföld elfeledett vadjai sokkal szikárabb, nagyobb ívű mese, amely a vadakon és a szereplőkön keresztül sok apróbb történetet villant fel. Szintén használ ismerős mesei elemeket -a hetedik fiú hetedik fia-, összességében mégis egy ismeretlenebb világba kalauzolja az olvasót.
Mindkét történet a jó és a gonosz csatáját, az önmagunkkal vívott háború és az ebből fakadó fejlődési lehetőség kérdéseit járja körül, ami miatt akár giccsesek is lehetnének, azonban a klasszikus mesei elemek inkább tanító, figyelemfelhívó jelleget adnak nekik, amit csak erősít a szöveg lírai -néha már majdnem túlírt- szépsége, illetve a szereplőkre és a környezetre jellemző egyedi mágia is.

10 hozzászólás
Fallen_Angel P>!
Patricia McKillip: Boszorkányerdő

Két önálló történetet tartalmaz a könyv (a Vadág erdeiben és az Óföld elfeledett vadjai) – nem mellesleg pont fordított sorrendben, mint ahogy a címlapon szerepel. Mindkét történet szépen megírt, lassú folyású, enyhén borongós hangulatú (sőt a gyászoló hercegről szóló írást helyenként kissé depresszívnek találtam). Közös bennük a mágia jelenléte, a mesei elemek, az utalások és szimbólumok, na meg persze a tanulságok. Az eredeti szöveget nem ismerem, de a fordításban felbukkanó magyarított nevek tetszettek, illettek a könyvhöz.

Dominik_Blasir>!
Patricia McKillip: Boszorkányerdő

Mi teszi mesévé a mesét? Ha választ kellene adnom, valahol Patricia McKillip regényeiben keresném. Az írónő Boszorkányerdő címre hallgató kötetében ugyanis két mesét mutat be, csodálatosan egyedi mesét, amelyekben magával ragadóan mutatja be azt a varázslatot, amit életnek nevezünk.
A Vadág erdeiben érezhetően modernebb hangvételű, ügyesen fonja a történetbe a mélyebb gondolatokat, a szláv hagyomány vegyítése a fantasy-szerű környezettel gyakorlatilag hibátlan. Finoman építi egybe az ismert sablonokat az izgalmas, fordulatos, de mindenek előtt döbbenetesen hangulatos cselekménnyel, miközben a karakterek elvesztik és meg is találják önmagukat az érzelmek erdejében.
Az Óföld elfeledett vadjai kevésbé alapoz a mesékre, még ha sok elemében fel is fedezhető ez a szándék. A varázslónő személyiségének fejlődése egyenesen lenyűgöző – a magányos és erősen sivár gyerekkorának árnyékában szenved, s mikor végre rátalál a szeretet, ő maga sem tud vele mit kezdeni. Lassan felfedezi az életet, varázslatos állataival együtt szabadon meri engedni érzéseit is, hogy ráébredjen valós vágyaira, és a helyes utat tudja választani.
A szerző stílusát (vagy a fordítást?) kicsit lassan tudtam megszokni, töredezett, továbbgondolásra erősen építő prózája elsőre furcsa, bár aztán fokozatosan meg lehet kedvelni. Nehéz bármit is írni McKillip regényeiről, inkább olvasni kell, hadd borítson el a képzelet és a fantázia, miközben a minket körülvevő világról is többet tanulhatunk.

Szirmocska>!
Patricia McKillip: Boszorkányerdő

Igazi mese, lenyűgöző stílusban, komoly tanulságokkal. Az első oldalnál sikerült elvarázsolnia. Mindenből pont annyi és pont úgy volt benne, ahogy szeretem.
Köszönöm @Shanara, hogy ismét egy gyöngyszemet ismertettél meg velem!
Viszont látszik, hogy van időbeli különbség a két történet megírása között. Az elsőt, ami később íródott, kiforrottabbnak éreztem. Néhol szinte Beagle-t idézte. De a második, azaz a korábbi írás is nagyon tetszett.
Jó lenne elolvasni az írónő többi regényét is. Nagyon tetszett az az érzékenység, ahogy a mesék, népmesék motívumait használta és ahogy az emberi kapcsolatokat ábrázolta.
Öt csillag és kedvenc lett, naná!

13 hozzászólás
Gabye>!
Patricia McKillip: Boszorkányerdő

Szeretem az ehhez hasonló könyveket amik műfajtól függetlenül szinte az első oldaltól magukba szippantanak és fogva tartanak még akkor is ha éppen nem olvasom őket. De ott vannak velem, a gondolataimban..Nekem ez most egy ilyen könyv volt.
Valahol nem is túl mélyen továbbra is él bennem a gyermek, aki örömmel olvas meséket, még ha azok kicsit fantasy köntösbe is vannak ágyazva. Talán genetikailag kódolva vagyok erre, de én a banyáktól, királylányoktól, varázslóktól, sárkányoktól és egyéb klasszikus mese elemektől a mai napig átváltozom ötéves kerek szemű kislánnyá. És itt pont ez a transzformáció esett meg.
És akkor most a felnőtt vélemény – a két történet közül a másodikat egy szuszra olvastam, egyszerűen képtelen voltam letenni, amig nem tudom mi a vége. Nagyon megfogott Szibella története, hogy a magányos gyerekből hogy lesz szeretni és elengedni, megbocsájtani képes nő. És volt itt minden mi szem szájnak ingere, varázslók és varázslények, jófej boszorkány és okos legkisebb fiú..Imádtam!
Az első történetet is szerettem, bár valamiért azt nem éreztem annyira gördülékenynek, de mégis megvolt a bája. Az egyetlen furaság az volt, hogy teljesen olyan érzésem volt végig, hogy én tuti egy klasszikus orosz népmesét olvasok :-D Viszont zavartak a helyesírási hibák – amik vagy a második történetben nem voltak, vagy csak annyira faltam a sorokat, hogy észre sem vettem őket..Itt azonban találtam belőlük szép számmal és az nekem mindig megakasztja az olvasásomat. Illetve nem tetszett egészen ez a burkolt vég sem, mert kicsit úgy éreztem h én vagyok a hülye olvasó, akinek ezt nehezen fogja fel az agya, hogy most akkor mivan?? Persze lehet hogy a hiba az én készülékemben van..
All in all, nagyszerű történetek, szép kerek mondatok, varázsos hangulat, amiért nagy cuppanós hálacsók @Szirmocska-nak.

9 hozzászólás
Amrita IP>!
Patricia McKillip: Boszorkányerdő

Vadág

Vadág története nekem nagyon intenzív volt. Persze szemet szúrt, hogy a világa tele van „kötelező kellékekkel”: herceg, hercegnő, mágia, varázsló, gonosz király varázserdő. De aztán elkezdett egész komoly lélektani dráma irányába menni, és bár határozottan rosszul éreztem magam ettől olvasás közben, de nagyon olvastatta magát. Amolyan igazi agykimosós könyv, ami néha erősebb valóságnak hat az ember hétköznapjainál. Utazol a villamoson és Vadág erdeiben barangolsz. Vacsorát készítesz de egy palota titkos zugában csücsülsz. Szóval intenzív volt, nagyon izgalmasak voltak a szereplők, az érzelmeik alakulása, a választásaik. Imádtam a hős, kötelességtudó írnokot, izgultam a talán nagyon fiatal és ezért néha keszekusza varázslóért, szerettem a királynét és szívesen azonosultam a hercegkisasszonnyal. (Nesze nekem, 31 évesen is hercegkisasszonyokról szeretek olvasni).
De nem esett jól az egész hangulata, nagyon rámtelepedett ez a nyomasztó közeg, ez a része nagyon nem az én világom volt. A boszorkányával se tudtam kibékülni igazán, nekem Wiharvész Esmeralda az „etalon”. Seber inkább gusztustalannak, kevéssé titokzatosnak és butának tűnt. spoiler
A történetnek kicsit hirtelen lett vége, egy plusz fejezetet még megérdemelt volna hogy de mi lett aztán.
Szóval kedvenc vagy kívánságlistás nem lesz, de mindenképpen érdemes volt elolvasni. spoiler

Ófölde

Csatlakozom azokhoz, akik szerint Szibella története erősebb, mint a Vadág, bár szerintem az Ófölde csak úgy a közepétől indul be igazán, a Vadág viszont egyenletesen fenntartja a figyelmet, ebben mégis az a jobb. Az Óföldében érdekes volt a varázslónő jellemfejlődése. Mindkét regényre jellemző, hogy erősebb bennük a lélektani rész, mint amennyire a világ. Ezt azért sajnáltam, mert ha fantasyt veszek a kezembe, akkor legalábbis valami eredetit és titokzatosat szeretnék olvasni, és nem annyira lélektani dolgokat. De ha ennek ez volt az erőssége, akkor ez volt, és ez eltagadhatatlan, hogy ebben tényleg jó. De nekem nagyon hiányzott egy titokzatos, rejtélyes világ, ahogy nagyon hiányzott a humor is. Nagyon szép, de kicsit elkapta a Szilmarilok-betegség: legszívesebben ünnepnapokon csapná fel az ember, hogy néhány szép sort áhítattal felolvasson, de sose venném elő azért, hogy jókedvem legyen tőle. Sajnos azért sem, hogy abba a jóleső hangulatba kerüljek, amikor úgy érzi az ember hogy igazi ősi titkok tárulnak fel előtte.
A szerelmi szál túl sok is volt eleinte, tényleg a közepétől kezd el érdekes lenni. Ja, a második történet lezárása is kerekebbre sikerült mint az elsőé, nem volt hiányérzetem a végén. spoiler
Kívánságlistás nem lesz, de határozottan érdekes élmény volt, erre a nyárra örülök, hogy ért ennek a könyvnek a hatása is. És most jöhet a következő!

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

RandomSky>!

Akárcsak a víz, a mesék is megtalálják a saját útjukat; oda mennek, ahol szükség van rájuk.

Oriente>!

aki elméje velejéig retteg, nem sok teret hagy az együttérzésnek

347. oldal

Noro>!

…az előbb még Vadágon bolyongtatok annak a szörnyetegnek a képében, és halálra rémítettetek minden eleven lelket… most pedig mész, és megmelegítesz egy kis maradék káposztalevest? Hát általában ilyen a varázslók élete?
– Néha az ember saját magával és más szörnyetegekkel küzd meg. Máskor levest főz.

256. oldal, Vadág erdeiben (utolsó fejezet)

Kapcsolódó szócikkek: káposztaleves
Szirmocska>!

Ott hevert az erdő talaján, kábán, félig álomba merülve, miközben az élete összefoldozta magát az emlékek fájdalomnál is élesebb tűjével, aranyszínű, vérvörös, csontfehér cérnával. Minden egyes emlékképét újra megnézte a szívén át; minden egyes szót újra megtanult, amit csak elfelejtett, beleértve azt a csodát is, hogy mekkora hatalom szorult az olyan rövid kis semmiségekbe, mint a szerelem, gyász, élet, halál. Ezek a szavak a szív szótlan, vad nyelvéből fakadtak. És ez volt az, értette meg végül, amit ő olyan nagy gondatlanul a boszorkánynak adott; és e nélkül a szótlan nyelv nélkül ő maga is néma lett.

219. oldal

Szirmocska>!

– Sose becsüld alá egy mese erejét! Amit az egyik vidéken hagymázas képzelgésként elvetsz, már a szomszédban is megölhet!

28. oldal

Noro>!

– Én nem értem a szeretetet és a gyűlöletet, csak a létezést és a tudást. De most meg kell tanulnom, hogy szerethessem ezt a gyermeket.

273. oldal, Óföld elfeledett vadjai (első fejezet)

Fabala>!

– Grof, az óriás szemét egy kő találta el, miáltal szeme befelé fordult és elméjébe tekintett, ő pedig belehalt abba, amit ott látott.

Adachi>!

Vadág erdeiben történt, hogy Ronan herceg útja keresztezte Minden Boszorkányok Anyjáét, amikor is lovával legázolta a boszorkány fehér tyúkját atyja nyári palotájától nem messze, a kietlen vadon kellős közepén.

(első mondat)

Adachi>!

Ezen a vidéken a kövek szavakká lettek a szájában, és a szavaknak mézízük volt, vérízük; rovarszárnyakkal rezegtek a fogai között.

21. oldal

Szirmocska>!

Te is gyűlöltél, te magad is… hiszen te mondtad. Milyen volt akkor a véred, Koren? Sűrűn forrt a szívedben? Hogyan gyűlöltél? Talán nem nevelgetted a szíved éji zugában azt a holdhalovány kis magoncot, nem nézted, ahogy virágba borul, és meghozza sötét gyümölcsét, nem vártad, hogy beérjen… és szüretre készen csüngjön? Hatalmas, torz növény lesz, tele sötét levelekkel és vaskos, mindenüvé bekúszó indákkal, és megfojtja a szívedben növekvő jó magvait is, és addig zabálja a gyűlöleted, amíg csak bele nem szakad a szíved… ez lakozik benne, Koren!

432. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Kij Johnson: Vellitt Boe álom-utazása
Andrzej Sapkowski: Fecske-torony
Sarah J. Maas: Queen of Shadows – Árnyak királynője
Michael J. Sullivan: Percepliquis – Az elveszett város
Mary E. Pearson: Az árulás szíve
Robin Hobb: A végzet hajója I-II.
Patrick Rothfuss: A szél neve
Sarah J. Maas: A Court of Thorns and Roses – Tüskék és rózsák udvara
Brian McClellan: Karmazsin hadjárat
Brent Weeks: A Vakító Kés