Felépülés 10 csillagozás

Pat Barker: Felépülés

1917 ​nyarán három angol költő is megfordult Craiglockhartban, a hadsereg idegszanatóriumában Edinburgh mellett. Közülük Robert Graves a legismertebb Magyarországon, de a másik kettő sem kevésbé nagy név az irodalomtörténetben: ma Wilfred Owen számít az első világháborús költőnemzedék legnagyobbjának, de Siegfried Sassoon sem csak arról nevezetes, hogy Owent felfedezte és halála után kiadatta verseit.

Sassoon a háborúban nemcsak költői hangjára talált rá, de ki is tűntette magát, ezért is keltett meghökkenést 1917 júliusában közzétett Nyilatkozata, melyben tiltakozott az értelmetlen és jogtalan mészárlássá fajuló háború folytatása ellen. Robert Gravestől is értesülünk az esetről hazájával szakító híres, magyarul is megjelent memoárja, az Isten hozzád. Anglia lapjain. Huszonkét éves fővel nem nézhette tétlenül, hogy barátja a vesztébe rohan, s a háta mögött kijárta Sassonnak, hogy börtőn helyett W. H. Rivers, a híres ideggyógyász (és kultúrantropológus) gyógykezelje… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1991

Róluk szól: Siegfried Sassoon, Wilfred Owen

>!
Európa, Budapest, 1999
310 oldal · ISBN: 9630766310 · Fordította: N. Kiss Zsuzsa

Enciklopédia 1


Várólistára tette 21

Kívánságlistára tette 7


Kiemelt értékelések

Csabi P>!
Pat Barker: Felépülés

Mesterien félrevezető fülszöveg készült ehhez a könyvhöz. Mindjárt az elején kétszer is említi Robert Graves nevét, aki alig jelenik meg a regényben. Aztán a regényben szereplő három költőt említi, akik egy elme gyógy és intézetben jönnek össze, mintha róluk szólna a könyv, de nem. A végén említi a Booker-díjat és Joseph Heller mondását, miszerint az első világháborúról jobb művet nem olvasott, csakhogy ezek nem erre a regényre vonatkoznak.
A szüzsé is érdekes lenne, az I. világháború utolsó előtti évében járunk, és Sassoon, a fiatal költő és katonatiszt egy háborúellenes kiáltványt ír egy lapba. Be is utalják a megfelelő intézetbe, ahol háborús traumában szenvedőket kezelnek, itt találkozik a másik fiatal költővel, Owennel, és feltűnik Graves is, bármi kialakulhatna ebből a helyzetből, de ami leginkább kialakul, az az unalom.
Kezdjük azzal, hogy ennek a regénynek a főszereplői nem a költők, hanem Rivers doktor, az elismert ideggyógyász, akinek Sassoon csak az egyik, bár kétségkívül fontos esete. De ugyanilyen fontosak a többiek is, akik szerepelnek a regényben, egy-egy esettanulmány, egy-egy sors. Emiatt sem tudtam szeretni ezt a könyvet, nincs íve a történetnek, nincs is történet, csak váltakoznak az esetek, különösebb katarzis nélkül. A doktor beszélget a beteggel, a betegek beszélgetnek egymással, a doktor beszélget a másik doktorral, ja, és feltűnik pár nő, ők nem csak beszélgetnek a betegekkel.

A történet nagy része a skóciai intézetben játszódik, háborús háttérregény ez, a háború borzalmai csak elbeszélésként tűnnek fel a betegek kartonjaiból, de Barker szenvtelenül művészi hangja nem tudta elhitetni velem, hogy ezek a történetek a valóságot mutatják, nem csak vasárnapi ebéd mellé olvasott újságcikkek az idegek jótékony felborzolására. A katarzis az volna, hogy Rivers visszabocsássa-e a gyógyultnak tetsző beteget a mészárszékbe, vagy se, de ebből sem alakul ki semmi konfliktus (sem külső, sem belső), hisz maga Sassoon is vissza akar menni a francia frontra. Hát ha menni akar, hadd menjen. Ha jobban elolvassuk azt a bizonyos nyilatkozatot, akkor kiderül, hogy a költő nem a háború, mint értelmetlen pusztítás ellen tiltakozik, hanem a háború célja ellen. Vagyis öljük a németeket, de csak a jó cél érdekében. Hogy mi is volna ez, talán erre is ki lehetett volna hegyezni ezt a könyvet, de ennek a könyvnek se hegye, se éle.

Mint említettem, Barker szövege (vagyis ami átjön belőle a fordításból) erősen költői, talán a három szereplő miatt választotta ezt a stílust. A fordítás miatt nem tudom megítélni ennek sikerültségét, de a magyar változat, habár nagyrészt jól oldja meg ennek átültetését, nem 100%-ban sikerült. A fordító sokszor használ nagyon furcsa, nyakatekert szavakat, talán egy-egy ritka angol szó megfelelőjeként, és gyakran alkalmaz magyartalan szórendet, ami nem annyira művészi, mint idegesítő. „A madarak kótyán, tétován kezdtek hangicsálni…” – na ilyenek.
Talán ezek is hozzájárultak, hogy a könyv nálunk nem keltett különösebb feltűnést, így a trilógia másik két részét már le sem fordították, közte a Booker-díjas The Ghost Road-ot.

dokijano>!
Pat Barker: Felépülés

Olvastam már a Nagy Háború nyugati frontjairól német szemmel, vagy francia szemszögből megírt regényeket, de angol oldalról ez az első, ha jól emlékszem. (Még az észak-olasz frontokról keresek nyugati szerzőtől megírtat. Ha tud valaki, kérem, ne tartsa magában!)
Ráadásul egy olyan embert ismerünk meg (Siegfried Sassoon angol költő), aki erőteljesen ellene van a háborúnak. Annak ellenére ellenzi, hogy az elején hazafias lelkesedésből jelentkezett a hadseregbe, sőt a francia fronton többször ki is tüntették a hősiességéért. Bajtársaitól az Őrült Jack becenevet kapta a vakmerőségéért. A kezdeti lelkesedése után hamar rádöbbent, hogy azt a háborút nem azokért a magasztos célokért vívják, ami miatt ő is bevonult katonának. A véleményét nem a fronton hangoztatja – valószínűleg hazaárulásért kivégezték, vagy minimum bebörtönözték volna –, hanem háborúellenes nyilatkozatként megírja. Persze ha nem segítene neki Robert Graves (ugye, ismerős a neve?), akivel szintén a fronton találkozott, akkor nem úszta volna meg a börtönt, de sikerült elintéznie, hogy a harctéri idegsokkját inkább a Craiglockhart Hospital-ban kezeljék, ahol újabb ismeretségre tesz szert: megismeri Wilfred Owent, akit bátorít a versírásra, és a háború után ki is adta a verseit.
De ne gondolja senki, hogy a kezelés hónapjai csupa verseléssel, golfozással és fennkölt irodalmi beszélgetésekkel teltek. Igenis megismerjük az itt kezelt tisztek emlékeiből a velük történt szörnyűségeket, némelyiket naturális valóságában. A frontokon átélt borzalmak hosszú évekre kihatással voltak a katonák lelki életére, és bizony-bizony a fizikai állapotukra is.
Megismerjük az őket kezelő orvos-százados, William Rivers vívódásait is, hiszen az ő munkája eredményeként ugyan (talán) regenerálódtak a tisztek, de emiatt visszakerültek a frontvonalba, ahol bármelyik pillanatban eltalálhatta őket az ellenség lövedéke, vagy akár egy kósza aknaszilánk. Szóval hogyan is érvényesült a hippokratészi eskü hadiállapotban?
Bátran merem ajánlani azoknak is, akik amúgy nem szeretik a háborús regényeket. (Legfeljebb gyakrabban fogok csuklani. :-))

Sárhelyi_Erika I>!
Pat Barker: Felépülés

Nehezen ment – el-elkalandoztam olvasás közben. Tűnődtem/tűnődöm, hogy ez a könyv hibája-e, vagy csak nem jókor került a kezembe, és azt hiszem, mégiscsak az utóbbi.
Érdekes, szokatlan témaválasztás: háborús traumákról; a katonák önmagukkal és feletteseikkel, illetve a lelküket, idegeiket kezelő orvosaikkal való küzdelmeikről (miközben ugyanezen orvosok egynémelyike is belátja, hogy maga is neurózisos). Pszichológusoknak, lélekbúvároknak szerintem kifejezetten olvasmányos lehet. De mást sem beszélnék le róla, még akár költőket sem – tessenek elolvasni a fülszöveget :)


Népszerű idézetek

Sárhelyi_Erika I>!

– Hallom, megismerkedett apámmal – lihegte Prior. – Nem akárki.
– Úgy vettem észre, igen határozott nézeteket vall.
Priornak eltorzult a szája. – Nevezzük néven, kocsmai szocialista. Dönti magába a sört meg a forradalmat, aztán kipisálja.

80. oldal (Európa)

Sárhelyi_Erika I>!

A háború egyik ellentmondása – a sok közül –, hogy ebből a végsőkig kiélezett konfliktusból ered a tisztek és a katonák között …. a családiasság. A gondoskodás. Vagy ahogyan Layard bizonyára mondta volna, az anyáskodás. De nem ez a háború egyetlen fricskája. Mozgósítás! Nagy Kaland. Mozgósítás szűk üregekbe, ahol mozdulni se lehet. A Nagy Kaland – ami a kisfiúkorban falt olvasmányok megvalósulása hivatott lenni – fedezékben lapítás és halálvárás. A „férfias” tettvágynak oly sokat ígérő háború „nőies” passzivitásra kárhoztat, de olyanra ám, amit az anyák, nővérek soha nem ismertek. Hát csoda ettől kiborulni?

138. oldal (Európa)

Sárhelyi_Erika I>!

Ilyen közelről a lány szeme párja egyetlen szemmé olvadt össze: pilláinak őserdejében emberelőtti titokzatos víztükör.

267. oldal

Sárhelyi_Erika I>!

A tenger nyugodt volt, szinte nesztelen, az éj leple alatt kavicsokon mammogó fogatlan száj.

208. oldal

Sárhelyi_Erika I>!

(…) kísérletezik saját magán. Mikor rávezeti betegeit, hogy összeomlani nem szégyen, hogy az elszörnyedés és a rettegés a háborús trauma elkerülhetetlen velejárója, amiket vállalni érdemes, nem elnyomni, hogy a férfitársak iránt táplált gyöngéd érzelmek természetesek és helyénvalók, hogy a sírás érvényes és hasznos a gyászban, neveltetésük alapjait támadja. Arra szoktatták őket, hogy az érzelmek elfojtását tekintsék a férfiasság lényegének. Aki magába roskad, sír vagy bevallja, hogy fél, nyámnyila, puhány, bukott ember. Nem férfi. De hiszen ő maga is ennek a szisztémának a letéteményese, sőt igen végletes képviselője. Az érzelmek és a vágyak szigorú kordában tartása felnőtt életének mindig is vezérfonala volt. Mikor ifjú pácienseinek azt tanácsolja, ne törekedjenek elfojtásra, merjék érezni a szánalmat és a rettenetet, amit a háborús élmények óhatatlanul keltenek, maga alatt vágja a fát.

63. oldal (Európa)

Kapcsolódó szócikkek: trauma
Sárhelyi_Erika I>!

(…) a léleknek nincs fogódzója, támasza, mikor az iszonyat teljével szembesül.

215. oldal

dokijano>!

    – Van ez a lyány, kicsit együgyű szegényke, és egy ká a szomszédja – tudjátok, mi az, ugye. – Lizzie odapillantott Priorra, és levette a hangját. – Szóval kiáll az ajtóba, és nézi, mikor jön a ká az utcán, tudjátok, bevetésre készen. És aszondja neki, „Hogy van az, hogy maga mindig olyan elegántos?”. Meg: „Csudaszép ruhái vannak.” Meg: „A kalapját de elfogadnám.” No, a ká végül aszondja: „Hát mért nem megy be a városba, mint én. Ha magára kacsint egy férfi, visszakacsint, elmegy vele, megteszi, amit akar, oszt levágja hét shilling hat pennyre. Aztán jelszó az R. K. Divatház, vehet magának kalapot.” Másnap megint jön az utcán a ká. „Jó napot.” „Jó napot.” „Hát lett kalap?” „Nyavalyát.” „Hát nem fogadta meg, amit mondtam?” „Dehogyisnem. Bemék a városba, rám kacsintott egy férfi, visszakacsintottam. Aszondja, menjünk a lápra, mentem, megtettem, amit akart, aztán megkérdezte, mennyi, mondom, hét shilling hat penny. Erre kiadta a jelszót, Te B. K.!, oszt mire észbe kaptam, se híre, se hamva.”
    A lányok sikoltozva kacagtak.

8. fejezet (Európa, 1999)

dokijano>!

    Egészen éber volt már, hát felhúzódzkodott az ágy végéhez, félrehajtotta a vékony függönyt, és kikémlelt az ablakon. A csapott orrú, komor Wester Hill ködből derengett. Eszébe ötlött, és beleborzongott, hogy előző nap olvasták fel a nyilatkozatát az Alsóházban. Mi lesz a folytatás? Lesz-e egyáltalán folytatás? Történjék bármi, némi vigasz, hogy nem rajta múlott.
    Tudta, inkább a félelemtől vacog, mintsem a hidegtől, de ennek a félelemnek nehéz nevet adni. Talán a hely kelti. A meredt arcok, a hebegések, a botorkálások, az a meghatározhatatlan „elmeápolt” jelleg. Craiglockhart jobban megrémíti, mint a front valaha is.

7. fejezet (Európa, 1999)

dokijano>!

    Rivers figyelte, ahogy a szobát pásztázza.
    – Ugye képtelen elviselni, hogy biztonságban van? – Választ várt. – Úgy áll a dolog, hogy tizenkét hétre ide rekesztették. Legalább. Ha továbbra is megtagadja, hogy harcoljon, biztonságban kihúzza itt a háború végéig.
(…)
    – Nem tart attól, hogy zavarni fogja önt a biztonság, míg mások meghalnak?
    Haragos villanás.
    – Ebben a rohadt országban senkit nem zavar. Gondolom, majd beleszokom. Mint a többiek.

4. fejezet (Európa, 1999)


Hasonló könyvek címkék alapján

Sebastian Faulks: Madárdal
Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában
Ian McEwan: Őrült szerelem
Ian McEwan: Vágy és vezeklés
Sebastian Barry: Messze, messze
J. G. Ballard: A Nap birodalma
A. S. Byatt: Mindenem
Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei
David Mitchell: Felhőatlasz
Louis de Bernières: Corelli kapitány mandolinja