Esőisten ​siratja Mexikót 144 csillagozás

Passuth László: Esőisten siratja Mexikót Passuth László: Esőisten siratja Mexikót Passuth László: Esőisten siratja Mexikót Passuth László: Esőisten siratja Mexikót Passuth László: Esőisten siratja Mexikót Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Egy csodálatos, elsüllyedt világ tárul elénk vízre épült városaival, barbár-szép ősi hitregével, véres emberáldozatok oltáron hamvadó szívével, rejtélyes-groteszk, titokzatos arcú szobraival, mestermívű aranytárgyaival és kincsével, tömérdek kincsével – s ez ellen az azték Mexikó ellen indul el a spanyol kisnemes Cortés maroknyi hadával, dzsungeleken, csatákon, véren, lefojtott és kivillámló szerelmeken át, hogy a legkatolikusabb spanyol király országait, a maga aranyát és hírét gyarapítsa egy teljesen ismeretlen földrészen. Az emberiség egyik legnagyobb kalandja ez, amelyben egy gyönyörű kultúrán teljesedik be a történelem, s a harcok, vereségek, a végső véres összecsapás után ott ül Tlaloc, Mexikó esőistene az elpusztult csodaváros, Tenochtitlián kapuján és a trópusi eső sűrű hullásával siratja országát és népét. Ehhez a tragikus de az emberi sorsokban mégis feloldódó összeütközéshez visz el bennünket Passuth László nagy sikerű, lebilincselő regénye.

Eredeti megjelenés éve: 1939

>!
Athenaeum 2000, Budapest, 2005
662 oldal · ISBN: 9639615080
>!
Kossuth, Budapest, 1992
500 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630935651
>!
Szépirodalmi, Budapest, 1978
610 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631510433

4 további kiadás


Enciklopédia 12

Szereplők népszerűség szerint

Hernán Cortés · Tláloc


Kedvencelte 26

Most olvassa 20

Várólistára tette 140

Kívánságlistára tette 32


Kiemelt értékelések

>!
Tintapatrónus P
Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Írói sorsom döntő élménye és fordulata lett az Esőisten… – így kezdi Passuth az utószót, és talán az ő fogalmazásával élve én is ugyanazt mondhatom: olvasói sorsom döntő élménye és fordulata lett az Esőisten. Pedig nehezen indultam erre az utazásra. A legelején rettentően kíváncsi voltam, hiszen Cortés-ról csupán annyit tudtam, hogy ő hódította meg Mexikót, és mivel mindenki azt mondta, hogy ez egy nagyszerű könyv, könnyen elképzelhető mekkora elvárásokat fűztem hozzá.

Aztán mindjárt az első néhány fejezetnél megtorpantam: leginkább a stílus, a szokatlan mondatok, a hirtelen váltások és a bevezetés nélküli bekezdések miatt, amikor hirtelen nem tudod, most kiről van szó, mert csak egy névmással találkozol és csak utólag, oldalak múlva hangzik el legelőször a név, és még további oldalak múlva jössz csak rá, hogy egy-egy ilyen új szereplő hogyan is kerül képbe. A szerző maga ezt írta: „A stílus, amely sokszor barokk, jelzőkben bővelkedő, hömpölygésében talán illik a témához, de ma már nem az enyém, történelmi távlatba került.”

Még közrejátszott az is, hogy másfajta történelmi regény szerkezethez szoktam hozzá: Merle, Spiró, Cristian Jacq… náluk szinte minden oldalon történik valami, pörögnek az események, egyre-másra szembejönnek a váratlan fordulatok. Itt meg nagyon sokáig csak mennek… mennek… mennek, és minden kisebb-nagyobb megállónál pedig szinte ugyanaz: a sereg állapotának és az indián kacikákkal való legelső találkozásoknak a leírása, ami csak egyszer meglepő és döbbenetes, amikor új még az olvasó számára is. Azután viszont sokáig nem értettem, miért kell huszadszor is elolvasnom, hogy szép színes tollak díszítik és miért kell megint felsorolni egyenként az ajándékokat, amiket cseréltek egymással a bennszülöttek és a spanyolok vezetői.

Nem tudnám megmondani, melyik volt az a pont, ahol átfordultak számomra a dolgok, az a sor, az a konkrét mondat, amivel Passuth megfogott, hogy soha többet ne engedjen. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már egy ideje jól érzem magam a történetben, már nem zavar, hogy csak mennek, mennek, mert közben azért elhangzanak fontos gondolatok – hiszen mégiscsak két civilizációnak a történelmi találkozásának lehetünk tanúi – , közben fejlődik a főszereplő, és azért egy idő után a békés mendegélésnek is vége szakad, és új fordulatok következnek be. Zajlik a hódolók élete, és most már olvasás közben egy kicsit ez az én életem is. Ezért hát mindent tudni akartam, visszatért az elején mardosó kíváncsiság, és innentől már faltam a könyvet. Már nem éreztem nehézkesnek a stílust, megszoktam, és mostanra már meg-megálltam egy-egy gyönyörűen megalkotott mondatnál. Majd nemsokára megéreztem az ismert szorongást, amit az a tudat okoz, hogy hamarosan a végére érek, hamarosan mindentől meg kell válnom, ki kell lépnem Mexikó színeiből, hangjaiból, bódító illataiból, el kell engedjem Hernandot, Malinallit, Montezumát… Ez a szorongás nálam mindig annak a biztos jele, hogy megszerettem egy könyvet.

Így kezdődött: szeszélynek majd egyre erősödő szenvedélynek. Különleges ajándék volt számomra és hatalmas élvezettel olvastam a szerző utószavát, amiből megtudhattam, hogyan született meg a könyv, mi volt a szándéka a történet megírásával, a főszereplő alakjának megrajzolásával, hogyan látja ő a számtalan fontos mellékszereplőt. Ugyanakkor ez segítette jobban megérteni, miért tér el az általam megszokott történelmi regényektől. Passuth ezt írja: „az európai-spanyol és a prekolumbian-azték civilizációk halálos küzdelmének történetét szeretném megírni, de nem az események krónikaszerű síkjáról szemlélve, hanem leereszkedve ezeknek a kultúráknak a gyökeréhez.” Másutt meg: „… könyvemet dokumentumok alapján írtam. Úgyszólván, nincs képzelt alak, sem kitalált jelentősebb esemény benne. Kerültem helyzetek regényesítését akkor, amikor a krónikás szava elegendő volt az ott felvázolt kép érzékeléséhez.”

Részese voltam egy nagyszerű kalandnak és kivételes emberek voltak a társaim ebben a kalandban. Viszont egy kérdés mindig motoszkál bennem a kezdetek kezdetétől: mi lett volna, ha Cortés, amikor Mexikóba ér, látván milyen hatalmas civilizáció lakja azt a földet, egyszerűen megfordul és azt jelenti királyának: voltam a nagy vízen túl, meseszép országot láttam, de mások laknak ott, más istenek őrzik annak a helynek a lelkét, nekünk nincs ott keresnivalónk, nem vehetjük el az aranyukat, nem dönthetjük porba építményeiket, nem erőltethetjük rájuk a mi világunkat.
Akkor talán Tlalocnak, az esősitennek sose kellett volna elsiratnia Mexikót…

9 hozzászólás
>!
kvzs P
Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Monumentális regény, amely legalább olyan nehezen adja meg magát az olvasónak, mint amilyen nehezen hódolt be Mexikó.
A történet magvát mindenki ismeri történelemből: jött Cortés, és félezer katonájával leigázta és spanyol gyarmattá tette a több milliós Mexikót. Hogy volt erre képes? Mik és kik segítették vagy akadályozták tervét? A kereszténység bevezetése, vagy az aranyszerzés volt a célja? Mi történt, amikor a két teljesen különböző kultúra találkozott? Ezeket a kérdéseket, és még sok másikat próbál megválaszolni a könyv.
A stílus, a szöveg nagyon csapongó, barokkos, néha szinte semmilyen támpontot nem ad az olvasónak arról, hogy éppen mikor, vagy hol jár. Nem egyszerű megszokni ezt a nehézkességét, utána viszont teljesen lenyűgöz. Elrepít egy másik korba, egy másik világba, ahol az olvasó együtt szenved és éhezik a szereplőkkel, és velük együtt csodálkozik rá a másik kultúra újdonságaira és furcsaságaira, majd velük együtt szívja magába mindkettő lényegét.
A szereplő egyike sem igazán fekete vagy fehér, Passuth ugyanis minden fontosabb személy hátterét, motivációját megrajzolja, így elítélni nem, csak megérteni tudjuk őket.
Ha valakit érdekel a prekolumbián kultúra, vagy csak szereti a történelmi regényeket, akkor bátran vegye kézbe ezt a kötetet is!

2 hozzászólás
>!
DaTa P
Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Életem első Passuth regénye tulajdonképpen meglehetősen tetszett! A gyarmatosítások, a konkvisztádorok kora különösen érdekelt korábban is, itt pedig teljesen bele tudtam élni magam a történésekbe, szabályosan úgy éreztem, mintha én is ott lennék Cortés csapataival Mexikóban. Szépen megírt, de hát mégis rettenetes történet ez az azték civilizáció végnapjairól, bukásáról. Különösen tetszett, hogy mindig egy másik kulcsszereplő szemén át ismerhettük meg a cselekményt. Egyetlen hibája számomra – ezért is lett egy csillag levonás –, hogy néhol iszonyatosan túlírt. Túlontúl részletes. Majd 700 oldal, ha húz belőle vagy százötvenet, feszesebb, élvezetesebb, gördülékenyebb lett volna az egész. Nekem biztosan. Újra egészen biztosan nem fogom olvasni, de akit érdekel ez a történelmi korszak, vegye le a polcról bátran!

>!
ÁrnyékVirág P
Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Nem könnyű könyv, de érdemes volt elolvasni. Kalandregény, történelmi regény, de a kaland és a történelem csak nehezen hámozható ki a mexikói dzsungel kusza áthatolhatatlanságát idéző leírásokból. Mégis hangulata, íze, illata van az egésznek.
Szerettem azt is, hogy az ítélkezést, sőt, az állásfoglalás szabadságát is teljesen az olvasóra bízza, megelégszik azzal, hogy elmeséljen egy történetet – nem biztos, hogy így történt, de így is történhetett volna. A szereplők jellemvonásai inkább tetteikből, beszédükből, mások szavain keresztül bontakoznak ki. Lassan, tempósan, nyugodtan – mint ahogy egy ember jellemének megismerése sem sikerülhet pár perc alatt.
Türelmetlen olvasók bele se kezdjenek.

1 hozzászólás
>!
mongúz
Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Ha két évvel korábban olvasom akkor nagyon nagy kedvenc lenne. De…
Így korábban olvastam A bíborbanszületettet
és A maja papok titkait is.
Így aztán maja témában és Passuthtól is van már kedvencem.
Azért ez is nagyon jó volt.
Passuth itt is úgy dolgozik mint A bíborbanszületettben, vagyis a történetet csak elnagyolt ecsetvonásokkal viszi fel a vászonra, csak hangulatokat, érzeteket idéz fel, és inkább a karakterek kidolgozására, indítékaik megértésére fekteti a hangsúlyt. Mégsem bontja ki a teljes karaktereket, csak néhány főbb vonásukat elemzi és emeli ki, ezért olyan, mintha nem is emberek, hanem teljesen abszurd módon csupán cselekvőképes emberi tulajdonságok, jellemvonások lennének a regény szereplői.

>!
Eszter01 P
Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Érdekes könyv volt, még sohasem olvastam Mexikóról. Kicsit bővebb lére van eresztve, mint ahogy kívánatos lett volna számomra, de egyszer kibírtam. Ebből következik, hogy újraolvasás nem lesz belőle. A szervezetem ezek után most kívánja a lazább és könnyedebb olvasmányokat. :)

>!
GTM P
Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Hát befejeztem… Nem volt könnyű, és nem volt felhőtlen öröm. Az öröm, hogy vége. Végre! És szomorú vagyok, mert nem igazán változott a Passuthhoz való viszonyom. Pedig a jó szándék megvolt bennem, kész voltam leszámolni az előítéletemmel. Gimnazista koromban felénk mindenki Passuthot olvasott, ebből következett, hogy én nem. Francia egzisztencialistákon nevelkedett sznob ízlésem nem engedte, hogy Esőistenhez leereszkedjem.
A hajdani előítéleteken régen túljutottam, Passuthtal azonban eddig elkerültük egymást, mígnem megláttam egy könyvkiárusításon. Örömmel vittem haza, alig vártam, hogy belekezdjek. Aztán csalódás lett. Kétszeres.
Először is azért, mert értéktelen gyenge lektűrnek gondoltam, és szégyenkezve kellett belátnom, hogy nem az. Kétségtelenül vannak értékei. Idáig rendben lenne.
Ám az előadásmódja oly tömény, aprólékos, részletező, ami számomra élvezhetetlenné tette.
Pedig jó a történet, kidolgozott, izgalmas jellemek, nagy tragédiák, feloldhatatlan emberi dilemmák jellemzik. Tetszik az írói szándék is: a két fél emberi oldalának bemutatása, a hősiességből és gyarlóságból összegyúrt jellemek, a szimpátia mind a két oldal emberi nagysága iránt.
De mindez valahogy feloldódott, elveszett sok-sok részlet között. Szépek a leírások, de a kétszázadik oldal után már agyonnyomtak, és elaltatták a figyelmem. Nem tudtam eldönteni, hogy történelmkönyvet olvasok-e vagy regényt. Kötelességszerűen olvastam végig, elvesztettem közben az olvasás örömét, elmaradt a megrendülés. Sajnálom.
Lehet, hogy bennem van a hiba, lehet hogy csak rosszkor olvastam, de biztos, hogy jó darabig nem veszek ismét Passuthot a kezembe. Pedig nyolc kötetet cipeltem haza a kiárusításról!
Most pedig muszáj valami olyasmit olvasnom, amihez nincs szükség szürkeállományra.

5 hozzászólás
>!
Bazil P
Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Passuthot tulajdonképpen gyerekkorom óta kerülgetem, jó, gyerekként nem gondoltam komolyan, de a családi könyvespolcon ott volt egy-két könyve, és olyan szép címek hívogattak, mint például az Aranyködben fáznak az istenek… De nem tudtam mit kezdeni vele, mármint az íróval, túl nehéznek, túl emelkedettnek találtam, – most már tudom, hogy nem is véletlenül.
Aztán felnőttként is csak beleolvasgattam itt-ott egy-két könyvébe, de nem fogott meg… Idáig.
Itt a molyon is sokat nézegettem az értékeléseket a könyveiről, de még mindig csak óvatos duhaj módjára odáig jutottam, hogy beszereztem ezt a könyvét, amiről azt olvastam, hogy talán a legjobb tőle.
Eleinte teljesen magával ragadott. Egy pár oldal után megborzongtam a történelmi pillanat nagyságán, mikor felfogtam, miről is fog szólni ez a könyv: két kultúra, két – különböző fejlettségi fokon álló társadalom – találkozásáról. És ahogy ezt Passuth leírja, megközelíti és bemutatja nekünk, az hátborzongató!
Tudom elcsépelt közhely, hogy ott éltem én is, a spanyolokkal, és az indiánokkal, a dzsungelben, a tengerparton, a hajókon, az azték városokban, a számtalan szereplő között sétálgattam és szemlélődtem, csöndben figyeltem, egyre jobban álmélkodva, hogy mennyire életszerű, mennyire részletes, mennyire hihető mindaz, amit olvasok.
Elcsépelt, igen, de nincs rá jobb kifejezés.
Magába húz, beszippant a történet, az előadásmód, a barokkos cizelláltságú körmondatok, a számtalan idegen kifejezés, a rendkívüli tárgyi tudás, a rengeteg új információ.
A könyv első harmada után teljesen el voltam varázsolva.
Aztán egyszerre csak elfogyott ez a varázs, vagy kicsit kezdett sok lenni az oldalnyi hosszúságú mondatokból. Időnként azon kaptam magam, hogy fogalmam sincs, hogy mit olvasok. Vissza-vissza kellett lapozni, felvenni az elvesztett fonalat, és kis torokköszörüléses neheztelés után ment minden tovább.
Aztán a kétharmada tájékán egyszerűen belefáradtam. Menthetetlenül belebonyolódtam ebbe a kavargó és vad és idegenül hangzó (sőt: kiejthetetlen) mexikói világba, és egyre kedvetlenebbül vettem kezembe a könyvet.
Az utolsó részre azonban visszataláltam (talán az író is) a kezdeti lendülethez és végül is megelégedéssel fejeztem be a történetet.
Most becsuktam és csöndben visszateszem a polcra Passuthot.
Adios Mester.

>!
borga
Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Valóban hömpölyög az egész, beborít, olykor megfullaszt az egyébként szép szóképeivel, virágaival. Nem bírtam volna egy szuszra elolvasni, de így sokáig, szépen adagolva azt mondom, hogy nagy élmény. Borzasztóan alapos, képszerű, a miniatúrafestészet szintjéig. Minden eseményt apróra nyomon követhetünk, nincsenek elvesző pillanatok.
Olvastam, hogy valaki precíz iparosmunkának nevezte Passuth írásait. Annyiban néha bennem is felmerült, hogy időnként – azzal együtt, hogy mindig valaki szemén át nézhettünk, és sokszor érzelmekről szól – időnként mintha elhagyná a lélek a folyamot.
Meglepően együtt-érző volt Cortezzel, pláne úgy, hogy közben a saját utószavában azt írja, hogy végig az indiánok oldalán állt. Emiatt kénytelen vagyok utánanézni, hogy akkor a conquistador most hol helyezkedik el az általános, szívtelen gyarmatosító sztereotípia és e között.

>!
Baráth_Zsuzsanna P
Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

550-en egy sokmilliós birodalom ellen – lehetetlennek tűnt, de Hernado Cortés mégis leigázta Mexikót. Vajon hogyan csinálta a spanyol kisnemes, aki nem volt különösebben művelt, és akinek a hitén, a kardján és az akaraterején kívül csak néhány ágyúja, lova, nem kicsit gyülevész „serege” volt, milyen belső tűz vezette át egy ismeretlen világ szívéig, hogyan tudta legyőzni a milliókon uralkodó istenkirályt, Moctezumát? Ma már nagyon kiterjedt szakirodalma van a prekolumbián amerikai történelemnek, ezért aki érdeklődik a téma iránt (=én) tudja, hogy istentelen nagy mákja volt Cortés-nek, egy olyan lélektani pillanatban szállt partra, amikor az azték birodalom túlnőtt saját magán, komoly belső ellenétek feszítették, és a véres emberáldozatokat is éppen megelégelték a tömegek, de az igazán döntő momentum az volt, hogy Moctezuma fanatikusan hitte, hogy a spanyolok Quetzalcoatl-nak, vagyis a Tollaskígyónak a leszármazottai, és mivel kíváncsi volt rájuk, nem tiporta el őket, amíg megtehette, hanem a színe elé engedte őket. Azonban 1939-ben, amikor Passuth megírta ezt a regényt, ezek a források még nem nagyon álltak rendelkezésre, saját maga kutatott a témában, spanyolul is azért kezdett tanulni, mert nagyon érdekelte a téma. Megérte a fáradtság, ezzel a regénnyel érte el első nagy sikerét, majd számos további történettel jándékozta meg a történelem szerelmeseit. Mivel én is ebbe a klubba tartozom, természetesen gyerekkorom óta hatalmas rajongója vagyok az írónak, a teljes életművet olvastam, és nagyon szerettem, de soha egyik könyv sem érhetett fel az elsőként olvasottal, amely történetesen az Esőisten siratja Mexikót volt. Félve újráztam sok év után, nem hittem, hogy kitart még a varázs, de kár volt aggódnom, ezúttal is azonnal rabul ejtett a történet, amelyet annak ellenére olvastam végig teljes izgalommal, hogy már kívülről tudtam. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a történelmet, de szükségeltetik hozzá idő és türelem, mert a barokkos stílust szokni kell, és a 660 oldalas terjedelem miatt sem éppen strandkönyv kategóriába tartozik ez a kiváló regény.
A részletes kritika itt olvasható:
http://smokingbarrels.blog.hu/2016/09/05/konyvkritika_p…


Népszerű idézetek

>!
Tintapatrónus P

Becsüld meg férjedet, aki most már a te tigrised, sasod, drága tollkoszorúd, ékszered és drágaköved lesz mindenek helyett.

5 hozzászólás
>!
Tintapatrónus P

Virtussal nem megyünk sokra, s neked is meg kell tanulnod, hogy a gondolat gyorsabban repül, s néha bizony biztosabban talál, mint a nyílvessző vagy muskétagolyó, befúrja magát a vérted alá is, nem menekülhetsz előle.

Első rész - Salamanca, 1. fejezet (Szépirodalmi, 1974)

Kapcsolódó szócikkek: gondolat
>!
lzoltán P

(…) »Kilőtt nyilat akartok visszaimádkozni tegezébe?…« (…)

Harmadik rész - El Dorado, 1. fejezet (Szépirodalmi, 1974)

>!
lzoltán P

     – Négy éve. Én akartam idejönni, hogy saját szememmel lássam, amit a haldokló indiánfiú elmesélt. Láttam… micsoda embereket láttám itt, söpredéket, mindjénél felszabadult minden aljas emberi indulat, ki gyilkos lett, ki kéjenc, ki rabszolgatartó… a hét bűn hétszer hét rétre szakadhat, akkor sem tudná vétkeiket befogadni. De ti tudjátok-e, hogy az indiók minek látnak titeket: nagy, undok, tisztátalan állatoknak, szörnyűnek, vérszomjasnak, ösztöneiteknél fogva kegyetlennek… Higgyenek nektek…? Hiszel te egy tigrisnek, hogy az megjuhászodik, és szépen odafarol majd hozzád? megnyalja a kezed, mint a macska? Miért vártok ti… miért vár kegyelmed, don Diego, nagyobb ragaszkodást azoktól, akiknél egyiknek gyermekét tiporták le, másiknak apját, asszonyát tépték ki kezéből a katonák… kívánjátok, hogy szeressenek benneteket, Mária nevével jöjjenek, amikor azok, akik a keresztet hordják, szelindekekkel mennek ellenük?

Első rész - Salamanca, 9. fejezet (Szépirodalmi, 1974)

Kapcsolódó szócikkek: Szűz Mária
>!
Tintapatrónus P

Az éjszaka úgy esik le a trópusokon, mint a kő vagy a rontás. Még villan egyet a nap… és percek múlva már fekete minden…

>!
lzoltán P

(…) ne feledkezzék meg arról, hogy mi mindnyájan az Isten teremtményei vagyunk, akármiféle a színünk… minden lélek egyformán számol el az Úristen ítélőszéke előtt… De ne gondolja, hogy elég, ha kegyelmed nem tépeti szét őket a vérebeivel… kegyelmednek meg kell fogni szomszédjának, kasznárjának kezét is, amikor felemeli a korbácsot…

Első rész - Salamanca, 9. fejezet (Szépirodalmi, 1974)

>!
Tintapatrónus P

– Tudja-e, kegyelmed, hogy mikor vehetik fel jog szerint a harcot a támadó indiánokkal?
– Hálás szívvel veszem, ha tanít kegyelmed!
– Királyi jegyző nélkül nem indulhat meg expedíció. Egyik kezében kard, másikban protocollum. A jegyzőnek háromszor harsány hangon kell hirdetni a spanyol korona elvitathatatlan jogát. De, hogy tévedés ne essék – nem a hazai, hanem a diák nyelven. Utána karddal kell keresztet rajzolni, a katonák mondják rá az áment, a secretarius diplomába foglalja, s az írástudókkal meghitelteti… Ha közben aztán a vadak mégis támadnának, még mindig nem szólalhat meg a muskéta, nem húzhatja meg a számszeríj ravaszát, míg a királyi jegyző nem ismétli meg a szó szerint előírt formulát.Ha mindez hiábavaló marad, akkor járhat el kegyelmed, az Indiántanács szerint is, háboríthatatlan jogaiban.

>!
lzoltán P

     Cortés nem nyugodott. Lassan, tagolva adta szájába a tolmácsnak a szót:
     – Nézd csak. Nem lehet, hogy egyszerre sok isten legyen. Vagy a mienk az igazi, vagy a tietek. Próbát ajánlok. Ha mi elpusztítjuk a ti bálványképeiteket, és helyébe tesszük az Istenanya képét, aki nem bálvány, mert ő fent van a magasságban, és ez csak kép – akkor el fogjátok hinni, hogy hamisak a ti isteneitek, csak a mi Urunk védelmez meg.
     A kacika lassan-lassan kihámozta a szavak értelmét. Az alázatos hirtelen felemelkedett. Szeme tüzelt, és arca kemény, szenvedélyes vonásokat vett magára.
     – Te nem bánthatod az én földemen az én isteneimet. A te földeden úgy szolgálod urad, ahogy akarod, de ezen a szigeten, nem szabad miránk bajt hoznotok. Ti elmentek, és mi itt maradunk. Az istenek hiába keresnek benneteket, s nem hiszik el nekünk, hogy nem mi bántottuk meg őket. Mi tiszteljük a ti isteneteket, ti ne bántsátok a mienket…

Harmadik rész - El Dorado, 2. fejezet (Szépirodalmi, 1974)

>!
lzoltán P

     Kint elcsendesedett az ünnep. Egy-egy részeg még belevonaglott az utca porába, nagyon messziről hallatszott a jajveszékelők hangja, amint házról házsorra jöttek, egyre közelebb, hogy egybetereljék az áldozatokat. Virágos Kapu ült. Minden neszt ezerszeresre felnagyított, tudta, most érik el az ötödik… a negyedik utcát… így közelítenek az őrök, fegyveres kézzel… így lökik be majd az ajtót, és mondani fogják: ne szomorkodjál, Virágos Kapu, leányodért, aki ma ünnepelt – még ma eljött a harcos isten… Így fognak jönni, és ő nem rohan nekik, nem üvölt fel úgy, mint anyák, akiknek jajgatása egyre közelebb veri fel a csendet, meghajlik akaratuk előtt, s rámutat a virágok közt, imbolygó mécsek tövén elnyúló kis halottra, aki előtt ott áll némán és fenyegetően a kígyóbálvány. Beviszi az őröket, és sírás nélkül fog rámutatni arra, aki ott fekszik, mielőtt beszélne, kiköpi a véres nyált a szájából, hisz gyászba borultan felszurkálta nyelvét a magey-fa tüskéjével, mint ezt előírja az atyák törvénye, s felemeli két karját, szörnyű gyötrelem, hogy megszólal, s csak ennyit mond majd:
     – Malinalliért hamar jött el az isten…

Második rész - Malinalli, 2. fejezet (Szépirodalmi, 1974)


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Lőrincz L. László: Dzsingisz kán
Germán Arciniegas: A Karibi világ életrajza
David Talbot: A két Kennedy
Zalka Csenge Virág: Útban az ég felé
Nagy Borbála: Őrült Johanna
Ildefonso Falcones: Fátima keze
Zenon Kosidowski: Aranykönnyek királysága
Gárdonyi Géza: Egri csillagok
Mark Twain: Koldus és királyfi
Allen Newman: A száműzött zsoldos