Esőisten ​siratja Mexikót 168 csillagozás

Passuth László: Esőisten siratja Mexikót Passuth László: Esőisten siratja Mexikót Passuth László: Esőisten siratja Mexikót Passuth László: Esőisten siratja Mexikót Passuth László: Esőisten siratja Mexikót Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Egy csodálatos, elsüllyedt világ tárul elénk vízre épült városaival, barbár-szép ősi hitregével, véres emberáldozatok oltáron hamvadó szívével, rejtélyes-groteszk, titokzatos arcú szobraival, mestermívű aranytárgyaival és kincsével, tömérdek kincsével – s ez ellen az azték Mexikó ellen indul el a spanyol kisnemes Cortés maroknyi hadával, dzsungeleken, csatákon, véren, lefojtott és kivillámló szerelmeken át, hogy a legkatolikusabb spanyol király országait, a maga aranyát és hírét gyarapítsa egy teljesen ismeretlen földrészen. Az emberiség egyik legnagyobb kalandja ez, amelyben egy gyönyörű kultúrán teljesedik be a történelem, s a harcok, vereségek, a végső véres összecsapás után ott ül Tlaloc, Mexikó esőistene az elpusztult csodaváros, Tenochtitlián kapuján és a trópusi eső sűrű hullásával siratja országát és népét. Ehhez a tragikus de az emberi sorsokban mégis feloldódó összeütközéshez visz el bennünket Passuth László nagy sikerű, lebilincselő regénye.

Eredeti megjelenés éve: 1939

>!
Athenaeum 2000, Budapest, 2005
662 oldal · ISBN: 9639615080
>!
Kossuth, Budapest, 1992
500 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630935651
>!
Szépirodalmi, Budapest, 1978
610 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631510433

5 további kiadás


Enciklopédia 14

Szereplők népszerűség szerint

Hernán Cortés · Tláloc


Kedvencelte 32

Most olvassa 18

Várólistára tette 157

Kívánságlistára tette 40

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Tintapatrónus P>!
Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Írói sorsom döntő élménye és fordulata lett az Esőisten… – így kezdi Passuth az utószót, és talán az ő fogalmazásával élve én is ugyanazt mondhatom: olvasói sorsom döntő élménye és fordulata lett az Esőisten. Pedig nehezen indultam erre az utazásra. A legelején rettentően kíváncsi voltam, hiszen Cortés-ról csupán annyit tudtam, hogy ő hódította meg Mexikót, és mivel mindenki azt mondta, hogy ez egy nagyszerű könyv, könnyen elképzelhető mekkora elvárásokat fűztem hozzá.

Aztán mindjárt az első néhány fejezetnél megtorpantam: leginkább a stílus, a szokatlan mondatok, a hirtelen váltások és a bevezetés nélküli bekezdések miatt, amikor hirtelen nem tudod, most kiről van szó, mert csak egy névmással találkozol és csak utólag, oldalak múlva hangzik el legelőször a név, és még további oldalak múlva jössz csak rá, hogy egy-egy ilyen új szereplő hogyan is kerül képbe. A szerző maga ezt írta: „A stílus, amely sokszor barokk, jelzőkben bővelkedő, hömpölygésében talán illik a témához, de ma már nem az enyém, történelmi távlatba került.”

Még közrejátszott az is, hogy másfajta történelmi regény szerkezethez szoktam hozzá: Merle, Spiró, Cristian Jacq… náluk szinte minden oldalon történik valami, pörögnek az események, egyre-másra szembejönnek a váratlan fordulatok. Itt meg nagyon sokáig csak mennek… mennek… mennek, és minden kisebb-nagyobb megállónál pedig szinte ugyanaz: a sereg állapotának és az indián kacikákkal való legelső találkozásoknak a leírása, ami csak egyszer meglepő és döbbenetes, amikor új még az olvasó számára is. Azután viszont sokáig nem értettem, miért kell huszadszor is elolvasnom, hogy szép színes tollak díszítik és miért kell megint felsorolni egyenként az ajándékokat, amiket cseréltek egymással a bennszülöttek és a spanyolok vezetői.

Nem tudnám megmondani, melyik volt az a pont, ahol átfordultak számomra a dolgok, az a sor, az a konkrét mondat, amivel Passuth megfogott, hogy soha többet ne engedjen. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már egy ideje jól érzem magam a történetben, már nem zavar, hogy csak mennek, mennek, mert közben azért elhangzanak fontos gondolatok – hiszen mégiscsak két civilizációnak a történelmi találkozásának lehetünk tanúi – , közben fejlődik a főszereplő, és azért egy idő után a békés mendegélésnek is vége szakad, és új fordulatok következnek be. Zajlik a hódolók élete, és most már olvasás közben egy kicsit ez az én életem is. Ezért hát mindent tudni akartam, visszatért az elején mardosó kíváncsiság, és innentől már faltam a könyvet. Már nem éreztem nehézkesnek a stílust, megszoktam, és mostanra már meg-megálltam egy-egy gyönyörűen megalkotott mondatnál. Majd nemsokára megéreztem az ismert szorongást, amit az a tudat okoz, hogy hamarosan a végére érek, hamarosan mindentől meg kell válnom, ki kell lépnem Mexikó színeiből, hangjaiból, bódító illataiból, el kell engedjem Hernandot, Malinallit, Montezumát… Ez a szorongás nálam mindig annak a biztos jele, hogy megszerettem egy könyvet.

Így kezdődött: szeszélynek majd egyre erősödő szenvedélynek. Különleges ajándék volt számomra és hatalmas élvezettel olvastam a szerző utószavát, amiből megtudhattam, hogyan született meg a könyv, mi volt a szándéka a történet megírásával, a főszereplő alakjának megrajzolásával, hogyan látja ő a számtalan fontos mellékszereplőt. Ugyanakkor ez segítette jobban megérteni, miért tér el az általam megszokott történelmi regényektől. Passuth ezt írja: „az európai-spanyol és a prekolumbian-azték civilizációk halálos küzdelmének történetét szeretném megírni, de nem az események krónikaszerű síkjáról szemlélve, hanem leereszkedve ezeknek a kultúráknak a gyökeréhez.” Másutt meg: „… könyvemet dokumentumok alapján írtam. Úgyszólván, nincs képzelt alak, sem kitalált jelentősebb esemény benne. Kerültem helyzetek regényesítését akkor, amikor a krónikás szava elegendő volt az ott felvázolt kép érzékeléséhez.”

Részese voltam egy nagyszerű kalandnak és kivételes emberek voltak a társaim ebben a kalandban. Viszont egy kérdés mindig motoszkál bennem a kezdetek kezdetétől: mi lett volna, ha Cortés, amikor Mexikóba ér, látván milyen hatalmas civilizáció lakja azt a földet, egyszerűen megfordul és azt jelenti királyának: voltam a nagy vízen túl, meseszép országot láttam, de mások laknak ott, más istenek őrzik annak a helynek a lelkét, nekünk nincs ott keresnivalónk, nem vehetjük el az aranyukat, nem dönthetjük porba építményeiket, nem erőltethetjük rájuk a mi világunkat.
Akkor talán Tlalocnak, az esősitennek sose kellett volna elsiratnia Mexikót…

9 hozzászólás
kvzs P>!
Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Monumentális regény, amely legalább olyan nehezen adja meg magát az olvasónak, mint amilyen nehezen hódolt be Mexikó.
A történet magvát mindenki ismeri történelemből: jött Cortés, és félezer katonájával leigázta és spanyol gyarmattá tette a több milliós Mexikót. Hogy volt erre képes? Mik és kik segítették vagy akadályozták tervét? A kereszténység bevezetése, vagy az aranyszerzés volt a célja? Mi történt, amikor a két teljesen különböző kultúra találkozott? Ezeket a kérdéseket, és még sok másikat próbál megválaszolni a könyv.
A stílus, a szöveg nagyon csapongó, barokkos, néha szinte semmilyen támpontot nem ad az olvasónak arról, hogy éppen mikor, vagy hol jár. Nem egyszerű megszokni ezt a nehézkességét, utána viszont teljesen lenyűgöz. Elrepít egy másik korba, egy másik világba, ahol az olvasó együtt szenved és éhezik a szereplőkkel, és velük együtt csodálkozik rá a másik kultúra újdonságaira és furcsaságaira, majd velük együtt szívja magába mindkettő lényegét.
A szereplő egyike sem igazán fekete vagy fehér, Passuth ugyanis minden fontosabb személy hátterét, motivációját megrajzolja, így elítélni nem, csak megérteni tudjuk őket.
Ha valakit érdekel a prekolumbián kultúra, vagy csak szereti a történelmi regényeket, akkor bátran vegye kézbe ezt a kötetet is!

2 hozzászólás
DaTa>!
Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Életem első Passuth regénye tulajdonképpen meglehetősen tetszett! A gyarmatosítások, a konkvisztádorok kora különösen érdekelt korábban is, itt pedig teljesen bele tudtam élni magam a történésekbe, szabályosan úgy éreztem, mintha én is ott lennék Cortés csapataival Mexikóban. Szépen megírt, de hát mégis rettenetes történet ez az azték civilizáció végnapjairól, bukásáról. Különösen tetszett, hogy mindig egy másik kulcsszereplő szemén át ismerhettük meg a cselekményt. Egyetlen hibája számomra – ezért is lett egy csillag levonás –, hogy néhol iszonyatosan túlírt. Túlontúl részletes. Majd 700 oldal, ha húz belőle vagy százötvenet, feszesebb, élvezetesebb, gördülékenyebb lett volna az egész. Nekem biztosan. Újra egészen biztosan nem fogom olvasni, de akit érdekel ez a történelmi korszak, vegye le a polcról bátran!

ÁrnyékVirág P>!
Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Nem könnyű könyv, de érdemes volt elolvasni. Kalandregény, történelmi regény, de a kaland és a történelem csak nehezen hámozható ki a mexikói dzsungel kusza áthatolhatatlanságát idéző leírásokból. Mégis hangulata, íze, illata van az egésznek.
Szerettem azt is, hogy az ítélkezést, sőt, az állásfoglalás szabadságát is teljesen az olvasóra bízza, megelégszik azzal, hogy elmeséljen egy történetet – nem biztos, hogy így történt, de így is történhetett volna. A szereplők jellemvonásai inkább tetteikből, beszédükből, mások szavain keresztül bontakoznak ki. Lassan, tempósan, nyugodtan – mint ahogy egy ember jellemének megismerése sem sikerülhet pár perc alatt.
Türelmetlen olvasók bele se kezdjenek.

1 hozzászólás
brigi11 P>!
Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Nehéz könyv. Nemcsak a súlya és a barokkos stílusa, de a téma (gyarmatosítás) miatt is. Dühöng az ember lánya, hogy jön Cortés és a serege, lerombolja ezt a gyönyörű világot, folyik a vér, nőket, gyermekeket áldoznak fel, de Passuth meg tudta mutatni, hogy nem minden és nem mindenki csak fekete és fehér. Bár elég bő léré van engedve, nagyon érdekes volt és biztos fogok még az írótól olvasni.

mongúz>!
Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Ha két évvel korábban olvasom akkor nagyon nagy kedvenc lenne. De…
Így korábban olvastam A bíborbanszületettet
és A maja papok titkait is.
Így aztán maja témában és Passuthtól is van már kedvencem.
Azért ez is nagyon jó volt.
Passuth itt is úgy dolgozik mint A bíborbanszületettben, vagyis a történetet csak elnagyolt ecsetvonásokkal viszi fel a vászonra, csak hangulatokat, érzeteket idéz fel, és inkább a karakterek kidolgozására, indítékaik megértésére fekteti a hangsúlyt. Mégsem bontja ki a teljes karaktereket, csak néhány főbb vonásukat elemzi és emeli ki, ezért olyan, mintha nem is emberek, hanem teljesen abszurd módon csupán cselekvőképes emberi tulajdonságok, jellemvonások lennének a regény szereplői.

Indignation I>!
Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

A kutató munka, mely elengedhetetlen volt a könyv létrejöttéhez, elsőrangú. A tálalás pedig fantasztikus, egy percig sem lehet unatkozni, és a helyszínek, tájak, tárgyak, hangulatok nem csak papírra vetett betűk, hanem eleven valóság körülöttünk.

Húzódoztam, hogy belevágjak ebbe a könyvbe, mert bár nagyon érdekel a téma, hallottam, hogy nem lesz könnyű olvasmány. Ilyen pozitívan is rég csalódtam már. A nyelvezet igaz, hogy nem mai, de nem is nehézkes, hamar bele lehet rázódni. Nincsenek végtelen leíró részek, mert ügyesen bele vannak szőve a cselekménybe, ami pedig fordulatos, izgalmas és érdekes, mégsem hiteltelenül mesés.

A könyv mondandója számomra (természetesen az elfeledett civilizáció részletgazdag ismertetése mellett) az emberi agy önmeggyőző képessége. A mód, ahogy az emberek külső eszközök felhasználásával hitelesítik szándékaikat. A keresztény spanyolok a vallásban keresték az igazolást tetteikre és Isten nevében győzködték az indiánokat, hogy hódoljanak Don Carlos előtt. A zsoldosokra még mondhatnánk, hogy motivációjuk az arany volt vagy a hírnév, de élükön Cortéz járt, aki bepillantást engedett a gondolataiba, így bizton tudjuk, hogy ez a kalandfűtötte mániákus Szent György és Szűz Mária nevével igagolta belső hangját, mely hódításra buzdította. A hit terjesztése erőszakkal (vérrel, zsarolással) olyan egyetemes téma, mely ennyi hadjárat, inkvizíció és romba dőlt kultúra után sem lezárható kérdés.

A könyv szépsége az hogy empatikusan viszonyulunk az úttörő spanyolokhoz, akik Isten nevében ontják a vért. Érezzük a fájdalmukat, a lelkesedésüket és mi is vágyunk arra, hogy először lépjünk ismeretlen földre, amiért aztán elnyerjük jutalmunkat és elismeréssel adóznak nekünk.

GTM P>!
Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Hát befejeztem… Nem volt könnyű, és nem volt felhőtlen öröm. Az öröm, hogy vége. Végre! És szomorú vagyok, mert nem igazán változott a Passuthhoz való viszonyom. Pedig a jó szándék megvolt bennem, kész voltam leszámolni az előítéletemmel. Gimnazista koromban felénk mindenki Passuthot olvasott, ebből következett, hogy én nem. Francia egzisztencialistákon nevelkedett sznob ízlésem nem engedte, hogy Esőistenhez leereszkedjem.
A hajdani előítéleteken régen túljutottam, Passuthtal azonban eddig elkerültük egymást, mígnem megláttam egy könyvkiárusításon. Örömmel vittem haza, alig vártam, hogy belekezdjek. Aztán csalódás lett. Kétszeres.
Először is azért, mert értéktelen gyenge lektűrnek gondoltam, és szégyenkezve kellett belátnom, hogy nem az. Kétségtelenül vannak értékei. Idáig rendben lenne.
Ám az előadásmódja oly tömény, aprólékos, részletező, ami számomra élvezhetetlenné tette.
Pedig jó a történet, kidolgozott, izgalmas jellemek, nagy tragédiák, feloldhatatlan emberi dilemmák jellemzik. Tetszik az írói szándék is: a két fél emberi oldalának bemutatása, a hősiességből és gyarlóságból összegyúrt jellemek, a szimpátia mind a két oldal emberi nagysága iránt.
De mindez valahogy feloldódott, elveszett sok-sok részlet között. Szépek a leírások, de a kétszázadik oldal után már agyonnyomtak, és elaltatták a figyelmem. Nem tudtam eldönteni, hogy történelmkönyvet olvasok-e vagy regényt. Kötelességszerűen olvastam végig, elvesztettem közben az olvasás örömét, elmaradt a megrendülés. Sajnálom.
Lehet, hogy bennem van a hiba, lehet hogy csak rosszkor olvastam, de biztos, hogy jó darabig nem veszek ismét Passuthot a kezembe. Pedig nyolc kötetet cipeltem haza a kiárusításról!
Most pedig muszáj valami olyasmit olvasnom, amihez nincs szükség szürkeállományra.

5 hozzászólás
Eszter01>!
Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Érdekes könyv volt, még sohasem olvastam Mexikóról. Kicsit bővebb lére van eresztve, mint ahogy kívánatos lett volna számomra, de egyszer kibírtam. Ebből következik, hogy újraolvasás nem lesz belőle. A szervezetem ezek után most kívánja a lazább és könnyedebb olvasmányokat. :)

Bazil P>!
Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Passuthot tulajdonképpen gyerekkorom óta kerülgetem, jó, gyerekként nem gondoltam komolyan, de a családi könyvespolcon ott volt egy-két könyve, és olyan szép címek hívogattak, mint például az Aranyködben fáznak az istenek… De nem tudtam mit kezdeni vele, mármint az íróval, túl nehéznek, túl emelkedettnek találtam, – most már tudom, hogy nem is véletlenül.
Aztán felnőttként is csak beleolvasgattam itt-ott egy-két könyvébe, de nem fogott meg… Idáig.
Itt a molyon is sokat nézegettem az értékeléseket a könyveiről, de még mindig csak óvatos duhaj módjára odáig jutottam, hogy beszereztem ezt a könyvét, amiről azt olvastam, hogy talán a legjobb tőle.
Eleinte teljesen magával ragadott. Egy pár oldal után megborzongtam a történelmi pillanat nagyságán, mikor felfogtam, miről is fog szólni ez a könyv: két kultúra, két – különböző fejlettségi fokon álló társadalom – találkozásáról. És ahogy ezt Passuth leírja, megközelíti és bemutatja nekünk, az hátborzongató!
Tudom elcsépelt közhely, hogy ott éltem én is, a spanyolokkal, és az indiánokkal, a dzsungelben, a tengerparton, a hajókon, az azték városokban, a számtalan szereplő között sétálgattam és szemlélődtem, csöndben figyeltem, egyre jobban álmélkodva, hogy mennyire életszerű, mennyire részletes, mennyire hihető mindaz, amit olvasok.
Elcsépelt, igen, de nincs rá jobb kifejezés.
Magába húz, beszippant a történet, az előadásmód, a barokkos cizelláltságú körmondatok, a számtalan idegen kifejezés, a rendkívüli tárgyi tudás, a rengeteg új információ.
A könyv első harmada után teljesen el voltam varázsolva.
Aztán egyszerre csak elfogyott ez a varázs, vagy kicsit kezdett sok lenni az oldalnyi hosszúságú mondatokból. Időnként azon kaptam magam, hogy fogalmam sincs, hogy mit olvasok. Vissza-vissza kellett lapozni, felvenni az elvesztett fonalat, és kis torokköszörüléses neheztelés után ment minden tovább.
Aztán a kétharmada tájékán egyszerűen belefáradtam. Menthetetlenül belebonyolódtam ebbe a kavargó és vad és idegenül hangzó (sőt: kiejthetetlen) mexikói világba, és egyre kedvetlenebbül vettem kezembe a könyvet.
Az utolsó részre azonban visszataláltam (talán az író is) a kezdeti lendülethez és végül is megelégedéssel fejeztem be a történetet.
Most becsuktam és csöndben visszateszem a polcra Passuthot.
Adios Mester.


Népszerű idézetek

Tintapatrónus P>!

Becsüld meg férjedet, aki most már a te tigrised, sasod, drága tollkoszorúd, ékszered és drágaköved lesz mindenek helyett.

5 hozzászólás
Tintapatrónus P>!

Virtussal nem megyünk sokra, s neked is meg kell tanulnod, hogy a gondolat gyorsabban repül, s néha bizony biztosabban talál, mint a nyílvessző vagy muskétagolyó, befúrja magát a vérted alá is, nem menekülhetsz előle.

Első rész - Salamanca, 1. fejezet (Szépirodalmi, 1974)

Kapcsolódó szócikkek: gondolat
lzoltán IP>!

(…) »Kilőtt nyilat akartok visszaimádkozni tegezébe?…« (…)

Harmadik rész - El Dorado, 1. fejezet (Szépirodalmi, 1974)

lzoltán IP>!

     – Négy éve. Én akartam idejönni, hogy saját szememmel lássam, amit a haldokló indiánfiú elmesélt. Láttam… micsoda embereket láttám itt, söpredéket, mindjénél felszabadult minden aljas emberi indulat, ki gyilkos lett, ki kéjenc, ki rabszolgatartó… a hét bűn hétszer hét rétre szakadhat, akkor sem tudná vétkeiket befogadni. De ti tudjátok-e, hogy az indiók minek látnak titeket: nagy, undok, tisztátalan állatoknak, szörnyűnek, vérszomjasnak, ösztöneiteknél fogva kegyetlennek… Higgyenek nektek…? Hiszel te egy tigrisnek, hogy az megjuhászodik, és szépen odafarol majd hozzád? megnyalja a kezed, mint a macska? Miért vártok ti… miért vár kegyelmed, don Diego, nagyobb ragaszkodást azoktól, akiknél egyiknek gyermekét tiporták le, másiknak apját, asszonyát tépték ki kezéből a katonák… kívánjátok, hogy szeressenek benneteket, Mária nevével jöjjenek, amikor azok, akik a keresztet hordják, szelindekekkel mennek ellenük?

Első rész - Salamanca, 9. fejezet (Szépirodalmi, 1974)

Kapcsolódó szócikkek: Szűz Mária
Tintapatrónus P>!

Az éjszaka úgy esik le a trópusokon, mint a kő vagy a rontás. Még villan egyet a nap… és percek múlva már fekete minden…

Tintapatrónus P>!

– Tudja-e, kegyelmed, hogy mikor vehetik fel jog szerint a harcot a támadó indiánokkal?
– Hálás szívvel veszem, ha tanít kegyelmed!
– Királyi jegyző nélkül nem indulhat meg expedíció. Egyik kezében kard, másikban protocollum. A jegyzőnek háromszor harsány hangon kell hirdetni a spanyol korona elvitathatatlan jogát. De, hogy tévedés ne essék – nem a hazai, hanem a diák nyelven. Utána karddal kell keresztet rajzolni, a katonák mondják rá az áment, a secretarius diplomába foglalja, s az írástudókkal meghitelteti… Ha közben aztán a vadak mégis támadnának, még mindig nem szólalhat meg a muskéta, nem húzhatja meg a számszeríj ravaszát, míg a királyi jegyző nem ismétli meg a szó szerint előírt formulát.Ha mindez hiábavaló marad, akkor járhat el kegyelmed, az Indiántanács szerint is, háboríthatatlan jogaiban.

lzoltán IP>!

     Cortés nem nyugodott. Lassan, tagolva adta szájába a tolmácsnak a szót:
     – Nézd csak. Nem lehet, hogy egyszerre sok isten legyen. Vagy a mienk az igazi, vagy a tietek. Próbát ajánlok. Ha mi elpusztítjuk a ti bálványképeiteket, és helyébe tesszük az Istenanya képét, aki nem bálvány, mert ő fent van a magasságban, és ez csak kép – akkor el fogjátok hinni, hogy hamisak a ti isteneitek, csak a mi Urunk védelmez meg.
     A kacika lassan-lassan kihámozta a szavak értelmét. Az alázatos hirtelen felemelkedett. Szeme tüzelt, és arca kemény, szenvedélyes vonásokat vett magára.
     – Te nem bánthatod az én földemen az én isteneimet. A te földeden úgy szolgálod urad, ahogy akarod, de ezen a szigeten, nem szabad miránk bajt hoznotok. Ti elmentek, és mi itt maradunk. Az istenek hiába keresnek benneteket, s nem hiszik el nekünk, hogy nem mi bántottuk meg őket. Mi tiszteljük a ti isteneteket, ti ne bántsátok a mienket…

Harmadik rész - El Dorado, 2. fejezet (Szépirodalmi, 1974)

Baráth_Zsuzsanna P>!

„Virtussal nem megyünk sokra, s neked is meg kell tanulnod, hogy a gondolat gyorsabban repül, s néha bizony biztosabban talál, mint a nyílvessző vagy muskétagolyó, befúrja magát a vérted alá is, nem menekülhetsz előle”

lzoltán IP>!

(…) Kövei vannak, szívében és emlékezetében. Kövek mögött feküsznek azok, akiket valaha szeretett, és követ kellett eltaszítania, hogy újra feljöjjön az élő emberek közé. (…)

Ötödik rész – Esőisten siratja Mexikót, 9. fejezet (Szépirodalmi, 1974)


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Gárdonyi Géza: Egri csillagok
Nagy Borbála: Őrült Johanna
Lőrincz L. László: Dzsingisz kán
Zalka Csenge Virág: Útban az ég felé
Ernest Hemingway: Akiért a harang szól
Miguel Otero Silva: Lope de Aguirre, a szabadság hercege
Ildefonso Falcones: Fátima keze
Zenon Kosidowski: Aranykönnyek királysága
Benkő László: A Zrínyiek – A gránitlelkű
Horváth Viktor: Török tükör