Éjféli ​gyors Lisszabonba 85% 93 csillagozás

Nem szerencsés időben szálltam vonatra, sajnos mellékvágányon vesztegelt egy darabig szerelvényem, mert más irányba kellett közben elszáguldoznom expressz gyorsasággal. Ezen a vonaton ott kell pedig lenni teljes emberként, „mozarti” kíváncsisággal felövezve, és nem lehet állandóan az órát nézni, hogy jaj mennyi minden teendő vár még rám. És nem lehet egyszerre sokat haladni vele, mert a benne található és a bennünk feljövő gondolatoknak ülepedni kell, máskülönben meg elpocsékolt idő „végigutazni” a könyvet.
Nem bántam meg az utazást ezek ellenére sem, és a sok veszteglés ellenére is egyik meghatározó olvasmányommá avatom ezt a művet – amelyet majd egy nyugalmasabb időszakomban is muszáj lesz újra elővennem.

„Utazva önmagunkat, otthon maradva pedig a világot ismerjük meg.” (http://moly.hu/idezetek/77707) Azt hiszem, most értettem meg igazán ezt az állítást. Ez a könyv erről (is) szól. Éljük mindennapi kis életünket, megszokott „díszleteink” között, biztonságosan, önmagunk és mások megelégedésére… azaz tényleg így van ez? Ez az az élet, amit mindig is elképzeltünk magunknak? Ott, valahol legbelül, nem azt, amit hangoztatunk… És éppen annyira különbözünk önmagunktól, mint másoktól. (http://moly.hu/idezetek/127285)
Ki mikor önmaga? Ha olyan, mint mindig? Vagy ahogyan önmagát látja? Vagy olyan, mint amikor a gondolatok és érzések izzó lávája maga alá temette az összes hazugságot, álarcot és öncsalást? Gyakran a többiek voltak azok, akik arra panaszkodtak, hogy valaki már nem önmaga. Talán ez a valóságban azt jelentette, hogy nem olyan, mint amilyennek szeretnénk? Tehát a végén az egész nem volt sokkal több, mint egyfajta harcos jelszó a megszokott dolgok megrendítő változásával szemben, amit mások állítólagos jólétéért való aggódásként leplezünk? (http://moly.hu/idezetek/240764) Erről egyik kedvenc Agatha Christie idézetem jutott eszembe: Az ember először fiatal, aztán fokozatosan megöregszik; melyik az a pillanat, amikor leginkább önmaga? (http://moly.hu/idezetek/45049)
Egy hétköznapinak induló napon történik meg az az aprócska esemény Gregoriussal, a klasszika-filológia tanárral, amely aztán elgondolkodásra, majd utazásra kényszeríti. Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy az elismert, megbecsült tanár, mindenki Mundus-a – vagy bárki egy elért élethelyzetben – ezt megtegye. Főhősünk ötödik nap már a gyors vonaton ül Lisszabon felé. Tévedés, ha azt hisszük, hogy azokra a döntő pillanatokra, amelyek egyszer és mindenkorra új irányt szabnak életünknek, heves belső érzelmi hullámzás kísérte drámaiság jellemző. Ez giccses mese, melyet a világban iszákos újságírók, valamint a rivaldafényre kórosan sóvárgó filmrendezők és írók terjesztenek, akiknek a fejében a világ úgy néz ki, akár egy bulvárlapban. Az életre szóló tapasztalat drámaisága valójában hihetetlenül halk szavú. Nem hasonlítható robbanáshoz, szúrólánghoz és vulkánkitöréshez, hiszen gyakran észre sem vesszük a pillanatot, amikor szert teszünk erre a tapasztalatra. Csendesen fejti ki forradalmasító hatását, és gondoskodik arról, hogy az élet teljesen új fényben tűnjék fel, hogy teljesen új legyen a melódiája, és ebben a csodálatos hangtalanságban rejlik nemes volta. (http://moly.hu/idezetek/134460) Vajon meghalljuk, észrevesszük-e ezt a halk sugallatot? Meg tudjuk teremteni hozzá azt a csöndet, hogy meghalljuk? Meg merjük hallani? Az emberek nem viselik el a csendet, mert az azt jelentené, hogy elviselnék önmagukat. (http://moly.hu/idezetek/145028)
Vajon önmagunkat megérteni: felfedezés-e ez, avagy teremtés? (http://moly.hu/idezetek/136996)
Ezeken gondolkozik el Gregorius, és ismétlem, időt pocsékol az az olvasó, aki nem teszi ugyanezt.
Mindenkinek ott van segítségül / felbujtóul a könyv: főhősünknek az antikváriumban talált egyetlen példánya (tán) a portugál géniusz, Prado feljegyzéseinek, nekünk pedig talán ez a regény, de lehet, hogy egy másik… Lehetséges, hogy az ember úgy ismerheti meg önmagát a legjobban, ha megismer és megért valaki mást? Valaki mást, aki egészen más életutat járt be és egészen más logika szerint gondolkodott, mint ő? (http://moly.hu/idezetek/127942)
Mindenkinek megvan a maga Iszfahán-ja, vagy hívogatja „Lisszabon”, és mindenkire ott vár az a bizonyos vonat, pöfög, fújtat, sípol, indulásra kész… FELSZÁLLÁS és INDULÁS! Mindenkit vár az élet nagy kalandja. De csak akkor jöjjön, ha van rá idő, türelem, kíváncsiság és csend.
Útitársként Fehér Klára idézetét csomagolhatjuk el:
Mire való az olyan utazás, ami meg se karcolja a bőrömet? Amitől nem értek semmit jobban a világból? (http://moly.hu/idezetek/28906).

Ez egy könyv, amiért küzdeni kell. Nem lehet csak úgy gyorsan, egy szuszra felfalni. Szinte ínyenc módjára kell ízlelgetni. Minden más olvasmányomat felfüggesztettem miatta, hogy haladjak vele, hogy be tudjam fejezni, hogy bele tudjak mélyedni. De így is lassan ment.
Ez a könyv olyan embereknek való, akiket meghat minden latinosság. Akik szeretik ízlelgetni a szavakat. Mert ez a könyv arra tanít, hogy a szavak adnak jelentőséget minden létezőnek. A szavakat ezért komolyan kell venni. Szép komótosan, szánd rá az időt, hogy minden szót magadba szívj, hogy érezd az ízét, tedd magadévá a gondolatát. Ha nem így teszel, pazarlod az idődet, és ez a könyv nem fog számodra jelenteni az égegyadta világon semmit. Mert itt nincs klasszikus értelemben vett „sztori”, vagy ha van, az nem az elbeszélés idejében játszódik. Ehhez kell az egyszerre szerény és gőgös klasszika filológus, akinek a szavak úgy közvetítik a múltat, hogy az kézzel fogható valóság lesz. Hisz a történet ott ringatózik valahol, a szavak tengerében.

PS: Éppen ezért kár, hogy a fordításban maradt egy jó pár hajmeresztő baki, értelmetlenség, főleg a könyv végén, mert, gondolom, a fordítónak sietnie kellett a határidővel. Azt, hogy az Ulpiusnál nincs (olvasó)szerkesztő, korrektor, már föl sem vetem.

„Viszontlátlak újra – Lisszabon
és Tejo és minden egyéb mihaszna
járókelő – benned és önmagamban…
emlékszobáin imbolygó kísértet,
patkányok motozása és padlók recsegése közt
elvarázsolt kastélyában a kényszerű létnek.”

Valahogy így, átsétálni mihasznaként a Tejo felett. Középen megállni, lenézni. A mélység vonzása. Nem, én nem merek ám teljes súllyal a korlátnak dőlni. Mint egy bábu, úgy zuhannék le. A sakkjátszmák jók. Ésszerűek. Lépésre lépés. Józan meggondolások sora. Némi kockázattal. Akkorával, mint felszállni egy éjféli gyorsra. Innen nem indul. Megnéztem a menetrendet. Ez nem az a hely, ahonnan Lisszabon egy úttal elérhető. Visszafelé sem.

Lassú lefolyású, érzelemmel telített, elgondolkodtató könyv, aminek az olvasásához kötelező a melankolikus, nyugodt hangulat.

Nehéz erről írni, változóak voltak a benyomásaim és nagyok az elvárásaim. Néhány rész kivételével nem volt unalmas, a könyv a könyvben részeknél, ahol Prado műveit „idézi” néha elvesztettem az érdeklődésem. Maga az utazása kicsit álomszerű, kicsit ámokfutásra hasonlít, az elején tetszett, de a végére valami (nagyobb) csattanót vártam. Mondjuk mi a vége, azon is lehet vitatkozni. A stílusa kicsit forgatókönyvszerű, a filmet (Jeremy Irons-szal főszerepben!) még nem láttam, de nem tudom elképzelni, hogy sok dolga lett volna a forgatókönyvírónak.

Volt egy logikai ugrás is, amit nem értettem, hogyan találja meg a sírt? Mintha a fordításból kimaradt volna egy fejezet, vagy én aludtam be? Olvastam értékelést, amiben a fordítást mondták összecsapottnak, nem tudom megítélni, mivel nem ismerem az eredetit, de feltűnt jónéhány helyesírási hiba (a XXI. században…). Ami viszont rendkívül idegesítő volt, az a portugál neveknél a rengeteg hiba a toldalékolásban, ami azt jelzi, hogy a fordítónak fogalma sem volt a kiejtésről (fél perc ugye Google-lal), pl. a Jorge nevű szereplő tárgyesete folyamatosan Jorgét, ami semmiképpen sem helyes, a legjobb közelítés a Jorge-ot.

Meghatározó könyv, az olvasó egy kicsit átértékeli az életét a szöveget olvasva, illetve a szövegeket, mert 2 szöveg van egy kötetben, ez a szerkesztésmód tetszik nekem.
Egy filozofikus, az élet különböző problémáira választ kereső és egy későbbi utazás és egy idegen országgal és lakóival, egy korábban élt íróval való ismerkedés regénye. A véletlennek és a szavaknak nagy szerepe van az elbeszélő életben is. Nagyon érdekes amint a nyomozás hatására megismerünk egy másik életet, az orvosért, íróét, ellenállóét. Ahogyan életének szereplőivel találkozik a könyve alapján őt megismerni, megérteni szándékozó tanár, szembesül azokkal akik ismerték, szerették és akiknek élete jelentősen befolyásolta életét, tevékenységét.Különösen megdöbbentő számomra apa és fia egymásnak soha el nem küldött levele, a szülői felelősség kérdése, az apa testi szenvedésének hatása az egész család életére. Emlékezetes és nehezen feledhető kötet. Kár, hogy vannak benne zavaró hibák, elírások.
Az ember akkor ismeri meg önmagát, amikor megért valaki mást.

Viszonylag lassu folyasu konyv, megsem unalmas. Egyreszt mar alapbol erdekel Lisszabon, ugyan Portugaliaban mar jartam, de ott meg pont nem, ugyhogy mar csak ezert is erdekes volt. Masreszt a Prado utani nyomozas az egyes emberek latasmodja is izgalmas volt. Mondjuk az, hogy Mundus igy felkerekedett, belevagott az egesz utazasba, majd a Padro utani nyomozasba kisse hihetetlen. Mondjuk Padro irasai volt ahol extrem unalmasak voltak.

Nekem ez most egy kicsit túl filozofikus, túl melankolikus volt, de az ötlet jó, szeretem az ilyesmit.

Életem egyik meghatározó olvasmányélményeként fogom számon tartani!

Különleges utazás – lélektől lélekig.
Néha túl hihetetlennek tűntek a történet egyes részei, alkalmanként a magasröptű gondolatmenetek kisiklottak az ujjaim közül, mégis jó volt ez a könyv, mert szépen kibontotta Mercier egy rejtélyes élet titkait, szenvedélyt, katarzist és egy kis portugál történelmi hátteret adott hozzá, és az egészet sok-sok morális töprengéssel tette egyedivé az élet nagy kérdéseiről (melyekre bizony sokszor nincsenek egyértelmű válaszok).