Létbüfé 82% 42 csillagozás

Rendkívül élvezetes kötet, már egy ideje befejeztem, de még mindig az asztalomon van, hogy rendszeresen felcsaphassam egy-egy random vers elolvasására. Rontott idézetek és fantasztikus nyelvi játékok jellemzik a Létbüfét, ami már így is nagyon jó lenne, de van még egy oldala, ami miatt tényleg tökéletes lett az egész: az okos humorral megírt szövegek alatti avarban megbújó komolyság, a betegségtapasztalat értő érzékeltetése lett nekem a fénypont. Rendszeresen megnevettetett a szöveg, ráadásul úgy, hogy megfér benne (talán túl nagy szó ide) a tragédia, az elmúlás egyre hosszabb árnyéka is, nem rontja a szöveg hangulatát. Mert azért mégiscsak az őszológiáról szól ez a könyv, a nyár elmúlta után megállíthatatlanul rövidülő nappalokról. Szerintem a 2017-es év egyik kiemelkedő alkotása.

Ez a kötet egy kórházkert, amelyben szellős alkonyatkor jár-kel egy férfi. Általában a büfépavilon környékén bóklászik, pizsamát és fürdőköntöst visel, néha leül egy padra, rágyújt egy cigire, és valamit dünnyög magában. Figyeli, ahogy a fürdőből a kijárat felé igyekeznek az egész napos velnesztől felajzott turisták. Feltekint a kelő holdra. Univerzuma teljes (bár bővíthető), és minden egyes vers a bejárata.

„vajh mondandóm
talán más
mint mit a rím alám ás?
vagy épp ez az
alámástom
a mondásom?”

Parti Nagytól tulajdonképpen mindenre vevő vagyok, de legjobban a verseit szeretem. Már a Grafitnesz őszológiai gyakorlatait is bírtam, de a létiparos Dumpf Endre itt van igazán csúcsra járatva. A létbüfében az a jó, hogy akármikor és akárhonnan benyithatunk, megtaláljuk benne nem csak magunkat, hanem egy komplex és komplett nyelvi-lírai emlékkészletet is. Óriási kórházkert, hatalmas tudásanyag, költői múlt Berzsenyitől Petőfi Sándorig egy akkora szövegtérben, ahol minden egyszerre töredék és egész. A halál már tűkön ülve állva várakozik a kórterem ajtajában, miközben PNL boncasztalán ott az egész élet. Szeretem ezeket a szövegeket, mert mindig jól esik egy nagy fejes kíséretében megmártózni a tengerükben, méghozzá egyszerűen mindig. Számomra nincs olyan, amikor ez ne esne jól, ráadásul akárhol felcsapható, mindig tartogat egy kis csodát, lírai bonbont, nyelvi különlegességet.

Ez még nem az értékelés (az ki tudja, hogy lesz-e, de talán lesz), mindenesetre le kell írnom:
jelenleg felmosórongyszürke fellegekben járok…

”e világból
mely nem nagy pódium
én lassan kikopódium”

Lírai hőse Dumpf Endre, akinek „őszológiai gyakorlatait” már a tizennégy éve megjelent Grafitnesz című kötetben is olvashattuk.
Parti Nagy Lajosnál nekem az tetszik legjobban, ahogyan a nyelvvel bánik, a végtelen lehetőségek kiaknázása. Klasszikus vendégszövegeket is használ, többségük könnyen felismerhető, olvasás közben jó játék az azonosításuk. Mégsem tudott levenni a lábamról, pedig szeretem a szövegeit, de az most nem az igazi, a kevesebb több (jobb) lett volna átgondoltabban.

Parti Nagy Lajosnak gyerekkorában volt egy barátja, aki egyszer megkérdezte tőle, hogy „tuvudszivigyelni”; és tudott. Sőt tudott mást is. Aztán úgy maradt.
Vártam ezt a kötetet, mert alapvetően bírom a nyelvi leleményességét, a humorát, az intelligenciáját. Ilyen pasikra bukom, na. De kérdem én, hol volt a szerkesztő, amikor a kettőszáznegyvenhetedik „beszabehu”, avagy büfésnéni, kólalájt, testnedv, teljesen öncélúan, nem hogy l'art pour l'art, hanem még gyengítve is a kötetet, papírra vetődött?! Mint egy kontrollálatlan testi folyamat. Mert nagyon sok darabkája csuklógyakorlatnak hat, amire nem vagyok kíváncsi. Rendesen sajgott tőle a partinagyalapi mirigyem.
Mindennel együtt vannak a kötetben olyan szövegek, hogy nem tudom, hova kapjak! Intertextualitás, zsenialitás, húsbavágó ő-szike. Lehet, hogy Parti Nagy korunk Arany Jánosa. Kis magyar „senkinemtudúgyahogyéntudok”.

Az elején még nagyonnagyon! aztán kicsit lohadt, a végére pedig jórészt elfogyott, de csak kattogtak tovább a vonatkerekek a kórházi büféből a kerten át a sínek felé a semmibe. Olyan mint az ősz, ha már őszológia: csak hullanak, hullanak a falevelek, olykor ritmusra, sokszor szinkron nélkül, némelyiknek gyönyörű színei vannak, belesajdul a szemed, nem érted, de boldog vagy, hogy ez honnan termett itt a semmi édenében?, sok pedig csak lehullik, és a z avart képezi.
Dumpf Endre egy antihős, egy kétes egzisztencia, amely csak lézeng és néha felhorkan, odaköp egy gyatra bókot, inkább sértést valami szőröslábúcsálémellűagyonhajszolt büfésnének, majd sorsába törődve sodródik tovább.

Parti Nagy őszológiája humoros, játékos, de nem hiányzik belőle a szomorúság és a sivárság ábrázolása sem. A nyelvi játékok, az irónia, a vendégszövegek érdekessé teszik a kötetet, bár szerintem kicsit sok ez így egyben – túlzsúfolt, és bizonyos játékok többször is ismétlődnek, megkockáztatva az ellaposodást.
Eleinte sokat kattogtam azon, vajon egyetlen hosszúverset olvasok-e, vagy pedig sok kicsi, töredékes impressziót, aztán már nem is érdekelt, csak sodort a kötet magával. A töredékesség érzete persze végig megmaradt, de éppen ebben áll a szöveg(ek) szabadsága is – belefér bármi, lehet merészen disszonáns vagy mondókaszerűen ritmusos, lehet komoly, vagy röhöghet magán és a világon. Én nagyon élveztem, sokat mosolyogtam rajta.

borító: 4
tartalom: 5
stílus: 4
élmény: 5
mondanivaló: 4

Az alcím: Őszológiai gyakorlatok. Ehhez hűen egy idős kort bemutató élettel szembesülünk. Tulajdonképpen történetként is olvashatjuk, mert lazán összekapcsolódnak a versek és egy ívet alkotnak. Kórházban miket élhetünk át öregen, kissé cinikusan elmondva, a legfőbb örömforrás pedig a büfé (lásd a cím). Ez az egyik, ami nagyon tetszett. A másik a rengeteg irodalmi utalás versekere, művekre, a sok „aha- élmény”, amelyben visszacsengtek a régebben olvasott költemények. Ehhez tartozik a fantasztikus nyelvi lelemény, ami élvezetessé varázsolta a verseskötetet. Szinte az egyetlen – de az nagy – negatívum a sok káromkodás és trágár szófordulat.
Összességében jó élményekkel csuktam be az első Parti Nagy Lajos kötetet, amit a könyvtárosnő nyomott a kezembe.

Nagyon ritkán szerzek be a megjelenése pillanatában könyvet. Mindig engedem ülepedni az információmorzsákat, hiszen a könyvek óceánja nagyon megemelte az ingerküszöbömet.
És mégis: Parti Nagy Szódalovaglása és Grafitnesze után, tulajdonképpen egy marék habot is kiadhatott volna verseskötetként, akkor is megvettem volna belelapozás nélkül is.

Nyelvileg ez a kötet egy óvatos hátralépés (nem visszalépés!). A vers nyelvi struktúráinak hagyományosabb vésetei láthatók itt. Könnyebben kitapintható a lüktetés, a dallam. Mert ezek a patchwork szerű, cím nélküli lírai mozaikok valójában mondókák. A gyermeki tekintet egyesítése a bölcs tekintetével. Kíváncsi leskelődések a lét abszurd látványai felé. A betegség határvidékéről küldött szelíden zaklatott próza-dalocskák.
Ki-be bolyongások az abszurd léttöredékek között, sokkal hagyományosabb ragokkal, alany-állítmány viszonyokkal.
A hétköznapi mindenségeken áttekintő lírai szem csodái.