A ​fagyott kutya lába 80% 124 csillagozás

Szómágus. Kaméleon. Varázsló.
A fagyott kutya lába, a Grátisz Dolórisz, A hét asszonya és a Nyelvtanulmányfej csemege volt, grammatikai kulináris élvezet. Az ember szopogatta a szavakat, mint a csirkecsontokat, az íz szétomolt a szellemi térben, még az ujjaid hegye is élvezte a szöveget.
A nagy röhögések és abszurdumok mellett elképesztő, hogy mi magány és fájdalom lakik ezekben az írásokban. Te is lehetnél. Lehet, hogy vagy is, csak más a miliő s fel sem tűnik.
Nagyon jók voltak. Felettébb ajánlatos olvasmány.

    Meg lehet engem kövezni. De én akkor is bírom ennek a későbbi Jolánnak bővérűszókincsű Lajosnak az írásait. (Csakazértis de-vel kezdtem a mondatot.)

    A meghökkentően alantastól tud ő a tizenhathetedvalahanyadik századi régmagyar (nem rög!) nyelvezeten át a kenyaiaktól eljutni egészen szinte az itáliai irányba törekvéstől a téeszhotelen keresztülzaporozsecezve a Kárpátok ölelte gyógyfürdőig.

    És bár a történeteket nagyon okos változatában (https://moly.hu/kiadasok/349663) volt szerencsém olvashatni, kisebb megszakításokkal, azt azért észleltem, mintha nagyhirtelenjében egy mikszáthi A jó palócok-idea is bevillant volna: merthogy a történeteknek van visszatérő szereplőjük, meg az elbeszélő is meg van áldva a maga anekdotázgató – bármely stílusregiszterben megszólalni képes – hangjával.

    Ám az azért mégiscsak feltűnt, hogy beleestem egy csapdába, jelesül a huszonkettesbe, hiszen itt a Mikszáth tizenöt darabjához képest héttel több volt, de nem bánom.

A hét asszonya és a Nyelvtanulmányfej című írások voltak a kedvenceim. Ilyen nyelvi bravúrokra csakis Parti Nagy képes. (Gatyeszom luketmízed, mi?).

sosem fogok rájönni, hogy fér ennyi zsenialitás egy emberbe..

Az első pár oldal annyira sokkolt, hogy majdnem abbahagytam. Valami egészen másra számítottam. Aztán úgy döntöttem, hogy majd a második novella után döntök. A többi már nem volt annyira szabadszájú. Érdekes, hogy utólag az első novella lett az egyik kedvencem a kezdeti fenntartásaimmal együtt. Maga a kiadás megkönnyíti az olvasást, pont ideális a betűméret és a sortávolság, jó kézbe venni és belefeledkezni. Nagyon különbözőek a történetek, bár vannak összefüggések időnként. Tetszett, ahogy a szerző játszott a szavakkal, hangulatokkal, érzésekkel és érzékekkel. Hétköznapi és kevésbé hétköznapi emberi sorsokkal találkozhattam. Sokszínű és időnként meglepő írások.

Szokatlan formában szokatlan tartalom. Tetszettek az egyes novellákhoz tartozó hosszas bevezetők és a tartalomjegyzéknek álcázott rövid összefoglalások. A novellák mindegyike alapvetően ironikus, abszurd, teli groteszk, furcsábbnál is furcsább szereplőkkel. Bravúros nyelvi megoldások, zseniális szófordulatok, igazi kis csemegék. Ugyanakkor az én ízlésemnek már túl sok volt a trágárság, az obszcén szavak és a naturális ábrázolásmód, az első novella kifejezetten sokkolt. A Lugas időtlen novella viszont kifejezetten tetszett.

Olvasom-olvasom, a szavakat külön-külön értem, néha még a mondatokat is, de úgy a harmadik után megszólal belül egy hang: ez most mi a fenéről beszél??? Aztán lassan, sokszor az utolsó mondatnál hirtelen kiderül miről szólt a történet. PNL zseniálisan ír, de a figyelmünk nem kalandozhat el fél bekezdésnyire sem, mert különben soha nem fog összeállni a végére!

Keservesen sötétszürke, mint az áthatolhatatlan, alattomos köd, mélyvörös, mint meleg vér, a nehéz szagú hús, lágy kanárisárga, mint az elmúlt fiatalság dicső emlékei, a tenger illata egy sós szélfuvallatban, élénk narancssárga, mint az örökké ismétlődő vasárnap délutánok, hófehér, mint az ártatlanság, sötétbarna, mint a fojtogató, kegyetlen hazugság, mélylila, mint az őrület, ragyogó kék, mint az életöröm, és fekete, mint a rémálmok… szembántóan élénkek a színek, mint a megalázkodás, a vágy, remény…

Barchobálisan vagy direkte próbáljam magyarázni? Nem egyszerű. Adott egy kulcsszereplő: Szép Róza, aki a legsötétebb időkben, a legnyomorultabb helyzetekben is rendületlenül jelen van. Mindig, mindenhol. Lát, hall, megfigyel dolgokat és emlékezik. És persze megmondja a sajnost, hogy egyetlen néma zártlánc az égbolt. Hogy van baj mindenhol, és kifejezetten időket él(t)ünk, nemcsak akkor, hanem még mindig. És azt is, hogy csak ritkán süt a napsütés. Valami baj tetszik lenni? Á, dehogy, semmi baj. Csak egy kis halvacsora meg Pobjeda. Hogy végül mi történt Csorával? Kit érdekel az? A fő, hogy legyen hóvaku, hogy jóképet vághasson az állambiztonsági fényképész.
Meg ott van Hortenzia Ambipur habszivacs alapú sokemeletes esküvői tortája. Grátisz Dolórisz. Meg egy fölöslegessé vált szemüveg, egy bányász és bányaruha nélküli bányamosoda. És a hét asszonya a h/lét nyomorával. Meg ott vannak azok is, akiknek túl sok az etikum. Akiknek minden út romába vezet. És ott vannak azok, akik tojásból jöttek, és tojásként mennek el. Mert tudják: itt nincs mese, mindenkinek hasznosulni kell. Hát csoda, hogy az egyetlen szép ebben a világban, az a Róza neve? Egyébként fagyott (ló)kutyaláb az egész. Szép Róza szemüvegén át nézve.

Parti Nagy Lajos olyan szerző, akinél a forma és a tartalom tökéletes összhangba kerül, még akkor is, ha mindkettő egészen egyedi, néha már a megbotránkoztatás határán is túllép. Kevés szerzőt olvastam, aki annyira bravúrosan kezelné a nyelvet, mint Parti Nagy. A velejéig ható groteszk és irónia nemhogy enyhítené, még inkább radikalizálja a mondanivaló drámáját. A nyelvhasználatból, helyzetekből, mindenki által jól ismert karakterekből eredő humora ellenére roppant súlyos olvasmány, amelyhez neki kell készülni, úgyhogy ha valaki ez első egy-két novella után nem érti, miről van szó, tegye félre a könyvet, és egy más alkalommal próbálkozzon újra, amikor fogékonyabb lesz rá. Könnyű elveszteni a fonalat, könnyű kizökkenni belőle, de ha az olvasó kibírja a figyelem maximális igénybevételét a 220 oldalon keresztül, akkor ha nem is feltétlenül tud meg többet a bennünket körülvevő világról és emberekről, de árnyaltabb, sötétebb képet kap róla. Nem lettem tőle vidámabb, de tapasztaltabb igen.