Azért kezdtem olvasni ezt a könyvet, mert azt írták rá, hogy fantasy, és mert egy ifjú ír tehetség első könyve, amivel berobbant az irodalmi életbe. Nagyon kíváncsi votam rá. Méltán.
Volt azonban néhány apró, de alapvető problémám. Mindjárt az első az, hogy ez a regény abszolút nem fantasy. És igazán a gyilkosság(ok) sem egyszerű gyilkosság(ok). Vagyis nem is bűnügyi regény. Kezdve ott, hogy a kutya se nyomoz, mert nincs mi után. Mint tudjuk, ha nincs holttest… Ám leginkább azért, mert a regény távolról sem holmi gyilkosságról szól.
Az írás misztikus Yeats legmisztikusabb módján, és lírai Oscar Wilde leglíraibb módján. Szépirodalom ez a javából. Inkább mágikus realista, ha már címkét kell rá ragasztani, és igen, van egy kis gótikus beütése.
Gyönyörű a stílusa, lassan folydogáló, álomszerű, csak nagyon ritkán, és rövid időre fölgyorsuló cselekménnyel. A jellemábrázolások aprólékosak és kitűnők. És a végén… a végén olyan csattanóval, hogy csak nyekkentem bele! Van persze sok kis apróságos nyom a szövegben, de a tragikus eseményeknél ritkán tudunk meg bármi konkrétumot, inkább végig csak sejtjük, mi is történhetett valójában. A végén sincs a csattanónál semmi biztos támpont, inkább csak nincs többé jelen más, csak az áldozat és a bosszúálló, na és a hattyúk. Ami történik, az valójában a könyv lapjain nem történik meg, csak a fejünkben látjuk.
Brilliáns, első könyvnek mindenképpen. Nem könnyű olvasmány, és csak azok szánják rá magukat, akiket nem zavar, ha 300 oldalon keresztül alig történik valami, hosszas táj- és növény- valamint madárleírások húzzák-vonják el a figyelmet az amúgy sem konkrét történésekről, aminek kiderítéséhez intuíció is bőven szükségeltetik.
Végezetül: ritkán térek ki egy könyv külcsínjára, inkább a tartalma szokott érdekelni, de ennek a könyvnek a borítója szerelem volt első látásra! Amikor az ember a végére ér a mesének, és behajtja a borítót, újra megpillantja a fekete és fehér hattyú yin-yang-szerűen egybesimuló grafikáját, az a végső megértés!
