Amerika ​Kiadó 94% 22 csillagozás

A középkorban volt az szokásban, hogy a kivégzett hulláját ott hagyták lógni az akasztófán, hogy az ég madarai vájják ki a szemét, és lerohadjon róla a hús, és végül a csontváz darabjaira hullva essen a porba. Napjainkban inkább az jött a divatba, hogy kiássák a hullákat, aztán preparálják és kiállítják őket múzeumokban, hogy pénzért mutogathassák a látogatóknak. A mulandósággal és a halállal való szembesülés egy következő módozata, ha kivénhedt rocksztárok koncertjeire járunk, és nézzük, ahogy a fekete bőrgatyába bújtatott kövér valagukat riszálva, a fiatalságról és a szabadságról rikácsolnak. A nosztalgia jó biznisz, egész iparág települ rá, amely gyártja kegytárgyakat. A rockzenében ilyen kegytárgy lehet a búcsúkoncert, a rossz minőségű koncertfelvételek megjelentetése, és a zenekar, vagy énekes életét mitikus keretbe helyező interjúkötet. Korda Gyuri bácsi (én nem annyira szeretem őt: munkásságát, művészetét) állandó partnerének* (nem Balázs Klári) könyvében egy egykori rocksztár-celeb életével ismerkedhetünk meg. Az Európa Kiadó nevű együttes énekese valóban egészen érdekes – megörökítésre érdemes életpályát futott be. A Kulich Gyula téri pszichiátriai intézettől, a külvárosi lerobbant művelődési házak koncerttermein keresztül jutott el Európa pénzügyi elitjének társaságaiba – így például 1993-ban már a Budapest Bank elnökével, a bokros-csomag névadójával közösen karácsonyozott –, majd dollármilliomos feleséget szerezve, a világ szellemi és gazdasági központjába, New Yorkba tette át székhelyét. Lúzerek vagyunk hozzá képest mind – gondolhatnánk, ha nem jött volna a maga választotta fordulat: mindent – pénzt, családot, karrier lehetőségét hátrahagyva a szabadságot, s az ezzel együtt járó nyomort választotta, és a továbbiakban egyszerű, magányos New Yorki szobafestő-mázolóként élte életét. Ez annyira fantasztikus, hogy már rockandroll, és biztosan én találtam ki.

Nem. A történet igaz, s akkor talán nem is a Gyuri bácsi póker partnere, hanem az igazi Para-Kovács Imre írta, szerkesztette, a Menyhárt Jenővel folytatott beszélgetések alapján.

De ki is ez a Menyhárt Jenő? Celeb? Nem. Kivénhedt rocksztár? Nem. Inkább hasonlít egy multinacionális vállalat topmenedzserére, aki végtelenül tudatosan éli életét, s állítása szerint már egészen fiatalon tökéletesen azonos volt a mostani önmagával, a racionális lénnyel, aki pontosan ismerte a saját korlátait, s ezek tudatában hozta meg döntéseit. Például így idézi fel az 1979-es évből, a katonaságtól való leszerelése utáni időszakból származó gondolatait:

„Amikor aztán néhány hónappal a leszerelésem után visszagondoltam az ott töltött időre, már teljesen másképp láttam a dolgokat. Mindez nekem akkor nagyon fontos tanulságokkal szolgált. Úgy tűnt számomra, hogy az emberekben nagyon erősen működnek olyan mentális folyamatok, amelyek segítségével lényegében csaknem bármilyen körülmények között hozzáidomul a környezetéhez, beleszokik abba, megtanul együtt létezni és érzelmileg, valamint intellektuálisan is kooperálni azzal. Ez nyilvánvalóan rendkívül hasznos képesség a túlélés szempontjából, ugyanakkor nagyon könnyen vezethet olyan helyzetekhez is az életben, hogy valaki testileg, lelkileg és szellemileg beleragad olyan szituációkba, amelyekben egyáltalán nem is akar benne lenni. Mindezt ráadásul még nem is feltétlenül fogja menet közben észrevenni magáról. Ha ez így van, akkor viszont tisztán látni tulajdonképpen csak előre és utólag lehet. Menet közben nem látszanak a dolgok, akkor történnek, valaki pedig csak korlátozott mértékben lehet egyszerre szereplője és nézője is ugyanannak a történetnek.”

Bölcs gondolatok, és bámulatos, hogy Menyhárt Jenő már húsz éves korában ilyen differenciáltan, a pszichológia nyelvezetét használva gondolkodott, miképpen csudálatos az is, hogy huszonöt évvel később, ilyen pontosan idézi fel az akkori önmagát. A történelem, a szociológia és a szociálpszichológia szakértői szerint az életút interjúkban nem a régmúlt eseményeiről, hanem a mesélő tudatában az egykori történésekről kialakított konstrukcióról kaphatunk képet – így már érthető a konzisztencia. Menyhárt elmeséli az életét, ahogy ma emlékezik rá, és egykori énjét a mai előképeként értelmezi, mutatja be. Ez a megközelítés alkalmas arra, hogy felidézzük az 1980-as évek Budapestje underground zenei életének eseményeit, az URH, a Trabant, és az Európa Kiadó Menyhárt Jenő látószögén keresztül megmutatkozó pályáját. Sorra feltűnnek a korszak kultikus figurái is (Baksa Soós, Dixi, Másik János, Müller Péter Sziámi, Víg Mihály), akik mind beléptek az interjúalany életébe – több-kevesebb nyomot hagyva maguk után.

Az idősebb olvasók számára Menyhárt csak valamiféle csodabogár, extrém és antiszociális pojáca lehet – ők ugyanis az elmúlt ötven évet egy csendes sarokban, a fal felé fordulva töltötték, s ott ilyen fejekkel nem találkozhattak. 1989 előtt Zsiguli, műbőrkanapé, balatoni nyaraló; a rendszerváltás után horvát tengerparti nyaralás és osztrák bunkó kispolgári élet – ez az ő nagy magyar álmuk!

A fiatalabbaknak ez az időszak már történelem. Ha elolvasnák a könyvet, láthatnák, hogy a Kádár-rendszer végnapjainak dekadens tahósága: Erdős elvtárs, a lemezkiadó guru okos és gátlástalan cinizmusa, vagy a titkosrendőrök egyszerre profi és ostoba agresszivitása a mai, globalizált világunk kisstílű, provinciális előképét mutatja. Ha elolvasnák, de ők meg nem olvasnak, és amilyen hülyék, egy többszörösen összetett mondatot képtelenek megérteni – ez a könyv meghaladja a szellemi színvonalukat.

Marad a középgeneráció, annak is az a része, amelyet megérintett a E.K. zenéje. Őket még érdekelheti a zenekar aktuális tagcseréinek, és lemezkészítési nehézségeinek meglehetősen fárasztó sorolása is, amit Para-Kovács és Menyhárt fanyar humora igyekszik oldani. Az igazi felüdülés akkor következik be, amikor Menyhárt áttér életének amerikai szakaszára. Bár „ez irányú tapasztalataim nincsenek, s azt gyanítom, New York túl van reklámozva”, itt érzem igazán hitelesnek a történetet. Ahogy közeledünk a jelenhez, a mesélő cselekvésének motivációi egyre logikusabbá válnak, és fokozatosan kirajzolódik a mai, a környezetvédő Greenpeace aktivista Menyhárt Jenő képe. A Beoneers – Menyhárt legutolsó, Amerikában szervezett együttese – zenéje és szövegvilága, valamint az idén megjelent Agitátor című, „kissé” didaktikus könyv gondolatai is visszaigazolják az egész interjúkötet szemléletét: egy, a társadalmi konvencióktól független, rendkívül igényes, környezettudatos, valóban jövőbe tekintő, nyitott személyiséget ismerhetünk meg.

De hol marad rockandroll? Menyhárt öregszik, és már túl lépett rajta. Nem akar kivénhedt rocksztárt játszani, őt mindig is csak a jelen és a jövő érdekelte, és nem a múlt. Akkor meg mi a f…nak mesél a régi időkről? Zene nélkül az egész, különben is csak csontváz, amit pénzért lehet mutogatni múzeumokban!

A rockandroll a megmerevedett, kiüresedett – tehát már halott – formák és tartalmak elleni lázadás jegyében született. A rockandroll az élet zenéje, a spontán felszabadult érzelmek szabad áramlása jellemzi. A rockandroll a fiatalok nyitott gondolkodásának és szabadságának megtestesítője. Az Európa Kiadó zenéje nagyszerű rockandroll.

Egyszer a nyolcvanas évek közepén a Ráday jazzklubba mentem koncertre, szokás szerint egyedül, és szokás szerint a koncert kezdete előtt már jóval odaérkeztem, amikor az alagsorból zenét hallottam felszűrődni. Lementem a lépcsőn, és egy félig nyitott ajtó mögül meghallottam játszani az Európa Kiadót, éppen próbáltak. Nagyon tetszett, elementáris zenét hallottam, a jazzkoncertre sem mentem fel, azóta is ott ülök és hallgatom őket. Yeeah!

* Egy időben Para-Kovács Imre és Korda György egy sportadón közösen közvetítettek póker meccseket.

Mit tett velem ez a Jenő
az örök hű szerelmem ő

Egy minél elfogulatlanabb, lecsupaszított és szigorú értékelést akartam írni, de aztán rájöttem, hogy ez lehetetlenség (ezért is a bevezető*). Nagyon megszerettem az Európa Kiadót (=EK)** és egyben Menyhárt Jenőt (=MJ) is, aki az addigi megnyilatkozásai alapján különösen értelmes és szimpatikus embernek tűnt. Így hát erősen fentem a fogam a könyvre és meg is találtam a fehérvári könyvtárban (ez a reklám helye ;)). Megpróbáltam olyasmi vezérfonalat követni, miért is lenne érdemes elolvasnia olyasvalakinek, aki SEMMIT nem tud az EK-ról/MJ-ről, ha véletlenül a fejére esne egy példány. (Innen nézve @mohapapa értékelése a leghitelesebb, mert vele lényegében ez történt, mínusz fejre esés. :))

A könyv egyrészt szimplán szórakoztató: tele van vicces, szívszorító, meghökkentő, vérlázító stb., szóval tényleg mindenféle sztorival; ráadásul aránylag egyenletesen elszórva. Olvastatja magát, na. Ez a színes élet egyrészt a csodabogár művész közegnek köszönhető, amelynek MJ is aktív részese volt; másrészt szerintem ez a személyiségéből fakad… de erről később.

Az eggyel komolyabb szempont: a ’80-as évek korrajza. Mivel alapvetően a zenekar – avagy bővebben a pesti értelmiségi zenész-művész kör – szemszögéből látunk rá a történtekre, ez a korrajz persze nem teljes (és nyilván nem is ez volt a cél). Másrészt ez egész jó merítés, mert pont ez a társaság feszegette akarva-akaratlanul is a rendszer kereteit és a folyamatos súrlódások – mit súrlódások, küzdelmek! – mutatták meg az akkori hatalom igazi arcát. (Ami már csak azért is fontos, mert még mindig sokan tekintenek rózsaszín szemüvegen át megszépítve erre a korszakra – OFF(?) vége.) Tanulságos végigkövetni, hogyan változott a helyzet a rejtett/nyílt támadásoktól spoiler kezdve a „kiiktatni túl nagy, de megengedni még nem szabad” állapoton át a hivatalos elismerésig és Eldős Pétel Erdős Péter pártfogásáig; és tanulságos, hogyan élték meg/túl, hogyan kezelték mindezt a sorstársak színpadi és magánéletükben, hogyan tartották egymás hátát és keresték a kiskapukat, a levegőt. MJ és Para-Kovács gyakran rá is mutatnak az összefüggésekre, emlékeztetnek, segítik az olvasót, hogy teljesebb legyen a kép. Nem hiszem, hogy az volt a fordulópont, de nekem valamiért az a kissé tragikomikus rész maradt meg, amikor Soós Mária közbenjárására a lehető leggondosabban kikezelték MJ kikészült hangszálait a filmfelvételre, mintha csak egy „hivatalos” sztár lenne – miközben pedig SM maga is kockázatot vállalt az EK szerepeltetésével***.

És most jöjjön a dolgok leglényege: maga Menyhárt Jenő. Követve a vezérfonalat, egyenes a kérdés: miért érdemes megismerkednünk ezzel az emberrel? Mit tanulhatunk tőle, miben vehetünk példát róla?
1. Mint @vargarockzsolt is kiemelte, MJ lenyűgözően tudatos életet él, már egész fiatal korától kezdve. Az „Én tudom, hogy mit akarok és hogy mit kell érte tennem” nála nem csak egy jól hangzó dalszöveg*4. Képes tiszta fejjel, alaposan gondolkodni zavaros helyzetekben is, hidegvérrel, madártávlatból szemlélni az eseményeket; ráadásul – ez még ritkább – képes az önreflexióra, rendszeresen összegez, számot vet önmagával, mit csinált jól és rosszul és merre tovább.
2. Mint belengettem föntebb (figyeltetek? ;)): MJ sajátsága egyfajta egészséges merészség. Ő az a típus, aki nem a lábfejével tapogatja az élet vizét, hanem egyenesen fejest ugrik bele (ld. még itt: *5); képes belevágni az ismeretlenbe, hagyni, hogy néha az ösztönei, impulzusai diktáljanak és bízni a legjobbakban. Én mint örök Széltoló különösen csodáltam (és irigyeltem) ezt. Hanem…
3. …most a szemfüles olvasó joggal teheti fel a kérdést: „Na de az 1. és 2. pont nem üti egymást? Beszélsz itt nekünk összevissza!” És én erre fültől fülig elvigyorodok: hát hisz ez az! :) Olvasás közben úgy éreztem, mintha MJ-nek két arca lenne és elgondolkodtam, melyik az igazibb: a hűvös, racionális, sőt néha talán rideg és számító spoiler; vagy a nyers, ösztönös, sőt néha forrófejű és hirtelen? Aztán rájöttem: NINCS „igazibb” – mindegyik ugyanannyira ő. Épp ez a szép az életben, mindenki ismeri ezt: mindenkiben munkálkodnak akár homlokegyenest különböző személyiségjegyek, vágyak, tehetségek stb. Néha úgy érezzük, hogy akár szét is feszítenek minket. De szerencsére ezek nem feltétlen egymást kioltó vektorok és a trükk az, hogy felismerjük ezeket az erőket és kibéküljünk velük, aztán megzabolázzuk őket a javunkra. (Jó, tudom, ezzel most feltaláltam a melegvizet, de néha rá kell döbbenni trivialitásokra is, pláne, ha kiderül, hogy nem is annyira triviálisak…) Nekem úgy tűnik, MJ életútja során – néhány kilengést tekintve – inkább sikeresen súlyozta az erőit. (Egy példa a túlgondolásra mondjuk a Pusztulás piszkozatai; a 2. túltengésére meg spoiler)

És végül, de nem utolsósorban Para-Kovács Imréről is pár szót. Elismerem, a stílusa/humora néha engem is irritált spoiler, DE, azt azért ne feledjük, hogy mégis csak az ő saját ötlete volt a könyv, úgyhogy gráczia legyen fejének.*6 :) Másrészt, egy-két kényesebb résznél igenis jól jött a pimaszsága és tetszett, ahogy kiprovokálta az rövid, egyértelmű, széna-vagy-szalma választ. Meg olykor ő terelte el/vissza a beszélgetést, amikor MJ beleragadt egy-egy témába.

És hogy legyen egy könnyed, aranyos, komolytalan lezárás: nekem már csak egy hiányérzetem maradt: a szívem belesajdul, hogy' hagyhatták csak úgy ott a fiúk a legnaivabb, legigazabb rajongójukat?! spoiler

–

* Idézet Mikes Éva: Ahogy mentem az utcán c. dalából.

** túúdom-túúdom, nem igazán moly-téma, de elmesélem, hogyan találtam rájuk. Koromból adódóan 10-ből 9 ember szülői hatásra tippelne, és… TÉVEDNE! :D Ők más stílusban utaztak, tőlük nem hallottam az EK-ról. Tudtam, hogy létezik ilyen zenekar, csak különösebben sose néztem utána.
Aztán egy szép, ám baljós napon közeledett a szakdogaleadás határideje, a motivációm pedig a nullához tartott. Gyakorlott halogatóként valami zenei blogra tévedtem, mert azt hazudtam magamnak, hogy baromi fontos pont most tágítani a látó(avagy halló-)körömet. MINDENRE rákattintottam és becsülettel végighallgattam – ám a dalok úgy folytak ki a fülemen, ahogy bementek. Már-már kezdtem kétségbeesni, hogy muszáj lesz dolgozni, amikor szembejött velem ez:
https://www.youtube.com/watch…
És 3 replayből eljutottam az „Ez most mi a …”-tól a „Hogy' kerültem ezt ki eddig”- hez… A többi meg történelem.

(Egyébként az a dal egy gyönyörű, tankönyvi példa a Precision F-Strike -ra. (Igen, TV Tropes. Nem, nem bírtam megállni. ;)))

*** na jó, ez lehet, hogy nem a könyvben volt benne ily' kifejezetten, hanem a Dob+basszus c. műsor vonatkozó részében:
https://www.youtube.com/watch…

*4 Idézet innen:
https://www.youtube.com/watch…

*5 Idézet a könyvből:
https://moly.hu/idezetek/17227
Idézet egy másik könyvből (melegen ajánlott!!!):
https://moly.hu/idezetek/674511

*6 Idézet Herman Ottó A madarak hasznáról és káráról c. művéből. A kettővel ezelőtti munkahelyemen összevitatkoztunk a kollégámmal azon, hogy ezt a jégmadárról vagy a gyurgyalagról írta-e Herman. És a megoldás… *dobpergés* a sárgarigóról. Hát, megbuktunk. :) (Nézzétek el ezt a kis OFF-ot. A körösztbe utalgatás jó játék.)

Nem szerettem az Európa Kiadót, amikor aktívak voltak, vagyis a ’80-as években. Nem volt rokonszenves Menyhárt Jenő sem. Egyszerűen nem fogott meg egyik sem, mint jelenség. Konkrétan az egész alternatív zenei élet és köztem mindig volt egy-két lépés távolság. Van ilyen.

Pontosan nem is tudom, miért vettem ki a könyvtárból ezt a könyvet. S igazából csak az EK-t szorosan érintő részeket akartam elolvasni. Aztán beszippantott. Egyre érdekesebbnek találtam MJ-t. Nem fejre, hanem gondolatilag, emberileg. S volt egy csomó olyan kifejtése, ami így-úgy aha-élmény volt.

Nagyon nem bántam meg a ráfordított időt. S elővettem néhány EK-zenét. Hátha harminc év késéssel…

Az Európa Kiadó underground zenekar fogalom volt a nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek közepéig. Eszméletlen jó zenét játszottak. Sajnos „Elmentek a fiúk”, de időnként visszajönnek, hol egy koncert, hol egy lemez formájában. A zenekar vezetőjével készült beszélgetésekből, kiderül, hogy Menyhárt Jenő sokoldalú, nem hagyományos gondolkodású ember. Ki gondolta volna róla, hogy volt magyar cégnél idegenvezető, de Amerikában hivatásos sofőr (pár hónapos friss jogsi birtokában) és szobafestő is. Élet- és művészetfilozófiája nagyon érdekes, és jól el is tudja mondani. Élvezet volt olvasni.

Az egyik legjobb életrajz, amit valaha olvastam!

Nagyon szerettem. Olyan volt, mintha minden este beszélgetnék MJ-vel és közben ismerném meg egyre jobban.
Egy dolog zavart az egészben: Para-Kovács Imre. Gyakran erőltetettek voltak a viccelődési próbálkozásai, bár lehet, hogy alapból ilyen a stílusa. Még szerencse, hogy mindig csak pár mondat származott tőle.
Egyébként remek könyv, csak tényleg a zene hiányzott.. :)

Imádom Jenőt….és a Kiadót is….nagyon érdekes kis könyv..jó volt olvasni az igazi underground korszakról (is) :-))