Gyűlölet 38 csillagozás

Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet

Nem könnyű a családi múltat faggatni, ha már nincs kitől kérdezni. Loboncz Márton, immár Budapesten élő építészmérnök, jó évtizede maga mögött hagyta az erdélyi kisvárost, ahol felnőtt, anyja halála után azonban úgy dönt, megkeresi börtönből szabadult, rég nem látott apját. Miközben az apa nyomait kutatja, nem csupán a szülők, nagyszülők sorsának eltitkolt, elhallgatott történetei merülnek fel a romániai diktatúra 1970-es, 80-as éveiből, de szembesülnie kell azzal, hogy a mindent elemésztő gyűlölet, mint egy hibás gén, elkerülhetetlenül öröklődik tovább a sorsában. Megszakíthatja-e ezt a végzetes sorozatot egy tarkóra mért ütés?
Papp Sándor Zsigmond új regényének szereplői egyként vergődnek egy sötét parancsuralom korlátai között és végletes érzelmeik fogságában. Vajon a szeretet vagy a gyűlölet bizonyul kitartóbbnak egy életen vagy akár nemzedékeken át?

Eredeti megjelenés éve: 2018

>!
Jelenkor, Budapest, 2018
476 oldal · ISBN: 9789636767969
>!
Jelenkor, Budapest, 2018
476 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636765880

Enciklopédia 1


Kedvencelte 1

Most olvassa 3

Várólistára tette 54

Kívánságlistára tette 43


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet

Népszerű műfaj a családregény, de hát láttam már belőle eleget – úgyhogy ha szembejön egy újabb, azt kérdezem: „Igen, és? Mitől több? Mi van benne, amivel a kollégái még nem foglalkoztak?” Papp Sándor Zsigmond (a továbbiakban PSZs) családregényének első, és legszembetűnőbb specifikációja a helyszín, a romániai Moldva*, ami Romániának kvázi az Isten háta möge (sic). Ide veti a könyv magyarjait (élén a mérnök férjjel) a rezsim önkénye, hogy ott szolgáljanak a rendszernek. A másik specifikáció pedig az apához köthető sanda titok, ami viharfelhőként húzódik végig a regény felett. A cselekmény két szálon fut: a jelenidejű fejezetben az elbeszélő visszatér Moldvába, gyerekkora helyszínére, hogy megkeresse nemzőjét, aki hosszas börtönbüntetés után szabadult, és azon melegében fel is szívódott. Ez a szál egy tessék-lássék nyomozás története – az olvasónak hamar az a benyomása támad, hogy a gyermek bizony kutathatná nagyobb elánnal is atyját, kivéve persze, ha igazán nem is akarja megtalálni. A másik szál pedig a család múltját mutatja be, egy tragédiával a gócpontban, és egy anyával, aki egyre jobban belecsavarodik saját gyűlöletébe. Az apa itt ugyan még van, de itt is szinte csak jelképesen – ő a Láthatatlan Ember, aki bokros teendői miatt szinte csak vendég otthon, de távolléte alapvetően meghatározza a többiek sorsát.

Mit tagadjam, van hiányérzetem a regénnyel kapcsolatban – lehetne benne sok dologból több: több Moldva, több gyűlölet, több nyomozás… több satöbbi. Halványan az a benyomásom, PSZs nem molyolt (hehe) annyit bizonyos elemek elmélyítésével, mint amennyit remélni mertem – ez az, amitől a mű nem lett vitathatatlanul remekmű. (Csak vitathatóan remekmű. Az se rossz ám.) Ingadoztam is (mert az értékelő ingatag: úgy hajlik, mint a nád), hogy ez most négy csillag-e (annál semmiképp se kevesebb), vagy több, de aztán úgy voltam vele, hogy a történet viszont jó, mi több, kiváló: megragadja és fenntartja a figyelmet, az ember végig kíváncsi, legközelebb merre kanyarog. És hát mit akarhatnék még? Ne legyek már telhetetlen!

* Ami nem tévesztendő össze a nem-romániai Moldovai Köztársasággal.

52 hozzászólás
>!
pepege MP
Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet

Akik rendszeresen és sokat olvasnak, bizonyára tudják, miről beszélek, amikor az olvasmányok elhalványulását emlegetem: több hónappal, netán évvel később a korábban olvasottakra már nem emlékszünk élesen, feldereng ugyan némi cselekmény vagy a főhős karaktere, jelleme, de semmi egyéb konkrétum. Az igazán jó könyvek inkább érzéseket hagynak hátra maguk után: évekkel később is tudjuk, hogy szerettük és meleg szívvel gondolunk rájuk (nekem olyan kedvenceim is vannak, amelyeket időnként meg is simogatok, amikor a kezembe kerülnek…).

A fenti kategóriába sorolhatom Papp Sándor Zsigmond első regényét is, a Semmi kis életeket. Már nem is tudom, kinek vagy minek a hatására kezdtem el néhány évvel ezelőtt a szerző műveivel való ismerkedést, de nagyon hamar, szinte az első oldalak után kiderült, hogy mi nagyon jóban leszünk, mert a szöveg, a szerkezet, a cselekmény mind-mind az én ízlésemnek megfelelő. Bizalommal vettem hát kézbe az idén megjelent Gyűlölet című regényt is.

Elsőként feltétlenül szeretnék említést tenni a könyv fizikai megjelenéséről. Tudom, ez talán kicsit női dolog, de szeretem, ha egy könyv mutatós. Sokkal jobb érzés kézbe venni egy szép borítójú, keményfedeles csodát, mint olyat, amit mások elől legszívesebben elrejtenénk. A Jelenkor Kiadó kitett magáért, a könyv igazán impozáns darab lett.

A következő elismerés a regény szerkezete, a váltakozó idősíkok használata miatt jár. Ezt a szerkesztési módot egyszerűen nem tudom megunni. A jelenben játszódó részben Loboncz Márton, miután rendezte édesanyja hagyatékát, a romániai Dreghinbe utazik, hogy felkutassa több évtizede nem látott, börtönviselt édesapját. Miközben megismerkedünk a felnőtt Mártonnal, elkísérjük nyomozásában, egy sokkal fontosabb, hangsúlyosabb szálat is nyomonkövethetünk: a szülőkét. Hogyan kezdi közös életét Tibor és Mária magyarként egy majdhogynem színtiszta román településen, távol a szülőktől? Elsőszülött gyermekük miért az anyai nagyszülőknél tölti életének első néhány évét? Miből fakad, honnan ered a gyűlölet Máriában? Örökölhető-e ez a gyűlölet, és ha igen, milyen hatással van Márton felnőttkorára? Ilyen és ehhez hasonló kérdések merülnek fel bennünk, miközben egyre többet ismerünk meg az eseményekből.

Ám a jól ütemezett idősík-váltás önmagában még nem garancia arra, hogy egy regény lekösse a figyelmünket. A mű sava-borsa jelen esetben maga a lendületes, fordulatos cselekmény és az életszerű karakterek remek megformálása, amely ráadásul élvezetes nyelvezettel párosul. Főként a szülőkről szóló fejezeteket szerettem nagyon, ahol bepillantást nyerhettem a román diktatúra mindennapjaiba. Pedig a szerző nem erőltette közvetlenül az olvasóra a rendszer durvaságait, inkább aprólékosan adagolta, ám az atmoszféra, amit így megteremtett, hátborzongatóan hitelesnek hatott.

Végtelenségig tudnám olvasni Papp Sándor Zsigmond sorait. Úgy mesél, hogy az embernek tátva marad a szája. Eddig is ő volt az egyik legkedvesebb kortárs magyar szerzőm, de ezzel az erdélyi családtörténet és diktatúra párosítással még inkább megerősítette pozícióját. Aki ismeri a szerző korábbi műveit, az – hozzám hasonlóan – bizonyára nagy lelkesedéssel és örömmel mélyül el Loboncz Márton és felmenői történetében. De a többieket is csak biztatni tudom, hogy ne habozzanak sokáig, mert a Gyűlöletben nem fognak csalódni.

http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2018-08-04+…

15 hozzászólás
>!
balagesh IP
Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet

Az optimalizált könyv – így emlegettem magamban úgy egészen a 300. oldalig.
Hogy miért? Minden elemében az optimum-sávban volt. Stílus, tempó, szóválasztás, mondatfűzés, cselekménybonyolítás – semmi sem volt sok, semmi sem volt hibás. De ez nem azt jelenti ám, hogy átlagos. Nem, az optimum jót jelent. De mégis hiányzott belőle valami. Valami, ami kevesebb, vagy több. Amitől rossz vagy éppen zseniális. Így aztán sosem merült fel, még egy kicsit sem, hogy félbehagyom. De azért abban sem voltam biztos, hogy befejezem. Előfordulhatott volna, hogy egyszercsak ott marad valahol. Szándéktalanul. És aztán elsodornak egyéb könyvek.
De persze nem – egy optimális könyv visszahúz. Mert éppen van benne annyi, hogy kíváncsivá tesz. Az optimumérzet hiányozni kezd. És tudod, hogy nem fáraszt le. Sőt feltölt.
Aztán a 300.-nál meg beütött a ménkű. Ott egyszerre sírtam vissza az optimumot, és egyszerre örültem, hogy hát végre valami, ami nem jó. Ami nem illik ebbe az egészbe. Ami hatásvadász, olyan erőltetetten eseményszerű. És akkor rájöttem, hogy az a kevés mozzanat, ami mégis belefér a könyvbe, ugyanilyen elrajzolt. Az a 4-5 történés éppen ennyire „nagy” dolog. És hogy ez nem egy krimi, nem egy nyomozás története – lehet mindent sejteni előre, nem kell itt kideríteni semmit. Ezek az események túl pontszerűek a könyvben ahhoz, hogy bármit is eltakarnának. Vagyis a cselekmény fordulópontjait vizsgálni, azok előkészítettségét, indokoltságát vitatni teljesen fölösleges, hiszen ezek csak úgy belekerültek a könyvbe. Adnak némi szimmetriát, vázat tartanak, de a lényeg az embereken van, a sorsokon, a gondolatok és helyzetek tipikusságán. Minden élet pár ilyen villanás csupán. Ez egy olyan regény, amiben a regényesség a legkevésbé fontos. Valahogy mégis belefér a sok apróság egy életbe, és abból kirajzolódik valami. Szépen, nyugisan, csöndesen.

>!
Csabi P
Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet

Az utóbbi években olvastam pár erdélyi történetet (Omerta, Alakváltók, Egy dadogás története, Máglya), de érdekes módon ezek mindig a szocialista Romániában játszódnak. Azt hiszem, ki vagyok képezve ebből az időszakból. Pedig én már nagyon kíváncsi lennék rá, hogy látják az írók az azóta eltelt időket, a kettős állampolgárság bevezetésének, a magyar politika beavatkozásának, vagy éppen az áttelepültek beilleszkedésének kérdését. Mi változott a román-magyar viszonyban harminc év alatt?
Szóval nem csoda, hogy ez a regény sem mondott semmi újat. Pedig a történet két szálon fut, az egyik a jelenben (pontosan nem tudtam beazonosítani, tízes évek eleje talán), a másik pedig a narrátor, Márton szüleinek fiatalkora idején (60-70-es évek). Közbeszúrnám, hogy PSZs nem az a filozofálós író, inkább a mesélő fajta, aki a történettel mondja el, amit akar. Ehhez képest mindkét történetszálat össze tudnám foglalni három mondatban. Vagyis nem sok érdekes történik. A nemtörténés viszont nincs úgy megírva, hogy maga legyen a történés.
A regénynek két csúcspontja van, csattanója, ha úgy tetszik. Egy idő után kiderül, hogy valaki meg fog halni. Na most, ha egy szereplő a jelen idejű részekben nem szerepel, akkor várható, hogy ő fog meghalni. És lőn. Miután a halál körülményei tisztázódnak, elég nyilvánvaló, hogy mi történt, ki is a bűnös, és hiába próbálja az író elkenni a dolgot, a végén kiderül, hogy tényleg. Ha egy mesélős történetnek mindkét fordulata ennyire nyilvánvaló, az nem jó hír. Az előre látható katarzis nem katarzis.

Maga a sztori lényege, hogy Márton anyja halála után visszamegy Romániába, hogy megkeresse apját, aki időközben szabadult a börtönből, 20 év után. Rögtön az állomáson leütik, kirabolják, végül egy román nő veszi a szárnyai alá, és segíti a keresésben. Eközben idéződik meg a szülők ifjúsága, házasságuk, egy lassan szétrohadó kapcsolat anatómiája.
Na és akkor a cím. A reményt keltő Gyűlölet. Mármint azt a reményt kelti az olvasóban, hogy itt valami ki lesz mondva a két nép kapcsolatáról, valami, ami eddig csak közhelyekben élt, most majd élővé válik. Közbeszúrás 2, nemrég megjelent egy cikke Vida Gábornak a magyar-román viszonyról, amiből lett egy mini botrány, miután egy újságírónő válaszolt erre a cikkre, és szerintem félreértette, amit Vida írt. Vida többek között azt fejtegeti, hogy a kinti magyarok sosem keltek fel a román uralom ellen, sosem próbálták a maguk kezébe venni a sorsukat, pedig egy háború talán tisztább helyzetet teremtett volna, mint ez az évszázados sunnyogás, még ha nem is vezetett volna eredményre. Vidát ezért azzal vádolta az újságírónő, hogy háborúra uszít, pedig nem, de ezt most hagyjuk. Sajnos PSZs regénye sem lép előre ebben a témában, a gyűlölködés fő forrása Márton anyja Mária, aki családi vonalon örökölte a romángyűlöletet, de amit ő képvisel, az csak a szokásos néma acsarkodás, ne szurkolj a román csapatnak!, etc. A gyűlölet csak szavakban jelentkezik, de nem tettekben. Nem nyomja rá a bélyegét a történetre, nincs reveláció, a férj és feleség inkább egymást marja tehetetlenségében (bár az említett haláleset még csak nem is ebből következik).

A regény végét megsejtve külön csalódás volt, hogy a jelenkori szál végül egy sima bűnügyi történetbe fordult, gyűlöletről itt már szó sincs, csak pénzről, így a büntetés sem onnan érkezik, ahonnan kéne.

2 hozzászólás
>!
eme P
Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet

Nem minden az, aminek látszik. Néha több, néha kevesebb, néha meglepően másvalami, ha sikerül egy újabb perspektívából megvizsgálni. Papp Sándor Zsigmond regénye látszólag egy, a Ceausescu-rezsim hetvenes-nyolcvanas éveiben és valahol a 21. század elején játszódó család- és fejlődésregény a krimi/detektívregény műfajára jellemző beütésekkel. Olvasmányos, a befogadó figyelmét és érdeklődését mindvégig fenntartó történet, annak ellenére, hogy a legfontosabb csavarok és meglepetések valójában nem nagyon lepik meg az olvasót, ezért az némi hiányérzettel és rosszallással a kiszámíthatóság, a sematikusság vádjával illetheti az elbeszélőt. Bevallom, az elején néha magam is hajlottam efelé, többször érezve azt, hogy egyrészt mintha csak a dolgok felszínén járnánk, mintha túl sok lenne a közhelyes meg a könnyedebb műfajokra emlékeztető elem vagy épp technikai megoldás, másrészt dejá vu érzésem volt nemcsak a rendszer hétköznapjainak ábrázolásával, de az apakereső főhős alakjával kapcsolatosan is. Viszonylag sok hasonló témájú regény született az utóbbi időben, így óhatatlanul felmerül a kérdés, mitől más PSZs könyve, mi újat tud hozni.
Nos, egyik számomra érdekes és fontos hozadéka a regénynek a múlt megidézése mellett a jelen beemelése a történetbe, illetve a fő helyszín, Dreghin, amely a Monarchia határán túl, a többségi román vidékre vezet. Az idősíkváltással az elbeszélő nemcsak a rezsim működésének hétköznapjaiba avat be minket (megjegyzem, nagyon jól ragadva meg az atmoszférát, a viszonyokat, a magatartástípusokat), hanem a széthullt rendszer maradványaival és következményeivel is szembesít. A múlt és jelen Dreghinje (és Romániája) ezer és egy szállal fűződik egymáshoz, határozza meg a szereplők sorsát, köztük természetesen a főhősét is. Nincs nagy különbség a rendszerváltás előtti és utáni idők közt, legalábbis lényegi kölönbség nem sok fedezhető fel. Mintha ismétlődnének a sorsminták, mintha a rendszer továbbra is kinyújtott csápokkal tartaná fogva az életeket. Ugyanaz a kiszolgáltatottság, reménytelenség, kiúttalanság. Ugyanúgy el kell szakadni az otthontól a megélhetésért, ugyanúgy szétzilálódnak a családok, úgyanúgy megkérdőjeleződnek az őszinte kapcsolatok. És a völgyhídra is ugyanúgy szükség lenne… Az, hogy a jelen dimenziójában egy krimiszál játszik főszerepet, nem véletlen – ahogy a múltbéli sorsokat a kommunista rendszer, úgy a jelent a bűnözés határozza meg, kisebb-nagyobb bandák, bűnszervezetek. Rendszerváltás. Nálunk így megy ez. Az egyén meg szinte tehetetlenül vergődve a gyűlöletbe menekül, akkor és most is. Nem annyira harsány, zsigeri gyűlöletbe, inkább csak valami örökölt automatizmusba, passzív, semmibe futó, de önsorsrontó gyűlöletbe, sztereotípiák mantrázásába, bűnbakokra való rámutatásba.
PSZs ebből a perspektívából szemléli a magyar-román kapcsolatot is, érdekes alakokat, viszonyokat teremtve, ironikus-humoros passzusokban mutatva rá az értelmetlenségeke és abszurditásokra, ugyanakkor arra is, mennyire aktuális ma is ez az attitűd, mennyire él ez a generációról generációra átörökített előítéletesség, meg persze az ezeken való felülemelkedés, a közeledés (sokszor csíráiban elfojtott) hajlama is. A lezárás, meglátásom szerint, bár cáfolni látszik Márton anyjától, előítéleteitől való szabadulási kísérletének sikerességét, mégsem igazolja az anyát, hiszen sokkal komolyabb okok húzódnak a történések hátterében. A magyar-román ellentét látszatkérdés csak, mely komolyabb emberi, társadalmi problémákra, sőt tragédiákra épül rá, félrevezető álcázásként.
Míg Márton anyja a gyűlöletbe menekül, az apát a tenni akarás, a beilleszkedés jellemzi. Kicsit Tompa Omertájának a főhősére emlékeztet, amint szakemberként helyét megtalálni látszik, közben meg magánemberként fokozatosan elveszíti lába alól a talajt.
Míg Máriához, az anyához a kimondás, Tiborhoz inkább a hallgatás és a titok kapcsolódik. Fiával való viszonyát is ez jellemzi. Ő a Láthatatlan Ember, aki inkább hiányával van jelen, és aki révén a metafizikai dimenzió is beépül a regénybe.
Márton apakeresése, a Dreghinbe – egyszerre a múltba, jelenbe és a főszereplő önmaga, identitása és sorsának beteljesedése felé – vezető vonatút egy másik síkra tereli a történetet. Másként tevődik fel bűn és bűnhődés, elfojtás és lelkiismeret-furdalás kérdése. Ki is volt igazából a tettes? Mennyire számít ez? Egyáltalán lehet-e ártatlannak maradni a rendszerben/az életben? Bűnhődik-e az utód hetediziglen? Továbbviszi-e szülei bűneit vagy sajátokat követ el? Meg akarja-e találni Márton az apját? Vagy csak áll a nyitott kapu előtt, míg megjelenik az a bizonyos két ember, aki elkíséri, hogy, mint egy kutya…?
Határozottan van valami kafkás ebben a lezárásban. Márton, miközben egy pillanatra úgy tűnik, megkapja az újrakezdés lehetőségét, szinte tudatalatt érzi, nincs kiút. Csak zsákutca lehet a Dreghini út, ahonnan nem kell visszajegy. Vezeklés és a sorsba való beletörődés, annak elfogadása ez az utazás, amelyet inkább halvány illúziók és hamvába holt lehetőségek kísérnek, mintsem a megváltás igazi ígérete.

Nagyon kedvemre való volt, ahogy az elbeszélő a rejtéllyel, a titokkal bánik, ahogy nem oldja fel azokat, hanem bizonytalanságban hagyva az olvasót, további töprengésre készteti. Ebből a perspektívából nem is igazán számít, hogy a történet bizonyos „csavaros” részei nem működtek, hogy itt-ott kiszámítható volt a történet alakulása. Így is maradtak szerencsére fehér foltok, amelyekkel el lehet játszani.

>!
robinson P
Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet

Nem könnyű ez a múltidézés, a szembenézés mégis elkerülhetetlenné válik főhősünknek.
Lehet egy életen át gyűlölve szeretni? A látszólagos és alaposan megszenvedett boldogság illékony. Papp Sándor Zsigmond számomra nagyon jól ír, a kortárs magyar irodalom egyik nagy mesélője.

https://gaboolvas.blogspot.hu/2018/03/gyulolet.html

>!
Annamarie P
Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet

Nagyon szeretem az egyszavas címeket. Erősek, kifejezőek. Ezért is vártam valami igazán mérgezőt, amikor megláttam ezt a könyvet. Papp Sándor Zsigmondtól a Semmi kis életek-et olvastam, aminek hangulata eléggé meghatározó maradt a mai napig is számomra. Ahhoz hasonlóan, most is Romániában járunk, és ismét csak az ottani magyarságot érintő és lehúzó mindennapok nyűgét éljük át.

Két színpadon forognak az események. Az egyik szálon Loboncz Márton építészmérnök jelenében vagyunk, aki Budapesten éli életét, de anyja halála után visszatér abba az erdélyi kisvárosba, ahonnan származik. Azért megy vissza, hogy megkeresse apját, akivel gyermekkora óta nem találkozott, mivel az börtönbüntetését töltötte a diktatúra idején. A másik szál pedig az 1970-es évek elejére vezet, és a szülők sorsát mutatja be.

Mindkét idősík alapvetően nagyon érdekes részleteket hordoz magában. Márton szüleinek életábrázolása számomra sokkal megfoghatóbb volt, pedig egy olyan világ részesei lehetünk, amiről a legtöbbünknek fogalma sincs. Szembesülhetünk azzal a kényszerű románosítási szándékkal, amivel az ottani magyarságot akarták asszimilálni. Csak úgy kaptak munkát és lakhatást a fiatal pályakezdő magyarok, ha elvállalták azt az egyetlen lehetőséget, amit történetesen egy szinte tiszta románok lakta településen ajánlottak fel nekik. Távol a családjuktól, kapcsolataiktól, addigi életüktől. Cserébe együtt maradhattak. Vagy mégsem? Hogyan jelenik meg ebben a szituációban a címadó gyűlölet? Hogyan öröklődik át ez a következő nemzedékre?

A felnőtt Márton életének epizódjai kicsit erőtlenek lettek. Direkt vagy sem, ezt nem tudom, de tény, hogy mind az apja felkutatására irányuló kísérletek, mind az ellenszenv megjelenései nem annyira erősek, már-már indulat nélküliek. Pedig a múltban bekövetkezett tragédia utórengései jobban is kihathattak volna a jelenre.

Mégis a könyvnek van jó néhány vitathatatlan erénye. Az egyik, ami kiemelést érdemel, az a szerkesztése. Az idősíkok váltakozása mozgalmassá teszik a családregényt. Nem engedik leülni a történetet, aminek a cselekmény gyérségének okán, nagy lenne az esélye.

De nem csak az események minimalizmusa miatt történhetett volna ez meg, hanem a megteremtett miliő fullasztó jellege miatt is. Mint egy ketrecharc, olyan volt ez a regény. Az esélyek kiszámíthatóak, a lapok leosztva, a kívülállók csak szemlélői a viadalnak. Ezt erősíti az a szövegfolyam is, amit Papp Sándor Zsigmond teremtett. Lényeges dolgok nincsenek kimondva, miközben teljesen jelentéktelennek tűnő szomszédok sorsát követjük nyomon. Ez is csak egy frusztráló érzést eredményez az olvasóban.

Harmadrészt a történet lezárása is nagyon tetszett. Már, ha ezt zárásnak lehet nevezni. Mint a lebukó nap utolsó szikrája, úgy villan fel a gyűlölet egy újabb morzsája a könyv utolsó lapjain. Mivel a befejezés sem egyértelmű, így megmarad az a továbbra is nyomasztó tény, hogy lehet, hogy ez mégsem az, aminek látszik.
Végül hadd méltassam a rendkívül jól sikerült borítót, ami számomra hathatósan kifejezi az emberben megülő előítéletet, a mindig szembetűnő másságot.

>!
Biedermann_Izabella P
Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet

„A gyűlölethez sok út vezet, a legrövidebb talán a megalázottságon át. ” EP
Sokszor gondoltam arra, sosem fogom megérteni, hogy lehetett élni egy leplezetlen diktatúrában, de már ezt is értem. Talán az embernek meg kell öregednie ahhoz, hogy a szeretet és a gyűlölet valódi mibenlétét, szomszédos, egymást kioltó voltát megértse.
Az elmúlt években sokat dolgoztam együtt cseh, szlovák és lengyel kollégákkal, és mindig arra jutottam, nincs olyan négyes, akik egymást jobban értenék itt Európában. Hogy a mindenhonnan kilógó anyanyelv ellenére a lélek közös, elfűrészelhetetlen, összenőtt, együtt torzult azzá, ami.
A nemzetállamok helyett talán a lélekállamoknak volna inkább szerencséjük fennmaradni, ott, ahol szorosabban köti egymáshoz az embert még az anyanyelvnél is a hely maga. Az a Kelet-Közép-Európa, ahol egy kicsit mindenki gyűlöl, miközben mindenki (vagy a többség) szeret is. Csak a gyűlölet valahogy kitartóbb.
Ezt most csak azért írtam, mert bár nem éltem Erdélyben sosem, otthonosan mozogtam ebben a regényben, és a közös múlt miatt tudtam az utcákat, a kivilágítatlan tereket, a panelt, a mindenhez protekciót, a családot szétzüllesztő félelmet és büszkeséget, meg a nyomasztó csendeket is.
A regény már-már tényleg olyan nyomasztó, mint Bartis Nyugalma (lásd @János_testvér
értékelését), de míg ott semmi, itt már majdnem van remény, majdnem van szeretet, és majdnem van hit. Bár a regény vége megrázó, két olvasata is lehet: olvashatjuk úgy is, hogy nincs jóság, és olvashatjuk úgy is, hogy van.
A gyűlölet gyűlöletet szül, írta Esterházy Péter. De dönteni, ha nem is mindig, az esetek többségében lehet.

2 hozzászólás
>!
olvasóbarát P
Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet

„… a gyűlölet ekkor a legboldogabb, ha egy másik gyűlölettel találkozik.”

Hatásos, kifejező és egyben eltávolító cím, nehezen tudtam magam rávenni, hogy olvassam, de örülök, hogy megtettem. Az ellehetetlenítésnek számtalan formája lehet. A fiatal mérnökpár kénytelen a munkalehetőség miatt egy idegen környezetben elkezdeni közös életét. A feleség apja sem könnyíti meg az életüket, ennek számtalan negatív következménye lesz, különösen a férj számára. Darabjaira hullik a család és gyermekük sorsa sem hoz feloldozást. Sokáig foglalkoztatott a szöveg, amely a végén döbbenetes. A körülmények milyen mélységben képesek befolyásolni az ember életét.

1 hozzászólás
>!
Sapadtribizli P
Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet

Szerettem. Fura módon ismerős volt – főleg a szüleim elbeszélései alapján, aztán a külföldi eperszedésekről már első kézből hallhattam én is. Érdekes volt felismerni egy-egy elrejtett utalásból a városokat is (noha valószínűleg nem sikerült mindet). Szóval igen, otthon mozogtam a könyv lapjain, és főleg azért, mert kb ugyanonnan jövök én is, de azért ezt az otthonosságot a könyv stílusa és szerkezete is adta. Izgalmas volt belepillantani abba, hogy hogyan lesz egy szépreményű fiatal nőből megkeseredett gyűlölet-halmaz, vagy, hogyan tud tönkretenni egy rendszer családokat – meg egyáltalán, mi a gyűlölet dinamikája, amikor a szomszédunk a gonosz maga, csak mert románul szól az édesanyjához – vagy akármilyen más nyelven, mint a miénk. Mindenkiben forr a düh a más nemzetiségű, társadalmi helyzetű, stb iránt, pedig nincsenek igazi szappanoperába illő bosszúk itt – csak egyéni, személyes tragédiák, amik behúznak másokat is akarván-akaratlanul. Meg az elhallgatás és a bűnbak-keresés, ha már nem lehet elviselni azt, ami éppen van. És van egy pillanat, amikor felfeslik a vászon, de már túl késő…


Népszerű idézetek

>!
robinson P

Jó érzés tudni, hogy bizonyos embereket az életben nem látunk viszont.

28. oldal

8 hozzászólás
>!
robinson P

Amikor a szerelem elmúlik, hirtelen észrevesszük a másikat. Ahogy van. Vagy mindig is volt.

114. oldal

>!
n P

Azt bírom az öregekben, hogy valami, egy váratlan villanás a szemükben, egy elfeledettnek hitt mozdulat kajánsága, akár egy lenyomat, megőrizte a fiatalságukat, és hogy ezekből, ha nagyon akarnánk, kiönthetnénk a régi énjüket.

259. oldal

>!
robinson P

Már akkor sejtettem, hogy az lenne nekem a legjobb, ha magamra tudnám húzni a világot. Mint egy nadrágot. Hogy a világ és köztem ne legyen semmi. Semmi töltelék: emberek, tájak, poros utcák. Csak én és a világ, szűken, egymáshoz tapadva. Így képzeltem el a boldogságot.

20. oldal

>!
Annamarie P

Volt valami keménység a szemében. Az a fajta ember volt, akiről elhiszed, hogy megteszi, amit meg kell tennie. Elég hamar rájöttem, hogy egy férfiból ez nem hiányozhat.

278. Oldal

>!
robinson P

Én nem örököltem apám nyurga alakjából semmit, a meleg víztől is hízom.

351. oldal

>!
abcug IP

A kihűlt testen nem találtak semmilyen árulkodó nyomot, csak amit a dühös Isten hagy maga után, aki eljön a teremtményeiért, ha már azok nem tudnak mit kezdeni magukkal.

391. oldal

>!
n P

Épp az időt nézem.
A nyomokat.
Kívül-belül. Odabent élményekkel, homályos érzetekkel töltötte fel a kamrát. Minden polcra megállíthatatlanul tesz valami kacatot, amire majd rá lehet járni, meg lehet dézsmálni. Ott van minden. Az első ködös emlékektől a tegnapi, még ki sem hűlt pillanatokig. Anyám mosolya formaldehidben ázik, levegőtlen biztonságban. Apám szigora félig lebomlott, alig felismerhető. Néhány gyerekkori napot fel kellene újítani, kikopott festményekként lógnak, az alakok már hajlamosak beleolvadni a feketedő háttérbe. Emlékezni, ezt mindig is tudtam, veszélyes. Hiszen ha erőlködve megint életre keltem a színeket, akkor sosem fogom megtudni, hogy mennyi ebben a restaurátor gyakorlott munkája, és mennyi az eredeti élmény ereje. Legvégül úgyis csak a gyanakvás marad. És igyekszem nem gondolni arra sem, hogy a finom ecsetvonásokkal dolgozó restaurátor, a felfogadott csaló voltaképp hasonló ahhoz, aki a kép fókuszában áll, és szinte hivalkodik az ártatlanságával. Néhányukat már ezerszer levettem a polcról, mégsem akarnak változni velem.

155. oldal

>!
Annamarie P

Negyven év nem kis idő, suttogta. Ilyenkor a lakással együtt egy kicsit magából is elad valamit az ember, a lehelete ott marad a falakon.

8. oldal

>!
Annamarie P

…mert a gyűlölet akkor a legboldogabb, ha másik gyűlölettel találkozik, hiszen akkor egy kicsit sem kell szégyenkeznie, ártatlan pofával tagadni önmagát. Az lehet, ami. Aztán jól felfújják egymást, mint valami léggömbök, és addig piszkálja, taszigálja egyik a másikat, amíg valamelyik hangos sziszegéssel le nem ereszt vagy ki nem durran.

17. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Varga-Körtvélyes Zsuzsanna: A Radnayak
Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér / Engedjétek hozzám jönni a szavakat
Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér
Polcz Alaine: Az életed, Bíró Berta
Wass Albert: Mire a fák megnőnek
Kós Károly: Varju-nemzetség
Bálint Tibor: Zokogó majom
Berde Mária: Földindulás
Malonyay Dezső: A tartódi medvehajtás
Vári Attila: Cselédfarsang