A ​vallásosság erkölcsi erénye 0 csillagozás

Vannak, akik elutasítják a theósziszt: szerintük az emberiséget fel kellene szabadítani a mitikus ősvágyaktól, a hellén örökségtől, a pszichés kiskorúságból [Adolf Harnack]. „Akar egyáltalán ma egy értelmes ember istenné válni?” – teszi fel a kérdést H. Küng. K. Rahnert vallomása szerint sokkolta ez a gondolkodás, mert közömbösséget lát az Újszövetség központi és lényegi üzenetével szemben, elárulását Isten hívásának, kegyelmi ajánlatának, az Istennel való közvetlenségnek, az eszkatológiai teljességnek. Rahner szerint ugyanis az „átistenülés” tana a keresztény hit középpontjához tartozik. Mintha Küngnek ez a véleménye lappangva ott burjánzana még a keresztények között is: találunk olyan keresztényeket, akik „csak boldogok” akarnak lenni, de szentek nem. „Csak jól akarnak élni”, „csak rendesek akarnak lenni” – azaz le akarnak mondani az átistenülésről és az életszentségről, és csak jó humanisták akarnak lenni. Azt sem szabad feledni, hogy eközben óriási éhséget találunk az átistenülés felé az ezoterikus irodalomban, a gombamód szaporodó új „vallásokban”. Mindezekkel szemben Ch. Schönborn szerint az Egyház a tiszta, egyenes igazsággal küzdhet: többek között a theószisz tiszta hangsúlyozásával.

25.

Ha létezik erkölcsi felelősség az életvezetésért, akkor annak elsőrangú dolga az istenkapcsolat igényessége. Ha az istenkapcsolat az origó, minden beteljesülés és kudarc azon múlik, akkor a legelmélyültebb és legmegfeszítettebb erkölcsi igényességet éppen ide kell hozni. Olcsó istenkapcsolattal nem lehet felelős, nehéz, bonyolult, kereszthordozó életet élni. „Ki mint imádkozik, úgy is él” – a belső és a külső világ nem két világ, ami belül történik, az akar megtestesülni; a jó életvezetés, de a csőd is a belső világ csöndességében kezdődik. A keresztények számára az élet vezetése és a világ alakítása az imádságban veszi kezdetét és mintáját, melyet mélységesen meghatároz Krisztus kenózisa, keresztje és feltámadása. Az ember a Szentháromság misztériumától lenyűgözötté válik, egész élete és cselekvése tulajdonképpen előrébb tapogatózás lesz „Deus sempor maior” misztériumába, ami kalandot és keresztet is jelent.

6.

Az Újszövetség a keresztényeket „szentnek” nevezi (vö. ApCsel 9,13; Róm 16,2; 2Kor 1,1), mert a Szentlélek által a keresztény valóságosan is részesedik a szentben. A keresztényeknek, akik az „igazi szent nemzetet” és „királyi papságot” képezik, s a „szent templomot” alkotják (1Pt 2,9; Ef 2,21), nekik kell az igazi kultuszt bemutatniuk Istennek: Krisztussal önmagukat felajánlva „szent áldozatként”.

19.