Az ​atlantiszi villamos 6 csillagozás

Papp Attila Zsolt: Az atlantiszi villamos

Papp Attila Zsolt
Költő, szerkesztő. 1979-ben született Lugoson, jelenleg Kolozsváron él. Ez a negyedik verseskötete.

„olyan most az univerzum éjjel,
mint egy elhagyott erdei ház az
asztalon felejtett konyhakéssel”

>!
Erdélyi Híradó / Orpheusz, Kolozsvár / Budapest, 2018
84 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155886072

Most olvassa 1

Várólistára tette 1

Kívánságlistára tette 5


Kiemelt értékelések

>!
Juci P
Papp Attila Zsolt: Az atlantiszi villamos

Igazi midlife crisis-verseskötet (a szerző, akárcsak én, épp negyvenéves), tele hiányérzettel, elveszett dolgok emlékével, meg azzal az érzéssel, hogy valamiről már örökre lemaradtunk.
Négy rövid ciklusba rendeződnek a versek, az első (Vitorlák a téren) egy elmerült Erdélyről beszél, egy eltűnt szellemi hazáról, amely után már hiába gyalogolnak be a tengerbe egykor volt lakói. A kötet címe is jelzi az egyértelmű Reményik- és Kányádi-áthallásokat spoiler, de számos más szerzőt és irodalmi művet is megidéz az utalások szintjén. Nekem tetszik ezeknek a verseknek a hangja, személyes, olykor finoman ironikus, és anélkül tudja átadni a veszteség érzését, hogy patetikussá válna, vagy Erdélyt egy giccses piedesztálra emelné. A második ciklus A Villa Diodati-töredék címet viseli (ez ugyebár a Frankenstein születésének helyszíne), és a Shelley házaspár alakján keresztül az alkotással és Istennel vívott küzdelemről beszél. A harmadik, Megunt balladák című ciklusba lét- és párkapcsolat-összegző versek kerültek (ez de hülyén hangzik), amelyekben „egyre biztosabb, hogy elkéstünk / egy pillantásnyival, és minden / elveszett és megfordíthatatlan”, viszont legalább „szépen / rohadt el minden kezeink között” spoiler. És végül az élet derekán az Úristennel is ideje számot vetni (Hosszú megérkezés), amiben szintén felbukkan a „minden nincs meg” érzése, és megint csak közhelyektől és pátosztól mentesen, egyéni hangon tudja megszólítani Istent a költő spoiler.
Szeretem az ilyen köteteket. A koncepció világos és jól felépített, nincs benne fölösleges vers; poétikailag nem próbál semmi extrát csinálni, de amit vállal, azt jól teljesíti, és megérint a személyességével, az ismerős élethelyzetekkel, -érzésekkel és egy-egy váratlan képpel, fordulattal.

>!
virezma P
Papp Attila Zsolt: Az atlantiszi villamos

Ez egy jó kötet. Benne van az, amitől nekem az irodalom szép. @Juci már mindent elmondott, kivéve talán azt, hogy Shakespeare, London, Arany János. Olvassátok!


Népszerű idézetek

>!
Juci P

Megunt ballada

Mintha másvalaki
lakna már tebenned,
hiszen albérletbe
kiadtad a lelked,

s elutaztál innen,
azt se tudod, merre,
visszajáró lelkek
vertek tanyát benne,

aki egykor voltál,
hiába keresnék,
ez maradsz magadnak:
ki-kihúnyó emlék,

nem te laksz magadban,
nem lakik itt senki,
visszajáró lelkek
jöttek hazamenni,

ott, ahová mentem,
nem tudják, hogy öltem,
ezt mondod, ahogy kell
balladás időkben,

nem szégyen a pózod,
albérleti lélek,
nem beszél magával,
visszajár, feléled,

költözne, utazna,
megmaradna bárhol,
elege van minden
hülye balladából,

nem ismer magára,
nem övé az érdem,
távolodó vendég
mások életében,

ez vagy, ez vagyok most,
nyár van, ugye, lelkem,
ideje lapoznunk
már e történetben.

60–61. oldal (Orpheusz / Erdélyi Híradó, 2018)

>!
Juci P

Valaki jár a víz alatt

KS-apokrif

valaki jár a víz alatt
a tengermélyi fák hegyén
hulló szavak Atlantiszán
nem hatol át a déli fény

ha áthatolna, odalent
láthatnánk, hogy egy idegen
a vörös villamosra száll
fekete-piros síneken

az atlantiszi villamos
ablakába áll inteni
mondják, az égi rétre tart
mondják, senki sem ismeri

mégis, naprendszereken át
szavakat fúj felénk a szél
felismerjük a nyelveket
melyeken ugyanúgy beszél

melyeken hallgatni tanul
zúgnak a tengermélyi fák
vízicsillagon porszemek
a Vannakvidékek-világ

valaki jár a víz alatt
se vége nincs, se kezdete
az Erdély nevű kontinens
sodródik távolabb vele

22–23. oldal (Orpheusz / Erdélyi Híradó, 2018)

>!
Juci P

Istenem, te roppant űrhajó,

aki mindig más vizekre tévedsz,
hol égitest széle ér az éghez,

túl azon a láthatatlan sávon
várod ki, hogy elmúljék halálom,

magányosan állsz a fenti révnél,
késő lesz, amire ideérnél.

Istenem, te kozmikus pilóta,
míg a száj a hívő szót kimondta,

más galaxisokba vitt a dolgod,
kioltottál néhány napkorongot;

megfigyelni vágysz, ma ez a terved,
recsegsz-ropogsz, nem bírod a terhet,

és érzed, ahogy rád feszül az ég,
ha osztoznál velem, segítenék,

elfeledett barátod a bajban,
nem kérdeznék, néznélek zavartan:

közeledsz és távolodsz el innen,
örvénylő fekete lyuk vagy, Isten,

ki elnyeli a mindenség porát.
Uram, te bolyongó űrhajó, ha

látlak, félreállok: hasíts tovább!

70–71. oldal (Orpheusz / Erdélyi Híradó, 2018)

>!
virezma P

(…) száradó ruhák a campón, vitorlák
csattognak a szélben, alattuk ott
áll az ember, aki sohase voltam.

10. oldal (A vihar szemében)

>!
virezma P

amiben élsz, az a hazád

16. oldal (London időnként felhős)

>!
_selene_ IP

Ha bárki hívna, nem vagyunk

Mi mindent éltünk át mi együtt!
Másként konganának üres folyosók,
és parkok kihalt alléin is másként
seperne át a szél, ha pont mi és
pont akkor nem sétáltunk volna át
a színpadon, és valószínűtlenül
csendes városokban sem szólalna
meg egy telefon sem éjjel.
Mi minden nem történt meg, mégis
zárványként létezik, valami
régi filmet láttunk együtt sokszor,
félig ébren hazudva át magunk
az újabb hajnalokba, és mennyi
ha és éppen őrzi sosemvolt
lábnyomunk a megrekedt időben,
és mennyi semmiség kísért a rejtett
ösvényeken, hogy párhuzamosként
fusson össze majd a végtelenben.
Ha nyári esők áztatják az arcunk,
mi úgyis ott leszünk, ahol talán
sosem fordultunk még elő, hiába
fordul ellenünk a téridő, most
minden úgy marad, ahogyan hagytuk
a parkokat átszelő sétányok során:
a válasz nélkül maradt hívások
elázott éjszakákon, visszhangok
üres folyosón. Mert végül ez maradt:
a legutolsó ember, két alakban,
és egyre biztosabb, hogy elkéstünk
egy pillantásnyival, és minden
elveszett és megfordíthatatlan.

47-48. oldal

>!
_selene_ IP

Déjá vu, üzemzavar a szívverésben,
ismerős bőr feszül az idegen húsra,
a gép dolgozik keményen, az érzékek
egyre élesebbek újra. Egy éjszaka,
amikor az emlékezet a küzdelmet
feladta, mégis torzók maradtunk végleg,
egymás idegenségéhez testreszabva.

51. oldal, Strangers in the Night

>!
virezma P

Távoli járatok közelednek

Sosem ugyanarra a buszra várunk,
egyszerre lendül lépcsőre a lábunk,

mégis, más városok járatain lopva
ugyanaz a fény csorog az ablakokra;

semerre sem nézel, amikor leszállnál,
úgysem láthatsz távolabb a láthatárnál,

másik város, földrész, csillagkép – és bárhol
vagyunk, a testünk hazatalál magától,

a fáradt súly, keresztbe már az ágyon,
megálmodná, hogy mégis merre várjon,

milyen állomásokon az esti fényben,
ahogy fordulunk, már elvesztünk egészen

a magunk számára, úgyse vittük sokra,
máshol érkezünk a pályaudvarokra,

s mikor elkezdjük a napot, úgy zuhan ránk
az érzés, mintha az egészet hazudnánk;

hogy a test, a busz, a tér, amelyben álltam,
semmi sem valóságos ebben a tájban,

csak a távolság, mely elvezet magunkhoz:
minél messzebb vinne, annál közelebb hoz

a párhuzamos járatokon hazáig;
ahol nem vagyunk, ott talál meg a másik,

szobákban, ahol senki nem keres rég,
mert otthonossá vált az idegenség –

látom, amint egy asztal fölé görnyed,
visszanéz rám, majd becsukja a könyvet.

43-44. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Katona Éva (szerk.): 111 vers Kolozsvárról
Varga László Edgár: Cseréptavasz
Serestély Zalán: Feltételes átkelés
Kántor Lajos – Rigán Lóránd (szerk.): Kolozsvári beugró
Gothár Tamás: Váltás
Fülöp György: A tenger ablakai
Zudor János: Romániából jöttem
Szőcs Géza: Nyestbeszéd
Király Zoltán: Férfifiók – Válogatott és új versek
Reményik Sándor: Erdély harangoz a mélyben