A Gondolat kiadó a magyar filmes könyvkiadás több adósságát is törleszti a most megjelenő Hollywoodi Reneszánsz című kötettel: ugyanis a kritikusi középgenerációhoz tartozó, a népszerű ELTE-s órái és a több száz filmvilágos cikke révén legendásnak is mondható Pápai Zsoltnak eddig nem jelent meg önálló kötete – habár társszerkesztése (Korszakalkotók) igen.
Másrészt, az amerikai filmtörténettel (pontosabban annak egy szakaszával) ilyen átfogó, ennyire strukturált és nem utolsó sorban ilyen szinten monumentális kötet, magyar nyelven még nem foglalkozott. Hozzátenném gyorsan, hogy angol nyelvű szakirodalomban is kevés akad, ami ennyire mélyen végigrágná az amerikai filmtörténet durván 1967 és 1975 (plusz mínusz néhány év) közé eső szakaszát.
Az elmúlt években sokat panaszkodtam a magyar filmes könyvkiadás sivárságára, ami nem a szerzők hiányára vagy az aktív szerzők képességeire vezethető vissza, hanem egyszerűen az állami támogatás, vagy bárminemű tervszerű, átgondolt támogatási koncepció nemlétéhez. Magyarán nincs egy olyan támogatási ablak, ahol kimondottan filmes könyvek kiadását támogatnák – 2010 előtt volt.
Általában az ismeretterjesztés piacilag rendkívül kockázatos műfaj, a filmes könyvkiadás meg még azon belül is érzékeny: ha nem celebek szellemírók által összerakott életrajzáról beszélünk, akkor a filmes könyvek nem tekinthetők jó befektetésnek, jó esetben elérik a nullszaldót, vagy termelnek valamennyi profitot – de ez kimondottan ritka. A kiadók ezért nem verekednek az ilyen témákért: a Gondolat kiadó szerencsére fontosnak tartja a területet és az utóbbi időben sok remek filmes könyvet kiadott, de ezek nem tudtak volna megjelenni valamilyen külső támogatás nélkül. (Pápai kötetét a Nemzeti Filmintézet támogatta.) Tehát az átgondolt filmes könyv támogatási rendszer nélkül ezek a könyvek ad hoc módon fognak megjelenni, pedig a filmes könyvkiadás egy adott ország filmkultúrájának szerves (sőt, megkerülhetetlen) része. Például a Brit Filmintézet (BFI) évente egy rakat filmes könyvet kiad, a popos, könnyedebb, ismeretterjesztő szövegektől a hardcore tudományos tanulmányokig. Ezt az irányt kéne követni itthon is.
De ahogy a kezemben tartom Pápai könyvét, a keserűség elpárolog, mert úgy érzem, erre a könyvre vártam tizenöt éve.
Végre egy átfogó, szinte minuciózusan pontos szöveg az amerikai filmtörténet általam legjobban kedvelt korszakáról: egy szöveg, ami nem csapong feleslegesen, kimerítően használja az összes létező (magyar, angol) szakirodalmat, strukturált és követhető a felépítése, világos gondolatmenetet fejt ki és annyi mélyelemzést vonultat fel, amivel el lehet szöszmötölni hónapokig. (Itt ki kell emelni Varga Zoltán lektori, illetve Böröcz Tamás szerkesztői munkáját: el sem tudom képzelni, mekkora meló lehetett egymillió (!) karaktert analitikusan végigolvasni és szakmailag véleményezni.)
Röviden a könyvről: a Hollywoodi Reneszánsz az amerikai filmtörténet talán legfontosabb szakaszáról szól, egészen pontosan arról a folyamatról, ahogy az európai szerzői film „beporozta” az éppen kifulladó hollywoodi filmgyártást. Ezt a gazdag, pezsgő időszakot nevezi a szakirodalom Hollywoodi Reneszánsznak (illetve gyakran Új-Hollywoodnak, ami már egy másik időszakkal is összemosódik). Azért kiemelten fontos és izgalmas ez az időszak, mert szinte filmtörténeti gyújtópontként működik: az európai film modernista formanyelve beszivárgott a hollywoodi filmbe, időnként kimondottan újszerű, forradalmi filmnyelvet / dramaturgiát és friss szemléletű életműveket (Altman, Scorsese, De Palma, Pakula, Bogdanovich, Kubrick és sorolhatnánk a végtelenségig) eredményezett.
Pápai ezt az időszakot vizsgálja, de nem Peter Biskind (Easy Riders és Raging Bulls) zsurnaliszta anekdotázásával, vagy a nyolcvanas évek magyar filmtörtétetírására is jellemző esszéisztikussággal, hanem a legszigorúbb tudományosság (érvelés, források használata, egy világos gondolatmenet követése és tételekre bontása stb.) szakmai elvei mentén elemez. Az elmúlt években számos részproblémáról jelent meg tudományosan is tökéletesen megálló magyar filmes könyv – ebben nincs hiány szerencsére –, de valahogy az amerikai filmtörténetet eddig nem nagyon elemezték ilyen átfogóan, szisztematikusan és kimerítően.
Pápai könyve, mondhatni, átszakítja az asztalt: a maga 574 oldalával az elmúlt évek legmonumentálisabb magyar filmtudományos vállalkozása.
Gelencsér Gábor Forgatott könyvek című munkája is hasonló volumenű és jelentőségű könyv, szisztematikusságában és felépítettségében két másik alapkönyv, Kovács András Bálint: A modern film irányzatai című műve, illetve Király Jenő Frivol múzsája is eszembe jut. Az említett két könyv nem csak felépítésében, de értelemszerűen tartalmában is sok a kapcsolatot mutat Pápai könyvével.
A legfontosabb és egyben leginkább hiánypótló szemlélete a könyvnek a formanyelvi fókusz: az, hogy a szerzőt a filmek tartalmi elemzése helyett a formanyelv, a dramaturgia, vagyis a film működése érdekli. (Ugyanis nyilvánvalóan ezen a téren voltak a korszak amerikai filmjei forradalmiak.) Pápai szövege mindazonáltal nem könnyű olvasmány, de nem is akar az lenni. Az elemzések és az átfogóbb korszakleírások olyan körültekintően érvelnek, hogy helyenként tehervonatszerűen sorjáznak a filmcímek és az állítások alátámasztására hozott példák. Ez a szövegsűrűség persze nem okoz gondot azoknak, akik hozzá vannak szokva a szerző stílusához, esetleg a komolyabb filmvilágos szövegekhez, de a kezdő filmkönyv-olvasónak megterhelő lehet ez a maximalizmus.
De mivel egy olvasmányos, ám hardcore tudományos munkáról van szó, ez az aprólékosság abszolút el is várható a szövegtől, ami viszont emiatt hosszú évekig alapolvasmánya lesz az egyetemistáknak (vagy egyetemi tanároknak), illetve a filmmel gyakorlatban is foglalkozó érdeklődőknek.
