A ​labirintusok könyve 9 csillagozás

Paolo Santarcangeli: A labirintusok könyve Paolo Santarcangeli: A labirintusok könyve

"Ezt ​a tanulmányt – írja bevezetőjében a szerző, Paolo Santarcangeli író, költő és irodalomtudós, aki úgy is, mint Petőfi, Ady és Babits verseinek olaszra fordítója, haláláig fiumei magyarnak vallotta magát – szinte csak játékból kezdtem el, szórakoztató kitérőnek tartottam más jellegű kutatás közben. De ahogyan fokozatosan elmélyültem a problémában, és ahogyan halmozódott az összegyűjtött anyag, úgy vált munkám egyre komolyabbá és szenvedélyesebbé. Hamarosan kiderült ugyanis: ha a kutató elszánta magát és el akar mélyülni e kérdés minden lehetséges vonatkozásában, egy személyben etnológusnak, régésznek és vallástörténésznek kell lennie, aki egyúttal jártas az őstörténeti tanulmányokban, sőt az európai szokások történetének gazdag változatosságában is; egyaránt otthonosnak kell lennie a mélylélektanban és a gyakorlati lélektanban, az építészetben és a kertészetben, valamint sok más dologban.
Mindenekfelett azonban költőnek kell lennie. […] Hadd tegyem hozzá, hogy a hosszas… (tovább)

Eredeti mű: Paolo Santarcangeli: Il libro dei labirinti

Eredeti megjelenés éve: 1967

Tartalomjegyzék

>!
Európa, Budapest, 2009
448 oldal · ISBN: 9789630787192 · Fordította: Karsai Lucia
>!
Gondolat, Budapest, 1970
366 oldal · keménytáblás · Fordította: Karsai Lucia

Kedvencelte 3

Most olvassa 3

Várólistára tette 36

Kívánságlistára tette 20

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Paolo Santarcangeli: A labirintusok könyve

Bevallom, az etnográfiai jellegű munkákkal kapcsolatban általában véve távolságtartó vagyok – talán mert sok hasonlóságon alapuló következtetéssel dolgoznak, ami egy kevésbé józan elme keze alatt (az „elme keze”, ez jól nézhet ki) a legvadabb ökörségekhez vezethet*. Ugyanakkor Santarcangeli könyve mégis lenyűgözött – egyszerűen elképesztő, logikailag milyen kompakt hipotézis-felépítményt emelt erre az amúgy igen homályos alapra: a labirintus-rejtélyre. (Itt gyorsan zárójelezek egyet: Santarcangeli könyve csak abban az esetben nevezhető etnográfiai munkának, ha az etnográfiát a lehető legeslegtágabban értelmezzük. Kultúrtörténet, művészetelmélet, pszichológia, egy csipet történelem… van itt minden. Úgyhogy ezért is éreztem fontosnak a „jellegű” kifejezés beillesztését.)

Olyan egyébként, mintha egy Dan Brown-vázlatból indulnánk ki: az egyszeri ember elkezd nyomozni valami tyúklopási ügyben, aztán rá kell jönnie, szörnyű, iszonytató világméretű összeesküvés közepébe pottyant. Csak szerencsére ezt a vázlatot kilopták a méltán népszerű író asztalfiókjából, és egy hozzáértő kezébe adták. Az alap a labirintus képe: látszólag játék, egy röpke hobbi-tanulmányra futja belőle. De aztán kiderül, hogy a labirintus mindenhol ott van, és bár formailag és a felhasználás módját tekintetve számos változáson ment keresztül, de sokrétű jelentéstartalma kollektív mentális ősképpé teszi. Jelképezi a világ kiismerhetetlenségét, az „akadályoztatott zarándoklatot”, a beavatás rítusát, sőt (Freudnak összefut a szájában a nyál, úgyhogy pipára gyújt: orális fixáció!) a szexualitást is, mint a női öl szimbóluma. A közepén meg, a mélysötétben, hogy mégse legyen ennyire egyszerű, ott a Minotaurusz: a démoni lény, a küzdelem, a próba, a tudatalatti manifesztációja, állat az emberben és ember az állatban, sőt: talán magának az ördögnek az ősképe. (Szarvak és paták – véletlen lehet?) Minden utal mindenre, minden összefügg mindennel, mi pedig csak bámulunk, mert rájövünk: mi is egy labirintusban lakunk. spoiler Lenyűgöző kultúrtörténeti teljesítmény.

Ui.: Amúgy meg olyan névvel, hogy Paolo Santarcangeli, szerintem nem is lehet rossz könyvet írni.

* Természetesen nem vonom kétségbe, hogy az etnográfiát művelők józan elmék.

10 hozzászólás
>!
Timár_Krisztina ISP
Paolo Santarcangeli: A labirintusok könyve

Újraolvasás vége.

Hasznos könyv, nagyon informatív, mítoszértelmezős-nyomozós-kultúrtörténetes, meg még izgalmas is, pont nekem való. Annyira nekem való, hogy meg is lepődtem, mennyi minden használtam fel belőle az utóbbi pár évben úgy, hogy nem is emlékeztem, hogy az ebből van. Most már fogok. :)

Így néz ki, ha egy komoly kutató játékba fog. :) Mindenki számára példaértékű. Alaposan, következetesen utánajár a labirintus motívumának, minden létező formájának (az építészettől egészen a táncig!) Európától Óceániáig, az ókortól a XX. század közepéig (akkor jelent meg). Közben pedig a stílusa mindvégig befogadható, olvasmányos, éppen csak nem ismeretterjesztő, laikusok is nyugodtan kézbe vehetik.

Az ember csak ámul-bámul, mi mindenre nem jó az útvesztő, és hol mindenhol meg nem jelenik, micsoda alakokat vehet föl, micsoda gondolatrendszereket fejezhet ki. Van itt föld fölötti kőtemplom föld alatti tükörképe beavatottaknak (ókori Egyiptom), geometrikus formákra nyírt kert (klasszicista Franciaország), kőfaragás a sziklafalon, egy csatajelenet közepén (ókori India), etruszk temető, zarándokút vonala egy középkori katedrális padlóján, vagy éppen a kedvenceim: a nemes libajáték és a játékosságukban is véresen komoly barokk rendszerek.

@Kuszma-nak igaza van (https://moly.hu/ertekelesek/2157522), ennek a könyvnek az anyagából minden további nélkül lehetett volna történelmi krimi.* De – bármilyen fura – kultúrtörténeti munka létére sokban nem is tér el a krimi műfajától. Éppen „csak” annyiban, hogy elsősorban kérdéseket tesz fel, válaszokat nem feltétlenül talál – legfeljebb újabb és újabb kutatásokra buzdít, újabb és újabb könyvekre hívja fel a figyelmet –, és bizony időnként száraz felsorolásokba bocsátkozik. Krimiszerző egyiket sem engedhetné meg magának.** De ez a könyv pont így jó, mert így tudja a lehető legtöbb információt átadni, a továbbgondolást pedig az olvasóra bízni.

Számomra nélkülözhetetlen. Sokszor vissza fog még köszönni a hivatkozásjegyzékeimben.

* Szerintem amúgy lett is, úgy hívják, hogy A rózsa neve. :)
** Vagy mégis? Utalnék itt az előző lábjegyzetre. ;)

>!
Gondolat, Budapest, 1970
366 oldal · keménytáblás · Fordította: Karsai Lucia
2 hozzászólás
>!
Stone
Paolo Santarcangeli: A labirintusok könyve

Labirintus az emberi agy is, legalábbis az én képzeletemben mindig így él e szervünk. Nem tudom mióta vonz, talán kölyökkorom óta, mert bemenni egy igazi labirintusba nagyon veszélyes és mindig is szerettem a veszélyes dolgokat. Életben tartanak. A könyvet említik a House of leavesben is kb a 100 oldal körül, aminek egész megörültem, mert akkor már elkezdtem olvasni ezt is.
Nekem az első fele jobban tetszik, mert ebben tér ki a görög mondavilágra jobban, ebben merülünk el inkább a jelentési formuláiban a labirintusnak. A második fele inkább már egy felsorolás, hogyan használja a művészet különböző ágazata a labirintus jelképét, vagy éppen magát a labirintus megjelenését. Sokszor előfordult, hogy belekezdett valamibe, és befejezte azzal, hogy ezt itt nem magyarázza bővebben, vagy nem fejti ki, vagy ez és ez ebben a könyvben található. Nos én, mint nem tudós ember örültem volna neki, ha legalább röviden leírja, azt, ami ott található, így is úgy is több oldalnyi a bibliográfia, ez már tökmindegy lett volna.
Amin nálam elindultak a hangyák az a közös örökletesség. Mi van még a génjeinkbe belekódolva. Mi az ösztönös, mi az amit lefojtanak más struktúrák, mert az evolúció azt mondja, hogy az nekünk nem kell, de ott van. Mielőtt valaki ezért olvasná el a könyvet, ebből semmi nincs benn, ez csak az én hangyavonulatom. Csak úgy megemlítem, azért, mert lényegében ez is az a könyv, amit én biztosan, de talán más is, és főleg az elején, úgy olvas, h három oldal után elkezd máshova gondolkodni és eljut a kozmoszon keresztül a sejtmagot alkotó enzimekig. Szóval mindenképpen élveztem az olvasását. De sajnálom, hogy nem ment bele jobban. Jó persze, ez egy összefoglaló tanulmány. Deakkorisna.

>!
Chöpp 
Paolo Santarcangeli: A labirintusok könyve

Ez tényleg egy nagyon jó könyv. Második találkozásom Paolo Santarcangeli mesterrel. Széles körű tudományos igényességgel megírt mű a labirintusokról. Hihetetlen kutatás állhat mögötte. A könyv a téma igazán kimerítő ismertetése. Zseniális! Csak dicsérni tudom.


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

Akkor hát például azt is mondhatjuk, hogy lényegét tekintve a „labirintus”-elem a régi civilizációkban nem más, mint a világ kiszámítható és kiszámíthatatlan elemeinek „egyesítő jelképe”. A hosszú kanyargós út elvezet a középpontig. Mintha homályosan azt érezné meg itt az ember, hogy csak a leghosszabb út vezet el a tökéletességhez.

149. oldal, Jelkép és mítosz

>!
Kollográd P

A knóssosi palota bejáratánál a bika jele látható. Innen vezet az út a titok, a kétségbeesés, a megtisztulás, önmagunk megtalálása és a szabadság birodalmába.

(első mondat)

2 hozzászólás
>!
Kuszma P

„A labirintus problémája tanulmányozásának megvan az a különös sajátossága – s ez egyébként a mitológiai kutatások során felvetődő problémáknál rendszerint előfordul –, hogy amennyiben a kutató komolyan veszi őket, voltaképpen nincsen semmilyen végleges megoldásuk. Titkokról, misztériumokról van itt szó, méghozzá a kifejezésnek abban az értelmében, ahogy a nehéz költői szövegek kiváló magyarázója (Romano Guardini) állítja egymással szembe a »misztérium« és a »probléma« szavakat. A »problémát« meg kell oldani, és amikor megoldották, egyben el is tűnik. A »misztériumot« viszont meg kell vizsgálni, tiszteletben kell tartani, be kell illeszteni saját életébe. Az a misztérium, amelyet egyetlen magyarázattal meg lehet oldani, voltaképpen nem is volt igazi titok.”
Kerényi Károly

147. oldal, Jelkép és mítosz

>!
Kutor

Az antilabirintust nyilván azért nem lehetséges elgondolni, mert az emberi elme alkalmasabb a labirintusok, mint ellentétük elgondolására. A labirintus tehát archetipikus struktúra (bármilyen jelentést tulajdonítunk is e kifejezésnek), amely azért tükrözi (vagy határozza meg) a világról való gondolkodásunkat, mert mindenekelőtt azt az emberi hozzáállásunkat tükrözi (vagy határozza meg), ahogyan a világ formájához alkalmazkodunk, ahogyan formát adunk a még megformálatlan világnak, vagy ahogyan készek vagyunk elfogadni mindkettőt.
A labirintus képének ezredéves múltja pedig nyilván annak köszönhető, hogy az embert sok ezer éven át elbűvölte valami, ami a számára valamiképpen az emberi vagy kozmikus létezésről szól.

8-9. oldal, Umberto Eco: Előszó (Európa 2009.)


Hasonló könyvek címkék alapján

Umberto Eco: La Mancha és Bábel között
Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor: „Jelbeszéd az életünk” 2.
Voigt Vilmos – Balázs Géza (szerk.): A magyar jelrendszerek évszázadai
Graham Hancock – Robert Bauval: Titkos jelek
Nemeskürty István (szerk.): A film ma
Sík Sándor (szerk.): Himnuszok könyve
Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopai
Kerényi Károly: Hermész, a lélekvezető
Federmayer István: A velünk élő ókor
G. S. Kirk: A mítosz