A ​prímszámok magánya 442 csillagozás

Paolo Giordano: A prímszámok magánya

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

2008 ​legnagyobb olasz könyvszenzációjáról egy huszonhét éves fiatalember, a torinói egyetem fizikus doktorandusza gondoskodott. Ez a könyv – Paolo Giordano első regénye – már a tavalyi évben túllépte az egymilliós példányszámot, a jogai pedig több mint 30 országban elkeltek.
A prímszámok magánya egy lány és egy fiú, Alice és Mattia sorsát kíséri végig párhuzamos történetsorokkal gyermekkoruktól felnőttkorukig. Furcsa pár ez – párnak is alig mondhatók. Mindkettejük életére nyomasztó súllyal nehezedik egy-egy titkok övezte gyerekkori trauma. A sánta Alicét kislányként síbaleset érte, magára maradt a hóban, és kis híja, hogy oda nem veszett; Mattia pedig fogyatékos ikerhúgát „veszíti” el kisfiúként örökre. Ez a két epizód menthetetlenül megpecsételi mindkettejük további életét. Sorsuk később egy szoros, ám mégis örök távolságra ítélt kapcsolatban találkozik; olyanok ők, mint a matematikában ikerprímeknek nevezett számok: egymás mellett vannak, de egy nem prímszám mindig… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2008

Tartalomjegyzék

>!
Európa, Budapest, 2020
326 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630792189
>!
Európa, Budapest, 2017
316 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630792189 · Fordította: Matolcsi Balázs
>!
Európa, Budapest, 2011
316 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630792189 · Fordította: Matolcsi Balázs

1 további kiadás


Enciklopédia 4


Kedvencelte 48

Most olvassa 14

Várólistára tette 304

Kívánságlistára tette 203

Kölcsönkérné 11


Kiemelt értékelések

Futtetenne I>!
Paolo Giordano: A prímszámok magánya

Mindannyian prímszámok vagyunk. Egyedül állunk a sorban és csak rajtunk múlik, magányosak leszünk-e. A mi döntéseinken.
Mindannyiunknak vannak sebei. Fájdalmai. Testi, lelki egyaránt.
De ez csak illúzió. A fájdalom csak itt bent létezik. Bennünk. A fejünkben.
Mi döntjük el, hogy engedünk-e neki.
Minden prímszámnak meg kell vívnia a maga csatáját. Az élettel. Egyedül. Más prímszámokkal segíthetik, erősíthetik egymást, így mindannyian könnyebben nézhetnek szembe a saját démonaikkal. Ha nincs másik prímszám, még akkor is nyerhet. Mert a prímszámok erősek és kitartóan állnak a sorban a nem-prímszámok között. Mert tudja, hogy vannak még más prímszámok is, és már a tudat is erősíti őt.
Kevesen vannak, csak egymásra számíthatnak. Így nem szabad elutasítani őket. Ha csak egy mosoly erejéig is, de érintkezniük kell a prímszámoknak. Hogy tudják, egyedüllétükben nincsenek is annyira egyedül.
De ha hátat is fordítunk nekik, sem maradunk egyedül. Ott vagyunk magunknak.
És nem kell félni (félelem sincs), mert a prímszámok természetüknél fogva visszafogadják az eltévedt társaikat, mert a prímszámok tudnak szeretni, s ez mindennél fontosabb.
Az igazi baj akkor van, mikor saját magunknak is hátat fordítunk. Ilyenkor a többi prímszám szeretete sem elég sokszor. Egyedül maradunk, majd elhagyjuk saját magunkat is, és így beköltözik a magány. De csak a fejünkbe.
Ha akarnánk, elűzhetnénk őt. Könnyen. Nagyon is. De ezt nem tudjuk felismerni. Vagy nem akarjuk. Pedig van választásunk. Mindig van. Csak fel kellene ismerni.
Hagyni, hogy a többi prímszám megláttassa velünk ezt az egyszerű igazságot. És nem félni dönteni, változtatni. Mert nincs mitől félni. Nincs félelem, se fájdalom. Tudjuk, nagyon is. Csak nem akarjuk végre elfogadni.
És ennek az elfogadásnak a hiánya nem más, mint a prímszámok magánya.

10 hozzászólás
mate55>!
Paolo Giordano: A prímszámok magánya

Nem tudom igazán, hogy miként lehetne leírni a magány mélységét. Giordano „meghamisítja” a társadalmi elidegenedést. Tökéletes, de egyben meghökkentő, szellemi, de egyszerre érzelmes, nemcsak a lírákat szerető, de a megemészthetővé tett reáltudományokra fogékony olvasókat is azonnal magához téríti. Csak annyit tudok, hogy „sok szinten” találtam magam, néha szociálisan kínosan éreztem énemet. Olyan volt, mint egy rossz ébredés! A könyv sikere része a minimalizmusnak. A jelenetek, a párbeszéd és a leírások (éles ellentétben vannak a nagy olasz fikció virágzó természetével) rövidek, majdnem feszesek. A könyv két ember 24 évét követi végig, és minden fejezetben új ajtót nyit meg egy ésszerű társadalmi kényelmetlenséggel teli szobában. Alice és Mattia számok emberi formájával vannak elválasztva a világtól és egymástól, a magányosság a személyes traumák és a döntések rétegeiben. Míg Alice el akarja fogadni, de fulladozik, Mattia csak árkokat csinál maga körül, és életét a matematikai képletekkel összhangban éli. A barátságuk erős, de csöndes, érintetlen, de a lényegükben továbbra sem képesek felnőni, mert a gyermekkori tragédia és a mentális betegség kellemetlen keveréke bénítja őket. Egyedül vannak, elveszettek, szorosan, de soha nem túl közel egymás életéhez. Az igazság pillanatában Mattia kénytelen dönteni. Ahelyett, hogy arra a következtetésre jutna, hogy „a dolgok célja”, létezhetnek jelentések vagy célok, sors vagy providencia, egyszerűen arra a következtetésre jut, hogy az emberek véletlenszerűen kapcsolódnak „életet rajzolnak”. Könnyű lett volna a melodráma alá esni és boldog megoldást találni, de Giordano olyan hideg maradt, mint a karakterei, csak félreértéseket és kihagyott lehetőségeket kínál spoiler. Úgy érzem: a szorongás és a törekvés akut leírása. Nagyon tetszett, ahogy a történet átvitt az életük minden egyes szakaszában. A gyermekkor ártatlan ostobasága, a tizenéves kínlódása és a felnőttkor önértékelése. Giordano írásának lenyűgöző volta, a fagyos figurákban a megdöbbentett személyiségek körvonalazottságában rejlik. Hideg és mély benyomást kelt a felszínen. Alatta találjuk a tüzet, de ez még mindig rejtett, és még mindig elszigetelt sikoly. A történet valójában magyarázat arra, hogy két ember azért „jön össze”, hogy magányosságot találjanak egymásban, mert megnyugtatóbbnak találják, mint a társaságot. Kísérteties regény, finomhangolású gép, melyet az igények perverz mechanikája táplál. Visszatekintve a könyvre tudomásul veszem, hogy a szereplők életében a domináns érzelem a félelem, mert az éjszaka, ahogy mindannyian tudjuk, a szorongás birodalma, még a felnőttek számára is. Bizonyos értelemben a kötet „kultuszállása” hasonló (valamikor fiatal siheder koromban olvasott) Johann Wolfgang Goethe: Az ifjú Verter gyötrelmei című írásához. Vagy azt is mondhatnám, (ami ugyanolyan csodálatos) érzelmek terén „szemben áll” Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége című könyvével. Hogy végül is mire jut egymással Alice és Mattia, hogy mire megy a két, azelőtt soha le nem írt prímszám, itt nem árulhatom el. De azt igen: A prímszámok magánya „eltörte” a szívemet.

4 hozzászólás
kvzs P>!
Paolo Giordano: A prímszámok magánya

Magával ragadó könyv döntésekről és sebekről.
A lány testén seb van, és ez a lelkét is megsebzi. A fiú lelke sebes, és ezt a testén is megmutatja. A lány dönt, de valahogy mindig rosszul. A fiú a nemdöntést választja, és viteti magát az árral. A legrosszabb döntésük az, hogy kizárják magukat a világból és a saját életükből a sebeik miatt. Ha idejében rájöttek volna, hogy sebek nem csak gyengíteni, hanem erősíteni is tudnak, ha megmutatta volna vki nekik, hogy így is lehetnek szépek és szerethetőek, akkor nem kellene magányosan keringeniük egész életükben. Ha a lány lassabban dönt, ha a fiú mer dönteni, megmenthették volna egymást.

11 hozzászólás
tgorsy>!
Paolo Giordano: A prímszámok magánya

Kiváló lektűr.
Valamit tudnak a mai olasz írók. Mint a 60-70-es években a z olasz filmrendezők. Ezen gondolkozom már egy ideje.
Van a Giovanni Arpino könyve alapján készült A nő illata http://www.imdb.com/title/tt0072037/ című olasz film, és van az
Egy asszony illata http://www.youtube.com/watch… című amerikai film.
Ugyanaz a történet. Az olasz tragikus, az amerikai happy end.
Ammaniti és Giordano is fog egy történetet megírja amerikai módon (Egy asszony illata), de a történet maga, a vége, nem lesz happy. Ettől a furcsa elegytől lesznek ezek a könyvek zseniálisak. Letehetetlenek, szívfájdítóak, de közben tudod, hogy nem kell nyavalyogni. Ez az élet. Ezt éljük mindannyian. Rózsaszín szirup nélkül.

7 hozzászólás
eme>!
Paolo Giordano: A prímszámok magánya

Fura egy regény ez: olvasod és olvasod és nem akarod abbahagyni – még egy oldal majd még egy… Gyorsan, sietősen szívod magadba a sorokat, mint aki fuldoklik, és várja, hogy mikor jön el az a pillanat, mikor végre a friss levegő teljesen elárasztja a tüdejét, és megkönnyebbül a fojtó nyomás alól. Nehéz lélegzetet venni ebben a regényben, olyan mintha üvegfal venne körül, amely alól nincs menekvés.
Üvegbura borul mindenre és mindenkire. Üvegbura alatt kapkodja kétségbeesetten a lélegzetet a regény minden egyes szereplője. De ez az üvegbura mégsem olyan, mint Plath-nál, itt mintha mindenki hozzájárulna ahhoz, hogy az leereszkedjen és lassú haldoklásra ítélje az alatta levőt. Mindenki súlyos koloncként cipeli magával a múltját, külső és belső sebeket, melyek nem gyógyulnak, újra és újra kifakadnak, újra és újra kifakasztják őket. Nincs elég ereje senkinek ahhoz, hogy meggyógyítsa önmagát, így esélyt sem ad magának az életben maradásra. Mert belül nem élnek már ezek az emberek. Önként tetoválják karjukra a számot, a megmásíthatatlan végzetet. Önként mondtak le önmagukról, nevükről, arról, hogy emberként éljenek.
2760889966649 – Mattia úgy döntött, hogy ez lesz az ő saját száma, nem szerette kiejteni saját nevét. – tulajdonképpen feladta önmagát.
Egyszer, egyetlen egyszer határozza el valaki a regényben, hogy nem törődik a tökéletlenségekkel. De hát van tökéletesség? Nem „tökéletlen” valamilyen szempontból minden élet és minden egyén? Nem prímszám minden ember, amennyiben csak eggyel és önmagával osztható? Nem hordoz magában mindenki sebeket? Csak nem mindegy, mihez kezdünk velük, nem mindegy hagyjuk-e begyógyulni őket, nem mindegy, elfogadjuk-e önmagunkat „tökéletlenségeinkkel” együtt. A regény szereplői csak és kizárólag a tökéletlenségre koncentrálnak egész életükben, a félig üres poharat látják.
Túl sok magányos prímszám torlódott itt össze. Valójában csak a prímszámok világa ez. A többi szám csak bent, a tudatban/tudatalattiban választja el őket egymástól. Valójában ők maguk építik fel a korlátokat.
A téma remek, a stílus is tetszett, de ebben a sűrített állapotban picit túl sok volt nekem a prímszámok magánya.

11 hozzászólás
krlany I>!
Paolo Giordano: A prímszámok magánya

Ettől a könyvtől pofozkodhatnékom támadt. Csak azt nem tudom kivel kezdjem. A hülye kölykökkel, vagy a még hülyébb szüleikkel. Egy normális ember sincs a környéken, ami azért nehezen hihető a történet szempontjából. Mintha sterilizálta volna a történetet az író.
De a sok nemnormális között, a legidiótább a kis primadonna. Az anorexia egy dolog, de az önző dögség, az már nem lehet mentség minden cselekedetére. Egyetlen egyszer viselkedett normálisan, amikor elengedte/élni hagyta a srácot. Az viszont megbocsáthatatlan, amit éveken át a férjével művelt.
Tulajdonképpen csak azért pontoztam „fel” ennyire, mert bár a történet hagy maga után kívánnivalót, a stílusa viszont tetszett. Egy-egy gondolatot olyan jól sikerült megfogalmaznia, hogy csak álltam és néztem ki a fejemből. Ezekért már megérte elolvasni.
Morfondír: lehet az a világ legrosszabb dolga, ha nem tanuljuk meg a sebeket begyógyítani?

4 hozzászólás
wolfsteps>!
Paolo Giordano: A prímszámok magánya

Vannak olyan könyvek és történetek, amik nem akarják a világot megváltani, nincsenek benne hatalmas drámai fogások, tényeket és élettörténeteket mesélnek el, olyanokat, amik a hétköznapi világban bármikor bárkivel megtörténhetnének, és ettől olyan gyönyörű és fájdalmas lesz az egész egyszerűségével együtt, hogy kicsit rászorít a lélekre minden fejezetnél.

A könyv maga egyáltalán nem azt nyújtja, amit a fülszöveg sugall, szerintem, de ezen hamar túllendültem, mert a lebilincselő rövidebb fejezeteknek és párhuzamos szálaknak köszönhetően, amik végül összefutnak, nem sokat törődik azzal az olvasó, hogy nem az amit a kávéja mellé rendelt.

Mindenkinek vannak titkai, mindannyian hordozunk magunkkal soha ki nem mondott és valószínüleg örökre bent ragadó dolgokat. Főhőseink is így próbálják élni mindennapi életüket, kisebb nagyobb sikerrel. Nekem személyszerint azért volt egyre fájdalmasabb olvasni és lapozni az oldalakat, mert Alice-ben és Mattia-ban is magamra találtam kicsit, és olyan lehetséges jövőbeli opciókat tárt elém, amik vagy nagyon nem tetszettek, vagy mindenképp szeretném, vagy rádöbbentem arra, mennyire elrontottam valahol valamit régen mélyen, mindenesetre azon kaptam magam, hogy nagyon zavartan, könnyel a szememben próbálok olvasni, de nem merem falni az oldalakat, mert félek attól ami a következő lap alján vár rám.
Én kevés dologban hiszek az életben, de mindig azt állítottam, hogy a sorsban és abban, hogy aminek meg kell történnie megtörténik, abban igen. Namármost ez a könyv és ez a történet vagy nagyon durván megkérdőjelezi még az ebbe vetett hitemet is, vagy akkor ennek tényleg így kellett lennie és nem úgy ahogy én szerettem volna a szálakat hogy fussanak, mindenesetre itt pontosan nyomon követhettük azt, hogy mennyire egy pillanaton múlik minden, minden döntésünk pontosan egy másodperc töredékében dől el bennünk és alakítja, akár drámaivá, az életünket, ami mindent megváltoztathat. Mindig azt tartottam, hogy a rossz dolgokon és nehéz időkön azért kell átesni és azért kell újra felállni minden kudarcból, mert utána vár ránk a hajnal ami elhozza a jót. De feltevődik a kérdés, hogy hányszor kell felállni, hogy végre egyetlen egy napsugarat elkapjunk a hajnalban…?
Lehet, hogy pont rosszkor olvastam a könyvet, mert csak még mélyebbre húzott. Lehet, hogy pont most kellett elolvasnom, ha már úgyis itt vagyok :D Nem szeretem a cliché-s nyálas mindig kiszámítható szálakat és befejezéseket se, de most ezzel a történettel kapcsolatban jöttem rá, hogy mennyire nem A és B változat létezik, hanem mindezen belül még ezer féle variáció, ami tényleg egyetlen egy pillanat alatt dől el és változtat meg mindent.
A vége, ami egyáltalán nem az amire számítottam (de hát pont ezt várnám ugyanakkor ettől a könyvtől..:D), nyitva hagyja a gondolatokat, hogy mindenki úgy fejezze be a történetet ahogy szeretné, sejteti, hogy nagyjából merre indulhatnak el, de azelőtt száz oldallal pont egy ilyen előbbi húzásra teljesen rájátszott, szóval szó ami szó, teljes képzavar, teljes letargia, mindenki maga lelki világára formálja majd, hogy mi történhet és mi nem fog soha megtörténni a két szereplővel.

Nem tudom, hogy jót tett vagy rosszat velem ez a könyv, mindenesetre maga a tény, hogy ennyire megérintett úgy gondolom önmagában sokat elárul. Szép munka. Várok hasonló könyvajánlásokat :D

Bur3sz>!
Paolo Giordano: A prímszámok magánya

Egy élménnyel lettem ismét gazdagabb. Ez a regény azon kevesek közé tartozik, amit szívesen elolvasnék újra.
Alice és Mattia kapcsolata ékesen bizonyítja, hogy a döntéseink tényleg egy pillanat töredéke alatt zajlanak le, de a következményeiket egy életen át viseljük. Nagyon megkapó történet. Talán nincs is közöttünk olyan, akinek valamilyen formában ne tükrözné az életének egy szakaszát. Mindannyian szembesültünk már ilyen élethelyzetekkel, kivéve, ha burokban élnénk. Rengeteg gondolat kavarog a fejemben, aminek alakot kellene öltenie, de valahogy nem megy igazán. Száz szónak is egy a vége. El kell olvasni a könyvet!

15 hozzászólás
ggizi>!
Paolo Giordano: A prímszámok magánya

Ebből a könyvből valóbal sütött a magányosság. Annyira el volt szigetelve ez az egész történet, vagyis inkább a két főszereplő össze-összeérő életútja, hogy szinte semmi nem volt képes áttörni ezt a burkot. Én se. Teljesen kívül rekedtem, senki és semmi nem tudott közel kerülni hozzám – ha egyáltalán ez lett volna a szerző célja.
Adott két magányos ember, mindkettő múltjában mély nyomot hagyó törésekkel, akik aztán szinte mindenkit kizárnak az életükből. Kivéve a másikat, akihez valamilyen (számomra érthetetlen) okból kifolyólag erősen kötődnek. Ez az egész kötődés egy hatalmas kérdőjel számomra, mert a szerző semmit nem érzékeltetett belőle halvány kíváncsiságon kívül. Mintha csak elhatározták volna magukat, hogy a másik lesz a fontos személy az életükben. Ennyi. Nem volt meghittség, örömteli pillanat szinte alig. Inkább szenvtelenség, tompaság, üres kapcsolatok, elfojtott és kimondatlan szavak tömkelege. Egyetlen biztos pont volt az életükben, a hivatásuk: a matematika és a fényképészet. A többi (vagyis maga az élet) merő sodródás és felszínesség. Legalábbis bennem ez az egész így csapódott le.

Kkatja>!
Paolo Giordano: A prímszámok magánya

Egyetértek @vicomte értékelésével, tetszett a borítója, néhol a hangulata, de sokkal inkább idegesített a teszetoszaság, a kiút nélküliség, a változás szinte teljes kizárása és főleg a vége spoiler
Bosszantóan idegesítő és 1 max 2 dimenziós szülők és emberi kapcsolatok… Nem értem a körülötte élő hájpot, de aláírom, hogy ilyen is kell. Csak nem nekem. :)


Népszerű idézetek

krlany I>!

A döntések pár másodperc alatt születnek, s aztán egy életen át bűnhődik miattuk az ember.

309. oldal

Kapcsolódó szócikkek: bűnhődés · döntés
Futtetenne I>!

A prímszámok csak eggyel és önmagukkal oszthatók. Ugyanúgy másik kettő közé ékelődve foglalnak helyet a természetes számok végtelen sorában, mégis lépésnyi távolságra vannak tőlük. Gyanakvó, magányos számok, éppen ezért találta őket Mattia csodálatosnak. Néha arra gondolt, hogy tévedésből kerülhettek a sorozatba, és az foglyul ejtette őket, akár a nyaklánc a gyöngyöket. Máskor viszont úgy vélte, hogy a prímek is olyanok szeretnének lenni, mint az összes többi közönséges szám, ám valamilyen okból nem képesek rá. E második gondolat főleg esténként érintette meg, az álmot megelőző képzeletszövevény részeként, amikor az elme túl gyengévé válik ahhoz, hogy hazugságokkal áltassa magát.

137. oldal, 21. fejezet

1 hozzászólás
krlany I>!

Önmaga kísérteteként bolyongott csendben a lakásban, az ép eszét kereste sietség nélkül.

262. oldal

bürök>!

[…] az ember sokféle ketrecet építhet magának, de a legrosszabb a vélt különlegességé […]

172. oldal

Papusz>!

– Majd megszokod. Észre sem fogod venni – mondta.
– És hogyan? Örökre itt lesz a szemem előtt.
– Pont ezért – válaszolta Mattia. – Pont ezért nem fogod látni.

120. oldal, A bőrön és kicsit alatta (19)

Futtetenne I>!

Most meg olyan hülyén érezte magát, ahogy akkor szokás, amikor eszébe jut az embernek, mennyi idő megy pocsékba azzal, hogy máshol szeretne lenni.

301. oldal

Futtetenne I>!

Mert közte és Mattia közt mindenféle jelentéktelen dolgok mögött egy rugalmas és láthatatlan szál feszül, amely csakis két olyan embert köthet össze, mint ők: akik egymásban ismernek rá a saját magányukra.

284. oldal

Futtetenne I>!

Függött már ettől a helytől, makacsul ragaszkodott hozzá, ahogy csak azokhoz a dolgokhoz tud ragaszkodni az ember, amelyek fájdalmat okoznak.

242. oldal

Izolda P>!

Elhatározta, hogy a lehető leghamarább megszerzi a jogosítványt. Őérte, azért, hogy megkocsikáztassa. Mert félt beismerni, de amikor Alicével volt, úgy érezte, hogy érdemes mindazokat a normális dolgokat csinálni, amiket a normális emberek csinálnak.

161. oldal

Miamona>!

Mattia úgy vélte, hogy Alice meg ő éppen olyan, mint két ikerprím, magányosak és elveszettek, közel egymáshoz, de nem annyira, hogy tényleg összeérjenek.

138. oldal

Kapcsolódó szócikkek: ikerprím

Hasonló könyvek címkék alapján

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
Paolo Cognetti: Nyolc hegy
Kristin Hannah: Szentjánosbogár lányok
Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről
Guillaume Musso: Egy párizsi apartman
Clara Dupont-Monod: Egy közülünk
Khaled Hosseini: Papírsárkányok
Jodi Picoult: A nővérem húga
Máté Angi: Mamó
Ka Hancock: Üvegszilánkon táncolni